2017. augusztus 18., péntek

27.fejezet


Üdvözlet a Birodalomban!

Új külsővel és tartalommal tértünk vissza. Voltak akik úgy gondolhatták, ennek a blognak is annyi, megsúgjuk minket is olykor megkísértett a bizonytalanság, de akár a főnix, mi is úgy támadtunk fel, és tértünk vissza a blogos életbe!
Csapjunk is a középbe: íme az új rész!

B.A.D.









"Csak az ismeretlentől fél az ember. De aki szembeszáll vele, annak már nem ismeretlen."


Antonie de Saint-Exupéry





*Trixie*

A durva kéreg a tenyerembe vágott, ahogy megkapaszkodtam, és még feljebb húztam magam. Úgy voltam vele, hogy inkább egy kis plazur innen, mint egy törött nyak, ami elég esélyes lett volna ha ebből a magasságból dobok egy hátast. Vagy fejest.
 - Szóval …kapaszkodj szívi, kapaszkodj! - léptem óvatosan feljebb vigyázva, nehogy egy vékonyabb ágat válasszak a kis tornamutatványomhoz. Nem volt alkalmas sem a hely, sem az idő az utolsó csokis süti letagadásához, ami makacsul a popsimra ragadt.
Mindenesetre a kilátás nem volt semmi, így harminc valahány méter magasan. Egy pillanatra megálltam és megragadtam a fejem felett lévő ágat, hogy stabilan tartsam magam, és mélyet lélegezve beszívtam a kora hajnali levegőt.
Sokkal tisztább volt int kint a semmi közepén, mint bent a városban ez tény. A nap első aranyló sugarai már kezdték megtörni az éjszaka sötétségét, félhomályba burkolva az erdőt. Most olybá tűnt, mint egy szunnyadó fenevad, mely csak arra várt, hogy óvatlanul túl közel merészkedjünk, hogy aztán mint váratlanul lecsapó pók csapdába ejtsen.
Mint a vihar előtti csend.
Mikor minden nyugodt. Csendes. Szellő sem moccan. Mintha a világ megállt volna egy pillanatra, hogy mély lélegzetet vegyen, csak azért hogy a következő percben mindent szétszaggasson. A szél szárnyra kap, s mindent magával ragad, mint egy szerető aki képtelen elengedni. Az égből özönvíz zúdul alá, hogy megtisztítsa a Földet a sok szennytől és mocsoktól.
Csupán az a baj, hogy az már mélyen beleivódott - beszívta, mint feslett rongy a kiömlött vizet - s mindent megfertőzött.
Főleg az embereket.
Ebbe a bizonyos csendbe hasított egy éles fütty szó ami vissza rántott a valóságba.
Az én valóságomba ahol a lehetetlen is hétköznapi, és a gonosz valóban az ördöggel paktál.
Habár …cuki rózsaszín egyszarvúak ebben a világban sem léteztek, szóval akadt azért olyan ami tényleg lehetetlen volt.
Lepillantottam a földre, ahol két pici kis fekete törpe integetett felfelé. Vissza integettem, és még csókot is dobtam, bár szerintem nem látták. Túl magasan voltam, vagy ők voltak túl mélyen alattam. Viszonyítás kérdése az egész.
Megacélozva magam, még egy picit feljebb másztam a fán, amivel az utóbbi pár percben sikerült elég intim viszonyt kialakítanom, majd mikor jónak ítéltem a magasságot megálltam. Egyébként sem tudtam volna már nagyon tovább mászni.
Egyik kezemmel átöleltem a törzset, már amennyire tudtam, a másikba pedig a távcsövet fogtam. Úgy nézett ki a seggarc mindenféle felszereléssel el látta a kis csipet csapatát, és miután sikerült kiiktatnunk néhányukat elvettük a felszerelésüket. Sok csili vili játékot találtunk benne, de a távcső kétségtelenül hasznos volt - habár nagyra értékeltem a M67 repeszgránátot is.
A kis magaslati rejtekhelyemről alaposan körbe pásztáztam a területet, ami elég bonyolult feladat volt, tekintve, hogy mindenhol bele lógott egy egy redvás fa, vagy ág, vagy gally, vagy levél …borzalom. 
- Megvagytok mocskok! - kiáltottam fel, ahogy pár száz méterre észre vettem egy csapat fekete ruhás gyökeret. És most nem a növényre gondoltam.
- Hallasz Houston van egy kis gondunk? - emeltem a fülemhez a zsebemből előhalászott fekete iphonet. Ezt is a köcsögöktől nyúltuk. Mondom én, hogy jó cuccaik vannak. Ha nem az lenne a céljuk, hogy minket kinyírjanak komolyan dobnék egy hátast.
Persze nem most, de valamikor tuti.
- Mit látsz Trix? - hallottam a vonal túlvégéről Rick sürgető hangját.
- A sötét parasztokat, körülbelül ötszáz métere tőletek, két óránál, egy domb alján, - soroltam engedelmesen.
- Hányan vannak? - hallottam Gerald hangját.
- Kihangosítottál?
- Úgy tűnik? - gúnyolódott Gerald.
- Tudod azon tűnődöm itt fent a magasban, hogy ha leejtenék valami nehezet - vetettem ferde pillantást a nyakamba akasztott távcsőre - milyen eséllyel találna fejbe valakit. Hmmm. Mondjuk téged. Szívi menj el a fa alól. - szólítottam, fel Ricket sürgető hangon, és komolyan megfordult a fejemben, hogy kinyírom Geraldot.
- Imádlak titeket. - horkantott fel gúnyosan.
- Mi is téged. - jött Rick válasza hasonló stílusban, de ahogy a telefonba szólt, rögtön ellágyult a hangja . - Mennyien vannak kicsim?
- Egyenlőre csak hatan - sóhajtottam fel, újra szemügyre vettem a kis csoportosulást. Körülbelül annyira illetek a képbe, mint Hannibál Lecter egy baba zsúrra. - Miért van olyan sejtésem, hogy nem fogjátok megvárni míg leszenvedem a csinos kis seggem innen?
- Mert túl jól ismersz. - nevetett fel Rick, és lepillantva láttam, hogy már mozgásba is lendültek.  - maradj ott míg elintézzük őket.
És ezzel a vonal megszakadt. Elhúztam a számat, és vissza raktam a telefont a zsebembe, hogy megragadhassam Gerlad halálának lehetséges eszközét. Nem volt épp ínyemre a helyzet, de legalább figyelemmel kísérhetem az eseményeket, habár ha bármi miatt segítségre lett volna szükségük, csak imádkozhattak, mert mire innen leszenvedem magam, hatszor kinyifanak, és bárhogy is csűrtem csavartam ez az opció nem nagyon jött be.
Vagyis most hazudtam.
Gerald aztán nyugodtan felfordulhat, nem nagyon izgat, de csak, hogy bizonyítsam milyen eszméletlenül megbocsájtó vagyok, és hogy én aztán felül tudok emelkedni, majd mondok pár kedves szót, miközben behajítom egy gödörbe. Például, " Örülök, hogy megismertelek, még jobban, hogy nem lélegzel többet. Üdv: a legkedvesebb lány a világon". Igen ez pont jó lenne, vigyorogtam.
Persze már rég megtanultam, hogy az ember csak legritkább esetben kapja meg azt amit akar, a legrosszabb eshetőségre készülve, - vagyis hogy kedvenc elme manipulátorom egy darabban kerül ki onnan - figyeltem az eseményeket.
Levegőt sem vettem, ahogy a fiúk fejükre húzott fekete maszkban bemasíroztak az ellenség közé, s lássuk be, kívülállóként senki meg nem mondta volna, hogy nem közéjük tartoznak.
Hogy miért nem gondoltak arra, hogy az ő ruhájukban, az ő játékukat játsszuk, mondjuk nem tudom. Amilyen nagyra tartja magát az a sznob görény erre is gondolhatott volna, na persze távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy az emberei nem holmi gyenge kis anyámasszony katonái voltak, sőt mi több, alaposan megizzasztották a fiúkat, mire sikerült az összeset elintézniük.
De természetesen a gonosz mindig győz, a jó pedig elnyeri méltó büntetését …jah, nem fordítva. Ez az erdő megzavarja az embert, mindenhol csupa fa, meg fű meg gaz. Borzalmas.
Tekintve, hogy Rick és Gerald már a felszerelésük össze szedésével voltak elfoglalva elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is csatlakozzak hozzájuk. Egyébként is csak azért hallgattam Rick-re mikor azt mondta maradjak itt, mert ha elkezdek lefelé mászni, akkor esetleg elmulaszthattam volna olyan létfontosságú mozzanatokat, mint mondjuk, hogy elkapják őket, vagy ilyesmi.
Alapjáraton ugyanis nem vagyok jó a parancs teljesítésekben, inkább az akinek ha azt mondják jobbra menjen, csak azért is balra fordul.
Önfejű? Én? Ugyan, dehogy.
Persze, mint az lenni szokott, lefelé már jóval nehezebben ment, mint felfelé, persze lett volna gyorsabb megoldás, de az ugrás még nem volt számba vehető opció.
Lassan haladtam, minden lépésemet alaposan megfontoltam, és próbáltam arra az ágra lépni amin felfelé is jöttem, hogy elkerüljem az esetleges hibákat. Ez a taktika működött is ideig, de körülbelül, olyan három méterre a földtől rossz ágba kapaszkodtam, s ahogy lefelé léptem ketté tört a súlyom alatt.
Kapálózva billentem oldalra, és itt már a csoda se segíthetem volna abban, hogy fent maradjak.
Zuhantam.
Azt mondják, hogy a halál pillanatában lepereg előttünk életünk filmje.
Nos én semmi mást nem láttam, csak összetört testeket, leszakadt végtagokat, és vért, rengetek vért.
Az egyetlen épkézláb gondolatom az volt, hogy annyi ember után akik meg akartak ölni, egy redvás fa lesz az akinek végül sikerül. Elég gáz.
Sok időm nem volt az élet igazságtalanságán elmélkedni, mert a következő percben neki csapódtam valaminek, és olyan fájdalom hasított a hátamba, hogy csillagokat láttam - vagy azokat csak azért, mert a világosodó égen, még itt-ott fel lehetett fedezni egyet?
Minden esetre örömmel realizáltam, hogy még élek, és habár valami fura szagú növény mellett fekszem, mindenem megvan.
- Trixie? - ismerős volt. Na nem a név, hanem a hang. Oldalra fordultam, és fél szemmel a megdöbbent lányra pislogtam.
- Kassia - bólintottam, majd nagy nehezen a hátamra fordultam, és így azt is észre vettem, hogy Cameron mögötte áll, és nem kevésbé tűnik meghökkentnek.
- Jól vagy? - kérdezte Cam, és már épp készültem volna megnyugtatni, hogy egy nyamvadt
fa aztán nem fog ki rajtam, mikor felé pillantva leesett, hogy rohadtul nem hozzám beszél, hanem egy földön lévő szürke kupachoz, ami pont ott volt ahová estem mielőtt tovább gurultam volna.
- Ohh, a picsába! - nyögtem fel, majd Kassia és Cameron mellé másztam, akik a hulla egy
egy oldalán guggoltak. - Pont rá estem? - tettem fel a világ leghülyébb kérdését, mert hát ez elég nyilvánvaló volt, de az vesse rám az első követ aki még sose kérdezett faszságot.
Minden esetre Cam bólintott, és megböködte a hulla vállát, és az érthetetlen motyogásból, ami leginkább káromkodásnak tűnt, arra jutottunk, hogy túl gyorsan adtuk fel az utolsó kenetet neki.
Megkönnyebbülve huppantam le a fenekemre, mivel, hogy nagyon a szívemre vettem
volna, ha meghal, mivel az emberek alaptalanul vonták volna le azt a kicsit sem valós megállapítást hogy dagi vagyok, és a nyakába zúduló súly egyszerűen agyon ütötte.
Kassia hathatós segítségével, a szürke kupac végül alakot nyert, és felülve egy nagyon morcos Alex nézett vissza rám.
- Te meg akarsz ölni? - grimaszolt vádlón, a fájó vállát masszírozva, mire megrántottam a
vállam, de a hátamba nyílaló lüktetés emlékeztetett rá, hogy ne nagyon akarjam most adni a lazát.  - Muszáj volt rám vetned magad?
- Nem vetettem rád magam, csak megcsúsztam, te meg pont útban voltál. De egyébként
kösz, hogy elkaptál. - kacsintottam rá, mire a szemét forgatva Cameronhoz fordult.
- Mit kerestél oda fent, - nézett rám Kassia. - Gondoltad oda fent nem keresnének?
- Az az igazság, hogy pont hogy én kerestem őket, és oda fentről belátni egy jó darabot az erdőből. 
- Kétlem, hogy olyan magasságból sok mindent látnál. - vetette ellen Alex, mire diadalmasan
meglóbáltam az egyik fa tövéből vissza szerzett távcsövet.
Már épp készültem volna elő adni a frankót, hogy hogyan bunyóztuk le a gyökereket, és vettük el a cuccaikat, halált megvető bátorsággal szembe szállva az ellenséggel, mikor a szemem sarkából észre vettem a változást Alexen. A teste megfeszült, a szeme egy pontra koncentrált a vállam felett, és amit eddig nem láttam, az a mellette heverő fegyver volt, amiért most nyúlt. Úgy tűnik nem csak mi szereztünk dolgokat, de sajna nem hagyhattam, hogy használja is mivel sejtettem, hogy mit néz. Két fekete ruhás férfit felénk közeledni.
Kassia és Cameron nem látták  a hamis veszélyt, csak azt ahogy Alex felemeli a pisztolyt én meg rá vettem magam - ezúttal szándékosan.
Persze az a szar elsült, és nyilván pont a fülem mellett amitől valószínűleg még jövőre is csengeni fog, de legalább célt tévesztett a golyó.
- Mi a szart csinálsz? - ordított rám Alex, ahogy próbált magáról lerázni, mivel hogy az kis akcióm olyan jól sikerült, hogy hanyatt löktem, és vele együtt dőltem én is.
- Megakadályozom, hogy kinyírd a legjobb barátod. - csattantam fel én is dühösen.
- Talán zavarok? - hallottuk meg ekkor Rick hangját, s oldalt fordulva meg is pillantottuk, amint pár méterre tőlünk a földre hajít egy fekete hátizsákot. Mellette Gerald ugyan így tett, pár ő tartotta a három lépés távolságot.
- Ami azt illeti tesó  a csajod másodjára veti rám magát pár perc alatt- vigyorgott Alex
megkönnyebbülten, majd a keze ami eddig ellökni próbált most a derekamra simult. - Nem hittem volna, hogy olyan béna vagy, hogy szegénynek máshol kell keresnie a boldogságot.
- Habár, örülök hogy egyben vagy haver - lépett mellénk Rick - ha nem veszed le róla sürgősen a kezed, lehet téged foglak csalinak használni legközelebb.
Alex nevetve vette el rólam a kezét, Rick pedig abban a pillanatban megragadott, és talpra állított.
- Ha jól emlékszem azt mondtam maradj ott amíg elintézzük őket. - nézett rám megrovón.
- Pontosan, nem azt, hogy addig míg vissza értek. - nyomtam gyors csókot  szájára. -
Egyébként is  nézd kiket találtam. - mutattam Kassiára, Camre és Alexre aki nagy nehezen talpra állt.
- Mit történt veled? - kérdezte Rick.
- Ő történt - mutatott rám szemrehányón. - Rám ugrott onnan. - pillantott felfelé.
- Estem nem pedig ugrottam, nagy különbség. - vigyorogtam rá.
- Mi van a táskákban? - terelte el a beszélgetést Cameron, mire Gerald oda dobta neki az egyik zsákot.
- Nem rossz ötlet. - bólintott aztán ahogy át tanulmányozta a tartalmát, és elő vett egy fekete overált belőle, majd Alexnek is oda dobott egyet. - Ezekkel beolvadunk közéjük, és könnyebb elintézni is őket, ha nem tudják, honnan számítsanak támadásra. Nekünk is eszünkbe juthatott volna. - pillantott Alexre és Kassiára.
- Mi nem vagyunk taktikai zsenik. - bokszolt Alex Rick karjába, miközben magára húzta a szerelést.
- Bocs Kassia, de rajtatok nagyon lógna, és egyből szemet szúrnátok. - fordult a barna hajú lányhoz Rick, mire ő megrántotta a vállát.
- Nem gond, viszont nem ártana tovább állnunk. Az a lövés mérföldekre is
elhalladszodhatott ebben a csendben. Hamarosan jönni fog valaki, hogy utána nézzen.
Mintha csak a szavait akarta volna igazolni, jobbról ág ropogást hallottunk. Valami volt ott. És közeledett.
Mint egy jól megkomponált előadás, ahol mindenki pontosan tudja a dolgát, úgy indultunk meg a  fák között. Próbáltunk halkan mozogni, de ahogy egyre közelebbről hallottuk az üldözőinket, annál inkább szedtük a lábunkat. A végégre már sutba dobva minden óvatosságot, rohanni kezdtünk.
- Arra! - kiáltott fel Rick, és egy pár mérföldre lévő hegység félé mutatott ami kimagaslott az Erdőből. -  Ha szerencsénk van, lesz ott valamiféle barlang, vagy mélyedés ahol lerázhatjuk őket.
Bólintottunk, és irányt váltva futottunk tovább. Nem voltunk gyorsak, hiszen a fél társaság sérült volt. Rick még mindig sántított egy kicsit, Alex a vállát szorította ahol ráestem, nekem a hátam volt olyan, mintha kést forgatnának benne, de az adrenalin mindannyiunkban dolgozott. Tudtuk, hogy vagy elérjük, azt az istenverte sziklát, vagy meghalunk. Nem volt más lehetőség. Az életünkért futottunk. Megint.
Kezdet elegem lenni belőle, és elhatároztam, hogy ha kikeveredünk innen valaha szabadságolom magam.
Óráknak tűnő percek után elértük a hegyet, de túl meredek volt ahhoz, hogy felmászunk rá.
- Most mi lesz? - nézett körbe kétségbe esetten Kassia.
- Nyugi, keresetek valami hasadékot, vagy bejáratot! - adta ki Rick az utasítást, mire mind a hatan elkezdtük körbe járni, és tapogatni a falat.
- És ha nincs is rajta semmi? - tette fel Cameron a kérdést, ami mindannyiunk fejben megfordult.
- Akkor megszívtuk.
- Talán még se - intett nekünk Gerald. Köré siettünk, majd szinte egyként sóhajtottunk fel.
Egy alig fél méter széles hasadék volt.
- Befelé! - kiáltottam fel, majd elvettem az elemlámpát amit Rick nyújott felém, és beléptem a szűk térbe. A barlang teteje olyan alacsony volt, hogy a fiúknak le kellett hajtaniuk a fejüket, de meglepően szélesé vált az első pár méter után.
- Órák óta jövünk, hol van már az istenverte vége ennek a szarnak? - hallottam Gerald elkeseredett hangját a sor végéről. Igaza volt, habár ezt a világ minden kincséért sem ismertem volna be. A barlang több kilométer hosszan kígyózott, és eddig csak egyszer álltunk meg, hogy harapjunk valamit a zsákba tömködött kajából, de az is fogyóban volt, ahogy a vizünk is.
Sürgősen ki kellett innen jutnunk, s mintha csak valami felsőbb erő meghallgatta volna az imáinkat az alagút kiszélesedett, és egy hatalmas teremszerűségben kötöttünk ki. Az egyetlen probléma, hogy nem volt tovább út.
- A kurva életbe! - fogalmaztam meg azt amit valószínűleg mindannyian gondoltunk, mivel hogy ahol elfogyott az út, ott sötét víz hömpölygött.
- És most mi lesz? - guggolt le Kassia?
- Vissza nem mehetünk. - rázta a fejét Alex, - valószínűleg már rájöttek hová tűntünk, és utánunk jöttek.
- Vagy mivel tudják, hogy nem vezet sehová megvárják, míg vissza fordulunk. - dobta fel az ötlet Cameron.
- Nincs mese úszni fogunk. - guggolt le Rick a víz partjára, majd belenyúlva meglötykölte azt. - Egész kellemes. - jegyezte meg.
- Látod ott azt a nagy szikla falat ami pont a vízbe ér? - mutattam előre. - nem akarlak kiábrándítani szívem, de ez egy medence. Valószínűleg nincs kijárata. - ráztam elkeseredve a fejem.
- Szerintem viszont van. - előre mutatott, ahol a  sziklafal tövében, mintha kicsit világosabb lett volna a víz. - Ha igazam van, akkor a fal alatt van egy kijárat, ami a szabadba visz, a világosabb rész, pedig beáramló napfény.
- Még ha igazad is van, nem tudjuk, mennyit kéne úsznunk, hogy kiérjünk. - vetette ellen Gralad. - Lehet, hogy csak egy két méter, de lehet, hogy nem.
- Nos, ezt a kockázatot vállalnunk kell. - rántotta meg a vállát. - Persze ha van jobb ötleted ne tartsd vissza.
Nem volt jobb ötlete, de nekünk se, így pár perc múlva egymás után ereszkedtünk a vízbe. Ricknek igaza volt, a víz nem volt hideg annyira, mint az első amiben megfűrődttem itt, de azért melegnek sem nevezném. Elevickéltünk a sziklafalig, ahol számításaink szerint a víz alatti barlang kezdődött.
- Készen álltok? - kérdezte Rick, mire egyként ráztuk  a fejünket, ami nem igazán hatotta
meg, mert egy gyors levegő vétel után alá bukott, én pedig félre söpörve minden agodalmamat, követtem. Nem is tehetem volna nagyon mást, mivel hogy összekötöttük magunkat, hogy senki ne vesszen el. Éljen az előre látás.
Húsz másodperc, eddig bírtam optimista maradni. A víz alatt alig láttam valamit, és amit
láttam az nem volt kecsegtető. Még mindig a barlangban úsztunk, és nem tudtam meddig bírom még. A tüdőm éget, és oxigént követelt. Én meg egy pihe puha ágyat, de sajna egyikünk sem kapta meg amit akart. Minden egyes karcsapással, minden egyes rúgással egyre jobban kifáradtam, és mikor már azt hittem tényleg nincs tovább felértünk. Azt se vettem észre, hogy már nem a barlangban vagyunk, de szerencsémre Rick magabiztosan vezette kis csapatunkat, és sikerült kijuttatnia minket onnan.
A felszínre bukkanva, nevetve kapkodtuk a levegőt. Tényleg kint voltunk. A szikla immár
mögöttünk magasodott, előttünk pedig ismét egy erdő várt ránk. Gyönyörű zöld erdő, moha lepte fával, csicsergő madarakkal. Még az avarban mászkáló bogarakat is szívesen fogadtam, ami azt hiszem az oxigén hiány következménye volt. Megzápult az agyam.
- Valami hozzá ért a lábamhoz! - sikitottam fel, megragadva Rick karját. A vizet pásztáztam, de olyan sötét volt, hogy szart sem láttam.
- Talán valami vízi növény. - próbálkozott Alex, de megráztam a fejemet.
- Hidd el az a valami nem növény volt.
- Kifelé a vízből! - ordította Gerald, és most az egyszer egyikünk se bánta, hogy parancsolgat, zokszó nélkül úszni kezdtünk a part felé.
A világ igazságtalnaságai véget, nyilván a fiúk értek először partra, Kassiával két három méter lemaradással követtük őket, de úgy nézett ki sikerült.
Tévedtem.
Rick és Alex megragadta a kezem, és partra rántott, de Cameronnak és Geraldnak már nem volt rá ideje, hogy Kassiát is kihúzzák, mert valami a mélybe rántotta.
- Kassia! - ordította Cameron, és a vízbe vetette magát, ott ahol a lány eltűnt.
- Mi a szar ez? - meredtem a vízre felpattanva.
-A francba! - kiáltott fel Alex, a vizet fürkészve. - Ott! - mutatott egy pontra, s mintha
valóban láttunk volna egy fejet előbukkani, hogy rögtön utána eltűnjön.
- Maradj itt! - parancsolt rám Rick majd Geralddal és Alexel együtt ők is a mélybe vetették
magukat.
- Na ne szívassatok már. - vetettem magam térdre a víz mellett. Nem voltam, hülye, hogy én is bele ugorjak. Többet ártottam volna, mint amennyi hasznomat vették volna, de a várakozás idegőrlő volt. Alapból nem voltam az a türelmes típus, de mikor csak kavargó vizet láttam, és itt ott pillanatokra felbukkanó fejeket, na az már nekem is sok volt.
- Mi lesz már. - pásztáztam elkeseredve a felszínt, s végre valahára előbukkantak pár méterre. Oda rohantam, és a kezemet nyújtottam Kassiáért aki sokkos állapotban volt. Vizet köpködött, és megállíthatatlanul zokogott, s miután partra segítettük és megláttam a lábát, meg is értettem miért. Valami nagyon csúnyán megharapta. A sebből ömlött a vér, és a bőr néhol cafatokban lógott róla. Nem volt szép látvány, és elég fájdalmasnak is tűnt.
Cameron szorosan tartotta, és a haját simogatta, de ő is remegett.
- Mi az isten volt az? - fordultam a többiek felé, akik körülöttünk kapkodták a levegőt.
- Kígyó - köpte Gerald. - Egy kúrva nagy kígyó.
Megremegtem a gondolatra, hogy ott úszkáltunk vele, és ki tudja, hány társával még. Szerencsénk volt, de a szerencsénk lassan elfogy.
Ideje a saját kezünkbe venni a dolgok irányítását. 

~Alathea~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése