15. fejezet

Sziasztok!

Végre sikerült elérnünk, hogy a délután folyamán felkerüljön a legfrissebb rész! Sőt, így a 15. fejezet mellett kedveskedünk nektek még pár aprósággal. Ha a elolvassátok a részeket, rá fogtok jönni, mit hol kell keresni, de ha netán mégsem, kérhettek apró segítséget chatben, vagy kommentben. ;)

Köszönjük azoknak, akik szavaztak, még ha a jelek szerint csak 3 rendszeres olvasónk is van. Szeretünk titeket!

Úgyhogy olvassatok! :)

És ha még nem tettétek, csatlakozzatok a facebook csoportba, ahol akár egyes játékok keretében a történet alakulásába is beleszólhattok. Csak bátran! Úgy izgalmas a játék. ;)

U.i: A fülszövegíró verseny még mindig él!

~D~

"Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy, mikor semmi nem akar jóra fordulni, jön, jön egy idő, mikor nem találod a helyed, minden ajtó, amit kinyitsz, úgy tűnik, az arcodba csapódik. Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited."

Gyilkos elmék c. sorozat

*Shane*

Két választásunk van: élünk vagy meghalunk. 

Személy szerint én frankón meg voltam az életemmel. Volt hatalmam, pénzem és imádtak a nők. Egy dolgot akartam még, és ha rajtam múlik nem sokára az is meg lesz. 

Acheron Greenfield feje ezüst tálcán kapris-fokhagymás joghurtban pácolva! 

Greenfied. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy az a hataloméhes fasz, annak a seggfejnek a bátyja. A közös gyökerek ugyebár. 

De legalább, most egy lépéssel elé kerülhetünk, és jelen pillanatban ez volt az egyetlen esélyünk, bár az istenek óvjanak minket ha a sorsunk Adam kezében van. Mintha egy csivavára bíztuk volna egy pitbull melóját. 

Viszont azt el kellett ismernem, hogy a gyökér végre valami hasznosat csinált még ha meglepő is volt, hogy képes gondolkodni.
Ami a meglepő fordulatokat illeti abban nem volt hiány, Adam nagy vallomásával és Laorux újonnan jött őrületével. 

Laorux. 

Nem tudtuk mi történt vele, egyszerűen megőrült. Mikor a szöszivel kezelésbe vettük Greenfieldet, őt a gyógyítóra bíztuk, de mikor nem sokkal később lementünk a gyengélkedőbe közölte velünk, hogy semmi baja, legalábbis nem olyan baja van, amit meg tudna gyógyítani. Ezek után Geraldot hívattam, de nem is az ő keze volt a dologban. Tanácstalanok voltunk, de nem tehetetlenek. 

Az áruló cafkát bezártuk, rám pedig egy olyan feladat hárult, amit ha jól játszunk ki, véget vethet a háborúnak még mielőtt igazán elkezdődött volna.

Meg kellett szereznem a feljegyzés másik felét. 

Nem volt vesztegetni való időm. Mennem kellett. Most.

Sietős léptekkel haladtam végig a Menedék krémszínű falai között, kerülgetve az antik asztalkákat, amiken csicsás művészi vázákban, virágok árasztották fullasztó szagukat. Rózsa, liliom, jácint, tulipán, orgona, és még ki tudja milyen gaz, aminek a nevét még csak hozzávetőlegesen sem tudtam, de az összekeveredett illatuk úgy csípte az orrom, mint az Erődben az edző terem melletti öltöző, mikor épp Adam után jártam arra. Abba a szagban még a gaz sem élt volna meg, de ez még azon is túltesz, az kurva biztos. 

- Bassza meg! - ragadtam meg a garázs ajtaját, ahogy a fekete Barker-ben megcsúsztam egy olajfolton. 

Mintha az egész szájba baszott hely el lenne átkozva. Csoda, hogy a pancserek közül még egy se dobta fel a pacskert, például abban, hogy leesett a lépcsőn mert megbotlott a csicsásan rárakott szőnyegben, vagy épp nem fulladt meg a töménytelen sok zöldtől. 

Vagy talán e megtiszteltetés csak nekünk jár?

- Ááá a fenét se érdekli már ez a szar, - nyúltam a kocsi ajtajához. - Fontosabb dolgom is van. 

Bevágódtam a fekete Lambo-ba, és feltoltam a Ray Ban-t az orromon mielőtt becsaptam az ajtót.

- Suzanne drágám rég találkoztunk - simítottam végig elégedetten, a krémszínű műszerfalon. 

- Charlotte után második a sorban, hmm, - szólalt meg mellettem egy gúnyos hang, mire bebasztam a fejem az alacsonyan fekvő tetőbe, ahogy megugrottam. - Nem bosszús a kis drágád, amiért elhanyagoltad? 

Hitetlenkedve bámultam az anyósülésen terpeszkedő húgomra. 

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzést, és inkább a lényegre koncentráltam,miközben fájón megdörzsöltem a fejem. 

- Hogy a faszomba kerülsz te ide? 

- Ha nem a szívszerelmed babusgattad volna, talán feltűnik mikor beszálltam. Tudod - pillantott rám a napszemüvege fölött -, figyelmetlen vagy. Ez más helyzetben akár az életedbe is kerülhetett volna. 

Összeszorítottam az állkapcsom, és a fogamat csikorgattam, mert a kis csitrinek igaza volt. A picsába! 

- Mit akarsz?

- Veled megyek. 

- Még mit nem.

- Na ide figyelj! - csattant fel felém lendülve, mire hátrahőköltem. - Veled megyek, ha tetszik, ha nem. - kapta le a szemüvegét, hogy megcsodálhassam gyűlölettől, haragtól és undortól izzó tekintetét. - Kibaszottul nem azért csinálom, mert a szívem csücske vagy, és minden cseszett vágyam veled tölteni az estémet - kapott el vörösre manikűrözött körmével egy barna hajtincset az arca elől, amit aztán akaratos mozdulattal lökött a füle mögé. - Azért megyek, mert nem bízom benned. Egyáltalán. Nincs olyan porcikája a testemnek, ami bízna benned, és kibaszottul biztos lehetsz benne, hogy nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a te kezedbe kerüljön a bukásunk kulcsa. Szóval mi lenne, ha befognád, és indítanál? Minél előbb visszaérünk, annál előbb szállhatok ki, és mehetek hányni. 

Hűha, tényleg kihúztam a gyufát. 

Na jó, hogy meglepődtem-e? Nem. Számítottam rá, hogy pipa lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

- Nyugi húgi, - néztem karba font merev alakjára fél szemmel, miközben ráadtam a gyújtást. - Nem jókedvemből tettem, amit tettem. - rántottam meg a vállam. 

- Hogy mondod? 

Lassan, nagyon lassan fordult felém, mintha csak lassított felvételen mozogna, miközben mögötte az ablakon túl, szélsebesen száguldottak a fák, ahogy az autót az útra fordítottam. 

- Úgy, ahogy mondtam - emeltem égnek a szeme, bár ezt a szemüveg miatt egyébként sem láthatta. - Vezetőként, van, hogy kemény döntéseket kell hoznom, és elsősorban a közérdekét kell szem előtt tartanom. 

- Mond meg hol szolgálta az a közt, hogy kémnek használtál? - kérdezte, de időt sem hagyott, már is újabb kérdés, vagy pontosabb lenne úgy megfogalmazni, hogy kérdésnek álcázott szitkot vágott a fejemhez. - És mióta nézed te bárkinek az érdekeit a tieden kívül?

Hmm, ebben mondjuk, van valami. 

- Tedd túl magad rajta - vontam meg a vállam. 

A kocsiban szabályosan érezni lehetett, hogy a hőmérséklet több fokot zuhan, habár alapjáraton is max tizenöt lehetett. Most meg, körülbelül ,ha a nullát verdeste alulról. 

Éreztem, hogy a tekintete éget, és valószínűsíthető volt, hogy nem várnak rám kedves szavak, és szerető ölelések, de, mintha csak valami felsőbb hatalom látta volna rajtam, hogy leszarom a hisztijét, segítséget küldött. Habár megjegyezném, hogy a " megmentőm " érkezhetett volna kevésbé drámai módon is. 

A kocsi félhomályát piros és kék fel- felvillanó fények törték meg, s egy másodperc múlva a sziréna hangjai is elértek hozzánk. 

A visszapillantóba tekintve gondolkodtam, hogy most kezdjek el baszottul szitkozódni, vagy inkább rebegjek hálaimát? Nem tudtam eldönteni. 

Trixie elhúzott szájjal süllyedt az ülésbe, ahogy lehúzódtam a szalagkorlát mellé, majd átnyúlva előtte a kesztyűtartóban kezdtem keresgélni a papírokat, amiket aztán egy jegyzetfüzet alatt találtam meg. 

A rend őre, közben övébe bujtatott hüvelykujjal peckesen az ablakhoz sétált, és megkocogtatta azt. Lehúztam az ablakot, és a Ray Ban felett addig meredtem rá, amíg el nem vette a mocskos alpári emberi kezét Suzanne-ról. 

- Probléma van? - kérdeztem rá, mire a fickó összehúzta a szemét, és kihúzta mind a százhatvan valahány centijét, amivel csak annyit ért el, hogy egyenruhájának gombjai kis híján lepattantak méretes sörhasáról. 

- Megtenné, hogy kiszáll a kocsiból? - Jobb keze a fegyverén nyugodott, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban a nyakának ugrok, hogy méretes darabokat cincáljak ki belőle a fogaimmal. 

Bosszúsan pillantottam az órára, miközben elegánsan kiszálltam a kocsiból. Rohadtul nem értünk erre rá, de nem kellett még az is, hogy felfigyeljenek ránk az emberi szervek. 

- Uram fogyasztott ön ma bármilyen alkoholt, vagy tudatmódosító szert? - méricskélt fenyegetően - mármint szerinte fenyegetően. 

- Igen biztos úr, - válaszoltam pléhpofával. - Megittam egy üveg vodkát reggel, és szégyen, nem szégyen lecsúszott még pár pohárka whisky is. De nem ám az az olcsó lötty, amit fillérekért dobnak az ember után - húztam el a számat -, hanem az az igazi, aminek saját történet van. 

A fakabát szeme elkerekedett. 

- Jah igen - tűnődtem, az államon dobolva egyik ujjammal. - Ha jól emlékszem a haverral elszívtunk pár csikket is, de őszintén, öregem, abból már nincs meg sok, kicsit ki voltam, ha érti mire célzok. - rántottam meg a vállam, miközben lusta mosollyal a kocsinak dőltem. 

Pontosan láttam mikor volt az a pont mikor leesett neki, hogy szórakozom vele. A szeme úgy összeszűkült, hogy csak egy vékony csík látszott, a szája megfeszült a képe pedig, olyan vörös lett, mintha párszor valaki jól megpofozta volna. 

- Azt hiszi vicces? - lépett előre, mire bólintottam egyet. 

- Szerintem kurvára az vagyok. 

- Megfordulni - dörrent rám, és megragadta a karom. 

Hiba volt. 

Mintha egy zsilip nyílit volna ki bennem legbelül. A pillanatban, mikor a keze az enyémhez ért, forró folyamként száguldott végig rajtam az erő. Elborított, és elsöpört minden bennem élő parányi fenntartást is. Éreztem, ahogy ősi mágia itatja át a pólusaimat, beleivódott a csontjaimba. 

A világomat egy szochiopata seggfej fenyegette, így isten bocsássa meg nekem, nem volt sem kedvem, sem időm egy hatalmaskodó ember szeszélyeit tűrni. 

Én. Felette. Álltam. Mindenben. 

A zsernyák keze lehanyatlott rólam, ahogy kétségbeesetten a fejéhez kapott. A szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. A földre rogyott, majd oldalra dőlt, és vergődni kezdett. 

Megigazítottam Braga zakóm felgyűrődött ujját, és a lábam előtt fetrengő senkire nézem. Épp ott volt ahová tartozott. 

- Ha befejezted a játszadozást, talán mehetnénk! - szólt ki a kocsiból Trixie, mire az égnek emeltem a tekintettem. 

- Viszlát gyökér! - rúgtam fejbe a fickót, ahogy beszálltam a kocsiba, s mielőtt az autó elhúzott volna, még láttam, hogy összeesik. 

Nem aggódtam különösebben, mert nem igazán fog erre a kis jelentre emlékezni, hála annak, hogy megfosztottam az érzékeitől. Frankón össze tudja zavarni az emberi agyat. 

A fák ránk vetülő árnyéka, egyre hosszabb lett, ahogy a nap lenyugodni készült a látóhatár mögött, homályba vonva az I65-ös utat, amin délnek tartottunk. Minden megtett kilométerrel csökkent a feszültség a vállaimban. 

Nem sokára a kezembe foghatom tekercs másik, hiányzó részét, s ha a probléma nem is szűnik meg csettintésre, minden sokkal könnyebb lesz, s jelen pillanatban már ezért is kibaszottul hálásak lehetünk. 

Trixie azóta egy szót sem szólt, csak oldalra fordított arccal bámul kifelé az ablakon, - én pedig hálás voltam a csendért, mert most nem volt kedvem veszekedni - így az út fennmaradó részét csendben tettük meg. 

A nap utolsó sugarai arannyal, és vörössel festették be az ég, élénk kékjét, amikor rákanyarodva egy régen használt földútra leparkoltam a kocsit. 

- Lenovare? - jött meg Trixie hangja, s ez az egyetlen szó, hitetlenkedve hagyta el a száját. 

Bólintottam, s kiszállva egy percig csak álltam és némán szemléltem a kastélyt, ami egykoron otthont adott a magunk fajtáknak. 

Lenovare. 

A hely ahol minden elkezdődött. 

A vár fénykorában pompázatosan festhetett, ám mára csak legfőképp romok maradtak csupán. Ahol egykor várkapu állt, most egy tátongó lyuk hívogatta a halni vágyókat, omladozó folyosóira, s minden lépésnél remegő lépcsőire. 

A négy, égbetörő toronyból, ma már csak egy állt, annak is legtöbb, hajdanán fehér köve, most megszürkülve, halmot képezve állt körülötte. A romokat mélyen benőtte a gaz és a moha, melyek a vöröslő fényben kísértetiesen festettek, ahogy átfogták zöldjükkel a megszürkült köveket.

Átgázolva, a gazzal benőtt területen, a hátsó rész felé indultam körbe, s igen csak meregetnem kellett a szemem ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmem, az éppen csak arasznyira elálló falrész, a sűrűn burjánzó növényzet alatt. 

Odaléptem, a hátam mögül pedig Trixie szitkozódásából, arra következtettem, hogy nem szándékozott a kocsiban megvárni. 

- A francba is! 

Hátra lestem rá a vállam felett, és épp láthattam, ahogy a magassarkú csizmában kis híján orra bukik, az egyenetlen talajon. 

- Miért ebbe jöttél?

- Tudtam én, hogy túrázni jövünk bazd meg! - csattant fel, mire égnek emeltem a szemem, és visszafordultam, a még álló, fal felé. Kezem végigcsúszott az érdes kövön, a repedés mellett. 

Egy mélyedést kerestem. 

Az Ősök híresek voltak arról, hogy rajongásig szerették a titkokat és a rejtélyeket, és ez alól a otthonuk sem volt kivétel. Titkos ajtók, nem létező folyosók, szellemszobák.

Éles nyikorgó hang kíséretében, a fal egyszer csak megremegett, és döcögve félrecsúszott, láthatóvá téve a mögötte, az ásító fekete ürességet. 

Valahogy nem egészen úgy képzeltem az estémet, hogy mocskos, nyirkos és sötét patkányokkal és kitudja mikkel teli ősi, csapdákkal felszerelt járatokban koptassam, és tegyen tönkre az egyik legjobb Barker cipőmet, de nagyon úgy festett, hogy ez lesz ma terítéken. Fantasztikus. 

Felkattintottam a zseblámpát, amit elővigyázatosságból hoztam magammal, és félre söpörve a méretes pókhálókat az útból, a dohos alagútszerűségbe léptem. 

Drága kicsi húgom válogatott szitkok özönét zúdította magából csak úgy, de azért követett, még ha minden pillanatban ugrott is egyet, mikor valami ág, vagy egyé, hozzáért. Kénytelen voltam elfojtani a vigyorom, mikor sikoltva ugrott félre, egy lábai alatt elszáguldó patkánytól. 

- Remélem, legalább tudod hová kell menni. 

- Nem - emeltem égnek a szemem, habár úgysem látta. - Csupán kedvem termett, elszürcsölgetni egy Bourbont egy mocskos alagútban.

A hangomból csepegett a gúny, de legnagyobb meglepetésemre nem érkezett semmi szellemes visszavágás. 

Hoppá, a végén még megtanulja befogni a száját. 

A lábam alatt a kő lesüllyedt. 

- Picsába! 

Hátraugrottam, és magammal rántottam Trixiet is, épp időben mivel előttünk a padló egyszerűen leszakadt. 

a Lyukra fordítottam a lámpát, s a szélére lépve lebámultunk. Alattunk jó húsz méterrel, mint valami vacak Indiana Jones moziban rozsdás dárdák meredtek felfelé. 

- És most? 

- Átugrunk - méricskéltem a távolabbi betondarabot. - Ez az egyetlen bejárat. 

- Szóval csak lazán átugrunk a három méterre lévő túl félre, anélkül, hogy nyársa húzva találnánk magunkat? Ez a legjobb ötleted? 

- Miért mit csináljak, bazdmeg? - fordultam felé széles karmozdulattal. - Varázsoljak hidat, hogy kényelmesen áttipeghess? Esetleg egy mojitót nem parancsolsz? Ez nem a Harry Potter húgi. 

- Nem mondod? - válaszolt hasonló hangnemben. - Pedig úgy vártam, hogy előkapd a kis pálcádat. 

A szarkazmus családi vonás, úgy tűnik. 

- Fogd! - hajítottam a kezébe a zseblámpát, majd hátráltam pár métert. A falhoz húzódott, és felhúzott szemöldökkel figyelt. Valahogy nem tudtam eldönteni annak szurkol e jobban, hogy átérjek vagy annak, hogy leesek. Volt rá pár dolcsim, hogy az utóbbinak örülne jobban. 

Neki futottam, és elrugaszkodtam a végén. A levegő fütyülve süvített a fülem mellett, majd a cipőm talpa, keményen csattant a túloldalon, porfelhőbe burkolva.

Felegyenesedtem, és bosszús mozdulatokkal poroltam le magam. 

- Te jössz! 

- Meghibbantál? 

Vállat vontam. 

- Akkor maradj itt, de a lámpát dobd már ide. 

Trixie nem mozdult, csak a fejét ingatta, majd miután döntésre jutott áthajította a lámpát, és hátrált pár lépést. 

Mély levegőt vett mielőtt neki futott volna, aztán ugrott, és a lába éppen, hogy a perem szélén toppant... ami leszakadt alatta. 

A pillantásom találkozott rémült tekintetével. Száját meglepett, és ijedt kiáltás hagyta el, ahogy zuhanni kezdett.

A másodperc tört része alatt döntöttem. 

Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak hagyom leesni, de helyette a lámpa kicsúszott a kezemből, ahogy előre ugorva megragadtam a karját.

A földön hasalva, mindkét kezét megragadtam, ő pedig tehetetlen bábként a verem falának csapódott. 

- Kurva életbe - szűrtem fogaim között, ahogy megfeszültek az izmaim abban az igyekezetemben, hogy felhúzzam, amit kibaszottul nem segített, hogy a keze egyre jobban kicsúszott a szorításomból. - Mikor utoljára fel kellett húzzalak, sokkal könnyebb voltál. - morogtam. 

- Öt éves voltam Shane - lihegte, ahogy feltornázta magát, majd eldőlt a mocskos földön ,mellettem. 

Mindketten zihálva hevertünk a sötétben, a nyirkos földön. A csendet csak szaggatott lélegzetvételünk törte meg. 

- Egy kösz vagy valami? - ültem fel végül undorodva. Első dolgom lesz, hogy a kukába hajítom a ruháimat. 

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy egál. - tápászkodott fel ő is. 

Oldalra döntöttem a fejem, majd bólintottam. Méltányos ajánlatnak tűnt. 

- Menjünk tovább - álltam fel, majd a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem, de ő úgy bámulta fel nyújtott karom, mintha mérges kígyó lenne, és attól félne, hogy bármelyik percben megmarhatja. 

- Kösz - fogta meg végül a kezem, nekem pedig uralkodnom kellett az arcizmaimon, hogy ne tátsam el a számat. 

Megáll az ész. A végén még olyanok leszünk a nap végére, mint a Goldwin-ok, na már a vöröske akciója előtt persze. 

Ha tudtam volna, hogy az együttműködéséért, csak annyit kell tennem, hogy kihúzom egy kvázi szakadékból, már évekkel ezelőtt belelöktem volna egybe. 

A folyosó további része nem fenyegetett életveszéllyel, ha csak a patkányoknak nem szottyant volna kedvük elrágcsálni minket, de ezt elég valószínűtlenek tartottam. 

A terem ahová a vermek sötét alagútja vezetett, a hajdani trónterembe nyílott, ami meglepetésünkre még teljes egészében állt. 

A termet, két oldalt folyosók szegélyezték, s mindkét oldalon boltíves oszlopok egész sora húzódott. A dupla mennyezet magasan a fejünk fölött ért véget, s megállapíthattuk, hogy a kintről is látszó - bár éppen hogy csak - kupola alatt vagyunk. 

A szoba elejében magasított emelvény állt, ami szinte ordított, hogy csak a legmagasabb rangú személyek tartózkodási helye lehetett. 

- És most? - állt meg a szóba közepén Trixie körbe-körbe fordulva. Az elemlámpa fénye vadul ringatózott ide-oda ahogy fordulgatott, s nekem egy idő után villódzni kezdett a szemem tőle. Mintha egy cseszett diszkóban lettem volna. 

- Erre - mutattam oldalra, az emelvény közelében elhelyezet egyik oszlop felé, miközben kivettem a kezéből az elemlámpát, és a mutatott irányba fordítva én is elindultam, hogy felfedjek egy újabb rejtett ajtót. 

Rohadtul reméltem, hogy ezúttal nem lesz semmiféle csapda, mert visszagondolva a dárdás veremre, sanszos volt, hogy az is hasonló ínyenc lenne, mondjuk falakból repkedő tüzes nyilak, vagy miszlikbe aprító kicsapódó pengék. 

Meg kell mondjam, azok régen aztán értettek ahhoz, hogyan ijesszék el,a nem kívánt látogatókat, s tovább gondolva a dolgot, lehet nekünk se ártana tanulni pár trükköt. 

Az a leomló palló egész menő volt, és egy vizesárok is faszán festene az Erőd körül. Mondjuk, krokikat nehezebb lenne szerezni bele, de nem gáz, megoldom. Meg vannak a kapcsolataim. 

Az emelvényhez legközelebb eső oszlophoz masírozta, Trixie pedig utánam jött, így ismét arra használtam, hogy a világítást egy helyben tartsa. Legalább legyen valami haszna, alapelven. 

- Picsába - morogtam nem sokkal később, mikor már, vagy az egész oszlopot végig tapogattam az átkozott mélyedést keresve, de semmi. Úgy festhetem, mint egy komplett idióta, ahogy mocskosan guggoltam, az előtt a szar előtt, és tudtam jól, hogy úgy festett, mintha ölelgetném. 

Öröm az ürömben: csókolgatni nem kellett. Az igazán odabaszott volna. 

- Még ma? - toporgott Trixie türelmetlenül, mire gyilkos pillantást küldtem felé. A válasz? Egy vállrándítás, meg az, hogy a szomszéd oszlopnak dőlt, na persze csak az után, hogy meggyőződött róla, hogy egy nyolclábú teremtmény sem tanyázik éppen ott, vagy esik a nyakába. 

Kezdett a tököm is tele lenni, ezzel a hellyel és minél előbb el akartam húzni innen, de félő volt, hogy az egész elbaszott éjszakát itt töltjük, mivel csak azért sem találtam az oszlopba épített rekesz nyitógombját, ahhoz meg, hogy lebontsuk az egész szart, egyrészt nem volt nálunk cucc, másrészt baszottul valószínű volt, hogy az egész kóceráj a fejünkre omlana, ha elkezdenénk kalapálni itt. 

Kilátástalan volt a helyzet, egészen addig, míg meg nem hallottam a nyikorgó hangot, és rögtön utána a döcögve elcsúszó fal hangját. 

Trixie-re kaptam a tekintetem, aki csodálkozva meredt az oszlopára, amin épp egy harmincszor harminc centis rés tárult fel. 

- Hmm, biztos, hogy a tied a jó oszlop? - nézett rám csúfondárosan, mire merev léptekkel odasiettem, és határozottan félretoltam. 

Jobb karom a nyílásba csúsztattam, s mire az alját tapintottam, már az egész kezem benne volt. 

Hirtelen guillotine-ok képe villant a tudatomba, s csak a nevetségessé válás ténye tartott vissza attól, hogy kikapjam a kezem az átkozott lyukból.

Erőt vettem magamon, s tovább kotorásztam az ujjhegyeimmel, mikor végre valami érdeset tapintottam, bár amilyen szerencsém volt előfordulhatott, hogy csak egy megkövesedett féreg, vagy valami. 

Óvatosan kihúztam a karom, majd rápillantva a tárgyra, amire a tenyerem zárult, diadalittasan elvigyorodtam. 

Jó volt a tudat, hogy nem a semmiért mocskoltam magam össze. 

- Shane! - kiáltott rám Trixie, én pedig felkaptam a fejem, épp azelőtt, hogy az oszlop mögé taszított. A helyen ahol azelőtt egy pillanatig álltam golyók csapódtak a falba, s egytized másodperccel később egyenletes lövések éles hangjai törték meg a hely nyugodt,kísérteties némaságát. 

Trixie mellém térdelt, a fejét lehúzva szitkozódott, én pedig egy pillanatra eltűnődtem, hol tett szert ilyen választékos szókincsre. Egyszer talán majd megkérdem tőle, de az biztos nem most lesz, mikor az emelvény mögött nyíló titkos ajtóból előlépő két fekete ruhás nyomorék acéllal próbál kipreparálni minket. 

- Acheron emberei - jegyezte meg Trixie, mintha nem tudtam volna magam is. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy közölje a nyilvánvalót. 

- Jah, de, hogy a faszomba találta meg minket? - tűnődtem gyors pillantást vetve ellenfeleinkre, de nem igazán vártam választ. 

- Fogd ezt, és el ne veszítsd az istenért - nyomtam a kezébe vacillálva végül, a sorsdöntő kincset. 

- Nézzük, mit kezdtek a fegyvereitekkel, vakon - jelent meg az arcomon gonosz vigyor, s rögtön utána éreztem is a jól ismert kellemes áramlatot, ahogy az erőm aktiválódott. 

A két fickó megzavarodva leeresztette a fegyvert, s nekem ennyi épp elég volt. Feléjük rohantam, s elkaptam a hozzám közelebbit. Kicsavartam a pisztolyt tartó kezét, majd félfordulatot téve vele, mellkason rúgtam a másikat, aki tehetetlen bábként elzuhant a földön. Brutális ütést mértem a térdemmel a még mindig talpon lévő támadóra s láttam, ahogy vér fröcsköl törött orrából, szerte szét.

Undorodva léptem távolabb, s a másik felé fordultam, aki épp a földről próbált feltápászkodni, de egy rúgás az oldalába jobb belátásra térítette. 

A fegyvereiket messze rúgtam tőlük. 

Baszottul felhúzott ez a támadás, s inkább az a része, hogy Acheron azt képzelte, két felfegyverzett pincsi elbánhat velem. Alábecsült a segg, de gondoskodni fogok róla, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. 

- Most már előjöhetsz! - fordultam az oszlop felé, ahol Trixie-t hagytam, de nem volt ott. 

A gyomrom liftezni kezdett. 

- Nem tenné! 

A kijárat felé rohantam, szélsebese haladva a friss levegő, és az idióta húgom felé, akit még csak nem is láttam magam előtt. Illetve a lámpának a fényét, amit, naná, hogy magával vitt. A tekerccsel együtt. 

Kirohanva, megkerültem a romokat s még épp láttam, ahogy a fekete Lamborgini kifarol, és elhúz. 

- TRIXIE!

~Alathea~

*April*

Mikor először besétálsz egy számodra ismeretlen házba, eleinte szemlélődsz. Megnézed, hol van a fürdő, a hálószoba, a konyha, merre rejtőzködnek a titkos zugok, szegletek, majd megfigyeled, hol tartják a kenyérpirítót, a hajszárítót, a ruhacsipeszt, és idővel egyre jobban felfedezed az egész építményt. Szinte kezd egész otthonossá válni. De valóban így van?

Aztán jönnek a ház lakói. Megismered őket; a szokásaikat, gesztusaikat; tanulmányozod, hogyan kenik meg a pirítóst, miként öltözködnek, ki az éjjeli bagoly, vagy a pacsirta. Már nem idegenek többé, információk tömkelege tölti fel az fejedben lévő listákat és tudod, kitől mire számíthatsz.

Volt egy ház, mely tán az otthonom is lehetett volna. Voltak emberek, kik az ismeretlenség ködéből kievickélve a bajtársaimmá is válhattak volna. De semmi sem pótolta az űrt, melyet a múlt kísértete vájt lelkembe, s szüntelen éreztette velem, mit is vesztettem. A legjobban az árulás mellett az fájt, hogy ott kellett hagynom a barátaimat és a valódi otthonomat. De az élet csöppet sem hasonlít a filmekben lévő cicomás, "happy end forever" és egyéb csili-vili maszlaghoz. Kemény, kíméletlen és magasról tesz róla, hogy te mit szeretnél. 

Ha boldog vagy, egy szempillantás alatt romba dönt mindent és már soha nem lesz olyan az életed, mint azelőtt. Amilyen gyorsan jött az új család, olyan hamar el is illant az egész, és lett belőle egy szirom nélküli kóró. Volt rózsa, nincs rózsa.

A jelenlegi helyzetben egyet dolog nyújtott valamelyest felüdülést, az álarcváltogatás közti káoszban. 

Megtelt a hely élettel. 

Acheron, számomra eddig ismeretlen embereket hívott a házába, azzal indokolva, hogy még nagyobb összefogásra van szükség, és így a legbizalmasabb csatlósait magához költöztette. Persze erről véletlenül elfelejtett tájékoztatni, vagy, ahogy ő mondaná informálni, és mikor egy szál piros hálóingben kilebegtem a konyhába egy pohár vízért, s a tűzhely mellett egy répát vadul daraboló feketeruhás buldózert találtam, sikerült kiénekelnem a magas c-t, több szólamban. Persze a koktélcseresznye a sütin az volt, mikor a késsel odarohant hozzám befogni a számat, és a répakarikától fulladozva halálhörgésszerűen akarta tudatni velem, ne verjem fel a többieket, ő csak egy kis zöldségre vágyott.

Hát igen, Scott már csak egy, két méter magas, zöldségfaló úthenger, akinek a kezébe inkább illett volna egy jó véres báránysteak, mint pár szál zellerlevél, de a külső ugyebár megtéveszt; mellesleg, mint kiderült Acheron egyik embere volt, a többi fura szerzet mellett. A kedvenceim közé a vad, arcát televarrató, rocker, és a meztelenséget hirdető, sámánista hippi tartozott, akikkel Acheronnak igencsak meggyűlt a baja. De én élveztem a helyzetet.

A királykék színben pompázó, előkelő, brit-stílusú szobámból kilépve, magamra terítettem szürke, kötött kardigánomat, és a fehér, kényelmes balerinacipőmben kisétáltam a folyosóra, valamilyen új infó után nézve. Pár lépést megtéve a fekete, matt hatású márványpadlón, máris belebotlottam a szöszi Pierre-be, akinek kisfiús arca és francia akcentusa mindig felderített, de tudtam ki ő, s mint Acheron legfőbb bizalmasa, remek információforrásnak számított. Jóba kellett vele lennem, de mivel kedves, segítőkész srác volt, ez könnyen ment. Ha nem a kékvérűt szolgálta volna, és nem itt találkozunk, még barátokká is válhattunk volna. De nem barátokat gyűjteni jöttem.

- Pierre! - biccentettem felé mosolyogva.

- Apple! - derült fel kék szeme.

- April.

- Oh tényleg, Ap-Ap, valahogy sosem áll a számra – csücsörített féloldalasan, mint aki még mindig ízlelgeti a két nevet. Könyékig felhúzott, fehér ingében, és sötétkék vászonnadrágjában elegáns látványt nyújtott, és fogadni mertem volna rá, hogy tetőtől talpig Valentino cuccban van. Azért megnéztem volna, mit szól Ach-i, ha az ügyintézője bő mackófelsőben, és lógó ülepű basanaciban rongyol elé. - Ráérsz most? Kérnék tőled egy apróságot.

- Persze mond, jelenleg semmi dolgom, ezért is jöttem ki valami izgalom után nézve - húztam szorosabbra magamon a pulcsit.

- Acheron magához hivatott, valamilyen papírmunka ügyben, de közben bedobtam pár atlétatrikómat az A8-as mosógépbe lent, és most fog lejárni. Lehet, visszatérek addigra, de nem biztos. Kiszednéd nekem őket? Tényleg csak pár darab, de nem szeretem, ha sokáig bent áll, mert nehezebb úgy vasalni őket. Megtennéd? - nézett aggódva, mintha az élete múlt volna rajta, hogy bent ragadnak a féltve őrzött ruhadarabjai, de mivel én nagyon is tudtam miről beszél, és átéreztem a helyzetét, nem tudtam nemet mondani.

- Pamutszövet vagy pamutszatén? A műszálat fel sem sorolom, az egyből ki van zárva, gondolom nálad is.

- Még jó hogy, az nem anyag. Pamutszatén az összes, ezért is gyűrődik hamar - csúsztatta nadrágzsebébe kezeit. - De látom, egy téma mesterével van dolgom.

- Van némi fogalmam a divatról, - vontam meg lazán a vállam - na de megyek is, kiszedem neked. Hova teregessek? A közös szárítóba?

- Nem, nem, elég ha a szobám fűtőtestére ráteszed őket. Két-három darabról van szó, és örök hálám. Jövök neked eggyel - kacsintott jókedvűen és vállamra téve a kezét elsietett. 

Hát akkor lássunk neki a házimunkához, úgysincs jobb dolgom - álltam tovább, célba véve az alaksort. 

Gyors léptekkel szeltem át az ember nagyságú, antik szobrokkal díszített a előcsarnokot, befordultam a csigalépcsős bronzszínű lejáróba, szembe jött velem a hosszú hajú, hippi fazon. Félmeztelenül, egy szál pelenkához hasonlító bugyiban jött felém, de hálát adtam az égnek, hogy ezúttal legalább van rajta valami szövet.

- Gyöngyhajú leány, merre tart az utad? A mosókonyha erdejébe, hol a sok szükségtelen, mivoltunkat elrejtő maskarákat tisztítsák? - szúrta ijesztően sötét, vesémbe látó tekintetét az enyémbe, és lerítt az ürgéről, hogy nem százas.

- Aha megyek mosni. Ha megbocsátasz - próbáltam mellette elsasszézni, de elzárta előlem az utat.

- Miért nem inkább a patakhoz mész? Sokkal természetesebb, és az ártó vegyi anyagok valóban kijönnek posztóból. Csak te és a vadon, hát nem gyönyörű szimbiózis? – vizslatta a plafont, de tuti, hogy fejben már a sztyeppén galoppozott. 

- Hát itt a betonrengetegben elég nehezen találnék patakot, de ha neked sikerül szólj, majd átgondolom, na szia - osontam el a falhoz simulva, de hallottam, hogy valamit még beszél a csatornákról, meg a napelem előnyeiről. Amilyen gyorsan csak tudtam lesiettem, hogy ne találjon már rám és berontottam a zúgó gépekkel teli szobába. Eddig csak egyszer jártam itt, még mikor Acheron körbevezetett, és mivel volt annyi ruhám, hogy ne kelljen mosnom, na meg aztán Ach-i, úgyis a személyzettel végeztette volna ezt, így nem sűrűn keringtem az épület ezen részén. 

A helyiségben több tíz, számozott ezüst mosógép álldogált, hol üresen, hol robogva. A falak fehérre voltak vakolva, és beépített led-es izzók világítottak a mennyezetről. A sarokban toronyszámra magasodtak a műanyag, pasztellszínekben pompázó teregető kosarak, s egy másik, jobb oldali szoba szolgált a ruhák teregetésére, vasalására.

- Ez a hülye gép, hogy cseszné meg. Nyílj már ki, a francba veled! - káromkodott hangosan a terem végében, nekem háttal guggoló, hosszú szőke hajú lány, és vadul rángatta a mosógép ajtaját.

- Várj, segítek - szóltam hozzá, de ő reagálás nélkül tovább folytatta a cibálást. Közelebb lépdeltem hozzá, és akkor láttam meg a fülében lévő fülhallgatót, s a hátsó zsebébe rejtett mp3 lejátszó világító kijelzőjét. Így már érthetővé vált a helyzet.

Óvatosan lehajoltam hozzá, nem akartam megijeszteni, de a próbálkozás balul sült el, s a lány összerezzenve felém kapta a fejét.

- Te jó ég! A frászt hoztad rám, meg akarsz ölni? - kapkodta a levegőt, a mellkasára rakott kézzel, és erős fekete sminket viselő szemeivel vádlón nézett. Túl intenzív volt neki ez a sötét szín, főleg, hogy a tustól kezdve, a szemceruzán át, a szemhéjfestéken keresztül minden fekete volt. Nem érettem miért rejti el szép vonásait, s helyette emeli ki inkább, zöld szemét, szépen ívelt ajkát, és arccsontjait, de lehet neki így tetszett, vagy a belsőjét így vetítette ki a világ felé. 

Ráfért volna egy kis stílustanácsadás, de volt egy olyan érzésem, hogy nem kér belőle.

- Ne haragudj, én szóltam, de lehet kicsit hangos volt a zene, amit bömböltettél - mutattam a nyakában lógó fülhallgatóra.

- Hagy hallgassak már zenét, ha kedvem tartja, - csattant fel mérgesen -, de ha már itt vagy akkor segíthetnél. Ez a vacak csotrogány beragadt - tépte újra az ajtót, mindkét kezével. 

- Inkább rúgj bele egyet. 

- Tessék? – vonta fel jobb szemöldökét, mint aki nem érti miről beszélek.

- Rúgj bele a gépbe egyet, az mindig beválik. Vagy legalábbis az esetek nagy többségében. - Az arcára kiülő, "te most csak viccelsz ugye?" tekintet láttán akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, és reméltem, hogy tényleg beválik most is, amit tanácsoltam, különben totál hülyének fog tartani.

- Ha te mondod - vállat vonva felállt sötét színű ruhájában, és belerúgott egyet a gép alsó részébe. Szuggerálva a masinát lassan megfogtam az ajtaját, és az csodák csodájára csak kinyílt.

Szupcsi! Meg voltam mentve a teljes leégéstől. 

- Nem kell megköszönnöd, szívesen tettem - kacsintottam rá, mire egyszer csak a komor és lázadó tini arcán megjelent egy mosoly.

- Jól van na, köszi, és bocs, hogy túlreagáltam a fülhallgatós dolgot - lett sokkal lágyabb az arckifejezése, és valami azt sugallta, hogy mi még jóban leszünk. Volt ebben a lányban valami rejtélyes, mintha egy kicsit magamat láttam volna benne, mintha ő is menekült volna valami elől. 

Tán a saját lénye elől.

- Nincs gond, fogjuk a rozoga mosógépre – segítettem neki kiszedni a ruháit, és a kosárba tettem. 

- Ennyire szereted a feketét? - vettem a kezembe, az immáron negyedik fekete toppot.

- Aha, jóban vagyunk – válaszolt tömören, de engem hajtott a kíváncsiság, nem elégedtem meg ennyivel.

- Van egy barátom, aki szintén fekete mániás, pedig nem gyászol, csak egyszerűen ez nyugtatja meg, és azt mondja, ez a szín rendet teremt az életében, vagy valami ilyesmi – igazgattam el a ruhákat a kosárban, helyet csinálva a többinek. - Nálad is erről van szó, vagy esetleg te gyászolsz?

Az utolsó szóra félúton megállt a keze a mosógép és a ruhatartó között. Pislogás nélkül meredt maga elé, és a bőre sápadtabbá vált. 

Lehet, hogy tapintatlan voltam, és a be nem gyógyuló sebét újra felszakítottam az idióta kérdésemmel.

Kellett neked kíváncsiskodni, te információéhes, minden lében kanál – orroltam le saját magam, és idegesen a hajamba túrtam.

- Ne haragudj, semmi közöm hozzá, vedd úgy hogy nem is kérdeztem semmit - rázogattam a fejem kínomban, és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Nem történt semmi, nem gyászolok. - Hogy mi van? Tágultak nagyra a szemeim, és én éreztem magam értetlenül. A gyász szóra minden vér kifut az arcából, és lefagy, mint aki szellemet látott, avagy akit hetven százalékos leárazás ér a Tally Weijl-ben, bár ez most nem éppen idő illő példa, és azt mondja nem gyászol??? Hát ez több mint furi, az biztos – simítottam végig államon tanakodva.

- Jasmine jönnél egy kicsit, meló van! - szólt be váratlanul egy mély hang, és ekkor egy percre nekem hagyott ki szívem egy ütemet, és nem az ijedségtől.

- Persze megyek – kapta fel a kosarat. – Kösz még egyszer, hello – szaladt a tárolóval kifelé, de kiesett a zsebéből egy rózsaszín textilanyag.

- Hé várj egy percet, ezt elhagytad! - rohantam felvenni a ruhadarabot, de mikor kiértem a mosókonyhából, már csak hűlt helyét találtam. Nagyot sóhajtva néztem utána a semmibe, majd a pillantásom megakadt a kezemben lévő anyagdarabon. A szememhez közelebb emelve fürkésztem, az apró virágmintás, réginek tűnő szövetet.

Egy háromszög alakú kendő volt - állapítottam meg forgatva, s észrevettem a csücskében lévő, rojtos, kopott címkét, amin egy monogram állt.

J.S.

Az agyam titkos kis zugában megmozdult valami. Valami, aminek nem is kellett volna, hisz képtelenség volt.

Ez a J.S. bármi lehetett, sőt az se biztos, hogy ez a kendő a lányé. Semmi sem biztos, nincs bizonyíték semmire, és az őrült ötletelésnek pedig végképp nincs itt az ideje - sétáltam vissza a helyiségbe, és valami miatt izzadni kezdett a tenyerem.

A gépeket vizslatva, megkeresem az A8-as masinát, ami már leállva várta, hogy kiszedjék tartalmát.

A kezem ösztönösen cselekedett, de fejben már rég máshol jártam.

Meg kellett tudnom, ki ez a lány.

Hajt, űz, kerget, és csak akkor hagy alább, mikor eléri célját. Nyüszít, ha ketrecbe zárod, haragszik, ha visszatartod, és addig marcangol belűről, míg nem hagyod, hogy a saját útját járja.

Hogy mi ez?

A vad és fékezhetetlen kíváncsiság.

Ezekkel a gondolatokkal lépdeltem Pierre szobája felé, kezemben a zöld teregető kosárral, melyben három fehér atlétatrikó kukucskált. Reméltem, hogy ő tud mesélni nekem a titokzatos lányról, és közelebb kerülök a megoldáshoz.

A sötétbarna színű, aranykilincses ajtót, finoman kinyitottam, de a szőke fiú már odabent volt, így egy nagy ugrással előttem termett, és kivette a kezemből a terhet.

- Ezer köszönet! Én is körülbelül fél perce értem vissza, és készültem utánad indulni, de hát megelőztél – szedegette ki egyesével, az ágyra lerakott tárolóból a ruhákat, és három nagy kirázás után, a fehér színű fűtőtestre borította őket.

- Igyekeztem, bár így is félúton feltartottak, de végül csak átvergődtem az akadályon  - telepedtem le az ágya szélére, amit egy narancssárga pléd borított. Na csapjunk a lecsóba; szívtam tele a tüdőm friss levegővel.

- Lent találkoztam egy lánnyal. azt hiszem Jasmine-nek hívják. Ő régóta van Acheron mellett? 

- Ha jól tudom, tizennégy éves kora óta vele van. A személyes kis kedvence, a kishúgának szólítja mindig - nézett rám, két pakolgatás között.

- De nem az igazi húga akkor, nem? Hogy került ide? - figyeltem minden egyes szavára aprólékosan, miközben a térdemre könyököltem.

- Nem, csak amolyan fogadott testvérféle. Ha jól tudom, árvaként vette szárnyai alá - végzett a teregetéssel, és a kosarat, precízen az ajtó mellé helyezte.

- Meghaltak a szülei? – kezdtem babrálni az ujjaimmal, és féltem, hogy ezek a mozaik darabkák, milyen képet fognak végül mutatni. 

- Igen, autóbalesetben, ha minden igaz, és elmondása szerint nem maradt senkije. Így viszont ő is tartozik már valahová. Kedves, értelmes lány, de eléggé zárkózott, gondolom a múltban ért atrocitások miatt - ült le, a velem szemben lévő gurulós bőr forgószékre, és kényelembe helyezte magát.

- Ez valami szörnyű, és hogy ilyen fiatalon magára maradt - ingattam a fejem szomorúan, és eszembe jutottak a régi emlékek, mikor még nekem is volt otthonom és családom. Jó tartozni valahová, és veszettül fáj, ha mindez egy szempillantás alatt véget ér.

- Az tény, de most mindnyájan itt vagyunk, és a jó a cél érdekében összefogva működünk – mosolygott rám biztatóul, és nyomatékosan látszott a tekintetében mennyire elszánt. 

Ez visszatérített a feladatomhoz, és az önsajnálat ködéből kikászálódva újra a célra koncentráltam.

- Így van, az egység mindörökké - bólintottam, mindvégig a szemébe nézve. - És ennek a Jasmin-nek mi a vezetékneve?

- Hú, jó kérdés, de úgy tudom, azt kérte, csak szimplán Jasmin-nek hívjuk, ez is valami a múltjához köthető dolog, amitől végleg meg akar szabadulni - nyújtózkodott a plafon felé. - De miért érdeklődsz ennyire iránta?

- Ja, hát csak mert olyan szimpinek tűnik, ennyi az egész. - Nem mertem, egyszerűen nem mertem összerakni a puzzle darabjait, mert teljes képtelenségnek tűnt volna, amit látok. De túl sok volt az összefüggés, túl sok volt hasonlóság, és ennyi véletlen nem létezhetett.

A név: Jasmine, a zöld szempár, a rózsaszín kopott kendő, az autóbaleset, és a monogram. J.S.

A halottnak hitt élt, s titkokat rejtegetett.

- Jajj majd elfelejtettem, Jasmine véletlenül elhagyta az egyik ruhadarabját mikor szalad kifelé mosókonyhából. Vissza szeretném neki adni, melyik az ő szobája? – álltam fel, és lehúztam a felgyűrődött sárga toppomat.

- Ha kimész a folyosóra az én szobám során lévő negyedik ajtó - mutatott balra, még mindig félig fekvő pózban heverve a széken.

- Okés, köszi, - sétáltam a kijárat felé, miközben egyre hevesebben dobogott a szívem.

- Én köszönöm, hogy felhoztad a ruhákat.

- Szívesen máskor is, na szió - csuktam be magam után az ajtót, és gondolkodás nélkül a lány szobája felé rohantam, majd kopogás nélkül berontottam. 

- Tudom, ki vagy! - cövekeltem le a helyiség közepén, egyenesen rábámulva. Így már teljesen másként néztem rá, szinte azonnal felfedeztem közös vonásokat, és hirtelenjében egy nagy gombóc keletkezett a torkomban, és a francért sem akarat megszűnni. De nem sírhattam!

- Aha, az remek, csak azt felejtetted el, hogy mielőtt belépsz valahova kopogni is illik. Ez már magánlaksértés, ha nem tudnád - mért végig az íróasztalnál ülve, majd nemtörődően újra beletemetkezett a papírokba, és írni kezdett.

- Tudom, hogy te vagy Jasmine Stannard - mondtam ki végül a nevet, melyet eddig csak halott árnyként emlegettünk. 

Ekkor a toll megállt a kezében, majd másodpercek elteltével lassan lerakta a pergamen halmazra, s kimértem felém fordult. Magával a düh, a szomorúság, és a sötétség angyalával találtam szembe magam.

- Jasmine Stannard meghalt - sziszegte halkan, akár egy lecsapni készülő vipera.

- Igen, ezt hittük sokáig, de ez nem igaz. Él, csak erről elfelejtette tájékoztatni a szeretteit - mondtam kissé vádlón, de nem tudtam véka alá rejteni a véleményem.

- Nekem nincsenek szeretteim! - lett erőteljesebb a hangja, és éreztem, hogy végre megvan az a gyenge pont.

- És Jason Stannard? A bátyád, aki a mai napig magát hibáztatja mindenért? Aki még magát is feláldozta volna, hogy te és apukád éljetek? Akinek te maradtál az utolsó családtagja, vele mi van? Nem gondolod, hogy egy kicsit önző dolog, amit csinálsz? - lettem én is ingerültebb, mert nem éreztem igazságosnak, hogy ő elmenekülve, semmiféle hír nélkül begubózva rejtőzik a bátyja elől, akinek pedig szüksége lenne rá.

- Ő miatta történt mindez! - ugrott fel dühösen a székről, és fogadni mertem volna rá, hogy ha kell nekem is támad. Hihetetlenül vad tűz égett a szemében, s látszott rajta, mindenre képes lenne. - Ő okozta azt a rohadt balesetet, miatta nincs apám, és miatta veszett el minden, amiben valaha hittem! Ő számomra nem létezik, és vele halt Jasmine Stannard is - állt meg előttem pár centire, leszegett fejjel.

- Véletlen volt Jasmine. Ő is különleges, és a képessége akkor kezdett előjönni. – Ekkor végre rám nézett, és mintha az érdeklődés apró szikrája csillant volna meg a tekintetében. - Hallott egy sikolyt, mely ugyan kilométerekkel arrébbról jött, de ő úgy hitte előttetek áll valaki, ezért félrerántott a kormányt. Csak életet akart menteni, Jasmine - próbáltam jobb belátásra bírni, mert a szívem szakadt meg, hogy ilyen rosszakat gondol Jasonról, aki mindent megtenne érte. 

- Szép kis életmentő, mint ne mondjak, és az a mese is nagyon meghittre és kedvesre sikeredett, de nem érdekel. Jason számomra nem létezik, és ha úgy hozza, a helyzet megküzdök vele, életre-halálra. - Ekkor telt meg a szemem könnyel, és magamban imádkoztam, hogy ne gördüljön le. - Új családom van, olyan emberekkel vagyok körülvéve, akinek tényleg fontos vagyok. Most pedig vége a látogatásnak, menj innen el - tárta ki előttem az ajtót, és a folyósra meredt.

- Nagyon rossz döntést hoztál, de van másik út is - fürkésztem dühös tekintetét, majd elsétáltam mellette.

- Ja, és soha többet ne merd felhozni ezt a történetet, vagy meg tudod mi is lett belőlem, na csáó - csapta rám az ajtót, s még a falak is beleremegtek.

Ekkor minden álarc, maszk s jelmez, amit magamra erőltettem köddé vált. Csak a nyers valóság maradt, s a tiszta énem. 

Futásnak eredve, minél hamarabb a szobám falai közé akartam zárkózni, s mikor beértem a helyiségbe, magamra zárva az ajtót a földre rogytam.

A múlt ismét a felszínre tőrt s a hallottak még mélyebbre döfték bennem a kést. Lábaimat magamhoz ölelve, rázkódva zokogtam a padlón, és mélységes bánattal töltött el, hogy egy fiatal lányt ennyire manipulál a környezete. Választást nem adva neki, a haragot szítja benne, s a pusztításra neveli.

És Jason, ki ugyan a legnagyobb keserűséget okozta nekem, de mégsem érdemelte meg, hogy a halottnak hitt húg, tudatával éljen. 

Szerettem őt, még mindig szerettem, de Jason már nem volt az enyém.

Ashley Goldwint, a nővéremet is elvesztettem.

Otthonom sem volt többé.

Elnyelt a magány, s akkor, ott, ha nem állok talpra, én is a homályba veszek.

~Blyana~

*Ashley*

Acheron a legkibírhatatlanabb G.L.-es bátyja, Laorux a diliházba való, April a legnagyobb ellenségünk birtokán tartózkodik, Shane pedig az idővel – és Acheronnal - versenyezve próbálja megszerezni a tekercset, aminek néhány órája még a létezéséről sem tudtam – összegeztem magamban a nap történéseit. Ezek közül három ráadásul új információt jelentett, amivel igencsak meggyült a bajom. Eddigi tapasztalataim alapján arra még soha nem volt példa, hogy valaki a zárkában töltött rövidke idő alatt agyalágyulttá váljon, aztán a képességeit áthágva sikeres szökési kísérletet hajtson végre, sőt bónuszként még karácsonyfadíszekkel is csinosítsa magát. Kiváltképp furcsa volt, ami történt, és talán illő lett volna foglalkoznom a rendkívüli helyzettel, de valójában még Shane és a legújabb világmegmentős terve sem tudott igazán foglalkoztatni. 

Egyedül Aprilen járt az eszem, és azon, hogy Acheron mit művelhet vele. Minél tovább halogatjuk a megmentését, annál inkább csökkennek az esélyeink, és én nem akartam megvárni, hogy Acheron a megsebzett testét röhögve elém vesse, várva, hogy azon nyomban megpróbálok-e végezni vele, vagy sem.

Fontolóra sem venném a lehetőségeket.

Mindenki más az átgondolt tervek híve volt, és valahol én is efelé hajlottam, de a valóságban nagyon nehéz volt a kitervelt forgatókönyvhöz tartani magam. Minden perc számított, szorított az idő.

Jason lehetett volna a legfőbb támaszom, aki legalább annyira ismeri a húgomat, mint én, mégsem volt hajlandó együttműködni; amikor megpróbáltam beszélni vele, elhajtott, azóta meg még csak össze sem futottam vele a folyosókon. 

De két napos szüntelen bujkálás után  végre megtört az átok.

Amikor befordultam a konyhába, megpillantottam széles hátát, ahogy a pult előtt állva szeleteli a szendvicsre való, óriási guriga szalámit. Nem tudtam, mikor adódik még egyszer olyan alkalom, hogy beszélhessek vele, ezért bíztam benne, hogy nem fog itt hagyni.

Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a hozzám legközelebb lévő székre.

- Szia, Jason – köszöntem, és székestül közelebb húztam magam az asztalhoz, beakasztva a lábamat az asztal alatti kis lábtartóba. – Mit készítesz?

- Nem kell, hogy kedves legyél velem, Ashley – dobta rá a paprikás szalámi karikát egy szelet kenyérre, ami aztán a tányér közepén landolt. – Megvagyok egyedül. Nincs gond.

Felsóhajtottam.

- Segítened kell nekem, Jason, meg kell találnunk Aprilt. Tudom, hogy azt hiszed átvert, és megalázott, de még mindig a húgom, és veszélyben van. Meg kell mentenünk!

- Veszélyben van? – horkant fel Jason, miután egy nagy falatot harapott a szendvicséből. – Ha láttad volna, amit én, nem gondolnád róla, hogy ártatlan.

A tenyeremet az asztal lapjára fektettem, és halkabbra vettem a hangerőt. – Tudod, hogy beszélnünk kell róla. Nem zárkózhatsz be örökké, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy szereted, és ő is szeret téged, ebben biztos vagyok.

- Ne használj ilyen szavakat arra az undorító ribancra! – Ahogy kiabált még az étel is kiesett a kezéből, és feltéttel együtt, fejjel lefelé a padlóra zuhant. Még szerencse, hogy Cameron tisztán tartja a konyhát.

- Hiába akarsz meggyőzni, már mondtam: nincs elég bizonyítékunk. Amit láttál, az egy dolog, és sokszor a látottak nem egyeznek a valósággal. Van, hogy nem szabad elhinnünk, amit a szemünkkel látunk – magyaráztam, kitartóan nézve Jason arcát. Próbáltam megértetni vele, hogy néha egy kérdésre több válasz is lehet, és én elszántan tartottam magam ehhez a variációhoz. Nem hittem benne, hogy April szándékosan képes lenne őt bántani. Akárhányszor beszéltem vele, mindig arról áradozott mennyire oda van a fiúért; kicsit groteszk volt ez után Acheronnal elképzelni.

Jason egyszerűen csak fújtatott egyet, és a fejét rázva megindult kifelé a konyhából. Leugrottam a székről, és utána mentem, mert bőven volt még vele megbeszélni valóm; mindenképp rá akartam venni, hogy a segítségemre legyen.

- Jason, kérlek! Hallgass végig. Te is tudod, hogy amit hiszel az butaság.

Megállt, felém fordult, és egy pillanatra mintha törést láttam volna a tekintetében, de aztán visszatért a jól begyakorolt Jason Stannard álarc.

- Amit te hiszel az már a lehetetlenség teteje! – emelte fel a hangját, kitartóan rázva a fejét. – Átbaszott, de te még mindig képes vagy hinni neki! Szánalmas. Nevetséges, hogy így gondolkozol, és sajnálom, hogy képtelen vagy megérteni, de ez van: a húgod egy kurva!

Meg sem tudtam szólalni, annyira felkészületlenül értek csípős szavai, még a fejemet sem fordítottam utána, amikor otthagyott, és végigdörömbölt a folyosón, tartva a szobája felé. Az egész épület visszhangzott tőle, amikor becsapta vaskos tölgyfaajtaját.

- Nem lehet az – suttogtam magam elé, ahogy a saját szobám felé tartottam, remélve, hogy ott tisztábban fogom látni a helyzetemet. Jason arcán ülő goromba kifejezés, és a szeméből áradó kristálytiszta gyűlölet arról árulkodott, hogy talán mégis igaz lehet, amit két napja folyamatosan állít, de én mégsem tudtam elhinni ezt neki. Nagyon kevés információ volt a birtokunkban, amire támaszkodhattunk, és majdnem hogy biztos voltam abban, hogy a válasz a kérdésünkre egy nagy sötét folt mögött rejlik.

Vagy mégsem? April tényleg áruló? Mi van, ha én tévedek?

- Miért nem vagy itt most, apa! – csaptam be a szobám ajtaját, hasonló erősséggel, mint alig öt perce Jason. – Annyival könnyebb lenne, ha tudnám a választ!

Dühösen attól, hogy tehetetlen vagyok, és kétségbeesetten a fennálló következményektől lehuppantam az ágyamra; a váz alatti rugók nyikorogtak, ahogy a fenekem a matrachoz ért. Össze voltam zavarodva: mérges voltam magamra, hogy már én is megkérdőjelezem April ártatlanságát, de a körülményeket is figyelembe kellett vennem, aminek hála egyre inkább ott lebegett a fejem felett egy kis cetlin az a bosszantó „áruló” felirat.

- Nem lehet áruló – suttogtam a szoba csendjébe, az előttem mozdulatlanul álló szekrényemre meredve, aminek az egyik fiókgombja még mindig leszakad, ha megpróbálom kihúzni. Utáltam azt a nyomorult fiókot.

Eszembe jutott a nap, amikor April bejött a szobámba, és a megkérdezésem nélkül kirántotta pont a harmadik fiókját a komódnak, hogy kölcsönkérje a bézs színű, ujjatlan felsőm. Olyan erővel húzta meg a fogókát, hogy egyetlen rántással a kezében maradt, mi meg aztán, amint felocsúdtunk, jót nevettünk gigászi erején. Azzal viccelődtem, hogy még egy természetfeletti képességgel gyarapodott a repertoárja, ő pedig duzzogott, hogy jól is jönne, mert így is le van egyel maradva mögöttem. Hiába mondtam neki, hogy idővel meg fog mutatkozni a második, egyenes ági leszármazottként járó képessége is, ő hajthatatlan volt, és nem hitt benne, hogy ez valaha majd bekövetkezik.

Az emlék hatása alatt, kábán a múlt kedves pillanataitól, egy pillanatra meg is feledkeztem sanyarú sorsomról, csak az térített magamhoz, hogy az ablakból bejövő fény egy az ajtónál megmozduló árnyékra vetül, aki némán áll, és figyel engem.

- Te meg mit keresel itt? – pattantam fel az ágyamról, és egyenesen Conlan felé fordultam.

- Téged – felelte, mintha ez olyan egyértelmű lenne, és csak úgy szó nélkül megkapta volna a látogatási engedélyt a szobámhoz. Bár nem haragudtam volna annyira érte, ha néha egy-két barátom megszegi a bejárási tilalom szabályt, amit kiállítottam, - amit egyébként sosem tettek -, egy G.L.-estől azért ez a szabályszegés mégiscsak megtorlást követel.

- Engem? – kérdeztem bosszúsan.

- Igen.

- Minek? – fontam keresztbe a kezeimet magam előtt, hátha ettől megérti, jobban jár, ha legközelebb átgondolja, hova lép be hívatlanul. – Most nem érek rá.

Megfáradtan az ajtónak dőlt, ahogy felsóhajtott. – Mert össze fogsz roppanni.

Ezt én is tudtam. Amióta vezető lettem, tisztában vagyok vele, hogy elkerülhetetlen az idegösszeomlásom. A kérdés csak az: mikor jön el a vég?

De ezt nem árulhattam el neki.

- Nem fogok – hajtottam le a fejem, hogy ne láthassa meggyötört tekintetem, és a padlón lévő apró mélyedést vizsgálgattam.

- Persze, hogy nem – hallottam Conlan újabb sóhajtását, mire felkaptam a fejem. Találkozott a tekintetünk, és a szemében olyan fokú megértést láttam, amitől úgy éreztem, talán ő lesz az az ember, aki útmutatást adhat.

- Nem lehet áruló – néztem rá segítségkérő pillantással. - Ő nem olyan. Tudom, hogy nem árult el minket. Biztos, hogy valami félreértés történt.

Odamentem az íróasztalomhoz, és rátámaszkodva teleszívtam a tüdőmet levegővel, hogy visszatartsam a kiborulásomat. Éreztem, hogy hamarosan minden cérna szakad, és nem akartam, hogy ezt Conlan is végignézze.

- Lehet, hogy csak várni kell rá. Talán ő sem gondolta komolyan, egyszerűen csak megszédítette az ajánlat, amit kapott – vetette fel, mellém lépve.

Ez sokkal jobban hangzott, minthogy Aprilt egyből júdásnak kiáltsuk ki, minden ok nélkül. Talán igaza van, és tényleg csak várni kell rá.

De nincs rá időnk!

- Valamit tennem kell! – kezdtem kotorászni az íróasztalomon, hátha valami nyomra bukkanhatok, ami a segítségemre lehet, de megálltam, amikor Conlan még közelebb lépve hozzám elkapta a karom. Felé kaptam a fejem, és temérdeknyi kérdés között bámultam rá. Nem szólt egy szót sem ezután, mégis úgy éreztem, megnyugtat a jelenléte, vagy pedig az érintésében volt valami varázs. Hogy megtörjem ezt a kínos szituációt az újoncról kérdeztem, aki attól a pillanattól kezdve, hogy a szobájába zárta, a hátához ragadt.

- Kieth nálad van? – kérdeztem halkan.

- Az ajtó előtt – bökött hátra a fejével.

- Az ajtóba állítottad?! – csattantam fel dühösen, és megindultam, hogy kinyissam az ajtót, és leellenőrizzem, igazat mondott-e.

Válasz gyanánt egy egyszerű vállrándítást kaptam.

- Ennyit igazán kibír, ha már napi huszonnégyben ott liheg a nyakamban – tette a vállamra a kezét Conlan, és visszanyomott a szeretett asztalom mellé.

Felé kaptam paprikás tekintetem, és úgy meredtem rá, de nem vette le rólam a kezét, még azt sem engedte, hogy megmozduljak. Mintha attól tartott volna, hogy ha nem fog, sikítva rohanok ki a világból… Lehet, hogy egy rugóra jár az agyunk.

Türelmesen figyelt, és várta, mikor ereszthet el, legalább annyira, hogy megálljak a saját lábamon, míg én őt néztem, azon morfondírozva, miért teszi ezt velem. Olyan régen találkoztunk már kettesben, nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ennyire éreztem a közelségét, mégis olyan volt, mintha mindig is mellettem lett volna.

Egy rövid ideig megfeledkeztem minden tehertől, ami nyomta a lelkemet, csak őrá figyeltem, és arra, ahogyan egyre közeledik felém. 

Ahogy a szája az enyémhez ért, belém fojtotta a levegőt, én pedig megdermedtem a kezei alatt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy átöleljen. Ellenkeznem kellett volna, és időben leállítanom, hiszen ez tiltott mulatság, de nem bírtam szabadulni attól a megnyugtató és ellazító érzéstől, amit a közelsége nyújtott. 

Ezért nem állítottam le.

Átöleltem, ő pedig elengedte a vállam, és a kezeit végigcsúsztatta az oldalamon, egészen a derekamig. Közelebb húzott magához, és én engedtem, de ekkor a folyosóról felharsant egy mély, idegesítő, és összetéveszthetetlen hangszer melódiája.

Mindketten megdermedtünk, Conlan elhúzódott tőlem, én meg értetlenül bámultam a hang irányába, ami egyértelműen az ajtón túlról jött.

- A picsába – szitkozódott egyet, mielőtt elengedett volna, hogy kicsapja az ajtót, aminek a túloldalán a gyors mozdulattól jéggé fagyott Kieth állt, egy trombitával a kezében. – Nem megmondtam, hogy maradj nyugton?! – kapta el a fiú grabancát, és betuszkolva őt a szobába ránk csapta az ajtót, így egy újabb taggal gyarapodott a hívatlan látogatóim száma.

- Unatkoztam – emelte fel Kieth a kezében lévő trombitát, amit Conlan azonnal kikapott onnan.

- És attól, hogy ezt a szart fújod, már nem unatkozol? – dörrent az újoncra, aki ettől elhallgatott, és fülét farkát behúzva hátrált egy lépést.

Jól megnéztem magamnak a trombitát, és amikor az engem viccesen bámuló Conlanre néztem, elnevettem magam. Ő tovább bírta mind én, részéről csak egy egyetértő vigyor érkezett.

- Honnan szereztél trombitát, Kieth? – fordultam a megszeppent fiú felé.

- Alextől kaptam még ma reggel. Azt mondta, Cameronnal közösen úgy döntöttek, már megugrottam egy szintet, és immáron hat éves vagyok. Szerintük nem való már nekem a csörgő, ezért adtak helyette ajándékba egy trombitát – felelte.

- A lehető legjobb ajándék – forgatta a szemét Conlan, majd Kieth kezébe dobta a hangszert. – Egész nap ezt hallgatom, kezd belőle nagyon elegem lenni.

- Tényleg? – fordultam hozzá. – Pedig most akartalak megkérni, hogy legyél Kieth gyámja – vigyorogtam rá. – Túl sok minden lefoglal mostanában, és nekem nincs időm foglalkozni vele. Eddig olyan jól elvolt veled, panaszt sem hallottam rá, nem lehetne, hogy egy rövid ideig még gondját viseled? Csak míg alábbhagy ez a káosz.

- Ez a káosz sosem fog alább hagyni –mosolygott rám, és kinyújtotta a kezét, hogy megértsen, de elhúzódtam, mielőtt a keze elért volna hozzám. Alig észrevehetően megráztam a fejem, és Kieth felé sandítottam, majd odaléptem a fiú mellé.

Conlannak igaza volt, a káosz az már csak állandó körülöttem, és hála neki egy újabb okom lett, ami felrobbanthatja a galaxist. Tiltakoznom kellett volna a saját érzéseim ellen, de annyi minden más lefoglalt, és annyi minden más elnyomott az életemben, hogy az tűnt a legkisebb áldozatnak, amit magamért ebben a helyzetben hozhatok, ha engedek a szívem diktálta ütemnek.

Titokban.

Ha bármi is kiderül a Szövetség, vagy ne adj isten a G.L. számára, mint vezető, mint különleges, és mint erkölcsi tekintély is csődbe mentem.

Conlan elsétált mellettem, és kitárta az ajtót, majd intett Kiethnek, hogy hagyja el a szobát. Rám mosolygott, én meg visszatartottam a levegőt.

- De ne tartson tovább egy-két napnál, vagy különben az agyamra fog menni. – Kidugta a fejét a folyosóra, hogy megnézze, a legújabb gyámja elég távol van-e, aztán visszahajolva a szobámba egy gyors csókot nyomott a számra.

Túl rövid ideig tartott, és túl gyorsan csukódott mögötte az ajtóm, én pedig újra a krémszínű, jól ismert falaim között találtam magam.

Egyedül. És még mindig nem tudtam, Aprilen hogyan segíthetnék.

~Debora~