22. fejezet

Sziasztok!

Hát utólag is boldog karácsonyt kívánunk nektek, sajnos az ünnepek miatt kicsit elcsúsztunk, de igyekeztünk minél hamarabb pótolni az elmaradt részt. Ezt mostanra sikerült, reméljük elnyeri a tetszéseteket. 

~D~

"Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett."

Margaret Mitchell

*Trixie*

Nyugalom. 

Ez volt az első szó, ami eszembe jutott azután, hogy pár fekete ruhás seggfej egyszerűen kihajított a kocsiból a nagy semmi közepén. Ahogy a nagy kurva anyázás közepén feltérdeltem, és körbenéztem ez volt az első gondolatom. Az erdő sűrű lombsátrán át alig-alig hatoló fénysugár, idelent félhomályba vonta a helyet, kísérteties árnyakat festve minden felé. Hallani is csak az erdő szokásos neszeit hallottam; madarakat, a szél süvítését a fák között, és... szúnyogokat, amik cseszettül a fülembe zümmögtek. 

- Takarodjatok innen! - hessegettem őket a kezemmel, de csak még többen lettek. 

- Na jó, és most vajon merre? - tettem fel magamnak a milliódolláros kérdést, körbefordulva. Rohadtul nehéz volt úgy tájékozódni, hogy minden redvás fa tök ugyanúgy nézett ki, és az egyetlen ami nem illet a nagy-és-veszélyes-erdő attitűdbe az a poros földút volt - vagy inkább erdei csapás, amin a talpnyalók távoztak, de valamiért biztosra vettem, hogy nem akarok arra menni. 

Marad hát az erdő. 

Nem volt mit tenni, így elindultam előre az áthatolhatatlan rengetegbe, azon imádkozva, hogy ha elég sokáig megyek csak vége lesz egyszer ennek a szarnak. Na persze az sem lett volna hátrány, ha útközben nem találkozok senkivel, hacsak nem a barátaimmal - mert biztos voltam benne, hogy nem csak szerény személyem érte az a megtiszteltetés, hogy Acheron saját szórakoztató műsorába kerültem - és nem esz meg semmi vacsorára. 

A következő pillanatban viszont a lábam bele akadt egy kötélbe, és csak mint egy rossz Indiana Jones filmben, ahogy lépni akartam, az a szar a bokám köré tekeredett, és a magasba rántott. 

Sikítva himbálóztam fejjel lefelé, vagy másfél méterrel a kicseszett talaj fölött.

- Gyönyörű volt Trix - nyújtottam ki a karom, hogy elkerüljem a találkozást a környező fákkal. - Tényleg meseszép - morogtam a fogaim között. - Ha egyszer kijutok innen, hát tuti, hogy megölöm az a seggfejet.

- Csak, hogy nem jutsz ki innen élve! - jött a röhögés mögülem, én pedig mozdulatlanná dermedtem, már amennyire persze tudtam fejjel lefelé lógva. Óvatosan hátra pislogtam a vállam fölött, és rögtön elkönyveltem, hogy nekem annyi. 

Az ipse körülbelül ha három méterre állt mögöttem, tiszta feketében volt, még az arcán is maszk volt, így szart sem láttam belőle, az viszont kissé aggasztó volt, hogy a termetét tekintve olyan volt, mint egy három ajtós szekrény, és amilyen pechem van tuti, hogy nem háj volt az, amire a ruha ráfeszült. 

Ilyen az én szerencsém. 

- Na mi van, cica, semmi szellemes visszavágás? - jött közelebb, s így jobban szemügyre vehettem, többek között a combjára szerelt pisztolytáskát meg a kezében lazán dobálgatott kést. Halkan felnyögtem, de azért a kezemmel hadonászva próbáltam szembefordulni vele. Trixie Lemmer aztán nem fog meghunyászkodva az életéért könyörögni. 

- Ohh, ne haragudj épp azon gondolkodtam, hogy ez volt-e az a rész, ahol halálra kellett volna ijednem a nagy és csúnya vadász bácsitól? - fontam keresztbe a karom, s bár a helyzetem némileg rontott a engem-aztán-semmi-nem-érdekel-halál-laza-vagyok alakításomon, azért igencsak büszke voltam magamra amiért egyáltalán meg tudtam szólalni, és még a hangom sem remegett. Adtam magamnak egy képzeletbeli pacsit, aztán ismét az előttem magasodó hústoronyra emeltem a pillantásom. - Bocs, szivi, de annyira vagy ijesztő, mint a húsvéti nyuszi. Mi van Acheronnak már nem telik rendes szolgákra? 

- Te kis kurva! - vicsorogta, nekem meg nem kellett észlénynek lennem, hogy tudjam kezdem felbaszni az agyát. 

- Hát nem te vagy a szavak embere, mi, cimbi? - gúnyolódtam tovább, habár megfordult a fejemben, hogy jobban járnék, ha egyszer az életben befognám a számat, de ha úgy is kinyiffanok legalább stílusosan tegyem, nemde bár? 

- Meglátjuk akkor mekkora lesz a szád amikor beléd mártom a kést, - lengette meg az orrom előtt. - Tudod - döntötte oldalra a fejét, mint aki gondolkodik - ja, ezen meg is lepődtem -, amikor megláttalak itt lóbálózni úgy voltam vele, hogy gyorsan végzek veled aztán megyek és végzek a kis barátaiddal is, de most... - Levette az arcát takaró maszkot, így végre megpillanthattam az arcát. Hideg kék szemek pásztázták végig a testem, amiből bánatomra több látszott a kelleténél, mivel a póló és a pulcsi is nyakamba csúszott, hála annak, hogy még mindig fejjel lefelé lógtam, s csak azért nem látszott minden, mert a mellkasom előtt összefont kar megakasztotta a gravitációnak engedő ruhákat a derekamnál. Szívás a javából. 

- Lehet elszórakozom veled egy kicsit - nyalta meg a száját, nekem meg hányingerem támadt. 

Az egy dolog, hogy megöl, az meg egy másik amit a pillantása, és torz vigyora sugall. 

Közelebb lépett, és megfogta a pólómat, én meg levegőt is alig mertem venni, miközben folyamatosan tekergőztem, hátha sikerül kiszabadítanom a lában, de hiába. 

Szorosan lehunytam a szemem, mikor közelebb hajolt. Vártam az elkerülhetetlent, de akkor egy éles kiáltás törte meg a csendet, majd egy hatalmas puffanás. 

Kinyitottam a szemem, és majdnem elbőgtem magam a megkönnyebbüléstől, habár a megmentőm korántsem az volt, akit akartam, de hééé nem válogathattam, és úgy voltam vele, hogy két rossz közül inkább a kisebbiket választom. 

- Szedj le innen! - kiáltottam a szürke ruhás fiú felé. 

- Ha nem látnád épp nem érek rá! - kiáltott vissza, majd újra rávetette magát Acheron emberére. 

Tehetetlenül figyeltem, ahogy az avarban hemperegnek, s hol az egyik, hol a másik kerül felülre, s húz be az ellenfelének. 

- Ne szórakozz már, intézd el!

- Mondták.. már.. neked.., milyen.. hihetetlenül.. idegesítő... vagy? - szólt vissza, miközben minden szavát egy-egy ütés kísérte. 

Legszívesebben nyelvet öltöttem volna rá, de az elég gyerekes húzás lett volna, és egyébként sem figyelt, mert épp a saját tőrével végezte ki a fickót.

- Ideje volt - mocorogtam, ahogy zihálva hozzám lépett a késsel a kezében. Igazából megfordult a fejemben, hogy mi van ha csak azért segített, hogy ő ölhessen meg, de szerencsémre - legalábbis asszem szerencsémre - mikor lendült a kezében a kés, csak a lábamat tartó kötelet metszette el. Na persze arra már nem gondolt a gyökér, hogy előtte, mit tudom én, figyelmeztessen vagy valami - arról nem is álmodoztam, hogy esetleg megtart. - Ezért hangos nyekkenéssel értem földet. 

- Gerald, hogy te mekkora egy faszkalap vagy! - köpködtem a leveleket és a sarat, erre a G.L.-es gyökérnek volt pofája kiröhögni.

- Nem hallom, hogy megköszönted volna. 

- Arra aztán napestig várhatsz - tápászkodtam fel, és szembe fordultam vele. Ha tekintettel ölni lehetett volna, tuti, hogy holtan esik össze. - Egál. 

Jó pár percig álltunk ott dühösen egymást bámulva, mire bólintott, és elfordult.

A hallott ipséhez lépett, majd ismét felém fordulva előre nyújtotta a kezeit. Az egyikben a kés volt, a másikban a fegyver. 

Habozás nélkül nyúltam a fegyverért, és miután ellenőriztem a tárat a nadrágom derekába tettem. 

Gerald fejcsóválva tette el a kést, és abból ahogy megrándult a szája, tudtam, hogy a vigyorát akarja elrejteni. 

Seggfej. 

Ő is tudta, hogy a késsel jobban bánok, ahogy én is, de itt inkább az volt a kérdés, hogy bízom-e benne annyira, hogy engedjem, fegyver legyen nála. A válasz egy kurva nagy nem. Lehet, hogy most összefogni kényszerültünk, de ettől még nem lettünk barátok, és kinéztem belőle, hogy amint hátat fordítok, ellenem fordul. Nem szerettem kockáztatni.

Némán indultunk meg az erőben, most már jobban figyelve a körülöttünk lévő dolgokra. 

Gerald ment elől, én pedig mögötte, és reménykedtem, hogy ha ellenséggel találkozunk akkor őt fogja nagyobb veszélynek tekinteni, így az volt az alapelv, hogy amíg ők harcolnak én csendben eloldalgok.

Magamban vigyorogva ütköztem a hátának, mikor megtorpant előttem. Már a pisztolyért nyúlva pásztáztam a környezetet, hogy hol van a rosszfiú - már persze az előttem állót leszámítva - mikor én is megláttam azt, amit ő.

Egy erdei házikó állt alig tíz méterre tőlünk.

- Nézzük meg, hátha találunk valami használhatót benne - indítványozta, majd a válaszomra sem várva megindult előre. 

Kelletlenül követtem habár kétségkívül nekem is az járt a fejemben, hogy lehet ott valami hasznos, ami még jó szolgálatot tehet, habár Acheront ismerve nem követne el ilyen ostoba, amatőr hibát, de hát a remény hal meg utoljára, ugyebár. 

- Az egy fűnyíró? - böktem a fejemmel a nem épp idevaló tárgy felé, a házikó oldalánál. 

- Pontosabban egy motoros fűkasza - helyesbített, mindezt úgy, hogy épp csak odapillantott, aztán már be is lökte az ajtót. 

- Pasik - motyogtam magam elé, majd követtem a picike házba. A plafon olyan alacsonyan volt, hogy Geraldnak le kellett hajtania a fejét, hogy be ne verje.

Igazából, minden pici volt. A megkopott asztal, ami három lábon állt a sarokban. A negyedik lába alatta feküdt, a végéből veszélyesnek látszó tüskék meredtek felénk, ahol letörött. Mellette két szék állt, s bár azoknak még meg volt minden lábuk, isten óvja azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy alkalmasak még eredeti funkciójuk betöltésére. 

- Olyan, mintha a törpék házába tévedtünk volna - rúgtam fel az egyik széket, ami az asztalnak ütközött, aztán mindkettő a földre roskadt porfelhőbe burkolva a szobát, és minket is. 

- Ezt muszáj volt? - köhögött Gerald, a kezével igyekezvén eloszlatni a port maga körül. 

Nos, talán nem volt életem legjobb ötlete, tekintve, hogy a következő pillanatban az ajtó, amin bejöttünk becsapódott, csapdába zárva minket. 

- Kurva életbe! - rohant az ajtóhoz. Rángatta, feszítette, többször még bele is rúgott de hiába. Be voltunk zárva. 

- Hupsz! 

- Hupsz? - fordult felém villámló tekintettel, mire próbáltam olyan ártatlanul pislogni, ahogy csak tudtam. - Hupsz?!?!?! - ordította. - Épp most sikerült bezáratnod minket, egy istenverte babaházba, és annyi a reakció, hogy hupsz? 

- Ne ordibálj velem, kitűnő a hallásom - fontam keresztbe a kezem durcásan. 

Elképedve nézett rám, majd keserű nevetésben tört ki. Elfordult tőlem, kezével az így is össze-vissza álló barna hajába túrt, de abban a pillanatban, ahogy felemelte a fejét, beverte a tetőbe. 

Próbáltam visszatartani a nevetést, én tényleg próbáltam, de egyszerűen olyan képtelen volt a helyzetünk. Az, hogy Acheron elrabolt minket, aztán kidobott egy erdőben, miközben vadászokat küldött utánunk, aztán, hogy az egyetlen olyan emberrel sikerült összeakadnom, akit talán még a bátyámnál is jobban utáltam. És mindezek mellé Gerald hitetlenkedő, egyben szenvedő arckifejezése egyszerűen betette a kaput. 

Hisztérikus nevetésben törtem ki, és nem is bírtam abbahagyni, hiába nézett rám úgy, mint a legszívesebben megfojtana. Még jobban nevettem, mikor egyet lépett felém, és véletlenül belerúgott a földön fekvő asztal maradványaiba, amit az előbb sikerült kinyírnom. Az oldalamat fogva visítottam, míg a másik kezemmel a könnyeket törölgettem a szemem sarkából. 

- Jól szórakozol? - förmedt rám, mire hevesen bólogattam, és persze voltam olyan béna, hogy egyszerre akartam nevetni és járni, minek az lett a következménye, hogy neki tántorodtam a hátsó falnak, ami nemes egyszerűséggel kidőlt a helyéről. 

Azonnal elmúlt a jókedvem, ahogy a hátamon fekve szemügyre vettem a jó két méter magas sövényt, ami mindkét oldalon közrefogott. 

Gerald mellettem termett, és legnagyobb elképedésemre a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Bizalmatlanul méregettem, amit persze észre is vett. 

- Nem harapok - villantott rám egy vigyort -, hacsak nem szeretnéd. 

- Pfff - engedtem el a kezét rögtön, ahogy szilárdan álltam a lábaimon. - Seggfej. 

Felnevetett, majd engem megkerülve elindult előrefelé.

- Szerintem ez egy labirintus. 

- Nem mondod, Einstein, miből jöttél rá? - gúnyolódtam. - Abból, hogy órák óta kutyagolunk ezek között a túlméretezett mutáns bokrok között?

- Legalább óriás pókokkal még nem találkoztunk - vágott vissza nevetve, miközben befordult egy újabb sarkon. 

Megtorpantam egy pillanatra. Beleborzongtam még a gondolatba is. Már a normál méretűektől is sikítva elrohanok a másik irányba, hát még ha egy teherautó nagyságú jönne velem szembe. Valószínűleg nem kéne tovább fáradozniuk azon, hogy kinyírjanak mert ott nyomban szívinfarktust kapnék. 

Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, de a pulzusom megint az egekbe ugrott, mikor Gerald után indulva ő egyszer csak visszaugrott, és megragadva a derekam magával rántott, miközben másik kezével befogta a számat. 

- Egy pisszenést se. - sziszegte a fülembe, olyan halkan, hogy így is alig értettem. Lassan elvette a kezét a számról, én pedig kérdőn néztem rá. Megrázta a fejét, és intett, hogy óvatosan lessek ki. 

Sosem hittem volna, hogy eljön ez a nap valaha, de engedelmeskedtem, és ahogy elvette a kezét rólam, a sarokhoz oldalaztam, és szorosan a bokorhoz lapulva kinéztem. Azonnal tudtam mit látott, amitől kiverte a víz. 

Farkasokat. 

Cseszett farkasokat, bundában, fogakkal meg minden.

- Kurva élet - morogtam halkan, mire Gerald megszorította a karom. 

El kellett tűnnünk innen, méghozzá gyorsan. 

Mintha valaki lelassította volna az időt körülöttünk, még is minden olyan gyorsan történt. 

Visszahúzódtam a takarásba, aztán egyszerre kezdtünk el óvatosan hátrálni, vigyázva, hogy véletlenül se keltsünk semmiféle zajt. Már majdnem elértünk a következő sarkot, ahonnan jöttünk amikor épp abból az irányból éles füttyszó hallatszott. Mindketten megdermedtünk. Egymásra pillantottunk, épp mikor meghallottuk az első fenyegető morgást. 

A csapda bezárult. 

- Fuss! - ordította, de nem hiszem, hogy választ várt volna, legalábbis abból ítélve, hogy megragadva a kezem maga után húzott. 

Hallottuk, hogy mögöttünk a három farkas szintén futásnak eredt. 

Vadásztak. 

És mi voltunk a vad. 

Fej-fej mellett rohantunk. Tudtuk, hogy vagy futunk tovább, vagy az ereinket használják majd fogselyemnek, és őszintén szólva nem volt valami szívmelengető gondolat. 

- Erre! - mutatott jobbra, én pedig követtem. Cseszettül reméltem, hogy nem futunk zsákutcába, bár lehet az is jobb lett volna, mert egyszer csak eltűnt a talpunk alól a talaj. 

A saját sikolyomon túl hallottam Gerald ordítását, és a farkasok üvöltését. 

Olyan volt, mintha csúszdán csúsznánk lefelé. A jó hír: nem mi leszünk a vacsi. A rossz: gőzünk nem volt, mi lesz az alján, mikor leérünk. 

A pólóm a mai napon már másodjára csúszott fel a derekamon, de per pill rohadtul nem érdekelt, mert észrevettem valami sötét csillogást. 

Az út vége. 

Minden levegő kiszorult a tüdőmből, ahogy becsapódtam. A szám elnyílt, és tömérdek vizet nyeltem, ahogy elmerültem. Égető érzés kúszott a mellkasomba, hogy aztán egyre erősebben és erősebben szorítsa. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam. Éreztem, hogy egy másik test csapódik közvetlenül az enyém mellé. 

A kezem valami nyálkásba akadt, ahogy kétségbeesetten próbáltam rájönni merre van a fent és a lent. 

A lábam zsibbadt, a csontig hatoló hidegtől. A víz körülbelül hat fokos, ha lehetett. 

A szemem elhomályosult.

Újra pörögtek a fejemben az események, amik idáig vezetek. Minden. A G.L., a Szövetség, Acheron. A harcok amelyeket nyertünk, a csaták, amiket vesztetünk. A barátok, akik ellenünk fordultak, ellenségek, akik baráttá váltak. Barátok, akik többek lettek. 

Túlvilági csönd vett körül, ahogy a szemem lassan lecsukódott. A testem nem küzdött tovább. Nem akartam már mást, csak hogy vége legyen. Túl fáradt voltam. Nagyon, nagyon fáradt. 

Távolról, mintha hallottam volna, hogy egy ismerő hang kétségbeesetten a nevemet üvölti, de biztos csak képzelődtem. Annyira szerettem volna csak még egyszer látni, még egyszer hallani, még egyszer érezni. Szinte éreztem, hogy a karja körül zár. 

Süllyedtem, épp úgy, ahogy a világ is körülöttem, és most nem volt senki, aki megmentsen...

~Alathea~