20. fejezet

Helló!

Meghoztuk a beígért nyitófejezetet! A kép alatt megnyitva tudod is olvasni.
Köszönjük, hogyha a lájk gombbal, vagy kommentben kifejezed a véleményed. 

"Van úgy, hogy támad, hogy ellened fordul a hibád,

Zavar a zaj és zavar a fény,

Valaki mondja már, hogy túl vagyunk a felén,

Nehezén s ennyi az egész,

Hogy ne félj."

                                  Alvin és a mókusok

*Ashley*

Nem rögtön uralkodott el rajtam a pánik. Az erdő rejtekébe vezető út alatt próbáltam megőrizni a nyugalmamat: akkor is, amikor egy gusztustalan fém cellában felébredtem, akkor is, amikor rám kényszerítettek valami iszonyú ocsmány, de legalább kényelmes ruhát, sőt még akkor is, amikor egy órányi autókázás után durván, az épségemmel nem törődve kihajítottak a kocsiból egy erdő közepén. Büszkén, méltósággal  álltam fel  és poroltam le a nadrágomat, arra várva, hogy legalább egy ismerős arcot megpillantok a fák sűrűjében.

Ez úgy három órája történt.

Legalábbis gondolom.

Csak a Nap állásából tudtam kikövetkeztetni, nagyjából mennyire járhat az idő, mert a mindezért a szörnyűségért felelős Acheron elfelejtett ellátni minket (engem) legalább egy karórával, ami ilyen helyzetben hasznos lehetett volna. Helyette ezüst karperecet kaptunk a csuklónkra, ami még csak nem is divatos. Nem sokkal arrább attól a helytől, ahol kidobtak, rátaláltam a fűben Dosztojevszkij Karamazov című könyvére is, aminek végképp nagy szükségét láttam ilyen életviszonyok között.

Ezért felvettem a földről. Legalább unatkozni nem fogok.

Órák óta bolyongtam az erdőben, de egyetlen élő embert nem láttam – szerencsére holtat sem – akitől segítséget kérhetnék, és ez egyre fokozta a bennem képződő pánikot.

Miért tette ezt velünk Acheron? Hol vannak a többiek? Aprilnek valóban köze lehet ehhez? Hogy fogok kijutni innen? Mire való a karperec? Miért hívott Acheron munkatársa a cellában 3-as számúnak? Hogy szerzek majd élelmet? Mit csinálok, ha mégsem egyedül vagyok itt? Mit kezdjek Dosztojevszij-vel?

A kérdések egyre és egyre sokasodtak a fejemben, és egyikre sem tudtam megtalálni a választ. Szerettem volna rátalálni valakire – bárkire – de ugyanakkor örültem is annak, hogy egyedül vagyok. Ki tudja, mi történik, ha összeakadok valakivel, akár meg is ölhet, ha nincs szerencsém.

Valóban kezdtem sajnálni, amiért az én családi örökségem csupán a jövőbelátás és a döntésbefolyásolás, ugyanis éles helyzetben jó esetben is csak a döntésbefolyásolás képességével lehet kezdeni valamit – feltéve, ha időben észreveszem a támadómat.

Megőrizve a józan eszemet megpróbáltam használható fegyver után nézni, de képtelen voltam az ágakba, kövekbe vagy akár a nagyobb sziklákba belelátni bármiféle harci eszközt. Nem volt meg az a tehetségem, hogy összebarkácsoljak belőlük valamit, - erre már az után ráébredtem, ahogy megpróbáltam összekötözni egy botot egy másikkal -, így inkább feladtam a próbálkozást, és elkönyveltem magam vesztesnek. Az egyetlen tárgy, amit magam mellett tartottam a megcincált könyvecske volt, amit korábban találtam, valamiért fontosnak éreztem, hogy velem legyen.  Mint egy barát a bajban.

Újra és újra, megállás nélkül törtem magamnak az utat, rengeteg fát elhagytam, de amikor még mindig nem találtam kiutat hosszú idő elteltével sem, előtört belőlem a rettegés. Kétségbeesetten futottam át a növények között, erősen zihálva, hátha megkegyelmeznek nekem, és megmutatják, merre van a kivezető út. Segítségért esedeztem, ígéreteket tettem Acheronnak, de senki nem hallotta meg a keserű könyörgéseimet. Csak a körülöttem kavargó furcsán gyanús hangok erősödtek fel, amik a fák sűrűjéből jöttek. Gyorsan feltápászkodtam, leporoltam a térdemet, és tovább futottam, mielőtt az a valami, aminek a hangja leginkább egy fújtató bikáéra hasonlított, nekem ront, és laposra tipor. Hátra sem nézve rohantam előre, miközben hallottam, hogy a hang egyre erősödik mögöttem, a gallyak pedig szaporán recsegnek a talpam alatt, ahogy gyorsítok azzal a valamivel a nyomomban. Amint összeszedtem magam, egy erőhullámot küldtem az árny felé, hogy gondolja meg magát, és ne akarjon tovább üldözni, de mintha egy buborékon kívül hatástalan lett volna minden erőfeszítésem. Csak gyengébbnek éreztem magam tőle, ha próbálkozom, ezért – hogy el tudjak iszkolni – inkább a gyorsaságot választottam az összpontosítás helyett. Egyik lábam a másik után pakolva rohantam előre.

Elég volt hozzá egyetlen pillanat, hogy ne figyeljek a lábaim ritmusára, és máris a földön végeztem. Derékból hátrafordulva szembe akartam nézni a támadómmal, amikor hirtelen nekiütköztem valaminek, valami nagyon keménynek, ami egyből a földre terített. A fekete alak, akit másodpercekkel ezelőtt még falnak véltem, mintegy lazán átrepült felettem, és belevetette magát az erdő sűrűjébe. A fák mögül hangos nyöszörgés hallatszott, és mintha vér szaga csapta volna meg az orromat. Hangos ordítás, puffanás… és aztán semmi.

Feltérdeltem, és a szememet le nem véve a hangok iránya felé eső első fáról, összedörzsöltem a tenyerem, és feltápászkodtam. Támadásra készen, ökölbe szorított kezeimet a mellkasom előtt tartva araszoltam hátrafelé, amikor a bokor megzörrent, és egy ismerős alak bukkant elő a fák sűrűjéből.

- Laorux!

A hangok ezer év megkönnyebbülésével buktak ki a számon, a tüdőm megtelt levegővel, és végre, hosszú idő után először elkezdtem reménykedni.

Odaszaladtam Laoruxhoz, aki tépett ruhájában, előreejtett fejjel támaszkodott a fának.

- Mi történt veled? – Ez volt az első kérdés, ami a számra jött. Nem tudtam, mi mást kérdezhetnék.

Laorux nem válaszolt, csak merőn nézett maga elé.

- Tikk. Nyáu. Tita. Találtam egy titát. A tita megtaált engem. – A vértől csillogó tenyerét éllel végighúzta a nyakán. – Nyaff.

Nagyokat pislogtam, mire végre kitisztult a kép.

- Megöltél egy macskát??? – A saját rémült hangom visszhangot vert a fákon. Otthagytam Laoruxot, és félve bekukkantottam a helyre, ahonnan korábban a hangok származtak, és ahonnan Lao lépett ki az imént. A darabokra tört ághalom kellős közepén egy párducszerű lény éles karmai rajzolódtak ki medveszerű mancsából. Az állat már nem mozgott, de ettől engem még átjárt a félelem.

Visszafordultam Laoruxhoz, aki a saját karjai ölelésében melegedett.

- Mi volt ez? – Nyeltem egyet.

Hogy éppen Laoruxal hozott össze a sors, nem tudtam örüljek-e neki. Mostani labilis állapota, és G.L-es kiléte erősen arra késztetett, hogy ne bízzak benne. Ugyanakkor senki másban sem bízhattam. Sőt, még beszélni sem tudtam volna máshoz, úgyhogy a tőmondatokban, idiótául beszélő G.L.-es is igazi kiváltságnak számított.

Karon fogtam a lányt, és magammal húztam; minél előbb el akartam kerülni a katasztrófa helyszínéről, és keresni egy biztonságos helyet, ahol kifaggathatom. Úgy egy kiadós séta után, mikor már úgy éreztem elég távol kerültünk a rémségektől, lehuppantam az első kőre, amit megláttam, és magam mellé tessékeltem a frissen talált G.L.-est is. Leült a földre, és maga alá húzott lábakkal, összekucorodva előre-hátra dülöngélt.

-  Mi történik velünk, Laorux?

A feltett kérdésemre nem vártam értelmes választ, így nem ért váratlanul, amikor Lao egy ritmusos lábdobogással válaszolt. Úgy viselkedett, mint egy dacos óvódás, aki épp nem kaphatja meg, amit akar.

Felsóhajtottam. Hogy élte egyáltalán túl eddig?

A karomon enyhe csípést éreztem, és a karkötőm felé pillantottam. Az ezüst karperec vibrált, és egy kicsit még világított is. Laoruxé szintúgy.

Egyik ujjammal megérintettem a karkötőt, mire az újra megcsípett, én pedig hátraugrottam. Igaz, hogy fájt, de nem hagytam magam és felvettem a kesztyűt. Acheron játssza máshol a piti kis játékait. Megpróbáltam magamról leműteni a fémet, hogy végleg megszabaduljak tőle, Laorux példát véve rólam ugyanígy tett. Meg sem mozdult, így pánikszerűen rángattam, ahogy csak erőmből tellett.

Addig feszegettem a karkötőt, mígnem ólmos fáradtság lett rajtam úrrá, úgy éreztem az összes energiám kifolyt belőlem, és felszívódott az avas, kiszáradt földbe. Újdonsült társam is elterült mellettem, a feje koppant a talajon, ahogy az oldalára dőlt.

Mi történik velünk?

Odafordítottam a fejem Laorux felé.

- Lao, talán el kellene… - Kinyújtottam a karomat, hogy figyelmeztessem, biztonságosabb helyre kellene bújnunk, mielőtt teljesen kiterülünk, de alig egyenesedett ki a könyököm. Gyenge lettem, és semmit nem tehettem ellene. Fejemet elfordítva felnéztem az égre, és újra elátkoztam Acheront, aki mindezért felelős. Erőm nem maradt aggódni, csak feküdtem a kiszáradt talajon, mint egy partra vetett hal.

Laótól távolabbi kezemmel megragadtam Dosztojevszkij-t és a poros földön magamhoz húztam.

Miért kell szenvednünk? Miért?

Acheron őrült, barbár, és egy rohadék, futott át az agyamon. Meg kell állítanom. El kell pusztítanom. És ki kell szabadítanom Aprilt is… Mindent meg is teszek, amint újra kinyílik a szemhéjam, és képes leszek irányítani a testemet.

Az enyhe szellő meglibbentette összekuszálódott hajamat, és az arcomba terítette.  A fák lágyan susogtak, leveleiket összeérintve táncoltak körülöttünk. Számomra e lassú tánc a halállal volt egyenlő.

Félig nyitott szemhéjaimon át kilestem, erőltettem magamat, hogy ne szívjon magába az álom. Egy közeli bokor felől léptek zaja hallatszott, és kényszerítettem magam, hogy a hang irányába nézzek.

A szemem épp azután csukódott le, ahogy a bokor tövében a két sáros fekete bakancsot megpillantottam. Amennyire csak tudtam, összehúztam magam, és éreztem, ahogy a szemem sarkából kicsordul egy könnycsepp. 

Itt a vége.

~Debora~