Sziasztok!
Reméljük mindenkinek kellemesen telnek az ünnepek!
Most, hogy még jobb legyen - egy kis csúszással ugyan -, de kész a rész.
Valamint múltkor már említettük, hogy a második évad két részre oszlik, és úgy áll a helyzet, hogy a következő fejezet, már a másodikba esik. Egy olyan fordulat jön, amire senki sem számít, még több izgalommal, és rejtéllyel.
Hőseinket kicsit kiragadjuk a megszokott környezetből, szóval ha ti is látni akarjátok, hogyan boldogulnak ismeretlen terepen, akkor mindenképp tartsatok velünk ezután is.
Valamint esélyes, hogy új desing is érkezik - bár ez még nem biztos, de iparkodunk - csak, hogy tükrözze az új hangulatot.
Szóval mit mondotok? Kíváncsiak vagytok, mi az, amiről beszélünk? Két hét múlva kiderül, de addig is itt a 18. fejezet, ami átvezető részként funkcionál most, és kaptok egy kis betekintést a továbbiakra.
Nos akkor hát, mondjátok meg a locsolóknak, hogy várjanak egy kicsit, ti pedig olvassatok!
~A~
"A biztonság általában babona. Nem létezik a természetben."
Az elnémultak c. film
*Trixie*
A szám mosolyra húzódott, ahogy határán álomnak s ébrenlétnek megéreztem a hátamhoz nyomódó forró testet. Szorosan simult hozzám, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Még aludt, de álmában sem eresztett.
Behunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Az érzésnek, hogy végre ott vagyok, ahol lenni akarok. Egyszer az életben végre minden rendben volt körülöttem, és én minden percét élveztem.
Tudtam jól, hogy ez nem fog örökké tartani, nem voltam naiv. Sajnos az élet nem így működött, de ahogy a mondás is tartja: a remény hal meg utoljára.
Viszont ebben a percben az összes probléma olyan távolinak tűnt. A seggfej bátyám, vagy épp Acheron világmegváltó tervei. Mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. És ebben a világban semmi nem érdekelt csak a férfi magam mellett, akinek a derekamon lévő karja most megmozdult, és pár centivel feljebb csúszott, majd hüvelykujjával a mellemet kezdte lágyan simogatni.
Oké, talán mégsem aludt.
Halkan felnevettem, mikor megéreztem a leheletét a nyakamon, ahogy apró puszikat hintett rá.
Megfordultam a karjában, hogy a szemébe nézhessek. Vigyorgott ahogy újra kezdte a nyakam csókolgatását, hol lágyan és finoman, hol durván és követelőzően. Borostája karcolta a bőröm, és tudtam, hogy nyomot hagy majd, de attól még imádtam, és pontosan ezért csinálta.
Elégedett sóhaj hagyta el a számat, miközben a keze bejárta a testemet. Mindenhol ott volt felforrósítva a bőröm.
- Jó reggelt - suttogta, ahogy megcsókolt.
- Ilyen ébresztőt máskor is el tudnék képzelni.
- Valóban? - nézett rám kajánul félig lehunyt szempillái árnyékából, mire válaszul a vállánál fogva hanyatt löktem, és elhelyezkedtem fölötte.
- Valóban - hajoltam a szájára, kezeimmel simogatva.
Felnyögött, és a csípőmbe markolva közelebb húzott.... az ajtó pedig kivágódott.
Éles fény vakított el minket, ahogy valaki felkapcsolta a lámpát, mire a takarót magam elé húzva felegyenesedtem.
- Mi a faszt keresel itt? - visszhangozta Rick dühösen a gondolataimat, ahogy felült, de mivel még mindig rajta ültem, kis híján a földre pottyantam, s ez csak azért nem történt meg, mert utánam nyúlt, és megtartott.
Mindketten dühösen, és egy csöppet értetlenül bámultunk az ajtóban ténfergő bátyámra.
- Öcsém - emelte az égnek a szemét Shane - hát erre tényleg nem voltam kíváncsi.
- Nem rémlik, hogy hívtunk volna! - csattantam fel. Rick mellé huppantam az ágyra, és villámló szemeket meresztettem Shane felé. A kapcsolatunk épp azon szakaszában jártunk, ahol utáltuk egymást, és a másik minden szavába belekötöttünk, épp ezért lepett meg, hogy semmi csípős válasz nem érkezett. Sőt... ha jobban megnéztem, láttam ahogy a fehér póló alatt megfeszültek az izmai. A nyakán rángatózott egy ideg, szemmel látható jeleként, hogy ideges volt, viszont mivel nem hittem volna, hogy miattam és a szexuális életem miatt van így kiakadva, valaminek történnie kellett.
- Bökd ki mit akarsz Lemmer, vagy húzz a picsába! - karolta át a derekam hátulról Rick. Látni nem láttam ugyan, de tudtam, hogy gyűlölködve mered Shane-re. Még nem igazán sikerült túltennie magát azon, hogy kihasznált, és mivel én magam is zabos voltam még miatta, tökéletesen meg tudtam érteni az érzéseit.
A szoba feszültség szintje pillanatok alatt megugrott, ahogy Shane épp olyan ellenséges pillantással meredt rá. Farkasszemet néztek, Rick keze megfeszült körülöttem, a bőröm meg valósággal viszketni kezdett a szikráktól, amik köztük repkedtek. Felsóhajtottam.
- Mi történt Shane? - tettem a karom a derekamat szorító kézre, mire azonnal lazított a szorításon.
- Craid üzenetet küldött - nézett rám. - Ide tartanak, és nem baráti csevejre jönnek.
Mindketten megdermedtünk, Shane pedig kihátrált a szobából.
- A francba!
- Ja, egyszóval - pillantottam rá a vállam fölött. Mélyet sóhajtott, ahogy homlokát az enyémnek döntötte.
Ennyi volt hát. A valóság megint a lehető legrosszabb időpontban vágta a képünkbe az ajtót, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy hagyjuk, hogy az események magával ragadjanak. Ha akartuk ha nem, fel kellett vennünk a kesztyűt, amit a sorsnak nevezett förmedvény az arcunkba vágott, és küzdenünk kellett.
Azért, hogy ne a mai legyen a nap mikor a feketébe burkolódzott kaszás értünk nyúl. Azért, hogy ne kelljen ezt a dátumot senki sírkövére vésni. Azért, hogy a létünk titokban maradjon.
Nem túlzás ha azt mondom, az egész világ léte nehezedett a vállunkra, s hiába voltunk többen, vállvetve állva, Atlasz terhe alatt még így is meg-megroggyant a lábunk.
De tartanunk kellett.
Az volt a végzetünk, hogy élő pajzsként lépjünk az embereket fenyegető veszély elé. Hiszen ha nem mi, akkor ki?
- Ennél pocsékabb időzítést elképzelni sem tudnék - kászálódott ki az ágyból Rick fancsali képpel.
- Olyan képet vágsz, mint egy gyerek akitől elvették a nyalókáját - vigyorogtam rá, ahogy ledobtam a takarót, majd az ágy szélére csúszva felálltam.
A tekintete, mint egy gyönyörű, perszelő lézersugár pásztázta a testem.
- Igazad van. Szívesen nyalogatnék valamit.
Kellemes bizsergés futott át rajtam.
- Minél előbb elintézzük őket - haraptam az ajkamba, miközben kiszámított mozdulatokkal végigsimítottam az oldalam és a mellem külső oldalát - annál előbb lesz rá esélyed.
- Te meg akarsz ölni? - mordult fel, ahogy követte a mozdulatot.
Imádtam, hogy ekkora hatalmam volt fölötte. Viszont hazudnék, ha azt állítanám, hogy neki nem volt fölöttem. Kétélű fegyver volt ez a kezünkben, amit mindketten egyszerre fogtunk.
Vigyorogva hajoltam le a tegnap este szétszóródott ruháimért, mire elfojtott szitkozódás volt a válasz.
Igazság szerint mióta visszajöttem, egyszer sem aludtam a szobámban, sőt ha jobban belegondolok egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor éjszakáztam ott, mióta betettem először a lábam a Menedékbe. A ruháim ellenben még mindig ott voltak, viszont nem igazán volt időm átszaladni fölöltözni.
- Asszem logók egy új melltartóval.
Hátrafordultam, ahol Rick épp az egyik kedvenc kék, csipkés melltartómat lóbálta a kezében. Azt a melltartót, amit tegnap elszakított.
- Nagyon úgy néz ki - bújtam bele simán a piros hosszú ujjú pólómba. - Pedig szerettem ezt a melltartót - sétáltam oda, és kivéve a kezéből szemügyre vettem az elszakadt pántokat. Képtelenség lett volna megvarrni.
Morcos pillantást vetettem rá.
- Bocs, kicsim - csókolta meg a homlokom, de a hangjában csöppnyi megbánás se volt. - De egyébként se értem, hogy lehetett ezt felvenni mikor nincs rajta egy rohadt kapocs se - vont vállat, miközben belebujt egy zöld pulcsiba.
A szemem forgatva szétkapcsoltam, mire töprengve előbb a kék csipkecsodára nézett, majd rám.
- Oké, akkor úgy fogalmazok, hogy honnan a pokolból kellett volna tudnom, hogy elől van a kapocs rajta. - Kivette a kezemből, és elkezdte forgatni. - Nem is látszik.
- Megkérdezheted volna, ahelyett, hogy letéped - ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy fél lábon ugrálva felhúztam a csizmám.
- Ha jól... - Nem tudta befejezni a mondatott, mert a folyosóról egyre nagyobb hangzavar hallatszott.
- Úgy tűnik kénytelen leszünk elhalasztani ezt a beszélgetést.
Elkomorult a pillantása ahogy bólintott, és magához vette a kardját.
A legtöbb ember nevetségesen nézett volna ki farmerben, zöld pulcsiban, kócosan, kardot tartva a kezében, de nem ő. Olyan volt, mint valami fénylő páncélú lovag, aki a bajba jutott hölgy segítségére rohan. Csak páncél és sikoltozó csaj nélkül.
Minden esetre dögös volt, nagyon. Sóhajtva fordultam el tőle.
- Gyerünk - léptem az ajtóhoz. - Rúgjunk szét pár segget!
A folyosó már elcsendesedett, de a lépcső felől fojtott kiáltások hallatszottak, így mi is arra vettük az irányt.
Egyre közelebb merészkedtünk, miközben a szemünkkel folyamatosan a sötétséget pásztáztuk.
Jobb volt az elővigyázatosság, bár ha megtámadtak volna már, nagyobb lenne a fejetlenség. Most a hangokból ítélve csak eligazítás folyt.
- Várj - ragadtam meg Rick pulcsijának hátát, mire azonnal megtorpant. Beléptem a jobboldali ajtón a szobámba, de mivel én hülye azzal már nem vesződtem, hogy felkapcsoljam a villanyt, majdnem hasra zuhantam a hajvasló földre logó zsinórjában.
- Basszus! - szitkozódtam, megragadva a falnak támasztott kard markolatát. Eléggé megkönnyíteném Acheron dolgát, ha még a harc előtt kiütöm magam, és úgy voltam vele, hogy inkább nem, kösz.
Visszafelé már óvatosabb voltam, és átléptem a madzagot.
- Minden oké?
- Ja - morogtam vissza, ahogy folytattuk utunkat lefelé.
Majdnem mindenki a lépcső alján várakozott. Egy sorban álltak, szemben a főbejárattal, kezükben kivont karddal. Ashley és Shane egymás mellett álltak a sor közepén, pár lépéssel a többiek előtt. Tekintetüket mereven az ajtóra szegezték, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban berohanhatna Acheron serege, hogy lemészároljanak minket.
Igazuk lett.
Az ajtó szinte hangtalanul nyílt ki, mint egy sóhaj, és a küszöbön fekete alakok jelentek meg, majd özönlötték el az előteret. Rick-re pillantottam, ő pedig rám. Mindkettőnknek ugyanaz futott át fején. Túl sokan voltak.
Egyszerre kezdtünk lefelé rohanni, mert ezt kellett tennünk, még ha többszörös túlerővel is néztünk szembe. Talán ha nem számítottak volna ránk a társaink odalent, megtehettük volna, hogy hátraarcot vágva bemutatunk nekik, de így csak annyit tehetünk, hogy annyi mocskot intézünk el amennyit csak tudunk, és reménykedünk, hogy előbb fogynak el, minthogy mi a padlóra kerülünk.
Acheron olyan gőggel és fensőbbségesen lépett keresztül az ajtón, hogy hányni lett volna kedvem. Igazi seggfej volt, és ezt minden mozdulata és szava alátámasztotta, mint ahogy ékes bizonyítéka volt az is, hogy több ezer dolcsis öltönyben állt az ajtóban, és lekicsinylően méregetett minket.
- Szíves elnézéseteket kérem a váratlan látogatásért, de ezt a kongregációt(1) itt és most felszámoljuk! De aggodalomra semmi ok, mindenkinek kiemelt szerepe lesz a későbbiekben. - Végigjáratta kis csapatunkon a szemét, míg az emberei oldalvást mozogva megpróbáltak bekeríteni minket. A lépcső elé szorultunk, és az is volt az egyetlen út, amit nem álltak el a fekete ruhások.
- Mi lenne ha inkább hátraarcot csinálnál, faszfej, és lelépnél amíg megteheted? - csendült Shane igencsak dühös hangja. - Nem tanulsz a hibáidból? Ezt egyszer már eljátszottuk, és ha nem csal az emlékezetem, te voltál az aki a rövidebbet húzta!
- Bevallom, felkészületlenül ért a ti kis konföderációtok(2), de ezúttal amice(3), felkészülve érkeztem.
Ez volt az a pillant mikor az esélyeink a nulláról a béka segge alá zuhantak, ugyanis Acheron kezéből villám csapott ki.
Az ösztöneink átvették az uralmat, és szinte egyszerre buktunk le, míg a fényes kék villám a lépcső szőnyegébe csapódott. Lángok törtek a mennyezet felé.
Ashely levegő után kapott, míg Shane szitkok özönét morogta az orra alatt, de nem csak ők akadtak ki. Minden arc, amit megpillantottam a mieink közül ugyanazt a döbbenetet tükrözte.
- Két preferenciátok(4) van. Harcban buktok el, vagy megkímélitek magatokat a felesleges drámától, és leteszitek a fegyvert.
- Végünk.
Jobbra fordultam ahonnan a hang érkezett, és meg is pillantottam a tulajdonosát. Emily leejtett karral beletörődő arccal állt.
- Francokat. Ha picsogva, térden állva akarsz könyörögni ennek a seggfejnek hát rajta, én ugyan nem állítalak meg, de én aztán nem fogom megadni magam, csak mert a csávó tud egy jó trükköt - söpörtem ki a hajam az arcomból. A félelem dühöt szült, a düh pedig merésszé tett. Előbb fagy be a pokol, minthogy elismerjem van, aki jobb nálam.
Tizenkilenc éves voltam, és olybá tűnt, hogy ismét olyan játékba csöppentem ahol az életem tét.
Viszont legalább ismertem a szabályokat.
Az első, hogy harcolj a végsőkig, addig amíg csak lábra bírsz állni, amíg mozogni tudsz, küzdeni is képes vagy.
A második, hogy sose mutasd ha félsz. Ha az ellenség látja rajtad a rettegést, halott vagy még mielőtt annyit mondhatnál "feladom".
A harmadik pedig, hogy felejtsd el a szabályokat.
Vagyis egyszerűen legyél a hülyeséggel vetekedően merész, és játssz mocskosan.
Hát mi most pont ezt tettük.
- Igaza van - húzta ki magát Ashley, és a szemében olyan tűz égett amit még sosem láttam. - Nem számít kivel, vagy mivel kerülünk szembe, együtt túljutunk rajta.
- Igen - visszhangzottak a szavak az ajkakról.
A kezdeti sokk megtört, és újfajta határozottsággal, elszántással fordultunk szembe a végzetünkkel.
Rick megszorította a kezem, mire felpillantottam rá. Bólintott. Szája hangtalanul formálta a szeretlek szót. Megrándult a szám sarka, ahogy próbáltam elfojtani egy mosolyt. Annyi időm volt még, hogy viszonzásul megszorítsam a kezét, aztán Acheron emberei ránk vetették magukat.
Semerre nem tudtunk futni. Előttünk ők voltak, mögöttünk a tűz lobogott, és emésztett fel egyre nagyobb területet.
Éreztem, ahogy a hője perzseli a hátam. A láng pattogása, és a lépcső fájának recsegése pedig bizarr háttérzenéje volt a küzdelemnek ami lent zajlott. A füst pillanatról pillanatra egyre fojtogatóbb lett, és egyre másra köhögés hangjai ütötték meg a fülem.
Valami eltalálta a hátam, pont a két lapockám között - egy könyök-, mire levegőt kapkodva térdre estem. A markolat kicsúszott a kezemből, a kard pedig hangos koppanással méterekkel odébb landolt.
Zihálva a fájdalomtól és a füsttől felemeltem a fejem, és épp volt annyi időm, hogy oldalra lendüljek. Az rúgás a vállamat érte a fejem helyett.
- Trixie!
- Jól vagyok! - kiáltottam vissza Rick-nek, mialatt az előttem álló fickó újabb rúgásra emelte a lábát.
Erre viszont már számítottam. Féltérdre löktem magam, és elkaptam a bokáját.
Felszisszentem, mert a csuklóm, mintha ki akart volna szakadni a helyéről, de összeszorítottam a fogam, és egy határozott mozdulattal megcsavartam a kezem.
A férfi hanyatt eset, s most rajtam volt a sor, hogy az arcába rúgjak. Elájult, de azért még egyszer belerúgtam, csak a biztonság kedvéért.
- Na milyen érzés fordítva, faszfej? - köptem a szavakat felé, majd felkaptam a kardom.
Nem vártam rá választ, és épp nem is volt olyan helyzetben, hogy válaszolhasson, így új ellenfelet kerestem, s mivel lényegesen többen voltak, akadt is potenciális jelölt. Egyszerre több is.
Nem volt időnk azon filózni, vajon mennyi ideje tarthat a harc. Percek? Órák? Napok?
Acheron emberei nem akartak elfogyni.
Hajam a homlokomhoz tapadt, a póló pedig a hátamhoz. Folyt rólam víz. Az adrenalin hatása múlóban volt, és nem marad más csak ólmos fáradság. Talán ez volt az oka, hogy egy pillanatra nem oda figyeltem ahová kellett volna, és mire észbe kaptam valami kattant a csuklómon.
Hirtelen kaptam lefelé a szemem, és tutira vettem, hogy bilincset fogok megpillantani, de óriásit tévedtem. A bal csuklómon egy vékony ezüstös perec volt, mint egy karkötő.
- Mi a nyavalya ez? - fordítottam meg a kezem, mire észrevettem a feliratot. A.S.I.
Körbefordultam, a többieket kerestem.
Acheron emberei elhátráltak tőlünk, így láthattam őket, és azt is, hogy mindannyiunkon egyforma ezüst karperec van.
Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.
Miért hagyták abba a támadást? Mi a franc ez a bigyó rajtunk? És hova a francba ment Acheron?
Nem láttam mikor tűnt el, valahogy el voltam foglalva, de a hiánya nyugtalanító volt.
Majdnem felnevettem a gondolatra, hogy hirtelen hiányzik az a seggfej. Eddig nem igazán akartam látni, de per pill jobban örültem volna, ha szemmel tarthatom.
- Földre!
Ismertem ezt a hangot. Kassia volt az, így hezitálás nélkül a földre vettetem magam.
Testek puffanása hallatszott, ahogy a többiek hasonlóképp cselekedtek. Aki nem reagált elég gyorsan azt valaki erővel rántotta a padlóra.
Csupán Acheron sötét parasztjai maradtak talpon, így ők voltak az elsők, akik szikrázó tűzeső útjába kerültek.
- Őrültek - motyogta Gerald a fejemtől nem messze, én pedig a földhöz lapulva arra felé néztem, amerre ő meredt.
Kieth és Kassia a lépcső tetején álltak, a tűz fölött és csillagszórók tucatjait hajították a lángok közé, amik meggyulladva szikraesőt zúdítottak ránk.
Hát nem volt egy tipikus harcmodor, annyi szent, de működött. Acheron emberei kihátráltak az ajtón, mi pedig egyedül maradtunk a tűz tombolásával, és saját ziháló lélegzetünkkel.
- Ennyi? - kérdezte Tsunade körbenézve, mire tanácstalan vállvonogatásba kezdtünk.
- Úgy tűnik ez bejött - támaszkodott föl Conlan, de mintha csak egy felsőbb hatalom akarná megcáfolni a szavait, valami berepült a nyitott ajtón, és épp a lábunk előtt koppant. Aztán még vagy egy tucat hasonló fémes koppanás hallatszott szerte az előcsarnokból. Az egyik ilyen épp a fejem mellett landolt, én pedig kinyúlva megragadtam.
Fémes felülete volt, hosszúkás henger alakja, és valami mocskosul hiányzott a képből.
A biztosító szeg.
Az átkozottak gránátot hajítottak be, és nem tudtam a jó oldalát nézni annak, hogy "csak" füstgránát volt, mert ahogy a hófehér füst elborította a helyet olyan álmosság tört rám, hogy tudtam csak egy dolog lehet benne.
Altató gáz.
A fejem a padlónak koppant, a szemem lecsukódott, és egy irracionális gondolat ütött szöget a fejemben, mielőtt elájultam volna: Kassia és Kieth honnan a pokolból szerzett annyi csillagszórót?
~Alathea~
1: egyesülés; 2: szövetség; 3: barátocskám; 4: választás;
*Jason*
Ha az életet korban mérnék, én a huszonegy évemmel, a nagybetűsbe kilépő, szárnyait próbálgató srác lennék, aki az apja autósműhelyében igyekszik némi dohányt összekaparni. Szép is lett volna, jó is lett volna, de az élet nem ilyen.
Akadályok tömkelegét állította elém a sors. Megtapasztaltam milyen nyomorogni, milyen gyerekként elveszteni, a bázisként védelmező családot, milyen érzés mikor az arcomon megalvad más vére, mielőtt utolsó halálhörgéssel átadja magát a pusztulásnak, és átéltem azt is milyen elmerülni a teljes sötétségben.
Nem volt egy mesébe illő sztori, de akciófilmnek elment volna, némi horrorral megspékelve. Gyötrelmes volt, és baszottul embert próbáló, s úgy gondoltam meglepetés engem már nem érhet, de tévedtem.
Egy atombiztos luxuscella padlóján hevertem, sajgó fejjel, valami ezüst karkötővel a csulómon,miközben próbáltam összerakni, hogy mégis, hogy a faszba kerültem ide.
Apránként ugrottak be a képek, először a rémálomról Aprillel, ahogy egy ajtó mögül kiabálja a nevemet, majd az ajtó hirtelen kinyílt, és Kieth jelent meg, frizbivel védve a fejét, de ez már nem csak egy álom volt. – Betörtek, betörtek ezt ordibálta, majd az arca elé téve a sárga frízbit, kirohant, karddal a kezében.
A következő mozaik, ami felrémlett, hogy lerohantam a lépcsőn, hol már mindenféle fekete ruhás alak, köztük az öltönyös Acheron felfegyverkezve hadakozott a mienkkel, és ennyi. Vagy kiütöttek, vagy beadtak valamit nekem, vagy fasz se tudja, de onnantól kezdve se kép se hang, csak a kibaszott, hűvös acélpadló.
Feltápászkodva, felmértem a terepet, ahol minden fémből készült. Fém ágykeret a földhöz rögzítve, azon valami fehérhuzatú szivacsféle, mellette a fém budi, jobb oldalán újdonságként, egy fém mosdókagylóval. Az egészet bevilágította a plafonra szerelt több száz wattos neonizzó. Legszívesebben annak a szemét égettem volna ki vele, aki ezt kitalálta, és kurvára viszketett a tenyerem, hogy a seggébe is dugjak egyet.
Irritált ez a sablonszerűen megtervezett, kénes szagú, laborzárka, inkább hevertem volna egy sötét, penészes, patkánylyukban, mint ebben a dilidutyiban.
Acheronnal és az ő divatmajom ötleteivel a tököm tele volt, az a modor, az a lenéző, gyomorforgató smúzolás rohadtul felhergelt. Kedvem lett volna vele elszórakozni a saját terepemen, vasláncok, dupla élű szikék, csonttörők társaságában, ahol a villát nem csak kaviárzablásra használják. Kíváncsi lettem volna, vajon ott is löki-e a „nos úgy vélem ez nem a helyénvaló viselkedés, hisz az etikett szerint a tolerancia és konzekvencia kettőssége ..blablabla..” szöveget. Kezdetben talán, de pár másodperc elteltével jobban lekötötte volna őt a térdkalácsában lévő százas szeg.
Kár volt emlegetni, mert ekkor a semmiből az egész cellát beöltötte a hangja. A forrás felé kapva a fejem, a zárka bal felső sarkában megláttam egy apró hangszórót, mely okádta a ficsúr szavait.
- Remélem, mindnyájan immáron kényelmesen elhelyezkedtetek, és élvezitek szívből jövő vendégszeretetemet. A stádiumot, mivel oly gáláns vagyok, nagy vonalakban ismertetném. - Hallásomra koncentrálva, erősíteni akartam a volument, de csak hosszas fókuszálás után sikerült, mintha valami tompította volna. A börtön erőterére gyanakodtam, de nem volt időm ezen töprengeni, inkább a hangszóróra figyeltem.
- Pár percen belül érkezni fog hozzátok egy-egy asszisztens, akinek - jó tanácsként ajánlva mondom-, engedelmeskedni fogtok. Láthatjátok, hogy az egyes számú kelléket már megkaptátok, a gyengébb elméjűek kedvéért pillantson mindenki a bal csuklójára, ami a kéz és kar találkozásánál található. Remélem sikerült. - Erre akaratlanul és eltorzult az arcom, és szembe köptem volna ezt a seggfejet, de helyette inkább szemügyre vettem azt szart, amiről hadovált. Ezüst, A.S.I. feliratú egyszerű karperecnek tűnt, de tudtam, hogy sokkal több ennél, már csak azt kellett ki deríteni, milyen játékba is keveredtünk.
- A kettesszámú kellék nem sokára érkezik, ezek után pedig; mivel az egészségetek is fontos számomra; friss oxigénnel tölthetitek meg a tüdőtöket. A történet itt ér a tetőfokára, mivel elkezdődik mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
- A vadászat - suttogta bele a mikrofonba, s ekkor állt össze a kép. Na de vajon ki lesz a vad, s ki a vadász?
- Viszontlátásra a pokolban, korcsszülöttek! - recsegte, majd megszakadt az adás, s ismét a néma csend vonta be a teret.
Nem tudtam, hogy a többiek hol lehetnek, de reméltem, mindenki épségen van, és ha kijutunk innen megmutatjuk ennek a faszfejnek, hogy hol szívjon friss oxigént.
- Csak kerüljek ki ebből a redvából, - simítottam végig a fejemen, fel-alá járkálva, és ha nem lett volna elég, hogy a düh elborítja az agyamat, a gondolataim tettek róla, hogy totál begolyózzak, mikor eszembe jutott April Goldwin.
Ő asszisztált volna ehhez az egészhez? A saját nővérét, és családját feláldozná egy mocsokért, csakhogy új ruhatárhoz jusson? Utáltam magam azért, mert hittem neki valaha is, hogy megbíztam benne, de a legjobban azt gyűlöltem, hogy beleszerettem. Imádattal rajongtam egy nőért, ki a megtévesztés tökéletes álcáját magára öltve az ujjai köré csavart, ki minden egyes csókjával, és érintésével hazudott, kinek szavai semmit sem értek, hisz az igazság legapróbb szikráját sem hordozták magukban. Még mindig fáj, de a sebet enyhítette az esküm.
A esküm, hogy bosszút állok, de nem magamért, nem azért mert kurvára átvágta a fejem, nem. Hanem azért, mert egy egész Birodalmat sodort veszélybe, s ezért fizetni fog.
- Maga a 24-es - hozott vissza a valóságba a cella előtt álló, meglepő módon talpig feketébe öltözött, Acheron szavaival élve "asszisztensforma", aki sokkal inkább hasonlított egy bevetésen lévő légiósra. - Ezt vegye fel, ha készen van, a ruhafogast adja vissza, és várja a következő utasítást - dörmögte mély orgánummal, és a napszemüvegét feljebb tolta.
- Aha, remek, legalább öltönybe kell öltözni? - mértem végig az rácson keresztül.
- Tegye, amit mondtam, - csúsztatta be alul, a zacskós holmit, melyet rögtön ki is nyitottam. Egy szürke pamut póló, egy fekete vászongatya, s egy szintén fekete pulóver volt benne, aminek a hátán volt egy nagy, neon sárga X jel.
- Azt lesheted, hogy én ezt felveszem - mutattam kézbe fogva, a céltáblás ruhadarabot.
- Innen nem mehet ki, csak ha felveszi a megadott öltözéket - közölte szárazon, s nagy szerencséje volt, hogy elválasztott minket, egy fal. Nem álltam le vele vitázni, mivel tudtam, hogy csak úgy van esélyem, ha kijutok az épületből, ezért undorral az arcomon gyorsan magamra szedtem a ruhát.
- Így megfelel? – löktem ki alul a fogast.
- Most álljon a szorosan a belső fal mellé, és ott várakozzon.
- És ha hugyoznom kéne, azt is végignézné? - döntöttem oldalra a fejem kajánul. Persze nem válaszolt az ipse, csak az adóvevőjét elővéve leadta az utasítást.
- Készen áll. - Erre megjelent a fél hadsereg, és futva, vagy húszan, négyes rendbe sorakozva, kinyitották a cellám ajtaját, és körbefogva kivezettek. Engedelmeskedek, megkímélve magam a lökdösésektől, hisz az én célom is a kijutás volt. Közben jól elszórakoztam, hogy Acheronnak, húsz kutyát kellett iderendelnie, hogy kivigyenek. Az ember, itt milyen fontosnak érezheti magát, ez az Acheron tényleg egy vendégszerető házigazda!
A kurvaéletbe, biztosan félreismertük – röhögtem magamban.
- A 32-es kapuhoz - szólt hátra a napszemüveges légiós, és a kereszteződésben bekanyarodtunk jobbra. Azt furcsálltam, hogy nem találkoztunk senkivel, a folyosó teljesen kihalt volt, és zárkákat, sőt még ajtókat sem lehetett látni, csak fehérségét. Hosszú, kanyargós korridoron lépdeltünk, mikor végre megállt az eleje, elérve egy öt méter magas vasajtót. Mindenféle kütyürén beszélve, csipogva egyszer csak kinyílt a kapu, és már akartam volna lépni előre, mikor hirtelen hátulról bekötötték a szemem.
Oké, már szinte hiányoltam...
A lökdösést kevésbé…
Ajtón be, ajtón ki, nyikorgás, menetelés, lépcsőzés, lift, majd egyszer csak beültettek egy mozgó járműbe. Magamban számolva, körülbelül egy órát utazhattunk, majd lassítani kezdett a jármű, és ami akkor történt, rögtön arra késztetett, hogy visszavonjam Acheron vendégszeretetéről szóló vicceket.
Kilöktek a járműből.
A végtagjaimmal sikerült valamelyest tompítanom az esést, és megkapaszkodnom az aljnövényzetben. Tétovázás nélkül talpra ugrottam, és lehámoztam a szememről a kötést.
Egy erdő kellős közepén találtam magam, sűrű, égig érő fákkal körülvéve. Csend volt, nyomasztó, vihar előtti csend, mint mikor valami készül.
Az érzékszerveimet próbáltam minél erősebbre állítani, de mire észbe kaphattam volna már késő volt. Közvetlenül a fülem mellett süvített el egy nyíl.
Nem volt idő gondolkozni, itt már csak az ösztönök uralkodtak.
A vadászat elkezdődött, s nem én akartam lenni az áldozat.
*Jason*
Ha az életet korban mérnék, én a huszonegy évemmel, a nagybetűsbe kilépő, szárnyait próbálgató srác lennék, aki az apja autósműhelyében igyekszik némi dohányt összekaparni. Szép is lett volna, jó is lett volna, de az élet nem ilyen.
Akadályok tömkelegét állította elém a sors. Megtapasztaltam milyen nyomorogni, milyen gyerekként elveszteni, a bázisként védelmező családot, milyen érzés mikor az arcomon megalvad más vére, mielőtt utolsó halálhörgéssel átadja magát a pusztulásnak, és átéltem azt is milyen elmerülni a teljes sötétségben.
Nem volt egy mesébe illő sztori, de akciófilmnek elment volna, némi horrorral megspékelve. Gyötrelmes volt, és baszottul embert próbáló, s úgy gondoltam meglepetés engem már nem érhet, de tévedtem.
Egy atombiztos luxuscella padlóján hevertem, sajgó fejjel, valami ezüst karkötővel a csulómon,miközben próbáltam összerakni, hogy mégis, hogy a faszba kerültem ide.
Apránként ugrottak be a képek, először a rémálomról Aprillel, ahogy egy ajtó mögül kiabálja a nevemet, majd az ajtó hirtelen kinyílt, és Kieth jelent meg, frizbivel védve a fejét, de ez már nem csak egy álom volt. – Betörtek, betörtek ezt ordibálta, majd az arca elé téve a sárga frízbit, kirohant, karddal a kezében.
A következő mozaik, ami felrémlett, hogy lerohantam a lépcsőn, hol már mindenféle fekete ruhás alak, köztük az öltönyös Acheron felfegyverkezve hadakozott a mienkkel, és ennyi. Vagy kiütöttek, vagy beadtak valamit nekem, vagy fasz se tudja, de onnantól kezdve se kép se hang, csak a kibaszott, hűvös acélpadló.
Feltápászkodva, felmértem a terepet, ahol minden fémből készült. Fém ágykeret a földhöz rögzítve, azon valami fehérhuzatú szivacsféle, mellette a fém budi, jobb oldalán újdonságként, egy fém mosdókagylóval. Az egészet bevilágította a plafonra szerelt több száz wattos neonizzó. Legszívesebben annak a szemét égettem volna ki vele, aki ezt kitalálta, és kurvára viszketett a tenyerem, hogy a seggébe is dugjak egyet.
Irritált ez a sablonszerűen megtervezett, kénes szagú, laborzárka, inkább hevertem volna egy sötét, penészes, patkánylyukban, mint ebben a dilidutyiban.
Kár volt emlegetni, mert ekkor a semmiből az egész cellát beöltötte a hangja. A forrás felé kapva a fejem, a zárka bal felső sarkában megláttam egy apró hangszórót, mely okádta a ficsúr szavait.
- Remélem, mindnyájan immáron kényelmesen elhelyezkedtetek, és élvezitek szívből jövő vendégszeretetemet. A stádiumot, mivel oly gáláns vagyok, nagy vonalakban ismertetném. - Hallásomra koncentrálva, erősíteni akartam a volument, de csak hosszas fókuszálás után sikerült, mintha valami tompította volna. A börtön erőterére gyanakodtam, de nem volt időm ezen töprengeni, inkább a hangszóróra figyeltem.
- Pár percen belül érkezni fog hozzátok egy-egy asszisztens, akinek - jó tanácsként ajánlva mondom-, engedelmeskedni fogtok. Láthatjátok, hogy az egyes számú kelléket már megkaptátok, a gyengébb elméjűek kedvéért pillantson mindenki a bal csuklójára, ami a kéz és kar találkozásánál található. Remélem sikerült. - Erre akaratlanul és eltorzult az arcom, és szembe köptem volna ezt a seggfejet, de helyette inkább szemügyre vettem azt szart, amiről hadovált. Ezüst, A.S.I. feliratú egyszerű karperecnek tűnt, de tudtam, hogy sokkal több ennél, már csak azt kellett ki deríteni, milyen játékba is keveredtünk.
- A kettesszámú kellék nem sokára érkezik, ezek után pedig; mivel az egészségetek is fontos számomra; friss oxigénnel tölthetitek meg a tüdőtöket. A történet itt ér a tetőfokára, mivel elkezdődik mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
- A vadászat - suttogta bele a mikrofonba, s ekkor állt össze a kép. Na de vajon ki lesz a vad, s ki a vadász?
- Viszontlátásra a pokolban, korcsszülöttek! - recsegte, majd megszakadt az adás, s ismét a néma csend vonta be a teret.
Nem tudtam, hogy a többiek hol lehetnek, de reméltem, mindenki épségen van, és ha kijutunk innen megmutatjuk ennek a faszfejnek, hogy hol szívjon friss oxigént.
- Csak kerüljek ki ebből a redvából, - simítottam végig a fejemen, fel-alá járkálva, és ha nem lett volna elég, hogy a düh elborítja az agyamat, a gondolataim tettek róla, hogy totál begolyózzak, mikor eszembe jutott April Goldwin.
Ő asszisztált volna ehhez az egészhez? A saját nővérét, és családját feláldozná egy mocsokért, csakhogy új ruhatárhoz jusson? Utáltam magam azért, mert hittem neki valaha is, hogy megbíztam benne, de a legjobban azt gyűlöltem, hogy beleszerettem. Imádattal rajongtam egy nőért, ki a megtévesztés tökéletes álcáját magára öltve az ujjai köré csavart, ki minden egyes csókjával, és érintésével hazudott, kinek szavai semmit sem értek, hisz az igazság legapróbb szikráját sem hordozták magukban. Még mindig fáj, de a sebet enyhítette az esküm.
A esküm, hogy bosszút állok, de nem magamért, nem azért mert kurvára átvágta a fejem, nem. Hanem azért, mert egy egész Birodalmat sodort veszélybe, s ezért fizetni fog.
- Maga a 24-es - hozott vissza a valóságba a cella előtt álló, meglepő módon talpig feketébe öltözött, Acheron szavaival élve "asszisztensforma", aki sokkal inkább hasonlított egy bevetésen lévő légiósra. - Ezt vegye fel, ha készen van, a ruhafogast adja vissza, és várja a következő utasítást - dörmögte mély orgánummal, és a napszemüvegét feljebb tolta.
- Aha, remek, legalább öltönybe kell öltözni? - mértem végig az rácson keresztül.
- Tegye, amit mondtam, - csúsztatta be alul, a zacskós holmit, melyet rögtön ki is nyitottam. Egy szürke pamut póló, egy fekete vászongatya, s egy szintén fekete pulóver volt benne, aminek a hátán volt egy nagy, neon sárga X jel.
- Azt lesheted, hogy én ezt felveszem - mutattam kézbe fogva, a céltáblás ruhadarabot.
- Innen nem mehet ki, csak ha felveszi a megadott öltözéket - közölte szárazon, s nagy szerencséje volt, hogy elválasztott minket, egy fal. Nem álltam le vele vitázni, mivel tudtam, hogy csak úgy van esélyem, ha kijutok az épületből, ezért undorral az arcomon gyorsan magamra szedtem a ruhát.
- Így megfelel? – löktem ki alul a fogast.
- Most álljon a szorosan a belső fal mellé, és ott várakozzon.
- És ha hugyoznom kéne, azt is végignézné? - döntöttem oldalra a fejem kajánul. Persze nem válaszolt az ipse, csak az adóvevőjét elővéve leadta az utasítást.
- Készen áll. - Erre megjelent a fél hadsereg, és futva, vagy húszan, négyes rendbe sorakozva, kinyitották a cellám ajtaját, és körbefogva kivezettek. Engedelmeskedek, megkímélve magam a lökdösésektől, hisz az én célom is a kijutás volt. Közben jól elszórakoztam, hogy Acheronnak, húsz kutyát kellett iderendelnie, hogy kivigyenek. Az ember, itt milyen fontosnak érezheti magát, ez az Acheron tényleg egy vendégszerető házigazda!
A kurvaéletbe, biztosan félreismertük – röhögtem magamban.
- A 32-es kapuhoz - szólt hátra a napszemüveges légiós, és a kereszteződésben bekanyarodtunk jobbra. Azt furcsálltam, hogy nem találkoztunk senkivel, a folyosó teljesen kihalt volt, és zárkákat, sőt még ajtókat sem lehetett látni, csak fehérségét. Hosszú, kanyargós korridoron lépdeltünk, mikor végre megállt az eleje, elérve egy öt méter magas vasajtót. Mindenféle kütyürén beszélve, csipogva egyszer csak kinyílt a kapu, és már akartam volna lépni előre, mikor hirtelen hátulról bekötötték a szemem.
Oké, már szinte hiányoltam...
A lökdösést kevésbé…
Ajtón be, ajtón ki, nyikorgás, menetelés, lépcsőzés, lift, majd egyszer csak beültettek egy mozgó járműbe. Magamban számolva, körülbelül egy órát utazhattunk, majd lassítani kezdett a jármű, és ami akkor történt, rögtön arra késztetett, hogy visszavonjam Acheron vendégszeretetéről szóló vicceket.
Kilöktek a járműből.
A végtagjaimmal sikerült valamelyest tompítanom az esést, és megkapaszkodnom az aljnövényzetben. Tétovázás nélkül talpra ugrottam, és lehámoztam a szememről a kötést.
Egy erdő kellős közepén találtam magam, sűrű, égig érő fákkal körülvéve. Csend volt, nyomasztó, vihar előtti csend, mint mikor valami készül.
Az érzékszerveimet próbáltam minél erősebbre állítani, de mire észbe kaphattam volna már késő volt. Közvetlenül a fülem mellett süvített el egy nyíl.
Nem volt idő gondolkozni, itt már csak az ösztönök uralkodtak.
A vadászat elkezdődött, s nem én akartam lenni az áldozat.
~Blyana~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése