2015. március 8., vasárnap

16. fejezet

Ciao emberek!

Mindenkitől elnézést kérünk a késésért, igyekszünk ebből nem rendszert csinálni, de ez tipikusan az a hét volt, mikor a takarításhoz nagyobb volt a kedv, mint az íráshoz. :D
De, (dobpergést kérek) elkészültünk. Íme itt van a 16 fejezet, ami ugyan most nem lett olyan hosszú, mint az tőlünk megszokhattátok viszont izgalomban itt sincs hiány.
Valamint lenne még egy közérdekű információnk. 
Sajnálattal közöljük, hogy mindennapi elfoglaltságaink mellet, alig jut időnk az írásra, ezért ha nehéz szívvel is, de arra a megállapodásra jutottunk, hogy a részek ezentúl két hetente kerülnek fel a blogra. Erre azért van szükség, hogy egyrészt időben elkészüljünk, másrészt, hogy hozni tudjuk azt a színvonalat, amit ti és mi magunk is elvárunk a blogtól. Reméljük ezzel senkinek nem vesszük el a kedvét az olvasástól, és továbbra is velünk tartotok. A facebookos csoportunkban a játékok továbbra is megmaradnak természetesen, és ez arra is lehetőséget ad, hogy továbbiakat találjunk ki nektek, hogy addig se maradjatok kedvenceitek nélkül. Szóval a következő, vagyis a 17. fejezet március 22. én érkezik.

Egy szó, mint száz: Jó olvasást!
És tudjátok, kommentelni, pipálni, szavazni ér. :D
~A~


"A szörnyetegek valóságosak, ahogyan a szellemek is. E lények bennünk élnek, és időnként ők győzedelmeskednek."
Gyilkos elmék. c. sorozat


*Acheron*

Megfagyott az idő, megdermedt, s nem haladt tovább. 
Néma csend borult a szobára, az a fajta, ahol még egy szárnyas zümmögését is meghallhatja egy ember, vagy egy tű koppanását. 
Senki sem szólt, senki sem mozdult. 
Feszülten álltak, mint megannyi néma árnyék, és visszafojtott lélegzettel vártak. 
A terem közepén állva diadalmasan fordultam körbe, s végighordoztam tekintetem embereim sötét sziluettjén. 
Hetekbe tellett, de végre itt volt minden delegáció kapitányaik vezetésével.
Az ablaktalan terem túlsó végén lévő kétszárnyú faajtó, lassan kinyílt. Pierre és Lucas pedig egy férfit hoztak keresztül rajta. Félig lökdösték, félig húzták, mert az alacsony, barna hajú fickó nem igazán akaródzott belépni. 
- Ne, kérem... bármit megteszek, kérem... - könyörgött, miközben a terem közepére taszították.
Elé léptem, ő pedig térden állva csúszott előttem akár egy féreg. 
Mindkét csuklóján ezüst karperec csillogott, a tetejükön az A.S.I. felirattal. 
Elégedetten szemléltem milyen tökéletesen is működik. A karperec egy különleges kristály, Eritrit és vas ötvözete, ami együtt azzal a roppant áldásos hatással jár, hogy elfolytja a korcsok erejét. 
Könyörgött, bőgött, kérlelt. Szakadt farmerének zsebéből gyerek rajzott húzott elő, amivel egy pink zsírkréta darab is kiesett a földre. Imádkozott. 
Hányingerem volt tőle. 
- Pierre!
Azonnal mellettem termett, és elvéve fekete köpenyem, egy hosszú sötét tőrt csúsztatott a kezembe. 
Letérdeltem elé, és megragadtam a kezét, mire a fickó vergődni kezdett. 
A terem feszültség szinte az egekbe szökött. 
A várakozás idegőrlő volt. 
A vér lassan csepegni, majd folyni kezdett a padlóra, ahogy a kezemet rászorítottam. 
Semmi nem történt. 
Újra megpróbáltam, de ezúttal is ugyanaz volt az eredmény. 
Felálltam, és körbepásztáztam a termet. 
A több tucatnyi alak egyszerre lépett hátra. A feszültség elpárolgott, és a helyét valami sokkal ősibb vette át. 
A félelem.
- A tekercset! 
Lucas felém rohant, és átadta azt, amiért annyit küzdöttünk. Átolvastam újra, és újra, és újra, de nem jöttem rá, mit rontottam el. 
Aztán megláttam a szakadást a lap alján. 
- Kifelé! - kiáltottam, és az emberek, mintha csak marionett bábuk lettek volna egyszerre indultak meg a kijárat felé. 
- Te nem! - csattantam fel, és égő tekintetem egy rémült kék szempárba fúrtam. A lány megdermedt, és a falhoz húzódott, ahogy a többiek elhagyták a termet.
Felé indultam. Lépteim egy áldozatát becserkésző vad járása volt. 
- Hozd el nekem a másik felét! - álltam meg előtte. Kezeimet a falnak feszítettem két oldalt, a feje mellett csapdába ejtve. - Huszonnégy órát kapsz rá. Ha addig nincs a kezemben, nos csak annyit mondok... a királynő elbukik. 
Közelebb hajoltam a lányhoz, hogy ajkaink majdnem összeértek. Szavaim suttogás volt csupán a létben.
- Higgy nekem April Goldwin, a bukás fájdalmasabb lesz, mint lezuhanni a mennyekből.
~Alathea~


*April*


Életemben nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor, ott, a számomra ismerősen idegen szobám falai közt kuporodva. Kínzott, gyötört, nyomorgatott a magány, s a sötétség hívogatott csendben, nyugalmat kínálva.
Megfordult a fejemben a gondolat; hogy elég, ennyi volt, feladom.
Mégis mit hittem? Hogy, én egyedül majd, mindenkit átverve megmutatom, hogy is kell ezt csinálni? Szembeszállva a legnagyobb kutyákkal, bájosan mosolyogva kijátszom valamennyit?
A szoba padlóján, a falnak dőlve meredtem a semmibe, és már sírni sem tudtam.
Üres, sivár, kihalt szívvel léteztem, mint egy porcelán baba.
S ekkor döntöttem.
Én. Innen. Felállok.
Nem voltam többé gyenge. Nem engedtem a félelmet keltő érzéseknek, melyek a mélybe rántottak. A magam ura lettem.
Acheron újabb parancsa, egyetlen lökéssel hanyatt döntött volna, ha nem állok két lábbal a földön, makacsul bízva az elképzeléseimben.
Odamegyek, elhozom azt a tekercset, és ennyi. Nem nagy ügy, jövök-megyek, akárcsak a plázában, mikor beugrom egy shake-re. - Ezekkel a gondolatokkal ültem be a gyönyörű Audi R8-ba, ami még az enyém volt. Úgy igazán az enyém, és belesüppedve a csokoládészínű bőrülésbe, az egész testemet megborzongtató érzés futott végig rajtam, a gerincem mentén. 
Egy csipetnyi otthon.
Beindítva a motort felbőgött a jól ismert dallam, amiben már oly régóta nem volt részem. Acheron kihozatal óta, nem vezettem ezt a szépséget, csak parkoló pályára raktam, a többi luxus járgány közé. Ideje volt hát megjáratni.
A garázsból kigurulva, a főút felé vettem az irányt. Tudtam hol vagyok, és azt is, hogy merre kell mennem, de minta két mágnes közé szorultam volna, úgy taszított mindkét hely. Acheron rezidenciája nem volt az otthonom, és soha nem is tudtam volna úgy gondolni rá; csupán egy épület volt, hol színlelt vendégként tengettem mindennapjaim. A Menedék pedig? Hát az a múlt sérelmeivel együtt űzött messzire, de most nem volt választásom. Oda kellett mennem, és kijátszva őket, megszereznem a legféltettebb kincsüket.
Nem akartam belegondolni, hogy ennek mi lesz a vége, csak a feladatra koncentráltam. De a cudar igazság, mindvégig ott motoszkált a fejem leghátsóbb szegletében.
Nyakig benne voltam a pácban, magassarkústól, Gucci táskástól, és a Swarosvski medálomon át, NYAKIG. 
Az országúton hasítva cikáztam, a gázpalackokat szállító kamionok között, félig lehúzott ablakkal, mert féltem, hogy megfulladok. Na, nem az émelyítő, orgona aromája, autóillatosító miatt, amiről mostanra kiderül, hogy elég rossz vétel volt, mert hányingerkeltő; nem. A fulladást a Menedék közelségégnek tudata, és a bennem fokozatosan növekvő félelemszorongató érzése okozta, ami zsarnokként a markában tartva préselt mazsolává.
A gond, csak az volt, hogy én jobban szerettem a szőlőt.
Fesztülten benyomtam a rádiót, remélve, hogy valami ütemes kis zene, eltereli a gondolataimat. De hát, miért is lett volna szerencsém… 
A szám, ami lüktetve bömbölt a hangszórókból, Daughtry- Traitor című száma volt. Igen remek kis dal, energikus meg minden, kivéve azt az apróságot, hogy épp az árulásról szól. Épp a kedvenc részemnél tartott. - Csak egy dolog rosszabb a gyűlölködőnél, Csak egy dolog rosszabb a gyűlölködőnél Az áruló, az áruló…; Kést döftél a hátamba, Megölted az összes emlékünket…Olyanok voltunk, mint a testvérek…Számíthattunk a másikra…, - És mikor már harmadjára az áruló szót énekelte, tenyérrel estem neki az off gombnak.
Ennyit a zenéről, már abban sem lehet megbízni…
Az út kezdett erdőssé, és vadregényessé válni, ami csak egyet jelentett. Nemsokára megérkezem.
Két kézzel szorítottam a kormányt, az ujjaim, fehéren kulcsolták körül a bőrfelületet, és a vezetésre koncentráltam. Az égig meredő, sűrű fenyőágak, kísértetiesen strázsáltak az ösvény szélein, s mintha fenyegetően engem pásztázva sugallták volna a kérdést: Mit keresek én itt?
A kérdés valóban jó volt, de a választ inkább ki se mondtam, mindenki érdekében.
Tovább kerülgetve, az egyenetlen talaj buckáit, megpillantottam, az épület diadalittasan magasló tornyait. Utam célt talált, s már nem volt hátraarc.
Pár métert előrébb gurulva, lekanyarodtam az ösvényről, és jól elrejtve az autót, a fák sötét árnyai között, leparkoltam. Agyamat kikapcsolva; a motor leállítása után; automatikusan kioldottam a biztonsági övet, majd kiszálltam, miközben a fekete bőrdzsekim cipzárját az államig húztam. A hűvös szélben a csomagtartóhoz lépdeltem, hogy betegyem a kézipoggyászom, de kinyitva a tető, megdöbbentő látvány tárult elém. 
Egy félig törött habverő, melyet Cameron adott hetekkel ezelőtt nekem, hogy vigyem el a javítóba; egy rúzsalakú pendrive Rick-től, rajta a Pretty Little Liars legújabb részeivel, egy malacpersely, amit Alex nyomott a kezembe hónapokkal ezelőtt, hogy ebbe szórjam a visszajáró aprót, hisz parkoláshoz tökéletes. Illatosító csomag Tsunade-tól, egypár Catwalk magassarkú Trixie-től, amit még egy cipőbaleset folytán adott kölcsön; és még megannyi kacat, csecsebecse heverészett szanaszét a csomagtartóban, özönvízként zúdítva felém a régi emlékeket.
Nem bírtam tovább, ez nekem akkor, ott túl sok volt, - így egy heves mozdulattal lecsaptam a tetőt. Ekkor tudatosult bennem, hogy egyetlen tervem sincs. Azt se tudtam, hol keressem a tekercset, és a lehetőség, hogy valakivel összefutok, megállította bennem az ütőt. Tehetetlenül támaszkodtam, mindkét kezemmel a vörös Audi csomagtartóján, és mélyeket lélegeztem, mintha az oxigénnel, a fenomenális ötletek tárháza is beözönlött volna a fejembe.
Hiába, nem így lett.
Egyetlen dolog amit sikerült kiokoskodnom, az volt, hogyan juthatok be, reményeim szerint feltűnés nélkül az épületben, de ezentúl, megállt a tudomány.
A csuklómról lefejtett szürke hajgumival összefogtam a százfelé szálló vörös hajzuhatagomat, és a Menedék felé sétáltam, nyugodtnak tettetett halk léptekkel. Próbáltam a száraz ágakat, lehullott, zizegő faleveleket kikerülni, és csak a földút süppedős talaján át végigtáncolni a célig.
Ez, még az én meglepetésemre is, de sikerült. Az ég áldja Fortunát!
A hátsó konyha alatt, pincerészleg felé vettem az irányt, ahol a befőttek, sonkák, borok kamrája szunnyadt magányosan. Ide csak nagy ritkán ballagottunk le, ha épp elfogyott a fenti készlet, de ahogy nagyjából számoltam, akkor töltötték fel, mikor még én is velük voltam, így számításaim szerint, még kellett, hogy maradjon belőle. 
És még egy nagy előnye volt a helynek. A penészveszély miatt, a téglalap alakú kisablak, mindig nyitva állt. Persze, hogy ne lehessen kívülről látni, egy sűrű, szúrós csipkebogyó bokrot ültettek a tövébe, de ez rajtam most nem foghatott ki.
Odakászálódtam a bozóthoz, és lehajtott fejjel, a kezeimmel próbáltam arrébb hajtani az ágakat. A tövises gallyak, a bőrömet élesen felsértették, és a ruhám sem élte túl sértetlenül a csatározást. Bokor kontra April, 1-0. 
Hogy rohadna meg, - szitkozódtam magamban, és már a képzeletbeli számla villogott a szemem előtt, amit Acheronnak fogok benyújtani ezek után.
Nagy nehézségek, és karcolások árán odatorlódtam az üvegablakhoz, ami a szokásához híven nyitva állt. Kis kezem révén, könnyedén be tudtam nyúlni a résen, és az ablak alsó pántjait kikapcsoltam. - Hihetetlen, hogy Ashley még a betörések ellenére sem védte jobban ezt a részt, de hát innen is látszott, milyen vezető is, a drága nővérkém…
Miután mindkét pántot kikapcsoltam, az ablak könnyedén dőlt befelé, én pedig lábbal előre, becsúsztam a résen.
Rögtön megcsapott az erős füstölt szag, ami a kampókon lógó, kolbászokból, sonkákból, és egyéb pácolt húsfélékből eredt. Nem ilyen tömény mennyiségen, még kellemes is lett volna, de így sokkal inkább fullasztóan hatott. 
Pár lépéssel a kijárat előtt termettem, és némi hallgatózás után, óvatosan kinyitottam a régi vasajtót, de csak épp annyira, amin én kifértem. Nem volt szükség felesleges ajtónyikorgásra, minél feltűnéstelenebbnek kellett lennem.
Kijutottam, az üresen álló folyosóra, és mint valami totally spies girl, a falhoz préselődve osontam a lépcső felé. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ha valaki észrevesz, nem volt se begyakorolt szövegem, se alibim, se semmi. Lesz, ami lesz alapon vágtam neki az akciónak.
A folyosó végén, óvatosan lestem a lépcső felé, majd miután megbizonyosodtam, hogy tiszta a terep, halk, de sietős léptekkel, felszaladtam rajta, és akkor követtem el az egyik legnagyobb hibát. 
Túl nagy volt a hév, és arra nem számítottam, hogy felülről is jöhet valaki, vagy valami ugyanolyan hévvel, mint én. 
Hát jött. Nem is egy, nem is kettő, hanem vagy húsz.
Egy hadseregnyi felfújt strandlabda gurult felém, én pedig a korlátba kapaszkodva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, de miután a labdák gazdája is megjelent, már nem tudtam mit tenni.
Egy sötéthajú, fiatal srác vetődött a labdák után, letarolva engem a lépcsőről, és ismételten csak a szerencsén múlt, hogy nem szaltózok hátra métereket, szimplán csak a fenekemre pottyantam. 
Miután mind a ketten földet értünk, farkasszemet nézve meredtünk egymásra. Vajon ki ő? Mit tudhat? Miért van itt? - Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és már szólásra nyitottam volna a számat, mire megelőzött.
- Ne haragudj! Komolyan! Én csak ezeket a hülye labdákat akartam összegyűjteni, amit itt rám sóztak, de amint te is láttad elszabadult a pokol, és önálló életre keltek - állt fel, majd a kezét felém nyújtva felsegített a földről. Nem úgy tűnt, mint aki bármit is tud rólam, de azért résen kellett maradnom.
- Semmi baj, ezek már csak ilyenek. De, miért pont strandlabdák? Valami parti készülődik? - simítottam egy kiszabadult tincset a fülem mögé.
- Hát azt én se tudom, csak ezt az utasítást kaptam, hogy ezeket vigyem a pincébe, de valószínűleg csak azért, hogy hasznossá tegyem magam… Pedig, valami jobbat is adhattak volna, de hát mindegy. 
- Új vagy itt? - szaladt ki rögtön a kérdés, és reméltem, nem bánom meg.
- Eléggé új. Nemrég tudtam meg, hogy különleges egy mutáns vagyok. De eddig király, én csípem a szitut. Nemsokára lesz szuperképességem is - vigyorgott teli szájjal, és a buzgósága engem is megmosolyogtatott.
- Elég izgalmas egy élet, az tuti. 
- És te ki vagy? Még nem ismerek itt mindenkit, de örülök, hogy egy új taggal gyarapodik a baráti köröm. - A baráti köre? Még nem is ismer és már a barátjának tart? Ha tudná, miért vagyok itt… 
- Hát én már régóta itt lakom, illetve, most pont nem, de egyébként igen. Bonyolult egy kicsit a helyzet - néztem rá rezzenéstelenül, felvéve a pókerarcot. Ezt most nem szúrhattam el, különben vége az egésznek.
- Kieth Carson Mith - nyújtott kezet, nekem pedig tizedmásodperceken belül kellett döntenem, hogy elmondjam-e ki vagyok vagy sem. Kockáztass!
- April Goldwin, - ráztam vele kezet, és tüzetes fürkésztem a reakcióját.
- Áh, te vagy Ash húga? - derült fel az arca.
- Igen, ő nővérem.
- Zsír! Akkor még frankóbb, hogy végre találkoztunk. És te mit csinálsz itt lent? - tűrte fel sötétkék, kapucnis pulcsija ujját. 
Ez a fiú nem tudott semmit velem kapcsolatban, nyílt, őszinte volt, és ahogy a szemei csillogtak azt bizonyították, hogy teljes bűvkörébe vonta őt az új világ, ami csak látszatra tűnt olyan varázslatosnak.
- Ash megkért, hogy tanulmányozzák át, valamilyen újonnan szerzett tekercset, és épp azt kerestem, de mivel két körömfestés közben, nem igazán ragadt meg, hogy hova is tette, így minden lehetséges rejtekhelyet megnézek. Túl ciki lenne, megint megkérdezni tőle, főleg hogy spontán rávágtam, hogy figyelek rá… Érted? - játszottam a tökéletes színjátékot, de legszívesebben szembeköptem volna maga amiért, ezt tettem vele. Ő nem tudott semmiről, tiszta lappal, kedvesen nyitott felém, én pedig mocskos módon kihasználva ezt, mentettem a bőröm.
- Na végre! - bokszolt a levegőbe,én pedig értelemül ráncoltam a homlokom.
- Mi az?
- Eljött az én időm! Erre vártam már mióta, és véégre, elérkezett - emelte immáron mindkét kezét a magasba, mint egy győzelmet szerezett ökölvívó, már csak az öv hiányzott a derekáról. - A szitu az April, hogy tudok neked segíteni. Egészen véletlenül, tudom hova tette Ash a papírt - mosolygott, mint egy tejes szájú kisfiú. 
- Komolyan? És esetleg ide is tudnád hozni, amíg én, megvárlak itt lent? Tudod, ez az egyik kedvenc helyem, itt nyugalomban, békébe lehetek, és jobban felfogom, mit is ír a tekercs, - nevettem el magam, a hatásosság kedvéért a mondandóm végén, de ez volt az utolsó dolog, amihez valóban kedvem lett volna.
- Persze, örömmel, pár perc és itt vagyok. Addig el ne szökj, - kacsintott rám, és szalad felfelé lépcsőfokon.
Sokk, trauma és meglepetések egybeolvaszott halmaza lepte el a bensőm. Egyrészről, hihetetlen mekkora mázlim volt Kieth-el, és azzal hogy épp vele futottam össze. Bele merni sem gondoltam, hogy mi lett volna, ha az óvatlan lépésem miatt Jason-be, vagy akár Ashley-be botlok. Másrészről pedig, utáltam magam, az aljas húzásom miatt, de ha nem térek vissza a tekerccsel a kezemben, Acheron-ból kiindulva, nem biztos, hogy megúszom épp bőrrel. Az arcplasztika pedig drága…
- Tádáám! - ugrott le az utolsó előtti fokról Kieth, és ez hívta fel a figyelmem az újabb hibára. Annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy fel se tűnt, mikor közeledett felém. Nincs több botlás April! Figyelj! - rivalltam rá saját magamra, ami észhez térített.
- Hát ez gyors volt.
- Mint a villám, lehet ez lesz a képességem is, a szupergyorsaság, és még az időt és legyőzöm, - hasította a levegőt a kezével, repülőt játszva. - Na de tessék, - nyújtotta felém a régi, sárguló papírtekercset, és én stabil kézzel próbáltam elvenni tőle.
- Ezer hála, megmentetted az életem. - És ha tudnád, hogy ez nem csak szókép.
- Végre tettem valami hasznosat, én köszi – ragyogott a dicséretben, és a keserű epés íz ismét felszínre tőrt bennem. 
S ekkor, köszönve az előző öndorgálásának, a fülemet megcsapták a halk léptek zaja fentről, s mikor a hanghoz kép is társult, ideje volt cselekednem. Valaki közeledett felénk, nekem pedig nem volt időm kivárni ki is az.
- Köszönöm Kieth, még egyszer, most pedig megyek, beletemetkezek a kötelező olvasmányba - lóbáltam meg a tekercset, mielőtt a dzsekim belső zsebébe nem rejtettem.
- Okés, menj csak, remélem meg koccanunk.
- Csáó szupermen, - ezekkel a szavakkal hagytam ott, és már siettem is vissza a kamrába, hogy mihamarabb eltűnhessek erről a helyről.
A rosszullét kerülgetett, hogy még erre is képes voltam. Szemrebbenés nélkül átvágtam egy ártatlant. 
Kezdtem átváltozni.
Kezdtem olyan lenni, ami sosem akartam. 
Álnok, sötét és gonosz.
Szívtelen, aljas marionett bábu.
De mit tesz a királynő ha sakkban van? 
Menti, ami még menthető. És reménykedik, hogy a végén a fehér oldal győz.

~Blyana~

*Conlan*

Tudtam, hogy sikerül. Legalábbis bíztam benne. De amikor a szemében megláttam a segítségkérő üzenetet, szinte biztosra tudtam.
Halkan lépdeltem a hosszú, kőből készült lépcsősoron fel, a szobája felé. Körültekintőnek és óvatosnak kellett lennem, mert nagy veszélyekkel járt egy pillanatra is elterelődik a figyelmem. Nem szívesen bújkáltam naphosszat, ha a kastély ezen szárnyára tévedtem, de mivel én is tudtam, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen megoldás, elfogadtam a feltételeket. Engem annyira nem zavart volna, ha a szövetségiek rájönnek mi a helyzet, a csapat G.L.-es felétől viszont már annál inkább tartottam. Nem vágytam Shane helyes útra terelő technikáira, és mivel biztosra vettem, hogy kényelmesebben alszom, ha nem vágja fel az oldalamat, inkább messzíről elkerültem.
Már csak egy folyosó volt hátra, amikor hangokat hallottam a közelből, ezért a falhoz lapulva vártam, hogy az a valaki, aki megzavart, eltűnjön a színről. Oda kellett adnom az ajándékom, ha már ma a vezetőség külön ülése miatt nem találkozhatunk, így nem mozdultam. Próbáltam szellemnek tettetni magam - reménykedtem, hogy sikerült némi tudást ellesnem a barátaimtól a tökéletes álca érdekében. 
A cipőtalpak csattogása hamar alább hagyott, én pedig folytattam az utamat a szép tölgyfaajtó felé. Amikor odaértem, leguggoltam, majd még egyszer utoljára alaposan körbekémleltem magam körül, mielőtt becsúsztattam a boritékba bújtatott képeslapot az ajtó alatt. A boríték eltűnt, én meg felugrottam, és ugyanolyan lassusággal, mint ahogy érkeztem, elindultam a visszavezető útvonalon.
Jó ötletnek tűnt egy apró ajándékot a nap közepén, a legnagyobb titokban elrejteni, de amikor világossá volt számomra, hogy bizony a kastély lakosságának hatvan százaléka úgy érezte, mindenképpen ezt a szárnyat szeretné átszelni a déli órákban, rájöttem: a későbbiekben sokkal kidolgozottabb tervre lesz szükségem.
Annál is nagyobb csendben, mint ahogy eddig közlekedtem, haladtam át az akkor éppen néhány pillanatra üressé vált folyosókon. Még nem is lett volna baj, ha egy G.L.-es is jön velem szembe, talán még el is vegyülhettem volna, de csupa Szövetséges között sajnos a vegyülés nem volt választható opció. Arról nem is beszélve, hogy hivatalosan a kasténynak egy teljesen más pontján kellene lennem, bébiszitterként felügyelve a legújabb újoncot, hogy ne okozzon galibát. Már az is kisebb felháborodást váltott ki a szövetségiek részéről, hogy Ashley miért éppen mellém osztotta a srácot, viszont szerencsére - már aki szerencséjére - Kieth felém irányult túlzot ragaszkodása kisimította a feszült, kétkedő hullámokat. Csak negyedórára váltam meg tőle, hogy elrejthessem az Ashleynek szánt borítékot, addig pedig olyan feladatot szabtam rá, amit talán még ő is el tud látni a segítségem nélkül.
Túl voltam már jó pár lépcsőn, leizzasztott pár rizikós szitáció a folyosókon, de végül is, elértem oda, ahol Kieth-szel találkoznunk kell, ha végez a feladatával.
Úgy számoltam, még én leszek az, aki késik, így nem jelentett sok jót, hogy hült helye volt  a megbeszélt saroknál. 
- Francba! - Idegesen vakartam meg a homlokomat, ahogy keresni kezdtem, megindulva a pince felé. Nem akartam megvárni, hogy valakinek feltűnjön, hogy egyedül van, mert ha bárki is rájön, rohannak Ashleyhez, ami még hagyján, de kedvem sem volt a szövetségiek felelősségről szóló, idegesítő pampogását hallgatni az itt tartózkodásom ideje alatt.
Már az utolsó lépcsőforduló következett, ahol még meglelhettem, amikor labdák ismerős pattogásának zaja, valamint Kieth szitkozódó hangja csapta meg a fülemet. Sietősebbre fogtam a lépteimet, és a lépcső tetejéről meg is láttam a labdákat szedegetni próbáló zilált fiút.
- Kieth! - Ahogy meghallotta a hangomat, felkapta a fejét, így kiesett a karjai ölelésébe nagy nehezen belerögzített mindhárom, szívárványszínes laszti.
- Mindjárt megcsinálom - nyúlt a guruló labdák után. - Csak egy perc, mindjárt meglesz.
- Mi tart már ennyi ideig? - kocogtam le hozzá. Tévedtem, úgy látszik még ez a feladat is túl összetett egy újoncnak. - Csak a nyomorult labdákat kellett volna bevinned a raktárba, ne mondd, hogy nem jutottál el oda húsz perc alatt?!
- Állandóan kiesnek a kezemből! Különben is, már majdnem ott vagyok! Innen már csak egy lépés.
- Akkor mire vársz? Nem látom, hogy fogynának a labdák. Tudtommal még nem nőtt ki a lábuk.
Kieth rám pillantott, aztán a kezébe vett egy újabb labdát - ezúttal csak egyet -, és elfutott a pince bejáratához, majd behajította rajta a felfújt gömböt. Amikor visszaszaladt, tapssal értékeltem a sikerét.
- Látod, megy ez - dobtam oda neki egy újabb labdát. - Csináld ezt még meg úgy tizenhétszer, és elégedett leszek a mai munkáddal.
Erre elvigyorodott, és a kezébe dobott kék laszti mellé felvett a földről egy piros-sárga színűt is.
- Ma tényleg kitettem magamért - felelte, ahogy elszaladt a pinceajtóhoz. - Képzeld, még segítettem a Goldwin lánynak is!
- Ashleynek? - ráncoltam a homlokom.
- Nem, dehogy! A húgának segítettem!
Olyan büszke volt, hogy még ki is húzta magát, amitől nőtt vagy két centit.
- Hogy érted azt, hogy a húgának segítettél? - állítottam meg, mielőtt elrohant volna egy újabb szivárványos gömbbel. - Mi ez az egész?
Kieth arcán zavar ült, valószínűleg az én arcomat beterítő harag miatt, amitől dadogni kezdett. - H-hát úgy, hogy k-kérdezett tőlem valamit, é-én pedig v-v-válaszoltam.
- Ki? April? Te találkoztál April Goldwinnal? - faggattam.
- Igen. És kérte a segítségemet a tekercs helyét illetően, amit megtaláltam n-neki. K-kifigyeltem... va-vagyis pont láttam, amikor Ashley elrejti, ezért tudtam hol van... - Nyelt egyet. - É-és odaadtam neki.
- ODAADTAD APRIL GOLDWINNAK A TEKERCSET??!! - ordítottam rá, ahogy a torkomon kifért. Aztán mérlegelve az állítása valószínűségét kicsit halkabbra vettem. - Miért gondolod, hogy neki adtad? - suttogtam élesen. - Egyáltalán milyen jogon turkálsz bele a fontos iratok közé? Akkor sem adhatnád oda senkinek, ha a tagok közül kéri valaki, nemhogy egy embernek, aki itt sincs!
- De itt volt. Beszéltem vele.
- Igen? És hogy került ide?
- Ashley küldte.
Már ekkor gondoltam, hogy itt valami bűzlik, de igyekeztem higgadtan végighallgatni Kieth-t.
- Szóval Ashley küldte.
- I-igen. Hogy tanulmányozza a tekercset.
- És hogy nézett ki? - kérdezősködtem tovább. Elég gáz, ha az újonc elosztogatta a tekercset, de még mindig jobb, ha valami idegen betolakodónak adja, akit egyszerű eszközökkel meg lehet ölni, az egyenesági leszármazott, Ashley húgokkal ugyanis más a helyzet.
Amikor azonban Kieth tökéletesen leírta April kinézetét, jellemét, és viselkedését, kezdtem pánikba esni. Megragadtam Kieth karját, és a pince felé húztam.
- M-mit csinálsz?
Belöktem a küszöbön néhány úttorlaszoló labdával együtt, és rácsaptam az ajtót, és lelakatoltam.
- El ne mozdulj innen, ha jót akarsz magadnak! Még egyszer csinálsz valamit az engedélyem nélkül, garantálom, hogy ez lesz az új szobád! - kiáltottam be, miközben összepattintottam a lakatot.
Amikor ott hagytam a sötét helyiségből értetlenül kiabáló Kieth-t, mialatt az emeletre siettem segítséget keresni, csak egy dolog járt a fejemben: Ha az újoncot nem hagyom magára, a tekercs még most is a birtokunkban lenne.
~Debora~

1 megjegyzés:

  1. Váo szuper lett egyszerűen fantasztikus és nagyon ötletes az új fordulat! Sajnálom hogy csak kéthetente lesznek részek de így azt hiszem csak még jobban fogom várni őket :) Csak így tovább lányok! Sok sikert és ihletet az íráshoz! Puszi
    Bogi

    VálaszTörlés