2015. május 13., szerda

19. fejezet


Sziasztok!

Igen, ez az idő is elérkezett.



Meghoztuk nektek a második évad második felének a kezdőfejezetét, amihez új design is társul, amit Leana C. készített. Köszönjük neki!
Igyekszünk beépíteni a blogos életünket a mindennapokban, de mivel most van "vizsga vizsga hátán" időszak, nem tudunk pontos dátumot ígérni a következő fejezetekhez. De mindent megteszünk, hogy átvészeljük ezt az időszakot is!

Most pedig: Jó olvasást :) 
Reméljük nem hagytatok el minket sokan.

"Ami az egyik embernek vadon, az a másiknak vidámpark" 
Gyilkos Elmék c. sorozat


*April*

Lepaktáltam az ördöggel. A hurok egyre erősebben szorult a nyakamra. Kezet fogtam azzal, ki a sajátjaim pusztulását készült véghezvinni. Igen, tudom, hibáztam. De, a lelkemet nem adtam el, és ez vezérelt tovább utamon.
Meg voltam róla győződve, hogy a Szövetség, már minden erejével azon van, hogy letörje, Acheron sötét szárnyait, s ez az új srác, Damien se egy utcáról beszabadult, különlegeseket máglyára kívánó fazon, hanem sokkal inkább egy tégla. 
Ismét be kellett szállnom a játékba a fény oldalán, és reménységet adni a jövőnek, hogy még semmi sincs veszve. Itt már nem a hagyhattam, hogy a bosszú sötéten izzó árnyai irányítsanak, hisz egy egész Birodalom sorsa volt a tét.
Önző voltam? Igen.
Féltékeny, és kicsinyes? Az.
Makacs és meggondolatlan? Talán.
És mindez miért?
Mert a becsületemen folt esett. Mert elárultak, és becsaptak. Mert egy egész világ omlott akkor össze bennem. De mindez nem számított. Ők voltak a családom, és a viszály ellenére a lelkem legmélyén szerettem őket. Gyűlöltem, amiért ezt tették, megvetettem tettüket, de egyiknek sem kívántam a halálát, soha. 
Ideje volt a tettek mezejére lépni, ezért is ácsorogtam Acheron görög stílusú, ember nagyságú szobrokkal teli irodájában. Ő és az emberei hirtelen eltűntek az épületből, ezért kihasználva a helyzetet, a legfőbb bázisába juttattam be magam, bármilyen fontos infó után kutatva. Óvatosan, minden egyes szerkényt átvizsgálva kémkedtem, valamilyen használható dolog után, de pár Louis Vuitton kuponon kívül semmit nem találtam. Kezdtem elkeseredni, s a rám meredő, hófehér, meztelen férfi szobrok csak még inkább rontottak a helyzeten. Karba font kézzel fürkésztem a szobát, hogy mely szegletét nem kutattam még át, mikor megakadt a szemem a jobb sarokban lévő alacsony, fehér éjjeliszekrényen.
Lassan lépkedve, a fekete-rózsaszín, fűzős cipőmben leguggoltam mellé, és halkan kihúztam a fiókot. Új, ropogós, friss papírok halmaza terült elém, de közéjük túrva egy régi, lágyabb tapintású boríték akadt a kezemben. Kihúztam a pergamen rengetegből, és épp vizsgálni kezdtem, mikor hirtelen kinyílt az ajtó.
Egy gyors mozdulattal megfordultam, és a kezemben lévő borítékot a zsebembe rejtettem.
Acheron állt a ajtóban, katonásan kihúzva, sötétkék öltönyben, mely jól kiemelte szeme világos íriszét.
- April, April, April, - csóválta fejét kimérten, a nevemet ismételve -, tiltott övezetben, csak a rossz kislányok járkálnak, ugye tudod?
- Achi!! Végre, megjöttél! - szaladtam elé, és a nyakába ugrottam. Hirtelenjében nem jutott más elterelés az eszembe. Ez tűnt a legegyszerűbbnek, még akkor is, ha gyomorforgató volt hozzáérni. - Úgy hiányoztál, egész nap kerestelek - hánytam le magam gondolatban a szavaktól, melyek igazából azt jelentették, hogy  "zuhantál volna bele egy pöcegödörbe, rohadék".
- Édes kicsi April - simogatta a hajam, szokásához híven, lágy és lassú mozdulatokkal. – A naivitásod, és az olykor eszményien előadott színjátékaid, még engem is elképesztettek. Fogadd becses gratulációmat hozzá, káprázatos munka. 
Hát eljött ez a pillanat is. Hónapokon át játszottam a kaméleont, szerepekből szerepekbe rejtőztem, palástolva a bennem lévő félelmet és bizonytalanságot, mely nap alá kerülve a halálomat okozta volna. Eltűrtem, kibírtam minden megaláztatást, miközben a szobám falai közt álomba sírtam magam, a magány rideg katlanjába zárva. Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom az elmúlt időszakot, csak annyit mondanék:
Embertpróbáló.
De lebuktam, és ez keserédes szájízt hagyott bennem, hisz végre megszabadulhattam a tehertől, és az lehettem aki. Már csak egy dolgom volt: Várni, hogy mi lesz a következő lépés.
- És jutalmul megérdemelsz némi kikapcsolódást, - suttogta a fülembe, és ajkai nyakamat súrolták, majd éles tűszúrást éreztem, mely az a sejtjeimig hatolt. - Szép álmokat csipkerózsika, s ébredj a pokolban. – Ezek voltak utolsó szavai, majd valami kattant a csuklómon és elnyelt a sötétség.

Órák, napok, vagy tán hetek teltek-e el, nem tudom, de a fejem és a hátam nagyon fájt, mintha több méter magasból zuhantam volna le az aszfaltra. Óvatosan kilestem a szempilláim alól, majd egyre nagyobbra nyitva a szemem, körbetekintettem.
A napfény utat törve magának beszűrődött a fák dús lombjai között. Madárdal, és a természet morajló nesze töltötte be a teret, mely keveredett a moha, s az avar szokatlan illatával.
Egy erdőben lehettem. De hogy hogyan és miért, az az évszázad kérdésének számított.
Lassan ülőpózba tornásztam magam, s a levél rengeteg sisteregve megrezzent alattam. Előttem, égig meredő fahadsereg őrködött, egy-egy zöldellő bokorral a tövében, melyen színes bogyók virultak, Hófehérke mérgezett almájához hasonlóan.
Nem tetszett ez a szitu, Hófehérkét sem szerettem soha, és azt még jobban utáltam, hogy fogalmam sem volt, miért vagyok én itt.
Duzzogva igazgattam meg a hajam, mikor oldalra fordulva megláttam egy földön fekvő tárgyat, melynek ide nem illő látványára rögtön ránca szaladt a homlokom.
- Na jó ez, csak egy álom. Ez csak egy idióta, elfuserált álom, ugye? És mindjárt felkelek, a pihe-puha, plüss párnáim között. Kérlek, mond, hogy csak egy álom!! - fohászkodtam az égre nézve, de válasz helyett, csak egy zizegő fekete, nagy dög bogár húzott el a fejem fölött. – Hogy rohadnál meg… - hajtottam el a kezemmel, majd közelebb kúsztam a tárgyhoz, ami nem volt más, mint egy vas palacsintasütő, középen egy cetivel. 

Ha már az eredeti rendeltetése nem ment, legalább itt vedd hasznát, csak hogy lásd, mily nagylelkű vagyok. Üdvözlet a játszóteremen, édes, itt nem csak pár szép pillangóval fogsz találkozni, ígérem. Jó mulatást, és ne feledd, a gyenge mindig elbukik! 
Csók: Acheron

Egy gyors mozdulattal apró galacsinná gyűrtem a papírt, és minden dühömet rázúdítottam.
- Remélem hallasz engem, te mocsadék! - tekintettem körbe az erdőben, a fákat kémlelve, mintha bármelyik percben leugrana onnan. - Itt hagysz a semmi közepén, egy szál spagettipántos topban, és rövid naciban! Kiszúrod a szemem egy átkozott serpenyővel, és egy redvás levélkével, melyben közlöd, hogy nem tudok palacsintát sütni! Hát tudod mit, baszódj meg ott ahol vagy, és dugd fel a seggedbe a görög szobraidat, faszfej! – üvöltöttem a farengetegekben, magamból kikelve. 
Nagyon utáltam, nagyon megvetettem, és ez a helyzet, amibe engem kevert, kimondhatatlanul feldühített.
És ekkor követtem el az elsőszámú hibát, amit az ember egy olyan erdőben elkövethet, ahol nem tudja, mi rejtőzik a sűrűben.
Tökéletesen sikerült felhívnom magamra a figyelmet, az ordibálásommal, és valami megmozdult a bozótban.
Egyre hangosabban csörtetett felém, és nem volt kedvem megvárni, mire ideér. Felkaptam Acheron palacsintasütőjét, és teljes erőből rohanni kezdtem az erdő belseje felé. Gondolatban megveregettem a vállam, hogy sportcipőt vettem fel aznap, így nem vágódtam el, már az első gyökér átugrásakor. 
Suhantam a bokrok között, melyek ágaikkal csapkodva sértették fel a bőröm, de nem vettem róla tudomást, mivel az a valami a hátam mögött egyre nagyobb fokozatra kapcsolt. Hallottam a fújtatását, s éreztem a belőle áradó veszedelmet, mely ölésre készen állt.
Nem hagyott nyugodni, az oldalamat csiklandozó kíváncsiság, mely arra sarkalt forduljak háta és lessem meg, ki vagy mi is vett üldözőbe. De ekkor megjelent, akárcsak a mesékben, a másik vállamon ülő, csitító kis angyal, mely azt kántálta, hátra ne nézzek, csak fussak tovább az életemért.
És, hogy melyik nyert?
Hát nem a glóriás.
Egy gyors mozdulattal, miközben próbáltam tartani az eddig is diktált iramot, felé pillantottam, és azon nyomban meghűlt bennem a vér. 
Nem voltam ugyan egy biológiai zseni, de hogy ilyen állat a természetben, normál körülmények között nem létezett, az fix.
Egy vadkanra emlékeztető, bika szarvakkal felszerelt, vicsorgó izomállat tartott felém, hörögve.
Azt hittem, hogy akkor, ott vagy elájulok, vagy bepisilek, vagy valami lesz, mert ez még a leghorrorisztikusabb álmaimat is felülmúlta, de helyette csak sokkal, de sokkal gyorsabb tempóra kapcsolva iramodtam tovább. Nem volt az pénz, hogy az a mutáns, nyáladzó kriplibika hozzám érjen. 
Taktikát kellett váltanom, mert ez a rohanás a semmibe, nem igazán jött be. Így hát következett, a B terv, a fára-mászás. 
Kiszúrtam magamnak egy jó pár méterre lévő vaskos, szerteágazó, dús lombkoronájú példányt, már csak azt kellett kitalálni, hogy ezzel a vassal a kezemben, hogy a fenébe mászok fel rá.
Az idő letelt, cselekedni kellett.
A nadrágom és a derekam közé csúsztattam a nyelét, mely szerencsémre elég szorosan megtartotta a sütőt, majd karral felhúzva magam, egyre magasabbra és magasabbra libbentem az ágakon. A kardió edzésnek és küzdősportoknak hála, nem merültem ki teljesen, így sikerült pillanatokon belül biztonságos magasságokig érnem. Jó pár méterről lestem le a levelek közül, s fortunának, avagy Csingilingnek hála tovább vágtatott az a dög.
Most értettem meg, mit is jelent a filmekben rendszerint elhangzó, „lepörgött előttem az egész életem” mondat. Hát igen ez nem sokon múlott, de hogy egy ilyen undorító szörnyeteg áldozatául essek, az eleve kizárt volt.
Összekucorodva guggoltam a fenti ágak egyikén, a tipikus „mi tévő legyek” ajakcsücsörítéssel. Fel kellett dolgoznom a történteket, de valahogy sehogy nem fért a fejembe, hogy Acheron ezt mégis hogy képzelte. Na meg, mi ez a hely? 
Az első kérdésre, a levelében már megírta a választ. Ez egy játszótért volt, Acheron módra, ami egyet jelentett a halállal. 
Viszont én már nem egyszer szembenéztem vele, így nem ijesztett el a csuklyás és az ő görbe kaszája. Ha jön, hát jön, húzd ki magad, nézz ki stílusosnak, és mutass be neki, na meg persze azért titkon reménykedj, hogy nem a te fonaladat következik.
Elmélkedés közben, egyre kényelmetlenebbé vált a derekamnak nyomódó sütő, így fél kézzel kihalászva az ölembe tettem, de a tárgy látványa, csak újabb kérdéseket szült.
Miért adta ezt nekem? Megsajnált volna, avagy ennyire gyengének nézett?
Gúny, szánalom, s egy cseppnyi, megmagyarázhatatlan törődés - ezek csengtek az lelkem legmélyén, feleletként.
Akárhogy is volt, nem töprenghettem itt egész nap, fel kellett deríteni a terepet, és szembenézni azzal, ami jön, és mindezt hű barimmal, a palacsintasütővel. 
Óvatosan ágról-ágra lejjebb ereszkedve tornásztam le magam a durvatörzsű fán, majd a végén elengedve a gallyat, a földre huppantam, ám ekkor dübögő léptek zaja csapta meg a fülem, s már nem volt hova menekülni.
Felemelve egyetlen fegyverem, néztem szembe az ellenséggel, miközben a szívem a tokromban dobogott.
A dübörgés, s a növények morajlása, ahogy a bozótban egyre közelebb ért, kísérteties melódiaként sistergett, sápadtra színezve, az amúgy is fehér arcomat.
5
4
3
2
1
És…
Itt a vég!
Ám amikor az alak kilépett a sűrűből, hatalmas megkönnyebbülés fogott el. Soha életemben nem őrültem még ennyire neki. 
- Na nee! Ugye ez csak valami kibaszott tréfa?? Téged küldtek G.I. Jane-nek, kezedben egy tepsivel?? Vazeee… Ez az Acheron mekkora egy pöcs…
- Ez egy palacsintasütő, Adam, látom még mindig annyira vagy jártas a konyhában, mint régen. Azért a kiskanál és a merőkanál megkülönböztetése már megy, vagy még mindig merőkanállal kevergeted a kávét? - döntöttem oldalra a fejem, és a megjegyzés ellenére, örültem, hogy Adam az. A nézeteltérések, a múlt, és a kibírhatatlan seggfejsége ellenére, örültem neki. 
S ekkor tudatosult bennem, hogy ha ő itt van, akkor itt van más is. A gondolat, amelyre ráeszméltem, hideg zuhanyként érte a bensőm, ledermesztett, fájt, és felsértette mindazt, mit sikerült letakarnom a felejtés vékony fátylával.
- Hogy felvágták a nyelved, April baby, Acheronnál hatásos volt a képzés? - állt meg előttem, jobban szemügyre véve, mint aki vagy ezer éve nem látott.
- Tudtommal neked is volt részed némi behatásban, ugye, Achi öcsi? - jelent meg egy diadalittas mosoly az arcomon, és még szélesebbre húzódott, mikor az övé lehervadt. 
Touché! Ezek már nem azok az idők Greenfield!
- Na jó hagyjuk. Bár azért, most komolyan mit keresel te itt? Bedobott téged is az arénába? - fonta karba kezeit, a tetovált mellkasán.
- Ahogy látod igen. De egyrészt nem is baj, már úgyis untam a színjátékot, és a jó pofizást.
- Fogadni mertem volna rá, hogy valami van a dolgok mögött. Te és ez a "hirtelen a főgonosz pártjára állok" sztori, elég gyanús volt nekem. Oké, hogy mindig is vadcsajszi voltál, na meg azon az éjszakán…
- Elég! Nem kell tovább folytatnod, képzeld én is ott voltam. – Tükörképet játszva, szintén összefontam a karjaimat. - És persze, hogy volt oka, mindennek van.
- Na, és esetleg löknél pár infót is, vagy valami barkochba szarsággal szedjem ki belőled? - grimaszolt, de látszott rajta, hogy valóban érdekli, és nem csak amolyan tipikus felszínes, Adames szinten.
- Kezdődött azzal, hogy Ashley mindig háttérbe szorított, a védelmező, anyai mentalitásával. Egyetlen ügybe sem avatott be úgy igazán, pedig engem is megillet a jog, de persze minden túl veszélyes…. De ezt még azért úgy ahogy elviseltem. Viszont mikor rájöttem, hogy Jasonnel kavar, hát akkor, ott elpattant valami.
A kifakadásom magával sodorta régi emlékeket is, és újra hatalmába kerített a düh, vihart kavaró érzése, mely oly sokáig volt társam az eddigiek során.
- Hmm… Na ez még azért engem is meglepett, hogy Stannard és a „mindig a fény oldalán villogok, őrizve a reményt” Goldwin. A fene se gondolta volna, bár mindig is tudtam, hogy nem teljesen tiszta a csaj - igazította meg a szürke pólóját a vállán. – De elég frankón sikerült a terved, jól bekavartál, elismerésem, zűrkirálylány! Azért kíváncsi leszek a többiek arcára, ha netán összefutunk itt velük.
- Én nem is… - akartam volna visszavágni, de a távolból hangos állatüvöltés zengte be az eget. Adammel összenéztünk, és látszódott a szemén, hogy benne is felmerült, a "ez meg mi a csuda volt" mondat. Na, nem épp ilyen köntösben.
- Mi a rohadás ez? 
- Állatok – fordítottam a fejem a ricsaj felé. - Te nem találkoztál még semmivel? 
- Én egy tök lazát napoztam, az egyik tisztáson, majd belibbent pár mókus a képbe, meg valami gyík féle. Ennyi, néztem is, hogy mi ez a hely, valami wellness-balance, peace-love sziget vagy mi a fasz.
- Hát azt hiszem, akkor most megtapasztalod a másik oldalt is – meredtem a távolban egyre közeledő hordára.
- Mi a kurva élet… Mufasa, meg Zordon színre lép, baszki? Itt egy erdő közepén?? - fintorgott tetovált srác elképedve, és felgyűrte a pólója ujját.
- Azok oroszlánok voltak, Adam. Ezek itt pedig tigrisek.
- Oroszlán csíkosban, nem mindegy? - rángatta meg a vállát, miközben szemét továbbra is a rohanó csoporton tartotta. - De ideje lenni futni, vagy valami, nem?
- Igen, végre egy jó gondolat, gyerünk! - fordultam meg, és erőmet összeszedve ismét nekiiramodtam a sűrűnek. Kezdett betelni a pohár az állandó meneküléstől, de tigris csemege sem akartam lenni, így nem volt sok választásom. Adam jelenléte valamelyest megnyugtatott, még ha össze is keveri a tigrist az oroszlánnal, akkor se kellett egyedül bandukolnom ebben a meglepetésekkel teli rémálomban
Apropó, hol van Adam? – pillantottam oldalra, de eltűnt a látótávolságomból.
Jó pár méterre felmértem magam előtt a talajt, hogy nehogy elzuhanjak valami kitüremkedő puklin, vagy fagyökéren, majd hátralesve a srácot kerestem.
- Te meg mit művelsz? Igyekezz már! - szóltam rá, mikor megláttam, hogy bokrokat tépked ki, eltorlaszolás céljából.
- Ne foglalkozz velem, inkább fuss, utolérlek! Ezeket a fasszopó dögöket muszáj lelassítani – dobált egymásra, nyalábnagyságú szúrós cserjéket, ééss… téglákat? Összehúzott szemmel ismét hátrapillantottam, hogy meggyőződjek jól láttam-e. és igen valóban téglákat hajigált egy kupacba. 
- Azokat meg honnan szedted? - kiabáltam hátra, pár szaggatott levegővétel közepette. Nem volt jó ötlet, mert szúrni kezdett az oldalam, de nem lassíthattam le.
- Itt voltak ledobálva, de, hogy kerültek ide, faszom se tudja. Na gyorsíts! – üvöltötte, és ő és sprintelni kezdett. 
Iszonyatosan sajgott az oldalam, és minden egyes levegővétel fájdalmas volt, éreztem, ahogy lábaim az akaratomnak ellen mondva próbálnak lassítani, de muszáj volt folytatni, és rohanni sebesen előre. 
- April, tempóváltás! Csökken az előnyünk, a kibaszott életbe!! - ordította teli torokból mögülem, és a tigrisek mancsának kemény csapódása is a fülemhez ért.
- Igyekszem a francba is, igyekszem, de fáj! - kezdett rám törni a pánik.
- Az jobban fog, ha a torkodat harapják el. Ne legyél puhány, nem illik a feszes kis seggedhez. Jaa és, most hogy már, nincs Acheron, se Jason, szívesen állok a szolgálatodra, baby. – A beszólása hallatán, még volt annyi erőm, hogy bemutassak neki.
Szörnyű érzés, mikor az agyad, és a tested küzd egymás ellen, és nem bír együtt dolgozni. Már több kilométert futhattunk, s minden egyes porcikám pihenni vágyott, pedig még nem volt itt az ideje. Kilátástalanul száguldottunk az életünkért a zöld bozótosokon át, a homlokon a verejték patakokban gyöngyözött, a világoskék felsőm szorosan rám tapadt, s csak a menekülés volt az egyetlen kiút a túlélésre.
Kidőlt fákat, talajba vált mély gödröket átugorva tartottam az egyre gyorsuló iramot, de már nem érzetem semmit. Átestem a holtponton, és automata robotként tettem, amit kellett.
S ekkor pár méterre előttem hirtelen elfogyott a föld.
Lassítva, kiértem a szélére és elborzasztott a látvány. 
Több méter mély szakadék húzott le a mélybe, melynek alján egy lassú, barnás színű folyó csordogált csendesen.
Lesokkoltam, nem tudtam mi tévő legyek, ilyet eddig csak a filmekben láttam, de nem vonzott az ottani megoldás. 
- Adam! Nem tudunk tovább menni! - kiáltottam hátra, mikor ő is előtűnt a sűrűből, áthasítva magát, a gallyak rabságán. - Most mit csináljunk?
Nem válaszolt, csak rohant felém lendületesen, majd megragadva a kezem, eldöntötte a sorsunkat.
Zuhantunk, s mintha megállt volna az idő. 
A félelem helyett, valami teljesen más érzés kerített a hatalmába. Hidegzuhanyként ért, de felpezsdített, megmozgatta a lelkem szunnyadó részét, felszabadított a béklyóim alól, mely az utóbbi hónapokban rám zárult, és én ezt leírhatatlanul élveztem. 
Átjárt a szabadság mámora, mely oly régóta nem volt vendége szívemnek.
Elmosolyodtam, majd nagy levegőt véve, belecsobbantam vízbe.
Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem a folyóban, miközben olyasfajta boldogság jár át, melyet a Szövetségbe kerülésemkor éreztem utoljára. Nem voltam senki fogja, nem kellett álarcot viselve megjátszanom magam, végre April Goldwin lehettem.
Ekkor egy kar ragadott meg, és húzott a felszínre vadul.
- Mi van, te nem tudsz úszni? - tartott Adam, a derekamnál fogva, s én vigyorogva rávágtam hogy de, majd kirántottam magam a kezei közül. Értetlen képet vágott a reakcióm láttán, de nem is hibáztattam érte. Ő sosem értette volna meg mindazt, amit átéltem az elmúlt pár másodpercben, és nem is akartam, hogy megértse.
- Na másszunk ki a partra, kezdek fázni - terelődött vissza a figyelmem a jelenre, és kézcsapásokkal a szilárd talaj felé úsztam.
- Nem fér az eszembe, hogy mit keresett egy ERDŐBEN, egy TIGRISFALKA - morgolódott mellettem.
- Inkább horda – javítottam ki, halkan.
- A faszba már akkor, horda, leszarom… de akkor is hogy a gecbe keveredtek ide. Az erdőben nyulak, őzikék, meg ehhez hasonló dögök vannak, nem ilyen böhömnagy buldózerek, baszki - lépdeltünk, az immáron sekélyebb részen a kövek között. - Mi lesz a következő, egy elefánt, egy orrszarvú, egy őrjöngő pávián hadsereg, vagy esetleg godzilla ükapánk nyáladzik a fejünkre??!! A jó kurva, szájbabaszott életbe is, abba!! - dühöngött, idegbeteg módjára Adam, de igencsak szórakoztató volt a műsora. 
A jókedv viszont hamar elszállt, mikor megpillantottam, két feketeruhás alakot a parton lévő, közeli fa lombjában elrejtőzve.
Adamet oldalba lökve jeleztem, hogy csendesebben, majd a vadászok irányába mutattam.
- Remek, szóval bunyózunk – suttogta, vigyorogva.
- Aha, csak ahogy látom, nekik van fegyverük, szóval valahogy le kéne őket szedni onnan – guggoltam le a parttövében lévő hínárosba.
- Ugyan már, ezek csak emberek, és nekik nincs az, ami nekünk van. Rájuk küldök pár mentális csapást, és kétrét görnyedve fetrengenek majd, mint a hernyók - közölte, lazán, és nagyképűen a tényeket, majd rájuk koncentrálva támadni kezdett.
Eltelt, fél, majd egy perc, aztán másfél, és kettő, három, majd négy, de semmi sem történt.
- Oké, hogy van időnk, de azért nem szeretnék egész nap itt guggolni a pocsolyában, ha nem gond - szólaltam meg, miközben a hajamból csavarta ki a vizet.
- Nem tudom, mi van, de nem akar működni ezeken, lehet ez a szar, amit rám csatolt ez korlátoz, vagy Acheron katonái is kaptak valami szérumot – nézegette a csuklóján lévő karperecet, ami az én kezemen is feszült.
- Megpróbálom én is, hátha - vettem fókuszba, a fenti ágakon bujdosó fekete ruhásokat. Depressziós hangulathullámot, majd önkívületen kívüli boldogságot küldtem feléjük, de hasonlóképp jártam, mint a mellettem lévő. – Oké, azt hiszem, most jöhet a bunyó.
- Zsír! Arra gondoltam, fogok egy szikladarabot, és ledobom az egyiket onnan, te meg a másikat. Mit szólsz? - emelgette a szemöldökét, kaján vigyorral.
- Azt, hogy inkább, míg te ledobod az egyiket, én megpróbálom a másik kezéből kidobni a fegyvert - csavartam immáron a ruhámat.
- Ja, bocs, elfelejtettem, hogy te lány vagy - nyújtotta oldalra a nyelvét, röhögve.
- Rohadt vicces vagy, inkább kapj fel egy sziklát, izomagy - ráztam a fejem, miközben én is, egy kézbe illő, nagyobb követ kerestem a folyóban.
- Na figyu, egyszerre kéne csinálni. Tudsz célozni ugye? – tartott az álla mellett, egy labda nagyságú szikladarabot.
- Innen menni fog, - reméltem magamban, hogy tényleg eltalálom a géppisztolyt. – Enyém a jobb oldali, tied a bal. 
- Ok. Úgy saccolom, hogy amíg az egyiket szétverem, a másik is leér, és ekkor lépsz te a képbe, behúzol neki, vagy valami, menni fog? Amúgy jól áll az vizes póló – bámulta dekoltázsom, vigyorogva.
- Na, csináld - hagytam figyelmen kívül a tesztoszteron túltengését, és a jól bemérve a célpontot, a fülem mellé emeltem a kezem.
- Három... - kezdte el a visszaszámlálást Adam.
- Kettő... - összehúzott szemekkel összepontosítottam, a jobb oldali katona fegyverére.
- Egy!- és repültek a kődarabok.
Adam embere azonnal a földre zuhant, viszont én eltévesztettem, és a géppuska helyett, szemen találtam az illetőt.
- Old meg, valahogy! –rontott ki a fedezékből a G. L.-es és rátámadt a földön heverő katonára.
Én eközben gyorsan keresetem még pár nagyobb követ, és kihasználva, a meglepetés erejét, tiszta erőből elhajítva megdobáltam vele, és sikerült!!
Kirepült a kezéből a fegyver, majd tervet változtatva, a puska után rohantam, s kézbe kapva lábon lőttem a fekete ruhást.
- Na ez nem volt rossz! - szólt Adam, a dulakodás közepette, majd megunva a bunyót, egy kemény tarkón csapással, végleg harcképtelenné tette támadóját.
- Ha nem haragszol, a másikat is elintézem, eléggé összegyűlt a stressz! - rúgott bele a másik fickóba is, aki a fatörzsénél próbált lábra állni, de Adam akciójának köszönhetően, ezt már sohasem tehettem meg.
- Kész is vagyok, húzzunk innen a francba, viszont a fegyvert vigyük, tessék - dobta nekem a puskát, melyet a levegőben elkapva markoltam meg, s útnak indultunk. Hát így bővült ki a társaságom, egy Adammel, és egy géppuskával, a palacsintasütő mellé, mely még a zuhanás után is a derekamnál tanyázott. Masszív kis tárgy, ha ezt túléljük, lehet hazaviszem, és sütök pár palit benne.
Ám ekkor felmerült bennem az a fájdalmas kérdés, hogy hol is a haza? Van-e még otthonon egyáltalán? 
- Ez jó lesz, mit szólsz? – állt meg egy kis bokrokkal, és magas fákkal keretezett iszapodú előtt. - Ezekre a farönkökre ráülhetünk, ebben a kis barlang akármiben, pedig alhatunk majd, egész pöpec, erdei lak. - lesett be rajta, lehajolva.
- Jó lesz ez, bár aludni, szerintem úgyse fogunk itt semmit – kémleltem körbe a terepet, vadászok után nézve.
- Hát te lehet, hogy nem, de én hulla vagyok, rám férne egy kis durmolás – nyújtózkodott ki, megropogtatva a nyakát. – De rakok egy kis tüzet, kezd hideg lenni, főleg így vizesen. Meg állítólag azokat a dögöket is távol tartja - kutatott faágak után.
- Az embereket, meg lelőjük, végül is igazad van – mosolyogtam, és ráültem, az egyik farönkre, ami ugyan kemény volt és kényelmetlen, de ennek ellenére egy luxusfotelnek számított, az elmúlt események után.
Adam tett-vett, és sikerült tüzet csiholnia, a talajban ásott kis mélyedésben. Jólesően melengetett át a tűz, és csak reméltem, hogy nem most tőr ránk az újabb veszedelem.
- Milyen groteszk ez a helyzet, nem? - fordultam felé, miután letelepedett a mellettem lévő farönkre.
- Mire gondolsz? – melegítette a kezeit.
- Hát, hogy itt ücsörgünk, egy tűznél, mi ketten, miután, te elraboltál, aztán megkínoztál, majd én pengét hasítottam a mellkasodba, most pedig szinte egymásra utalva, táborozunk, idillien, már csak a pillecukor hiányzik.
- Még, mindig látszik a heg, eléggé belém vágtál - simogatta meg a mellkasán lévő sebhelyet, mely a revans emlékeként őrizte a múltat.
- Megérdemelted, - mondtam nyugodtan, melyre ő csak rám nézve, némán bólintott.
- Kiegyenlítettük a számlát, vegyük úgy. - Nem tudom, hogy a fáradság tette-e, vagy a helyzet, de annyira emberi volt, és nem az a nagyképű, érzéketlen seggfej, aki általában.
- Te hogy élted meg a megjátszott személyedet a gimiben, és azt, hogy velem kellett járnod? - tettem fel az első kérdést, amire már régóta várom a választ. Nem tudtam, kapok-e feletet, vagy csak egy újabb hazugságot, de ennél jobb lehetőségem már nem hittem, hogy valaha is lesz.
- Mi ez, kérdez-felelek? – fintorgott, rám sandítva.
- Veheted úgyis.
- Ok, de utána én kérdezek. 
Bólintottam, majd a tűzre meredve, belekezdett: – Az egy feladat volt, amit teljesíteni kellett, egy szerep, melyet el kellett játszani. Egy sakkbábu voltam a terepen, méghozzá a király bástyája. Tökéletesen kellett volna teljesítenem, de a külső hatások engem is értek. Ott volt például a foci is, ami életem nagy álma, de nem tudok neki hódolni. Ez van, sajna a kibaszott érzéseim olykor letérítenek a feladatról, ki kéne őket irtani gyökerestül - ráncolta össze gondterhesen homlokát. - Na meg az a fasszopó lelkiismeret is olykor megmozdult bennem, főleg mikor elvittelek vacsorázni a Caldivelli-be, és látszott a szemeden, hogy odáig vagy meg vissza. Abban az ezüstös, pánt nélküli ruhában ragyogtál, és akkor mondjuk úgy, hogy kissé zavart, hogy átváglak, főleg az miatt is, mert az az este nekem is bejött.
- Te erre így emlékszel?? Tudod, milyen ruha volt rajtam? - csodálkoztam elkerekedett szemekkel, és erre végképp nem számítottam.
- Ja, főleg, mivel kivágott is volt, - húzta félmosolyra a száját, de nem nézett rám, a vörösen lobogó tűzre meredt. - Meg még volt pár ilyen, de ezeket nem részletezem. Szóval a lényeg az, hogy párszor rezgett a léc, főleg, hogy elég laza, és bomba csaj vagy, nem egy bányarém, nulla IQ-val, de mint láttad te is, véghezvittem, amit kellett, és ez így volt rendjén. Na ennyi - kacsintott rám, és kiropogtatta az ujjait. – Most én jövök.
- Hallgatlak - fésültem át az ujjammal félig száraz fürtjeimet.
- Fantasztikus, vagy szuperszonikus vagyok az ágyban? - vigyorgott teli szájjal, oldalba bökve. Hát igen, ez Adam…
- Szerintem mindketten ott voltunk, így erre a kérdésre nem kell válaszolnom. - Akkora egy seggfej…
- Oké, szóval fantasztikusan szuperszonikus, értem, baby, mindent értek – túrt bele a hajába flegmán. Legalább nem boncolgatta a témát, szerencsémre.
- Következő kérdés, miért vagy pont TE, Shane bizalmi embere? És miért nem nyírt ki, mikor már annyi mindent elrontottál? - vágtam a közepébe, és rögtön látszott, hogy érzékeny pontra tapintottam, hisz a jókedvnek a halvány jele is eltűnt.
- Ugye tudod, hogy csak azért játszok ilyen faszságot, mert valószinű kipurcanunk - fordul felém mérgesen.
- Persze, persze – bólogattam hevesen, bár én a túlélésre mentem itt, és nem traktáltam a fejem negatív gondolatokkal.
- Legyen elég annyi, hogy a szüleim és Shane-é elválasztatlan barátok voltak, a szarban is összefogtak, mindenben osztoztak. De mikor felmerült, hogy kié is legyen a hatalom volt némi gebasz, lázadás és társai, de a szüleimnek hála, minden ment a rendes úton és Shane került a G.L. élére, úgy ahogy a hagyomány szerint.
- Vagyis, általatok van ő ott, ahol van? Tehát közvetetten az adósod? - döntöttem, érdeklődően oldalra fejem. Ez érdekes információ volt, és igencsak megmagyarázta a helyzetet.
- Valami ilyesmi, igen. De legyen ennyi elég - állt fel, és újabb gallyakat dobott a parázsra. - Na és te April Goldwin, mit kezdtél volna a hatalommal, ha sikerül Acheron-t kijátszanod?
Sokkal inkább számítottam volna, egy „és milyen pasi vagyok” kérdésre, mint erre. Rendesen feladta a leckét ezzel, főleg, hogy ezen még én magam sem gondolkodtam el úgy igazán, de valahogy mégis tudtam a választ.
- Fenntartottam volna rendet és az egyensúlyt, az emberi és a mi világunk között, ugyanúgy, ahogy a Szövetség felesküdött – húztam ki magam, és ekkor tértem vissza a kijelölt utamra.
- Hát, ez gyönyörű volt, mindjárt sírok. Van zsepid? - tapogatta mellizmát, amitől az agyamra ment.
- Ott egy levél használd azt – böktem egy száraz, barna aszalványra.
- Oh köszi. Na és most tűzszünetet kötünk vagy mi?
- Talán. De én nem felejtek, Adam - álltam elé, a szemébe nézve.
- Ahogy én sem, April - vált az ő hangja is komollyá, és a seggfej énje fedezékbe vonult.
- Akkor tűzszünet - nyújtottam felé a kezem, melyet megfogva megrázott. - De ha megszeged, dupla pengét kapsz a mellkasodba.
- Ezaz, baby, büntess!!! - röhögött fel, miközben a kezemet a mellkasnál tologatta, utánozva a kard mozdulatokat.
Hát igen, van, ami sosem változik.
Egy arénába kerültem, pokoli játékszerekkel körülvéve, melyeket az elpusztításunkra hozta létre. Egyfelől felszabadultam, másrészt ismét kalitkába dobtak, de immáron biztos voltam benne,hogy mi a helyes, mi a jó, és mi a célom. 
Csak éljük túl a másnapot.
~Blyana~

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó, tetszik. :) Csak így tovább. ;)

    VálaszTörlés
  2. Szuper rész lett de mi történt veletek csajok ? Teljesen eltűntetek! Persze tudom nyár és rengeteg program de azért remélem ha lesz időtök még folytatjátok a sztorit. Minél hamarabb következő részt, sok időt na meg ihletet kívánok!!
    Puszi! Bogi

    VálaszTörlés