2015. március 21., szombat

17. fejezet

Üdv ismét a Birodalomban!


Két hét után újra itt vagyunk, és újra részt hoztunk. 
Reméljük nem vettük el a kedveteket ezzel a kis csúsztatással, és továbbra is olvasni fogjátok a történetet.
Eláruljuk, hogy igazság szerint a második évadot két részre osztottuk így magunk között, és már igencsak a nagy fordulat határán állunk, szóval ha kíváncsiak vagytok, merre tart hőseink élete, maradjatok velünk. 
Reméljük a 17. fejezet is elnyeri tetszéseteket, abban pedig bízunk, hogy továbbra is jelet adtok erről akár így, akár úgy. 
Na de nem akarom tovább húzni az időt. 
Jó olvasást! 
~A~

Ui.: A szereplők menüpont ismét bővült!


"Gyakran a győzelem kulcsa, hogy hagyod, az ellenfeleid elhiggyék, ők nyertek, pedig nem."
The Originals

*Acheron*

Sörnyitó.
Egy otromba, fényes sörnyitó kacsintott rám, ahogy kinyitottam a bárszekrény dupla üveg ajtaját. 
Egy folyékony aranynak tűnő itallal töltött kristályüveg, és egy üveg Tullamore Dew mellett feküdt, félig kilógva. 
A kezem megdermedt, ahogy a pohárért nyúltam. A szemem a plafonra rebbent, mintha csak néma imát mormolt volna még egy kis türelemért az embereimmel szemben, akik minden jel szerint megint megdézsmálták az szekrény tartalmát. 
Összeráncolt szemöldökkel hajtottam be az ajtót, mely hangos kattanással adta az egyébként néma szoba tudtára, hogy meggondoltam magam. 
Az órára pillantottam, de a mutató mintha visszafelé forgott volna. 
Nem voltam nyugodt. Hogy is lehettem volna, mikor sok évnyi tervem múlott most egyetlen emberen. Egy elkényeztetett, sértődött kislányon, akiben nem bíztam. 
Minden reményem abban volt, hogy kellőképp bosszúszomjas s így nem obstruálja(1) a tervet. 
A dolgozószoba sötét falaira árnyékot vetett a dupla üvegajtón beáramló fény. A lemenő nap fénye vörösre színezte az eget, mely most olybá tűnt, hogy több sebből vérzik. 
Mintha csak a természet is megérezte volna a közeledő véget. 
Kifelé tekintve, láttam, ahogy a szél süvöltve, söpör végig a tájon, s biztos voltam benne, hogy dermesztő hideget hozott magával bárhonnan is érkezett. 
Nos, legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az íróasztallal szembeni falon hatalmas, kandalló terpeszkedett, mely még mindig ontotta a hőt magából, annak ellenére is, hogy már csak zsarát(2) maradt az alján.
Ismét az órára pillantottam.  
Még húsz perce volt, mielőtt megismertetem vele milyen az, ha feldühödöm.
Kopogtak.
- Szabad!
Pierre lépett a szobába. Sötétkék öltönynadrágján egy ránc sem látszott, ellentétben fehér ingével. 
- A lány visszaérkezett. - Feszülten léptem közelebb hozzá, várva a szavakat, amik vagy a mennybe vagy a pokolba taszítanak. - Nála van. 
Elöntött a megkönnyebbülés hulláma. 
Ahogy az ajtó felé siettem fekete ingem szétnyílt, és palástként lobogott mögöttem két oldalt. Laudabilis(3) volt, amit végrehajtott, és ezért jutalmat érdemel. Majd később. 
- Hívd össze az embereket! - léptem el Pierre mellett. - April hol van? 
- Az előcsarnokban uram. 
- Eklatáns!(4)
A világos falak között szinte suhantam a célom felé, aki toporgó lábakkal várakozott rám a lépcső alján. Idegesen harapdálta az ajkát. 
- Tudtam, hogy nem hagysz cserben! - kaptam fel lányt a földről. Meglepő sikkantás hagyta el a torkát, ahogy körbeforgattam. 
Nem válaszolt, csak elővette a fekete bőrdzsekijéből a tekercs másik felét, és felém nyújtotta. 
Kedvem lett volna újra a karjaimba kapni, de helyette inkább a pince felé vettem az irányt. 
April követett.
A fáklyákkal megvilágított folyóson haladva átolvastam a megsárgult lapot, melynek hiánya miatt bekövetkezett az a kis fiaskó(5) az előző szertartáson. 
Már értettem mit rontottam el. Így már volt értelme. 
Ahogy Aprillel a nyomomban beléptem a kör alakú terembe, már mindenki a helyén állt. A fáklyák körben sejtelmes fénybe vonták a helyet, s a némán várakozó tömeget. 
Ezúttal nem vesződtem azzal, hogy szónokoljak, vagy épp a műsorral. Egyből intettem Lucas-nak, aki értette a jelzést, s rögtön elsietett, pár perc múlva pedig egy férfit hozott magával. 
Ugyanaz a vonakodó járás, barna üstök, s riadt kék szemek. 
Csak úgy, mint legutóbb most is feszültséggel telt meg a szoba. Minden szempár félmeztelen kettősünkre fókuszált. 
A kezem valami hűvös, szépen megmunkált fém köré szorult. 
Egy tőr markolatát szorítottam, s megismételtem azokat a mozdulatokat amiket egy nappal ezelőtt. 
A vágások felszakadtak, s a tőrön ismét skarlát vér folyt a földre. 
Csepp, csepp, csepp. 
A megvágott bal tenyerem, az előttem térdeplő férfi kezére szorítottam, s a vérünk elkeveredett. 
Megszűnt a külvilág körülöttem. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Nem éreztem semmit. Csak egy hűvös fuvallatot. 
Lehunytam a szemem, s a szélből hirtelen víz lett. 
Mintha hullámok között álltam volna, melyek egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek körülöttem. 
Először csak a lábamat érte, aztán a törzsemet, végül pedig ellepett egészen.
Színtiszta erő volt, ami átjárta a testem. 
A szemeim kipattantak, s ismét visszatértem a terembe az embereim közé. Kísérleti alanyom, mint egy krumplis zsák hanyatlott oldalra. Az A.S.I. karperecen felizzott a monogram, s kettényílt, leesvén eszméletlen tulajáról. 
A teremben mindenki egyszerre kapott levegő után. 
A karperec leesése csak egyet jelenthetett. 
A ceremónia sikeres volt.
A kezeimet bámultam, ahogy a fény megcsillant a véren, mikor egy nálam, csupán pár évvel fiatalabb lányt vezettek elém. 
Zöld szemét rettegve függesztette rám, s a szemébe nézve láttam rajta, hogy tudja: itt a vége. 
Vállig érő csapzott barna haja, összevissza állt manószerű arca körül. A homlokán izzadság gyöngyözött. 
Két oldalt a nyakára tettem a kezem, mintha csak meg akartam volna folytatni, s abból, ahogy összébb húzta apró vállait, és felnyüszített, neki is ez járhatott a fejében. 
A fáklyákban égő tüzek megremegtek, mikor a lány szeme fennakadt. 
Fém ütődött a földhöz, ahogy a karperec szétnyílt. 
Elengedtem az ájult lányt, aki a földre roskadt. Két oldalt, a nyakán két vöröslő tenyérlenyomattal. 
Hirtelen a félhomályt kéklő szikrák törték meg. Lepillantottam, s az ajkam mosolyra húzódott. Az ujjaim végéből kék szikrák pattogtak a térbe. 
Csak úgy kísérletképpen előre rántottam a kezem, s abban a pillanatban egy fénylő villám cikázott keresztül a termen, eltalálva a szemben álló, hitetlenkedő félnótást. 
Marcus a földre roskadt. 
A termet égett hús bűze csapta meg, de nem tudott érdekelni. 
Sikerült.
Az emberek nagyot nyelve léptek hátra, mikor a csendet megtöltötte a nevetésem. 
El sem akartam hinni, hogy annyi év után végre sikerült. Végre igazi hatalmam volt. 
April felé fordultam, és intettem neki, hogy lépjen közelebb, ő pedig vonakodva felém indult, majd mikor mellém ért a karomba kaptam, és a szájára hajoltam. 
Úgy csókoltam, mintha nem lenne holnap, bár tudtam az élet még csak most kezdődik igazán. 
Tétova mozdulattal tette a bicepszemre a kezét. Éreztem, hogy nem igazán tudja most mi van, de én elképzelhetetlenül boldog voltam abban a percben.
Ez a lány lett a szabadságom, s a hatalmam kulcsa. 
A terem kétszárnyú ajtaja a falnak vágódott ahogy kinyílt, mire a többiekhez hasonlóan odakaptam a fejem. 
Az előbbi örömöt a döbbenet váltotta fel, ahogy a nőre pillantottam. 
A nőre, akit mindenkinél jobban ismertem, s aki gyilkos pillantásokkal meredt a karjaimba kapaszkodó vörös lányra. 
Hangja ostorként vágott keresztül termen. 
- Volnál szíves levenni a mocskos kezedet a pasimról?
~Alathea~
1: akadályoz; 2: parázs; 3: dicséretre méltó; 4: nagyszerű; 5: kudarc;

*Rick*

Szombat. Késő délután. A szeretett nő az ágyamban. Tejszínhabos, mogyorókrémes palacsinta desszertnek. Mi kell még? Minden tökéletes és kerek. 
Ja… Egy valamit leszámítva.
A dugulást.
- Trix, azért ezeket a sminklemosó vattapamacsokat vagy mi a francot, nem a WC-be kellett volna bedobálni, ugye tudod? - fogtam meg, a világoskék márványpadlón peckesen álló WC-pumpát, és óvatosan a fehér kagylóba helyeztem, hogy lehetőleg ne fröcsögjön szanaszét a víz.
- Ne harizz, szívem, tudod, hogy nem direkt volt, - kiabált ki, a vörös szatén ágyon heverészve, egy szál fürdőköntösben.
- Ja, akárcsak a múltkori. Azok, mik is voltak? Törlőkendők? - pumpáltam a WC lefolyócsövét, remélve, hogy minél gyorsabban sikerül kivákuumoznom a csomóban álló vattarengeteget.
- Ruhabolyhok, és máshova nem tudtam őket szórni. A ruhám pedig nem maradhatott szöszösen, na! - emelte fel a hangját felháborodott kislány módjára. Nők… mi is lenne velünk nélkülük. Unalmas élet, WC-pumpálás, és egyéb érdekfeszítő tevékenység hiányában való tengődés… 
Másodszori próbálkozás után, végre sikerült lehúznom a klotyót, s víz, örvényszerűen áradt a lefolyó csöveiben.
Csodás, másodállásban duguláselhárítónak kellett volna mennem…
- Ahogy látom ezzel is megbirkóztál - osont a hátam mögé halk mezítlábas léptekkel Trixie, és hátulról átölelve, fürkészte a slozit. 
- Nem volt sok választásom - fordultam felé, s hosszú barna hajbába túrva, gyengéden megcsókoltam. 
- És most következik a büntetés - suttogtam a szájába, majd derekánál fogva felkaptam őt a földről, és az ágyhoz cipeltem.
- Hmm, az ilyen büntetést valahogy többször el tudnám viselni - simított végig csupasz hasamon, mely az érintésére libabőrözni kezdett. Imádtam, amikor hozzám ért, bárhol, bármikor, lényeg csak az volt, hogy ő legyen.
Szerelmes voltam ebbe a nőbe; eszeveszettül, totálisan, s őrülten kívántam minden egyes percben. Lehet, hogy függőség volt, de magasról leszartam. Nekem ő kellett, a pimaszságával, a szexi hátsójával, a sértődős lebiggyesztett ajkával, és a vad talpraesettségével együtt.
Miközben végigcsókoltam a testét, minden egyes képkockát mélyen az agyamba véstem. Nem tudtam vele betelni, tökéletes volt és gyönyörű.
S ekkor az idillt megtörte egy nem kívánatos hang. A kopogás.
- Ash hívat mindenkit a főlépcső előtti nappaliba. És azonnal - szólt be kintről Jason, majd gyors léptekkel eldübögött.
- Ennyit a nyugodt szombat estéről…- kelt ki az ágyból Trixie, és felkapta a bőrfotelbe hajított, fekete toppját.
- Százat teszek rá, hogy Acheron van a dologba. Az a faszfej kezd rohadtul az agyamra menni – vettem ki a gardróbból egy laza, sötétkék bermudát, majd egy gyors mozdulattal belebújtam. Ezt követte egy csíkos, Lakers feliratú póló, s így volt időm még Trixie-t stírölni, ahogy a formás fenekére felráncigálja a feszes farmerját.
- Élvezed a műsort, mi? - fordult felém felvont szemöldökkel, majd végigmért.
- Azt jobban élvezném, ha vetkőznél, de így se rossz - vontam magamhoz csípőjénél fogva, és belecsókoltam a nyakába.
- Na, menjünk, te kukkoló, Ash nem fog örülni, ha ránk kell várnia - fogta meg a kezem, mint egy engedetlen kisfiúnak, és kivonszolt a szobából. Sietve végigszeltünk a sötét bordó szőnyegen, majd le a lépcsőn, ahol már összegyűlt a tömeg. Ashley idegesen karba font kézzel járkál fel s alá. A többiek ülő, fekvő, és egyéb pózokba helyezték magukat az ülőalkalmatosságok sorfalában, de volt, aki a földet választotta, mint például Tsunade és Gerald. Feszültség, feldúltság és kétségbeesés acélosan nyomasztó elegye keringett a levegőben, s ez csak egyet jelenthetett.
Acheron ismét előttünk járt.
- Ez a hangulat nem sejtet túl sok jót, - foglalt helyet Trixie az egyik bronzszínű kanapé csücskében, én pedig a könyöklő részre huppantam.
- Az az arisztokrata gennyláda megszerezte a tekercset is, - fújta ki, frissen csavart szivarjából a füstöt Shane.
- Mi van? De hát, csak most hoztátok vissza Trixivel - szaladt ideges ránca a homlokom, és nem akartam elhinni, hogy ez is sikerült neki.
- Hát April erről is kezeskedett, - rakta tarkójára a kezét vigyorogva Jason, s innentől kezdtem elveszteni a fonalat. April egyáltalán hogy került a képbe? Pár órára vontam ki magam a forgalomból, és máris a feje tetejére állt az egész kóceráj.
- Valaki felvilágosítana esetleg a részletekről is?
- Ó én szívesen, a kis ribi… - kezdte volna el Jason lelkesen, de ekkor olyan történt, ami még ittlétem alatt még soha.
- ELÉÉG VOLT! - ordított fel Ashley torkaszakadtából, s még az ablaküvegek is beleremegtek. Megfagyott a levegő, s elkerekedett szemek sokasága meredt a szőke lányra, meglepetten. Shane benntartotta a füstöt, Conlan tekintetében aggodalom sugárzott, Kassia kicsire gömbölyödött, Cameron behunyta a szemét, és a többiek is hasonlóképp meghúzták magukat. 
Igen Ashley Goldwin kiabált!
- Ne merd még egyszer ócsárolni a húgomat, Jason! - állt meg, a fotelben elterülő srác előtt, aki egy vállrándítás kísértében a fejét csóválta. - Nem tudom, mi a fene lehet a háttérben, de azonnal kell egy terv. Kieth-t sem okolhatja senki, hisz nem lett beavatva minden apró részletbe, így az egyetlen vétkes ebben a történetben, csak mi lehetünk. 
- Minket ne vonj bele. A te dolgod lett volna informálni az újdonsült tagot, és akkor nem adja a Goldwin lány kezébe a tekercset. Nem beszélve arról, hogy a védelem is elég gyenge lehet még mindig, ha feltűnés nélkül bejutott. És ha ő bejutott, be jut más is, Ashley - nyomta el a szivart Shane, majd az aranyszínű whiskey-ért nyúlt, mely az ovális üvegasztalon feküdt.
- Nem kell itt a prédikáció Lemmer, anélkül is elég nagy szarban vagyunk, inkább a megoldásra koncentrálj, zsenikém - fordította meg DC baseballsapkáját Alex, farkasszemet nézve a G.L.-essel. 
- Nekem te ne oszd az észt Freegard, kishal vagy te hozzám képest - meredt rá szúrósan, gúnyos arckifejezéssel, de Ashley végül megtörte a háborúsdit.
- Elismerem, hogy hibáztam, de ez nem segít most rajtunk. Valahogy információkhoz kell jutnunk, minél több és minél részletesebb adatokra, hogy egyrészt kihozzuk onnan Aprilt, másrészt pedig megszerezzük a tekercset és véget vessünk ennek az egész mizériának.
- Minek onnan kihozni? Szerintem egész jól érzi ott magát, - dobta be a megjegyzést Jas, várható módon. Én még ugyan mindig hittem April ártatlanságában, de a történtek kezdtek elbizonytalanítani.
- Csak, mert én azt mondtam - vágta rá tüzetesen Ash, majd megállt a nappali közepén, virágmintás sárga ruhájában, s csípőre tett kézzel végigfuttatta tekintetét a jelenlévőkön. - Várom az ötleteket.
- A technika ugyan még mindig a barátunk, de csak részleges eredményeket érhetünk el vele, bár B tervnek szerintem alkalmazható, - vetettem fel a gondolatot, miközben Trixie egyik hajtincsével babráltam.
- Fedezésnek tökéletes, de én azt mondom, épüljön be valaki - állt fel Conlan, s a bárszekrényhez sétálva kivett egy tömzsi kristálypoharat.
- Szinte mindnyájunkat ismer, saját adatbázisa van a különlegesekről, nehéz lenne elhitetni vele, hogy meguntuk az itteni létet és inkább mellésaraznánk, ha megengedi - érvelt Alex, majd újabb sós pálcikát nyomott a szájába.
- De hisz Aprilt is befogadta – reszelte a körmét Kassia, Cameronnak dőlve.
- Na vajon miért? A pluszszolgáltatások amiket…. – kezdte volna Jason, de hiába.
- Egyrészről April nem tudni miért van ott, lehet, hogy csak túsz, és őt inkább most hagyjuk ilyen téren, - szólt közbe Ash, védve húgát, mint egy anyatigris.
- Oké, és akkor most mihez is kezdünk? Mi nem épülhetünk be, a kütyürék sem biztos megoldás? Az egész épületet pedig, mint egy Alcatras-t védik - kapcsolódott be a találgatásba Emily, és újabb hosszú csend vette kezdetét. Mindenki elmélyülten kutatott a megoldás után, és most mikor igazán kattogniuk kellett volna azoknak a bizonyos kerekeknek, a francért se mozdultak meg. Akadtak gondolataim, Trixie-ről, a legújabb Need for Speed játék demójának elkészítéséről, Trixie-ről a jakuzziban, Shui új Led-es akváriumának megtervezéséről, Trixie-ről fürdőköpenyben, és folytathattam volna a sort, de valahogy egyik se illett be a megoldások sorába. Ahogy végignéztem a többieken, elég sanszos volt, hogy ők is hasonlóképp jártak; a körömrágás, a mobilon való pötyögés, és whiskey fokának méregetése mindent tükrözött, csak azt nem, hogy lenne bármilyen használható ötletük a helyzetre. 
Ám valakinek mégis akadt.
- Egy ember - szólalt meg rekedt hangon Gerald, s kurvára nem értettem, hogy ez most, hogy jött ide. Igen Acheron valóban egy ember, egyelőre… és?
- Ezt esetleg kifejtenéd bővebben is? – kérdezett rá Shane, és letette a kezében lévő üvegpoharat, mely hangos koppanással érte el helyét.
- Egy emberre van szükségünk, aki Acheron bandájához akar csatlakozni, utálva a fajtánkat - ropogtatta meg lazán a nyakcsigolyáit a G.L.-es, s nálam ekkor esett le az a rohadt tantusz, hogy hát persze! De a kezdeti örömmámora után, rögtön a kételyek gázkamrájában találtam magam, mivel ott basztatta a falat a kérdés, hogy mégis honnan szerzünk egy ilyen embert?!
A zúgolódás közepette, úgy tűnt, nem csak nálam ez a szitu.
- És ki legyen az? Ismerünk mi ilyet? Honnan a faszból szedünk bárkit is? - kérdések harsantak fel kíváncsiskodóan elégedetlen gazdáiktól. Na igen, a káosz hangos vendég, és ha jön, a némaság elhal.
- Én esetleg…én esetleg, ha gondoljátok…, - próbálkozott, a mellettem lótuszülésben kuporgó Tsunade, de olyan halkan, hogy senki nem figyelt rá.
- Mond egy kicsit hangosabban, ezek állatok, látod, - szóltam oda neki, mire pár volumennel erősebben beszélt, de így se vették figyelembe igyekezetét. 
Hát én ezt meguntam.
- Befognátok végre! Tsuande-nak van némi mondanivalója, ha még nem tűnt volna fel! - ordítottam el magam, mire sikerült kussba raknom a társaságot. - Remek, köszi!
- Csak annyit akartam mondani, hogy én lehet, tudok egy ilyen embert, vagyis majdnem, egy aprócska dologtól eltekintve - váltott pozíciót, és lement spárgába, de igazából nem is vártunk mást tőle. Ő már csak így élte az életét. Lazán.
- Mondj el mindent kérlek - ült le mellé Ashley, türelmesen várva, mi sül ki ebből az egészből. 
És bizony olyan dolgot tudtunk meg, amire szerintem senki nem gondolt. Kinyílt végre a homály kapuja. 
- Damien Craid. Egy rock banda frontembere. Tud a világunkról, és teljes mértékig megbízható. Van egy kutyája, és egy tetoválása a jobb karján. Merész, hűséges, kitartó. És két éve a barátom - darálta le dallamos hanglejtéssel az információkat, és most tudatosult bennem, hogy én igazából semmit nem tudtam erről a lányról. 
- Az életed tennéd rá, hogy mellettünk áll, és eleget tesz a parancsainknak? - dőlt előre a fehér bőrkanapén Shane, tekintetét Tsuande-éba szúrta.
- Igen, az életemet tenném rá - állta a farkasszemet, és végül Shane törte meg azt.
- Akkor felőlem rendben. Jobb ötletem úgysincs - helyezte magát ismét kényelmes pózba, hátradőlve.
- Tsuande, én megbízom benned, szóval, ha úgy gondolod, hogy, a barátod vállalná ezt a feladatot, várjuk szeretettel köreinkben - fogta meg a lány kezét gyengéden Ash, s igazi reménycsillag ragyogott a szemében.
- Akkor mehetünk is, ő imádni fogja, - tornázta fel magát, hídállásból, s a kabátjáért szaladva, a hallban várakozott.
- Jason és Gerald vele mennétek? – adta ki a kérésbe burkolt utasítást a Szövetség vezetője, amihez el kell ismerni frankón értett. A G.L-es némán bólintva felállt, Jason haver pedig várható módon hangot adott a dolognak. Bár király volt a beszólása!
- Megyünk, megünnepeljük a múltat, ugye Gerald? - sétált kifelé, Timberland bakancsában, s mintha a vigyor halvány jele suhant volna át az arcán. 
Vajon miért? – röhögtem magamban a pulcsis sztorira visszaemlékezve. Volt a csávóban szufla az fix.
- Ja, megyünk a manikűröshöz…- vette a lapot Gerald, és meg kell hagyni szimpatikus volt a hozzáállása. 
- Körömvágás, vagy implantátum? - hallottam még Jas visszaszólását, de ahogy kiléptek az ajtón, elhaltak a hangok.
- Reméljük tényleg beválik ez a terv – nyújtóztatta ki végtagjait Trixie, és az ölembe kucorodott. Rögtön megcsapott a kellemes üde illata, mellyel mélyen megtöltöttem a tüdőmet. Hiányzott. Rettentően hiányzott, mikor nem volt velem, de ahogy máskor is, most is adtam magamnak egy képzeletbeli pacsit, hogy én kitartottam az meggyőződésem mellett, és hittem benne szüntelen. Makacs volt, vad és fékezhetetlen, de gonosz sosem.
- És akkor most mi a pontos akció? – dörzsölte meg fáradtan szemeit Cameron.
- Ez a Damien gyerek bemegy a darázsfészekbe, megtudja, mi van a Goldwin lánnyal, kiokoskodja, hol van a tekercs, és Acheron nagyfiú miben mesterkedik, majd szépen mindezt lejelenti nekünk - vázolta fel a tervet Shane főnökösködően, ami igen csak kezdett az idegeimre menni. – Jól mondom Ashley drága?
- Tökéletesen Shane… - grimaszolt Ash, de ő is jól tudta, felesleges belemenni ebbe a társalgásba.
Ekkor nagyon hosszú percek következtek. Voltak akik szendvicset készítettek maguknak, mások bekapcsolták a házimozi rendszert, akadt, aki könyvet olvasott, illetve, akárcsak én, nézett ki a fejéből, és várta, hogy végre ideérjenek a többiek. Az a kifejezés, hogy az idő ólomlábakon járt, semmi ahhoz képest, amit ott átéltem. Vánszorogva kattant az a baszott mutató az egyesről a kettesre, és később sem rakta sebességbe magát.
Dízelmotor baszki, az kell ide!
S mikor már mindenki az őszülés határán állt, végre megérkeztek.
- Rock and Rollt Mindenkinek! Csapjuk a lecsóba, - jelent meg a nappali közepén, egy fekete bőr csizmás és dzsekis, kócos, barna hajú srác, céltudatos tekintettel.
A megjelenése magabiztosságot sugallt, a kérdés csak az volt, vajon kibírja-e, ami odakint vár rá.
S egy biztos, ez nagyot fog szólni.
~Blyana~

*April*


Vannak tettek, amiket megbán az ember. Azt hiszem, én az enyémet megbántam.
Ahogy figyeltem a hatalomtól megrészegedett Acheront, egyre erősödött bennem az érzés, hogy mégsem hoztam helyes döntést. Oké, megaláztak, eltapostak, és hátba szúrtak, de ez csupán két embernek volt köszönhető. Két embernek, akik miatt folyamatosan égett bennem a düh, de talán az mégiscsak túlzás, hogy a fajtársaim halálát kívánjam emiatt. Márpedig Acheron ijesztő átalakulása valami ilyesmihez vezethet. 
És fog is, ha valaki nem állítja le.
Az események annyira gyorsan követték egymást, hogy majdnem elszédültem a sok információ közepette. Acheron hivatalosan is egy lett közülünk, bárki erejét birtokolhatja, ha úgy kívánja kedve, elárultam a különlegeseket, nem tudtam, hogy lesz tovább, ráadásul egy idegen sötét hajú nő is megjelent az ajtóban, aki úgy robbant be a pincébe, mintha vágtató lovak törték volna ki az ajtót, és olyan izzó tekintettel meredt rám, hogy megvonaglottam Acheron karjaiban.
Acheron oldalra döntött fejjel bámulta a nőt.
- Lavona. - Hangja döbbenetről tanúskodott. - Mit keresel itt?
- Erre jártam – lépett közelebb a nő engem méregetve. – Gondoltam okozok némi kellemes meglepetést azzal, hogy a birtokodra tévedek. – Még közelebb jött, és egy félkört leírva megállt mellettem. – Látom találtál magadnak játszópajtást, míg távol voltam, de most már kidobhatod a cafkát, újra itt vagyok. – Átölelte a férfi vállát, és látványosan a nyakába csimpaszkodott, és ha nem lettem volna olyan lehangolt kedvemben, talán még fel is fordul a gyomrom a szánalmas próbálkozásától.
Acheron láthatóan kellemetlenül érezte magát a nő jelenlétében; kihámozta magát a karjai öleléséből.
- Nagyon imponáló a látogatásod, kedvesem, de mintha kimaradt volna néhány hét az emlékezetedből. Meglátogattad mostanában Dr. Grosst? – kérdezte nyugodt, bár kissé gúnyos hangon.
- Ne merészelj bolondnak nevezni! – háborodott fel Lavona, és a férfi felé kapott dühében. Alig ismerem öt perce, de ha már most úgy üvöltött, mint a sakál, be kell szereznem egy pár füldugót, gondoltam.
- Rendben, rendben, drágám, nyugalom. Nincs ok az aggodalomra – tette a vállára a kezét Acheron. – Mit szólnál hozzá, ha felmennénk az emeletre, és egy csésze kávé mellett megbeszélnénk, mi bánt. – Elindult, kifelé tessékelve a hosszú, barna hajú nőt.
- Teát kérek. – Lavona követte, én pedig figyeltem, ahogy alakjuk emelkedik, aztán pedig eltűnik az ajtó mögött.
Úgy tűnt az őrület a tetőfokára hágott.
Acheron, és a kis barátnője távozása után, a teremben lévő emberek szétszéledtek. Láttam, ahogy Pierre és Lucas aggódó pillantásokat vetnek egymásra, és az ajtó felé bámulnak, ahol percekkel azelőtt eltűntek.
Jasmin a terem másik oldalán épp felkapott egy hatalmas fekete táskát a földről. Az MK aranyozott monogramja még innen is szemet szúrt. 
- Picsába! - kiáltott fel, mire a teremben még jelenlévők felé kapták a fejüket. 
A padlón a legkülönfélébb női dolgok gurultak szerteszét. 
Mellé siettem, és leguggolva segítettem neki összeszedni a holmiját. 
- Nem kértem a segítséged! - mordult rám, mintha nem összeszedni segítenék, hanem én borítottam volna ki. 
Jasmine a szobájában folytatott kis beszélgetésünk után nem volt épp a kedves barátnő. 
- Mondtam, hogy hagyj! - kapott a kezemben lévő körömvágó olló után, amit aztán nagy dúrral a táskába vágott, és elviharzott. 
Lehunytam a szemem egy pillanatra, és elképzeltem, hogy ez az egész meg sem történt. Hogy az utóbbi fél év csak a túl élénk képzeletem szüleménye volt csupán. Egy álom. 
Újra elképzeltem azt az időt mikor még nem volt semmi egyéb bajom, csak az, hogy melyik cipőt vegye fel melyik blúzomhoz, vagy az, hogy épp hová menjünk a lányokkal bulizni. 
Kinyitottam a szemem, és ahogy felálltam feltűnés nélkül kitöröltem a szemebe szökő sós cseppeket a kézfejemmel, ahogy eszembe jutottak a lányok. 
Mary és Catherine.
Te jó ég! Hetek óta nem beszéltem velük, és most ebben az elcseszett helyzetben jobban hiányzott a két legjobb barátnőm, mint eddig bármikor. 
Azóta, hogy Ashley-vel beszéltem a játszótéren minden megváltozott. Az őrült szichopata exem elrabolt, és fogságban tartott. Aztán sikerült megszöknöm egy olyan személy segítségével aki az életemé vált. 
Csak az volt a gond, hogy az élet alaposan átbaszott a palánkon. 
- Minden oké? - nehezedett egy kéz a vállamra, mire hirtelen hátra perdültem. 
- Jézusom Pierre! - szorítottam a kezem zakatoló szívemre, mely mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. 
- Nem akartalak megijeszteni - mosolygott rám a szőke hajú férfi, s ez a mosoly olyan kedvesnek tűnt, hogy ismét elgondolkodtam rajta, hogyan is került Acheron közelébe. 
Talán...
- Kérdezhetek valamit? - pislogtam rá ártatlan arckifejezéssel, miközben követve a tömeget mi is kifelé indultunk. 
- Persze - süllyesztette a kezét sötétkék nadrágjába. 
- Hogy kerültél Acheron mellé? - tettem fel a kérdést, ami elég régóta furdalta már az oldalamat, de látva ahogy a férfi szikrázóan kék szemmének fénye megfakul, elgondolkodtam, hogy mennyivel járnék jobban ha egyszer megtanulnék végre lakatott tenni a számra.
- Ne haragudj, semmi közöm hozzá - visszakoztam gyorsan. 
- Nem, semmi gond - rázta meg a fejét. 
Elgondolkodva ült le az előcsarnokból az emeletekre vezető lépcső egyik fokára. Követtem a példáját, és én is leültem. 
Odakint a szél egyre erősebben fújt, s az egyenletes lusta kopogásból ítélve az eső is rákezdett. 
Csendben ültem, és a körmömet piszkálgattam. Időt akartam hagyni neki, hogy összeszedje a gondolatait. 
- Akkoriba első éves voltam az egyetemen - kezdte, miközben összekulcsolt kezeit bámulta. - Az életem tökéletes volt. Párizs legjobb iskolájába jártam, és ösztöndíjat nyertem a Harvardra. Hatalmas álmokkal érkeztem az államokba. 
Mint ahogy számítottam is rá a suli pokoli nehéz volt, de én élveztem. Voltak barátaim, egy gyönyörű barátnőm, akivel csak pár hónapja jártam, de tudtam, hogy ő az igazi. 
A félév vége előtt pár nappal elvittem vacsorázni, hogy megünnepeljük a sikeres vizsgáinkat. 
Már visszafelé tartottunk a kollégiumba, mikor pár srác elállta az utunkat. 
Visszafojtott lélegzettel hallgattam a történetet. A szívemet, mintha jeges kéz markolta volna. Tudtam, hogy ennek most nem lesz szép vége.
- Nem tűntek veszélyesnek. Csak pár suhanc volt. Legalábbis akkor még azt hittem. Nem szóltak egy szót sem, csak méregettek minket, és vigyorogtak. Aztán föld egyszer csak lángolni kezdett. - Hirtelen felém fordult, és a szemebe nézett. Hátrahőköltem attól a mélységes önutálatól amit a tekintetében láttam. - Az út szó szerint lángolt April. Blair megrémült, és megpróbált elfutni, de ahogy a lángok közelébe ért a ruhája tűzet fogott. - Elfordította a tekintetét. - A srácok valószínűleg megrémültek, és elfutottak. A lángok azonnal eltűntek, mintha csak egy öngyújtóra kattintották volna vissza tetejét, de addigra már késő volt. Kővé dermedve álltam, és néztem ahogy a nő, akit szerettem élve elég. A mai napig a fülemben csengenek a sikolyai. Ahányszor csak lehunyom a szemem, az ő arcát látom magam előtt, ahogy kétségbeesetten felém nyújtja a kezét. 
A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. Az arcát a kezébe temette. Szaggatottan lélegzett, nekem pedig igen csak erőt kellett vennem magamon, hogy normálisan lélegezek. 
Nem tudtam mit is mondhatnék erre a vallomásra, vagy mit tehetnék. A sajnálom nem tűnt túl nagy segítségnek. 
- A halála után - szólalt meg ismét - teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt. És tudod mi volt a legrosszabb? 
Nem, nem tudtam. Nekem már ez is épp elég szörnyen hangzott. 
- Mindenki azt hitte, hogy én öltem meg. Hogy én gyújtottam fel. 
- Miért... - Elhallgattam. Azt akartam kérdezni miért nem mondta el az igazat arról, hogyan is történt, de aztán rájöttem hogyan is hangzott volna mindez. Őrültségként. 
- Elmondtam - bólintott megértvén a kimondatlan kérdést. - Tudod, hogy reagáltak? Azt mondták mentálisan zavart vagyok. Őrült. Senki nem hitt nekem, és nem is hibáztathattam őket érte. Én magam is alig bírtam felfogni a történteket, de egy dologban teljesen egyetértettem velük. Az én hibám volt, mert még ha nem is én gyújtottam a tűzet, nem tettem semmit, hogy segítsek neki. Semmit. 
Letartóztattak. Napokat töltöttem egy kényelmetlen kis priccsen a kapitányságon, aztán egyszer csak elhúzódott a rács, és azt mondták szabad vagyok. 
Emlékszem, hogy hitetlenkedve bámultam a nőre, aki azt mondta elmehetek, mert valaki letette az óvadékot. Lehetetlenek tűnt, mivel több ezer dollár volt az óvadék, és egy barátomnak sem volt ennyi pénze, a családom pedig nem is tudod a dologról. 
- Acheron - tippelgettem, mire Pierre bólintott.
- Ő volt az aki kihozott a börtönből. Nem tudom honnan, de tudomást szerzett a történtekről, és segített rajtam. Amikor kijöttem összetörten a rendőrség ajtaján, ő ott állt a falnak dőlve. Fiatal volt még nálam is fiatalabb, de amikor a szemébe néztem egy olyan ember tekintett vissza rám, aki már sok mindent látott az életben. Talán túl sok mindent is. Megkérdeztem tőle miért hozott ki, de nem válaszolt csak elindult az utcán. Tépelődtem egy darabig, de aztán a nyomába szegődtem. Így visszatekintve nem tudnám megmondani, hogy miért követtem, de úgy éreztem, hogy ő választ adhat a kérdéseimre, és végül igazam lett.
- A folytatást gondolom nem kell elmondanom - pillantott rám. - Azóta vele vagyok, és segítek neki, hogy ez ne történhessen meg újra. 
Bólintottam, mert így már volt értelme a dolognak. 
Furcsa. 
Mikor még nem tudtam erről a világról, a legnagyobb sorscsapás amit el tudtam képzelni, hogy lemaradok a nyári kiárusításról, esetleg nem tudok helyet foglalni abba a menő szállodába, ahová menni szerettem volna a nyáron. 
De mióta belecseppentem ebbe a világba az értékrendem is megváltozott. Fejbe kólintott a valóság. Itt már nem voltak rózsaszín ragacsos álmok cuki csillámpónikkal. Ebben az új világban mindenki az életben maradásért küzdött. Azért harcoltunk, hogy a felszínen maradva még egy korty levegőt tudjunk venni, mielőtt a hullámok összecsapnak a fejünk felett. Volt, hogy valaki nem kapálódzott elég erősen, és elmerült. Volt, hogy valakit épp a társai nyomtak a víz alá. És volt, hogy valaki annyira összetört, hogy feladta a küzdelmet, és önként merült alá. 
Sosem tudhattuk, mit tartogat a holnap, vagy éppen az este. Egy dologban reménykedhetünk. Abban, hogy mindenki túléli a napot akit szeretünk.
Nem volt könnyű ez az élet. Az állandó aggódás és félelem olyan volt, mintha egy nem kívánt barát, aki túl erősen szorította az ember karját. 
Nem mi akartuk ezt az életet. Nem mi választottuk, de azokkal a kártyákkal kellett játszanunk, amit leosztottak nekünk. Követtünk el hibákat, de ez egyszerűen csak abból adódott, hogy emberek voltunk, még ha hatalmunk is volt. Felelősek voltunk a döntéseinkért. Következményei voltak, s bármennyire is nem volt fair, nem húztuk mindig Jokert abból a bizonyos pakliból, melyre nagybetűkkel az volt írva, hogy ÉLET. 
Pierre történetét hallgatva elgondolkodtam a saját döntéseimen. 
Visszatekintve már hibának tűnik az, hogy eljöttem a Menedékből. Ashley és Jason kitépték a szívem, és két lábbal tapostak rá. Tudtam jól sosem leszek már képes újra szeretni, olykor még a mosolygás is fájt belül. 
Viszont nem érdemeltek halált. 
Ahogy a többiek sem. Alex a barátom volt, ahogy Kassia, Tsunade és a többiek is. Ők sosem tettek ellenem semmi rosszat, most még is olybá tűnt, hogy én taszítottam őket a guillotine alá. 
A sötét lépcső ülve, Pierre merengő alakjával magam mellett döntöttem el, hogy jóvá teszem a hibáimat. Nem fogom hagyni, hogy a kötél elszakadjon, és a bárd lehulljon. 
Meg fogom állítani Acheront. Tartozom ennyivel a többieknek. Sokkal többel is. 
- Itt mindenkinek jó oka van rá, hogy itt van, és azt csinálja, amit csinál - nézett rám Pierre átható kék szemeivel. - Neked mi az okod April Goldwin? Te miért akarod a különlegesek bukását, mikor te magad is közéjük tartozol?
- Én.... - a hangomat egy erőteljes kopogás törte meg, mire mindketten összerezzentünk, és ajtó felé fordultunk. 
Pierre felállt, és az ajtóhoz lépett, ami kellő időt biztosított számomra ahhoz, hogy összeszedjem magam, és a gondolataimat. Most, hogy a düh vörös fátyla lehullt a szememről óvatosnak kellett lennem, és okosan játszani, vagy én leszek az első csepp a tengernyi hulla közül. 
Időközben Pierre kinyitotta az ajtót, azon pedig egy ázott fickó sétált keresztül. 
Felugrottam a lépcsőről, és meglepve bámultam az idegenre. 
Fekete bakancsa tiszta sár volt, a farmerja csupa víz, fekete bőrdzseki volt rajta. Ázott barna haja a fejére tapadt. Azon kívül, hogy oltárira elázott, nem lett volna semmi baja a megjelenésével, ha nem borítják a ruháját szakadások, és vér. 
Leléptem a lépcsőről, mire a tekintete felém villant, és esküdni mernék rá, hogy moha zöld tekintetében felismerés szikrája lobbant, de mielőtt jobban megnézhettem volna, már el is tűnt, s horzsolásokkal borított arcát elfordította rólam. 
Felismert. Biztos voltam benne, hogy tudja ki vagyok, de honnan? Ki volt ez fickó?
Nem kockáztathattam. Tudnom kellett, hogy barát vagy ellenség. 
- Miben állhatunk a szolgálatára? - csendült a lépcső tetejéről Acheron dölyfös hangja. 
Az idegen csak többszöri torokköszörülés után tudott megszólalni. 
- Csatakozni akarok. 
- Nem értem miről beszél - indult el lefelé.
- Pontosan tudja miről beszélek. Az A.S.I. tagja akarok lenni - fújtatott dühösen szembefordulva Acheronnal, akinek a magasba szaladt a szemöldöke.
- Nem tudom pontosan kitől hallott a cégemről, de az állásinterjúkat nem az otthonomban szoktam leszervezni. Mellesleg abban is biztos vagyok, hogy nincs olyan képessége aminek hasznát venném - jelent meg az arcán egy halovány mosoly, ahogy a kis belsős viccén szórakozott. 
- Engem nem érdekel a cége - köpte a szót az idegen. - A különlegesek kiirtása már annál inkább. 
Megdermedtünk, és az ázott ürgére meredtünk, aki az előcsarnok közepén állt összeverve véresen, gyűlölettől izzó tekintettel, és olyasmiről beszélt, aminek a létezéséről tudnia nem lett volna szabad. 
- Hogy mondta? - meredt rá Acheron. 
- Jól hallotta - emelte fel a fejét egy picivel az idegen, hogy Acheron szemébe tudjon nézni. A két tekintet összekapcsolódott. A bosszúszomjas zöld a hűvös kékbe olvadt. - Tudok a Birodalom létezéséről, és azt akarom, hogy eltűnjön a föld színéről. Azt hallottam maga a legmegfelelőbb ember arra, hogy elpusztítsa a korcsokat. Segíteni akarok, és az első sorból nézni a bukásukat. 
Visszafojtott lélegzettel álltam, és figyeltem a néma szempárbajt. Pierre tekintettem, de láthatólag ő is zavarban volt. Legalább az kiderült, hogy nem mindennapi esemény, hogy idegen esnek be csak úgy, és követelnek tagsági lapot.
- Nem tűröm a renitenciát(1), sem az objekciót(2). Ha azt mondom ugorj, azt kérdezed milyen magasról. Ha azt mondom fuss, azt kérdezed meddig. Ha azt mondom ölj... 
- Azt kérdezem kit.
Acheron bólintott, és kezet nyújtott az idegenek. 
- Acheron Greenfield. 
Az idegen is kinyújtotta a kezét, s a két férfi kezet fogott megpecsételvén az ördög szerződését. 
- Damien Craid.
- Pierre! - fordult Acheron a mellettem toporgó embere felé. 
- Uram?
- Mutasd meg új barátunknak a szobáját, és keríts neki valami szárazat. - Visszafordult a legújabb embere felé, és olyan pillantást vetett rá, amitől a legtöbb ember sikítva menekült volna, de Damien sztoikus nyugalommal viszonozta a pillantását. Volt benne kurázsi, az tuti. - Utána mi ketten elbeszélgetünk. 
- Igenis... uram. 
Acheron elégedetten távozott anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ugráljak örömömben vagy bosszankodjak. 
- Erre - mutatta az utat Pierre, Damien pedig elindult a nyomában, de előtte még a szemembe nézett, és kacsintott. 
Volt egy sejtésem. Egy halvány emlék rémlett. Egy fotó. Egy sötétben elsuttogott vallomás. Egy lány féltve őrzött titka. 
Úgy tűnt, a tábla sötét felére új játékos lépett, de biztosra vettem, hogy az álarc alatt egy fehér lovag lapul. A bábuk egyre szétszórtabban helyezkedtek el. Mindkét király veszélyben volt, és most rajtam volt a lépés sora. Talán ez eldönti a játszmát, és a sötét király végre mattot kap.
~Debora/Alathea~

1: engedetlenség; 2: ellenvetés;

2 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a csodálatos blogra. Köszönöm, hogy olvasótok lehetek.

    VálaszTörlés
  2. Váo szuper lett! Azt kell mondjam nekem igen csak szimpatikus Damien. Lehet új kedvencem lesz. Csak így tovább lányok már várom a következő részt. :D Puszi
    Bogi

    VálaszTörlés