13. fejezet

Jó estét mindenkinek!

Megérkezett a 13. fejezet!

Köszönjük a visszajelzéseket, sokat jelentenek, akkor is, ha csak egy tetszik gombbal járultok hozzá a munkánkhoz. A kommenteknek viszont külön örültünk!

És akkor most olvassatok. Szokás szerint három szemszögből.

~D~

"- Vannak dolgok, amiket nem akarunk, hogy bekövetkezzenek, de el kell fogadjuk őket. Dolgok, amikről nem akarunk tudni, de meg kell tanulnunk őket. És emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de el kell engedjük őket."

Gyilkos elmék c. sorozat

*Ashley*

- Kieth, figyelj rám, most már tényleg megállapodhatnál egy szoba mellett – dorgáltam meg az újoncot, és becsuktam magam mögött az ajtót, mielőtt megint gyorsan kisurranhatna. -  Elfogadom, hogy nem tetszett az a szoba, amelyiket Cameron berendezte, de azért még ez sem mentség arra, hogy naponta három szobába is beköltözz!
Hiába bíztam meg annyira Cameronban, hogy ráhagytam az újonc szobájára szoruló lakberendezési feladatokat, be kellett látnom, vannak esetek, amikor Cam még Alex humorát is képes túlszárnyalni. Mire visszaértünk a Menedékbe a világunkról állandóan kérdezősködő Kieth-szel, összeállított neki egy üdvözlő csomagot, amibe többek között beletartozott a fiú legújabb lakhelyének kinézete is. A szobáját telepakolta vagy száz „kisfiú lett” feliratú babakék lufival, valahonnan beszerzett egy rácsos kiságyat, pelenkázót, és egy olyan ágy fölé akasztható zenélő játékot is, aminek a dallamától két napja folyamatosan megőrültem. Emellé, elmondása szerint csupa kedvességből, az ágy mellett lévő éjjeliszekrényt kidíszítette sárga virágokkal, mellékelve egy apró üdvözlőkártyával, amelyben az újdonsült kismamának gratulált. Az elején még engem is megmosolyogtatott egy-egy tette, de amióta Kieth minden idejét azzal tölti, hogy új szobát válasszon magának, mert állandóan talál valami kivetnivalót az azt megelőzőben, már nehezen viseltem Cameron megjegyzéseit.
Megfogtam a fiú karját, és lenyomtam az ágyra.

- Itt maradsz, rendben? – kerestem a tekintetét. – Ez a szoba tökéletesen megfelel az igényeidnek, és semmi kivetnivalót nem találok benne, amiért ne lakhatnál itt. Itt maradsz, legalább addig, amíg nem sikerül normális bútorokkal berendezni az eredetileg neked szánt helyet.

Kieth egy pillanatra elhúzta a száját, de aztán újra felcsillant a szeme. Azóta egyfolytában ezt csinálta, hogy elárultam neki: ő különleges.

- De annyira szuper itt minden! – pattant fel mellőlem. – Azt sem tudom, mit nézzek meg előbb! Két napja járom ezt a kastélyt, és úgy érzem még semmit sem láttam.

- Azért mert ez valahol így is van – mosolyogtam vissza rá. – De bőven lesz még időd információt gyűjteni.

Hála az égnek, Kieth sokkal könnyebben fogadta ezt az egész bonyolult helyzetet, ami elé állítottam, engem is meglepett a gyakran előtörő, mindenre kiterjedő érdeklődésével. A nap bármely szakában képes volt kérdéseket dobálni, amelyeket nekem megállás nélkül meg kellett válaszolnom. Nem is tudom biztosan aludt-e, amióta itt van, de neki köszönhetően én sajnos nem sokat. Minden percemet lekötötte, hogy szakszerűen eligazítsam, és az sem feltétlen könnyített a dolgomon, hogy akadt alkalom, mikor gondolt egyet, és csak úgy faképnél hagyott, hogy az óriási, boltíves ablakból nézhesse a naplementét.

Az ilyen eseteket megelégelve jutottam arra a döntésre, hogy rövidebbre veszem a gyeplőt, és felállítok az újoncok számára is egy szabályrendszert.

- Figyelj, Kieth – köszörültem meg a torkom. – Mivel még nem vagy tisztában mindennel, szükségét érzem annak, hogy mindig legyen melletted valaki, aki a segítségedre lehet. Tudom, hogy nem sok embert ismersz még, mert nem volt lehetőséged, de amint berendezkedsz itt, orvosoljuk a helyzetet, és hivatalosan is bemutatlak a Szövetség, és a rendkívüli helyzetnek köszönhetően a G.L. tagjainak is – hadartam el a mondat végét. Pár szóban már meséltem neki a G.L.-esekről, de odáig még nem jutottam, hogy mélyen is érintsük a témát. – Ezért szedd össze magad, és viselkedj rendesen, nem szeretném Cameron alá még adni is a lovat – nevettem fel. – Nem szeretném játszani az anyukádat. A vezetőd vagyok, most már te is a csapatunkhoz tartozol.

A fiú olyan szélesen mosolygott, hogy a vigyora alig fért el a szobában. – Ez annyira király! Mikor mutatsz be mindenkinek? Hányan lakunk itt összesen?  Egyáltalán hányan férnénk be ide? Mekkora a kastély?

- Kieth! –álltam fel az ágyról, és megfogtam a vállát. – Nyugalom, mindent meg fogsz tudni.

Amikor elvette rólam a tekintetét, a csuklójára pillantott.

- Akkor mindenkinek van egy ilyene? De miért jó az, ha mindenkinek van? És az enyém miért nem látszik még teljesen? Még mindig halvány a tiédhez képest!

Két nap alatt azt már megtanultam: nem jellemző rá, hogy könnyen figyelembe vegye más szavát.

Felsóhajtottam. – Azért mert még nem tudjuk mi a képességed. Hamarosan az is kiderül, de egyelőre még várat magára. A nem főági leszármazottságú különlegeseknél ez így működik. Csak akkor válik teljesen láthatóvá a jeled, ha a képességed is a birtokodban van.

- És mi lesz a képességem? Mikor lehet azt tudni? És honnan?

- Akármikor, amikor az élet úgy akarja. Holnap, holnapután, vagy akár egy hónap múlva. Nem lehet tudni. Rá fogsz jönni, abban biztos vagyok, de vigyázz, gyakran nem úgy jön, ahogy számítunk rá. Amíg nem jelentkezik, csak találgatni tudunk, mi lehet.

- Úgy érted bármilyen képességem lehet majd? – csillogott a szeme megint, mint a smaragd.

Elmosolyodtam a lelkesedésén. – Igen. Úgy.

- Akár láthatatlan ember is lehetek? Vagy tudni fogok repülni? Vagy csak nem lesz majd semmi alvásigényem? – jött az újabb kérdésáradat. Csak a fejemet csóváltam, azon morfondírozva, a jelek szerint talán tényleg az utóbbi a képessége, de azért megpróbáltam kielégítő választ nyújtani neki.

- Nagyjából. Ezek közül eddig még egyikre sem volt példa, de valóban, nagyjából erről van szó. Bármi előfordulhat.

Elsétáltam az ajtóig, hogy egy kis időre magára hagyjam a gondolataival – és hogy én is fellélegezzek –, amikor fájón vettem tudomásul, hogy már megint a nyomomban van. Egy méterre állt tőlem, a tőle megszokott csillogó szemekkel, és várta, hogy mit csinálunk ezután.

Odafordultam hozzá. – Kieth, tudod most… - kezdtem, de be is fejeztem a mondatot, mert rájöttem, esetében ez úgysem használna. Inkább én változtattam az elképzeléseimen. – Na, jó – sóhajtottam. – Előbb, vagy utóbb úgyis látnod kell a börtönöket is, miért nem tartasz velem? Megmutatom a pincét. Szerencséd van, most két rab is odalenn kuksol, pedig általában azért nem vagyunk ilyen kegyetlenek – nyitottam ki előtte az ajtót, és ő követte a kezem vonalát.

A Kieth-ügy beállta óta semmi időm nem maradt Acheronnal foglalkozni, azt se tudtam él-e hal-e. Kap-e egyáltalán táplálékot, vagy pedig már a pókok szövögetik porladó csontjait. Mondjuk ezt azért még sejtettem, hogy nem. Akár tetszett, akár nem, gondolatban átruháztam ezt a gondot Shane-re, s mint az épületben tartózkodó másik vezető, akit ugyanannyira érint a közös ellenség sorsa, mint engem, megkapta azt a megtiszteltetést, hogy a jólöltözött üzletember sorsáról egy rövid időre ő rendelkezhet. Váratott még magára egy jó kiadós beszélgetés, amit meg kellett ejtenünk a legutóbbi gyűléssel kapcsolatban, de egyelőre nem adatott meg az alkalmas pillanat, hogy elmeséljem neki, hogyan is működnek a szabályok mifelénk, ám megfogadtam, amint lesz egy kis időm, arra a bizonyos nevelő célzatú beszélgetésre is sort kerítek.

Kikerülve Kieth-t elindultam a folyosón a börtönök felé, hogy ránézzek Acheronra.

Nyomomban az új fiúval, itt-ott hosszabb időt ácsorogva, végül eljutottunk a sötét cellák helyszínére. Ahogy kinyitottam a pince ajtaját, megcsapott az az orrfacsaró, dohos szag. Nem véletlenül kerültem a kastély ezen részlegét, még akkor is, mikor illő lett volna lenéznem. Kieth végig duruzsolt valamit, egészen addig, míg be nem csuktam magunk mögött a nagy faajtót, ekkor azonban elhallgatott, és mintha beragasztózták volna a száját, csendben, egy kukk nélkül követett Acheron cellájáig.
Acheron üres cellájáig. Mikor sietve odaértem, nyitott börtönajtó, felborult szék, és a cella előtt álldogáló, Acheron hűlt helyére meredő Shane fogadott. Olyannyira ledöbbentem, hogy alig jött ki hang a torkomon.
- Acheron?

Shane felém fordította dermedt tekintetét. – Ashley?

- Shane?

Összeráncoltam a homlokomat, és úgy vizslattam őt egy ideig, azon gondolkozva, vajon miféle játékot űz.

- Hol van Acheron, Shane? – tettem fel újra a kérdést, keményen összepréselt ajkakkal.

Shane elengedte a cella rácsát, és felém fordulva megrázta a fejét. Tanácstalannak látszott.

- Nem tudom. Lejöttem megnézni, és ez fogadott – mutatott a már jócskán kihűlt cellára. A férfi táplálékául szolgáló kenyér már szinte törhetőre száradt, s a sajt is penészedni látszott, így levontam azt a következtetést, hogy bizony nem ma üresedett meg a cellája.

- Nem te engedted ki? – próbáltam nyugodt hangon beszélni, hogy ne érződjön a belőlem áradó idegesség.

- Meggyanúsítasz azzal, hogy kiengedtem a nagy nehézségek árán elfogott rabot, aki el akar pusztítani mindkettőnket, és tönkre akarja tenni a világunkat? – grimaszolt Shane. – Bravó. Ezt még belőled sem néztem volna ki.

- Akkor mégis ki engedte ki? – kiabáltam rá. Magam is megrémültem a hangom erejétől, hát még a mögöttem álló, fülét-farkát behúzó újonc. – Shane ne szórakozz, erre most egyáltalán nincs időm!

- Nem szórakozom! – lépett hozzám közelebb Shane, ahogy rám ordított. – Fogalmam sincs, hogy hogyan szökhetett meg az az állat, de az biztos, hogy kibaszottul meg fog lakolni ezért! Darabokra tépem!

Shane nyakán kidudorodtak az erek, a feje pedig bevörösödött, ahogy elszáguldott mellettem, arrább tessékelve a tanácstalan Kieth, mintha ott se lenne. Én és az árnyékom is követtük, ahogy felszáguldott a lépcsősoron. Bár nem tudtam volna megmondani, mire készül, egyre jobban sikerült átvennem a hangulatát.

- Hol voltál, amikor eltűnt? – trappoltam utána felfelé, gyorsan szedve a lépcsőfokokat.

Megállt egy pillanatra, és hátrafordult. – És te hol voltál? – sziszegte a fogai közt. – Neked kellett volna figyelned, hogy ne lépjen meg. Fenébe a selejtes védelmetekkel!

- Én fontos ügyeket intéztem, amik nem várhattak, neked viszont nem voltak ilyen ügyeid!

Visszafordult előre, megrázta a fejét, és kétszer olyan gyorsan loholt felfelé, mígnem rátért egy folyosóra, ami most már tőlünk zengett.

-  Hihetetlen! Hihetetlen ez az egész! Végre megvan, erre hagyjátok lelépni – verték vissza a falak Shane hangját.

Miközben a G.L. vezetőjét követtem, végiggondoltam az összes lehetőséget, ami történhetett Acheronnal, de sajnos egyikkel sem jutottam előrébb. Mind olyan szürreálisnak tűnt.

- Na, jól van, állj! – kiáltottam el magam, mire Shane is, és Kieth is befarolt. – Gondolkozzunk higgadtan. Shane nézd meg a bal szárnyat, és próbálj meg valami információt kicsikarni az embereidből. Én megyek jobbra. 20 perc múlva lenn találkozunk a főbejáratnál.

Lehetőségek hiányában kénytelen voltam rájuk hagyatkozni; a legrosszabbkor a rossz is elfogadható megoldásnak látszik.

Shane mély levegőt vett, aztán irányt váltott, és eltűnt az első lépcsőfordulóban, én pedig Kieth-szel együtt az épület szövetségiek által birtokolt része felé baktattam. A fiú nem kérdezett, és én hálás voltam ezért.

Egyre jobban frusztrálttá váltam, amikor világossá vált, senkit sem találok a szokott helyén, még Cameron sem volt a konyhában, sőt a könyvtárban sem. Hova tűnt mindenki?

Épp egy újabb folyosón fordultam be Alex után kutatva, amikor ajtócsapódást hallottam. A hang irányába iramodtam sietős léptekkel, pont olyan gyorsan igyekeztem, ahogy a lépcsőt ütemesen verő cipők tulajdonosa. Amikor a lépcső tetejéhez értem, megpillantottam Jasont, aki felfelé tartott, egyáltalán nem kedves arckifejezéssel.

- Jason, mi történt? – kérdeztem zavarodottan, de ügyet sem vetett rám, csak durván elnyomakodott mellettem.

- Ne most.

- Mi az, hogy ne most? – fordultam utána. Nem tudtam, mi baja van, és nem értettem mire fel ez az erőszakos modor. - Mi van veled? És hogy van April? – Eszembe jutott, hogy az utolsó alkalomkor, amikor láttam, egy Aprilnek címzett szerelmi vallomással engedtem útjára, de most egyáltalán nem úgy látszott, mint aki sikereket ért el ezen téren.

Követtem hatalmas lépteit, és próbáltam szóra bírni, de az orrom előtt dühösen becsapta az ajtót. – Kiválóan.

- Jason! Azonnal nyisd ki, és magyarázd meg, mi történt! Nem zárkózhatsz be oda! – csaptam rá az ajtajára ököllel kétségbeesésemben. Semmit nem értettem, csak sodródtam az eseményekkel, de az ár a mai nap túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy talpon maradjak.

A karomat ért gyenge érintésre tértem vissza a valóságba. Oldalra pillantottam a vállam felett, és a fölém tornyosuló alakot látva arrább ugrottam.

- Majd én elmagyarázom – vette le rólam a kezét Conlan, és zavartan hátrább lépett egyet, így pont a rémülten rá fókuszáló Kieth mellé került. Kieth úgy nézte, mintha kísértetet látott volna, és amint jobban megnéztem, én is megértettem, miért.

- Vérzel. – Ennyi volt, amit ki tudtam nyögni, ahogy meztelen felsőtestét bámultam, amit póló helyett valami egészen más borított. Vér volt rajta. Rengeteg vér.

- Túléltem – tette karba a kezét maga előtt, mintha ezzel eltakarhatná az óriási vörös foltot, ami ráadásul kiterjedt a farmerjára is.

- Mi történt? – suttogtam magam elé, kerülve mindenki tekintetét, és magamba zuhanva megkapaszkodtam Jason ajtajának a kilincsébe, hogy biztosan ne essek össze. A mai napon már az sem okozhatott volna meglepetést, hogyha kiderül: az újoncunk igazából Acheron embere.

Conlan lehámozta az ujjaimat a kilincsről, és a karomat tartva lekísért a lépcső aljában lévő kis pihenőre, ahol leültetett az ott lévő kanapéra, ahova aztán ő is leült.

- Hozzál vizet – parancsolt rá Kieth-re, aki rövid hezitálás után eliszkolt, hogy teljesítse a kérést.

Hátradőltem a kanapén, és próbáltam úrrá lenni a kétségbeesésemen, majd várakozón odafordultam Conlan felé, aki mélyen beszívta a levegőt.

- Acheron eltűnt – bökte ki. – Megtaláltuk. Utána mentünk. Nem sült el jól.

- Ti Acheron után mentetek?! – Fel akartam ugrani, de a fejemben lüktető fájdalom visszatartott. - Hogy? Ki? Mi? – Nem volt erőm, hogy értelmes mondatokat tegyek össze, de Conlan szerencsére enélkül is tudta, mire vagyok kíváncsi.

- Sikerült bemérnünk hol tartózkodik, és megkerestük. Sajnos többen voltak, mint számítottunk rá, és nem voltunk elég felkészültek, ezért… - lesütötte a szemét, és kerülte a tekintetem, én pedig visszatartottam a levegőt.

- Ezért mi? MI?

- Szereztünk itt-ott sérüléseket – fejezte be gyorsan a mondatot.

Közben megérkezett a víz, ami üdítő gyógyszer volt felforrósodott torkomra. – Vérben ázol Conlan! Ne mondd nekem, hogy itt-ott megvágtak! – Nem törődve a fejemben zubogó fájdalommal, felálltam a helyemről és elindultam, hogy megkeressem Shane-t, hogy tájékoztassa, és hogy együtt kitaláljunk valamit. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, ilyen állapotban mindenképp az ő döntésére szorulok. Jobban ismeri a sötétséget, mint én, és Acheront sem tudjuk nélküle sarokba szorítani.

Ahogy hátranéztem, megnőtt az árnyékaim száma.

- Mi történt Acheronnal? – Magam elé beszéltem, de szavaimnak egészen más címzettje volt. -  És Jason? Vele mi van? Volt még valaki veletek? Egyáltalán mit gondoltatok, amikor elindultatok? Hogy képzeltétek, hogy nem szóltok róla senkinek? Vagy Shane tudta? – Újabb folyosók, majd lépcsők következtek, de a kérdéseimet nem válaszolta meg senki. Egészen addig nem is hallattunk hangot a lábaink dörömbölését leszámítva, amíg Shane teli torokból jövő ordítását meg nem hallottuk.

- Te nyomorult szerencsétlen! Nem kérdezem meg még egyszer!

Amikor közelebb értünk a hang forrásához, megláttam Shane-t, ahogy a falhoz szorítja Adamet, aki ennek ellenére vigyorog rá. Elsőre nem tudtam mi olyan furcsa rajta, de aztán rájöttem: Adam is póló nélkül volt, hasonlóan vöröslő anyaggal díszítve, mint Conlan.

Gyors pillantást váltottam Conlannel, amivel megbizonyosodtam róla, hogy Adam tényleg velük tartott, majd célba vettem Shane-t mielőtt péppé veri az egyik emberét.

- Nem hallottam, mit kérdeztél – hepciáskodott Adam, és Shane képébe röhögött.

- Akkor tisztítsd ki a füled, azzal a kibaszott fültisztítóval, amit szorongatsz, bazd meg! – lökött rajta egyet Shane, és még szerencse, hogy Conlan időben leszedte Adamről, mert nekem nem sok esélyem lett volna ellene.

- Shane, higgadj már le! – futottam oda mellé, mire felém fordult izzó tekintetével.

- Ez a kis geci megtalálta Acheront, és hagyta futni – bökött Adam felé, és ökölbe szorította a kezeit. – A fürdőszobában holt nyugodtan a sebeit nyalogatja, és nem szól, inkább centinként törölgeti le magáról a vérét egy rohadt fültisztítóval! Szerinted ez normális?

- Nem, de…

- Nem értem miért én vagyok a téma – vágott a szavamba Adam, akit most már Conlan tartott a fal mellett, mielőtt valami ostobaságot csinál. Nem is értettem, hogy bírt ki vele valaki egy hétnél többet egy fedél alatt. – Redway sokkal szarabb állapotban van odakint. Talán meg kéne néznie a tisztelt vezetőségnek is, hogy megéri-e a holnapot.

- Micsoda? – fordultam Adam felé, remegőbb hanggal, mint valaha. – Rick életveszélyben van?

Meg sem vártam, hogy választ kapjak a kérdésemre, rohantam a főbejárat felé, amerre Adam mutatott, és csak akkor tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül, amikor a mögöttem toporgó Kieth belém ütközött.

- Kieth, menj vissza a szobádba, majd hamarosan én is megyek. Kérlek, ne kérdezz, és ne beszélj senkivel, addig, míg velem nem beszéltél.

- Jó, de még nem döntöttem el, melyik lesz a szobám. És azt sem tudom, hogy mit csináljak, amíg…

- Bezárom a szobámba – törte meg Kieth monológját a mögötte megjelenő Conlan, és rámarkolva a fiú karjára elkezdte visszavonszolni az épületbe - könnyebben, mint egy zsák krumplit-, mielőtt az bármit is mondhatott volna.

Ellenkezni akartam, mert Kieth senkit sem ismert rajtam, Cameronon és Kassián kívül, a G.L.-esektől meg végképp távol akartam tartani, de az igazság az, hogy ebben a nyomasztó helyzetben senki másra nem bíztam volna az újoncomat, csak rá. Így egy szó nélkül hagytam, hogy elvonszolja, én pedig felkészültem, hogy szembenézzek azzal, ami az ajtón túl várt rám.

És a nap még mindig tartogatott keserű meglepetést. Nem is egyet. Miután megtudtam, mi történt pontosan, és ki miatt is kezdődött el ez a tragédiába fulladó hadművelet, a lábaim képtelenek voltak megmozdulni. April nevének említésekor a világom sötétségbe borult, s nem tudtam, látok-e még fényt valaha.

~Debora~

*Trixie*

Azt mondják az igazság felszabadít. 

Én azt mondom az igazság elpusztít. 

Bármily kétely is volt bennem a bátyámmal kapcsolatban... a céljaival kapcsolatban... immár tudom az igazságot. Felszabadított-e? Nem. Tönkretett? Igen. 

A remény, mely a lelkem legeldugottabb szegletében verdesett, úgy porladt el, mint vámpírok, ha a nap tűző sugara rájuk vetül - na persze csak akkor ha nem a csillogó fajtából valók. 

Sosem hittem ilyesmire képesnek Shane-t, de kiderült, hogy a legkevésbé sem ismertem. Nem tudtam, ki ő. Egy idegen volt csupán, aki játékszernek használt.

De csak, hogy teljes legyen a kép, és a fájdalom, nem is ez volt a legszörnyűbb. Hanem az, hogy mindenre emlékeztem. Mindent láttam. Mindent éreztem. És ez mocskosul nem tetszett, hisz így még azzal sem takarózhattam, hogy bocs nem emlékszem.

Szívás a javából.

Fájdalmat okoztam azoknak, akiket szerettem, elárultam azokat akik hittek bennem, s nem tehettem ellene semmit, mert egy erő arra kényszerített, hogy tegyem. Gyenge voltam. Nem bírtam ellenállni, és ezért míg a világ a világ magamat fogom okolni. Ez az én hibám. De az ostor máson fog csattanni, azt garantálom. 

Újra a Menedékben voltam, de már semmi sem volt ugyanolyan, mint régen. Láttam a kételyt a szemükben, a néma vádat mosolyukban. Tudták, hogy Gerald és Shane mit tett, mégsem léptek túl az árulásomon.

A helyükben én is így tettem volna.

Önön elmém börtönébe zárva, gondolataim csapongó viharába léptem ki a folyosóra. Nem bírtam volna még egy percig a szobában, mely hónapokig az otthonomul szolgált. Minden a helyén volt. A ruháim, az ékszereim. Semmi sem változott, mégis minden más lett. 

Miután a gyűlésen elájultam, egy másik hasonlóan ismerős helyen tértem magamhoz, egy szobában, ahol épp annyi időt töltöttem, mint a sajátomban. Mohón néztem körbe, hogy végre láthassam, ugyanakkor rettegéssel, hogy újra látom. 

Csalódnom kellett, mert a szoba üres volt, de egy részem meg könnyebbült. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Egy egyszerű sajnálom nem fedte volna jól azt, ami bennem kavargott, így gyáván megfutamodtam, és a saját szobámba menekültem, hogy nyerjek egy kis időt. Tudtam jól, nem kerülhetem örökké, de az adott helyzetben a racionális és ésszerű gondolkodás nem volt terítéken. 

Sikerült egy teljes napon keresztül elkerülnöm, mikor végül elém toppant egy sarok mögül. Lesütöttem a szemem. Percekig csak álltunk a világos falak között, némán. Ő engem nézett, én a cipőjének az orrát. Tekintetének súlya volt.

Végül finoman megfogta a karom, és egy szó nélkül a szobájába vezetett. Ott, ahol hozzám ért felforrósodott a bőröm annak ellenére is, hogy csupán két réteg ruha anyagán át érintett. Felgyorsult a pulzusom, és kapkodva szedtem a levegőt.

A szobába lépve elengedte a karom, én pedig a helyiség legtávolabbi részében cövekeltem le. A legtávolabb tőle, mire összeszűkült a szeme, de mielőtt bármit is mondhatott volna kivágódott az ajtó, mi pedig az érkezőre kaptuk a szemünket. 

A feszültség alább hagyott, ahogy Jason beszélni kezdett, majd elrohant.

- Amint visszajöttem beszélnünk kell, Trix! - nézett a szemembe, miközben felkapta a tabletet az asztalról. Zavarodottan bólintottam. Jason szavaiból jól kivehető volt, hogy gáz van, de nem értettem, mi ez a szedett-vedett szervezés. Nem vallott Ashley-re. 

Az ajtóból még egyszer visszafordult felém, majd sóhajtva eltűnt a szemem elől. Kifújtam a levegőt, amiről azt se tudtam, hogy visszatartottam. 

- Itt lenne az ideje, hogy összeszedd maga, Trixie! - szidtam magam halkan, ahogy kifelé indultam. A folyosókon sétálva, láttam az ablakból, ahogy a fekete Escalade kihajt a garázsból. 

Most ugyanazt a kocsit láttam befarolni a garázsba egy másik ablakból. 

Engedve a kíváncsiságnak elindultam lefelé, de még a lépcső felénél sem jártam, mikor Kassia rohant felém. 

Ahogy megláttam a lányt tudtam, hogy baj van. AZ arcára kiülő pánik ékesebben beszélt ezer szónál. 

- Mi történt? - kérdeztem sürgetőn. 

- Acheron megszökött, és a fiúk utána mentek - zihálta, mire bólintottam.

- Ashley küldte őket, nem? 

- Nem, még csak nem is tudott róla. Jobb lenne, ha oda mennél - nézett rám olyan sajnálkozó pillantással, amivel csak növelte a kezdődő pánikot bennem. Elrohantam mellette a garázs felé, előre tartva tőle, mit fogok ott látni. 

Mindenki fél valamitől. Mindenki retteg, hogy a rémálmai valóra válnak. Egyesek hideglelést kapnak a sötétségtől, mások a bezárt helyektől. Vannak, akik félnek a bohócoktól, míg mások a pókoktól, de olyat is ismerek, aki a galamboktól retteg. 

Eddig abban a hiszemben éltem, hogy velem már megtörtént a legrosszabb, hogy ennél szarabb már egyszerűen nem lehet a helyzet. Tévedtem, mert kiderült, hogy a szar néha... nagyon ritkán, de hullámzik is, és ha már az ember nyakáig ér, akkor az elég szívás.

Berobbanván a garázsban az a bizonyos nem kívánatos szagos dolog a fejem fölött csapott össze. A világom pillérei alapjaiban remegtek meg.

Először csak egy csomó embert láttam, akik egy félkörben álltak elborzadt tekintettel. Aztán ahogy Tsunade arrébb mozdult, megláttam azt is, mit néznek. 

Az idő egyszerre gyorsult fel, és lassult le. Mintha pillanatok alatt történt volna a dolog, mégis óráknak tűnt. 

A teremben egy kétségbeesett sikoly vert visszhangot, s csak később ébredtem rá, hogy ez a hang tőlem származott. A szememet könnyek szúrták, elhomályosítva a látásom. 

Tekintetem le sem vettem ernyedt, élettelen alakjáról, ahogy a garázs padlóján feküdt. A teste vérben és verejtékben úszott. Halottnak tűnt. 

Rohanni kezdtem felé, de mielőtt a földre vethettem volna magam mellette, valaki a derekamnál fogva visszarántott. Mintha két vaspánt szorította volna a derekam, melyek a legvadabb kapálózásomra sem eresztettek. Hátrafordultam, és Shane arcát pillantottam meg magam mögött. Ő volt az, aki magához szorítva tartott, és nem engedett hozzá.

- Engedj el! - csattantam fel, de nem értem el vele semmit. Szürke szeme mely majdhogynem az enyém tökéletes más volt, megkeményedett. Jobb szeme körül a bőr sárgásbarna árnyalata arra engedett következtetni, hogy előzőleg már felhúzott valakit, akit nem kellett volna, s most jó esélyt láttam rá, hogy megkapja a párját. 

- A kibaszott életbe!

Megfeledkezve Shane-ről az ajtó felé kaptam a fejem, ahonnan a hang érkezett. Cameron állt ott, csokitól foltos pólóban, elkerekedett szemekkel. Mögötte Kassia tördelte a kezeit.

- Cam... - szólt sürgetően Ashley, s nekem csak most tűnt fel, hogy ő is a garázsban van. Ahogy szinte mindenki, néztem körül, bár nem igazán láttam az arcokat. 

Újra Rick-re függesztettem a tekintetem, futó pillantásra méltatva csupán a tőle nem messze toporgó Conlant és Adamet. Mindketten póló nélkül voltak, áztak a vérben, de a saját lábukon álltak, így feltételeztem, hogy nem súlyos a sérülésük.

- Bassza meg!

Visszakaptam a fejem Cameron felé, és elállt a lélegzetem. Rick mellett térdelt, és épp elemelt egy vörös rongyot - valószínűleg Conlan vagy Adam pólóját - a mellkasáról. Egyetlen apró sebet láttam csupán, amin keresztül még mindig ömlött a vér. 

- Ki kell szednem előbb a golyót - motyogta Cam. - Tartsd a vállánál! - nézett Alexre, aki habozás nélkül letérdelt, és a barátja vállára helyezte a kezét. Az arca sápadt volt, épp annyira, mint valószínűleg az enyém is. 

Már nem küzdöttem Shane szorítása ellen, egyszerűen nem volt hozzá erőm. Csak álltam ott, és dermedten néztem az eseményeket, miközben a vérem a fülemben zúgott.

Nem lesz semmi baj, rendbe fog jönni. Cam meggyógyítja. Nem lesz baj, rendbe fog jönni. Cam meggyógyítja. Nem lesz semmi baj, rendbe fog jönni. Cam meggyógyítja. 

Mint egy mantrát ismételgettem, de igazából én magam sem hittem benne. Haldoklott, s vele együtt én is. Tudtam, hogy ha elveszítem, most mindenek vége.

De a francba is, nem akartam elengedni. Nem álltam rá készen. Nem hagyhatott itt, amíg el nem mondtam neki, hogy mennyire szeretem. Hogy mindig is szerettem. Hogy számomra mindig is csak ő létezett, még akkor is, mikor távol voltunk egymástól. Hogy hányszor bámultam a csillagokat azon ábrándozva vele vagyok. Képtelenségnek tűnt már, hogy nem akartam vele beszélni. Most bármit megadnék érte, ha magához térne. Még azt is szívesen venném, ha dühöngene, nem érdekelt. Csak az, hogy éljen.

Most, mikor a számomra legfontosabb ember állt a halál kapujában, láttam be milyen ostobán viselkedtem, s legszívesebben pofon vágtam volna magam.

A könnyek némán peregtek az arcomon, miközben összetörve álltam, és azt néztem, ahogy Cameron a golyót próbálja kivenni, s mikor benyúlt a kis fogóval a sebbe, görcsbe rándult a gyomrom. A lábam felmondta a szolgáltatot, és a földre roskadtam volna, de Shane megtartott, és finoman ültetett a földre. 

Közben Cameron elhajította a fogót, ami a lábam elé csúszott, egy pár centis összeroncsolódott fémpacával együtt, mely vörösen csillogott a garázs lámpájának fényében. Egy töltény volt.

A düh, mint lángoló palást borult rám, és átforrósította megfagyott testem. Képes lettem volna puszta kézzel megölni azt, aki ezt tette vele, s még az is megfordult a fejemben, hogy Shane kis játszószobájában mennyi csilivili eszköz várja, hogy újra birtokba vegye valaki.

Visszapillantottam Rickre s a szívem kihagyott egy ütemet, mikor az övé leállt. Cameron ismét káromkodni kezdett, holott ez egyáltalán nem volt jellemző rá. Tehetetlen üres bábként néztem, ahogy Alex két kezét összekulcsolva a mellkasának közepére fektette, aztán megnyomta egyszer, kétszer, háromszor... megkezdte az újraélesztést. Eközben Camnek sikerült begyógyítani a sebet, s azt is ami a combján volt, de úgy tűnt túl késő. 

Valami elpattant bennem, ahogy Rick arcára néztem. A szeme csukva volt, s olyan békésnek tűnt, mintha csak aludna. Vártam, hogy felébredjen. Mert fel kellett ébrednie. 

Hirtelen hátra rántottam a könyököm, és sikerült gyomorszájon vágnom Shane-t, aki mögöttem térdelt. Nem számított a támadásra, s mikor levegő után kapva felhördült, leráztam magamról a karját. Rick mellé másztam, és megszorítottam a kezét. Hideg volt. 

- Kérlek... - suttogtam, ahogy a mellkasára fektettem a fejem. A könnyeim elegyedtek a vérrel, s patakot húztak csupasz bőrén. Senki nem állított meg, senki nem húzott el, csupán néma tömegként álltak mögöttem. Alex és Cameron is eltávolodott tőlünk. Az ő szemükben is könnyek csillogtak, ahogy a barátjukra néztek. - Szeretlek, hallod? Szeretlek, szeretlek, szeretlek... - Hangom zokogásba fulladt. 

Megállt az idő, megfagyott, nem mozdult. A csendben nem hallatszott más, csak sírástól elfúlt hangom könyörgése. A világ megszűnt körülöttem, így először meg sem hallottam a hangot, nem törődtem vele, de aztán megint hallottam, majd újra. 

Felkaptam a fejem, és könnyek között néztem markáns arcára. Reszketeg lélegzetett vett. Felnevettem, habár inkább hangzott eszelős kacajnak, de nem érdekelt. Tenyerem alatt a szíve újra megdobbant, s ez volt a legcsodálatosabb érzés. 

A termen végigsöpört a megkönnyebbülés hulláma, pláne akkor mikor kinyitotta a szemét. Ahhoz képest, hogy az előbb még halott volt, most meglepően elevennek tűnt. 

- Trixie? - nézett rám hitetlenkedve, mire nevetve borultam a nyakába. Láttam rajta, hogy fogalma sincs, mi történt, de mikor fél kézzel átkarolt, és a hajamat kezdte simogatni, úgy voltam vele, hogy nem is érdekel. Jól volt, és ez volt minden ami számított. A problémákat megoldjuk később. Együtt.

- Na? Láttad a fényt az alagút végén? - kérdeztem nem sokkal később tettetett lazasággal, azt figyelvén, ahogy belép a fürdőszobába. Én megálltam az ajtóban. A szarkazmus tűnt a legjobb eszköznek ahhoz, hogy ne boruljak ismét bőgve a nyakába, hálát adva istennek, hogy él. A renomém már így is romokban hevert. - Pihenned kéne - tettem még hozzá, mert egyszerűen még mindig olyan fehér volt, mint egy hulla, és rossz volt ránézni. Na, persze az sem segített, hogy változatlanul csupa vér volt. Hullakinézet kettő null.

- Jól vagyok - rázta meg a fejét, miközben megnyitotta a zuhanyt. Zavartan fordítottam el a tekintetem. 

- Hmm, asszem jobb ha megyek - köszörültem meg a torkom kihátrálva az ajtón.

- Várj - fogta meg a kezem, mire megtorpantam. Lassan fordultam felé, de nem néztem a szemébe. - Trix... - Az állam alá nyúlt, és megemelte a fejem, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni, s mikor végül vettem a bátorságot, hogy rápillantsak ismét előjött az érzelgős énem, és kis híján megint pityeregni kezdtem. Azt hittem sikerült jól rázárnom a rácsokat az érzelgős kis libára, de úgy tűnt van kulcsa.

- Jaj, kicsim... - suttogta a hajamba, ahogy magához húzott, és átölelt. A karjaim a hátára simultak, ahogy viszonoztam az ölelést, a fejemet a nyakába fúrtam. 

- Annyira sajnálom - motyogtam, habár nem voltam biztos benne, hogy hallotta is. - Mindent elcsesztem. 

- Ez nem igaz - tolt el a vállaimnál fogva, hogy keményen a szemembe nézhessen. - Nem okolhatod magad azért, amit az a féreg tett, világos? 

- De... 

- Semmi de - rázott meg finoman. - Trixie, semmi rosszat nem tettél.

- Hogy mondhatsz ilyet? - söpörtem ki összekuszálódott hajam az arcomból. - Rick, mindenre emlékszem. Mindenre. Amiket tettem, vagy mondtam. Nem tehetem őket megmásíthatatlanná. 

- Na idefigyelj - ragadta meg finoman az arcom két oldalról. - Amit a bátyád tett, helytelen volt. Nem lett volna szabad az elméddel játszadoznia, de megtette. Kényszerítettek, hogy megtegyél dolgokat, igen. Hogy ezek rosszak voltak-e? Igen. - Élesen szívtam be a levegőt, mert bár ezeket eddig is tudtam, tőle hallani egészen más volt. - De, hogy te rossz lennél? Ki van zárva. 

Komolyan nézett rám.

- Trixie - lágyult el a hangja. - Tény, hogy makacs vagy, állandóan ellentmondasz, szeretsz okoskodni, és néha elég csípős a nyelved - elmosolyodott, én pedig viszonoztam. - De ezek mellet vicces vagy, aranyos és kedves, akinek számítanak a barátai és törődik azokkal akik fontosak neki. 

- A gyönyörűt kihagytad - pislogtam ártatlanul, mire felnevetett és megcsókolt. Ez a csók most más volt. Talán azért, mert több hét telt el az utolsó óta, talán nem, de úgy éreztem ez sokkal többet jelent, mint azt szavakba tudtuk volna önteni. 

Az ajkam szétnyílt, ahogy a csók elmélyült, s a nyelve a számba hatolt. Felnyögtem, mire a keze a derekamra csúszott. Magához szorított, és úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. 

- Csupa vér leszel - húzódott el zihálva. Homlokát az enyémnek támasztva perszelő tekintettel nézett rám, amitől a lábam ujjáig végigbizsergett a testem. 

- Szerintem már késő - válaszoltam a hajába túrva, mire hümmögött egy sort, aztán ajka ismét az enyémre tapadt. 

Beljebb húzott a fürdőbe, miközben szája egy pillanatra sem vált el az enyémtől. A keze lecsúszott, és megmarkolta a pólóm alját, majd egyetlen gyors mozdulattal áthúzta a fejemen, és elhajította. Ismét magához húzott. A keze mindenhol ott volt, simogatva, hőhullámokat gerjesztve a testemben. Felnyögtem, és a hajába markoltam, mikor a nyakamat kezdte el csókolgatni egyre lejjebb, és lejjebb haladva, miközben lehúzta rólam a farmert. Az is a pólóm sorsára jutott, és hamarosan a testemet elrejtő csipke fehérnemű is követte őket, majd az ő ruhái is ott landoltak. 

Együtt, összeölelkezve léptünk a zuhany alá. A forró víz tűréshatárig hevítette a testem, és ő is így lehetett vele, mert odanyúlva elfordította picivel. Belemosolyogtam a csókba, mire elhúzódott. Egyik kezét a csípőmön tartotta, a másikkal pedig a csempére tenyerelt a fejem fölött.

- Szeretlek Trixie.

Elképzelésem sem volt, hogy szerethetett még mindig, hogy tarthatott ki mellettem, hogy volt képes hinni bennem, de úgy döntöttem, inkább élvezem, hogy van valaki, aki a hibáimmal együtt elfogad, és szeret. 

- Én is szeretlek.

Elmosolyodott, azzal a szexis félmosollyal, amit úgy imádtam, és amitől azonnal meleg lett. Kezemmel végigsimítottam kockás hasán, mire az izmai összerándultak az érintésem nyomán. 

- Hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy úgy érzem, most minden máshogy lesz? - csúsztattam fel a kezem a mellkasán, egy pillanatra elidőzve az immár sima bőrfelületen, ahol nem is olyan rég még egy golyó ütötte seb volt.

- Ha úgy érted, hogy minden jobb, akkor nem - hajolt közelebb. A lélegzetünk összekeveredett. Összevont szemmel ingattam a fejem, mintha gondolkodnék, de aztán vigyorogva bólintottam, mire rekedten felnevetett, és megragadva a derekam, felemelt, és a falnak nyomott. A lábammal átkulcsoltam a derekát. Újra megcsókolt; mohón, türelmetlenül, s én ugyanígy viszonoztam. 

A világ helyre billent.

~Alathea~

*Jason*

Harag. Kétségbeesés. Bosszú. Méreg. Csalódás. Düh. Reménytelenség. Fájdalom. Mind-mind olyan érzelem, mely az embert sebtében kapja el, s behálózza fekete ragacsos leplével, hogy az mozdulni sem tud. Szorosan tartja, s egyre csak húzza lefelé, a sivár, sötét verembe, hol a hitnek, parányi szikrája sem létezik.

A harag rabja voltam, de nem érdekelt. Csak folytam az árral, mely a pokol bugyra felé vitt fékezhetetlenül. 

Ahogy visszaértünk a Menedék, egyenest a lakrészem irányába húztam. Nem akartam senkivel sem összefutni, és az aggódó, tudálékos kérdéseikre válaszolni, hogy, mi történt, hol van, miért nincs itt, és társaik. Az előkelő hallba beérve a márványlépcső fokaira ugrottam, s hármasával szedve azokat, rohantam a szobámba, de persze ekkor tűnt fel Ashley, összefont hajjal, a feljáró tetején.

- Jason, mi történt? - vizslatott aggódó kék szemeivel, melybe most a legkevésbé sem akartam belenézni.

- Ne most - mentem el mellette, fittyet hányva nyugtalanságára. 

- Mi az, hogy ne most? Mi van veled? És hogy van April? – sietett utánam szapora léptekkel, de még ez sem állított meg. Nem érdekelt, hogy ő a vezető. Nem érdekelt, hogy annak az áruló lotyónak a nővére. Egyszerűen csak annyit akartam, hogy hagyjon mindenki békén.

- Kiválóan – köptem a szót felé, merő undorral a hangomban, s ezzel be is vágtam magam mögött a szobám ajtaját. Ashley ideges hangja, még továbbra is visszahangzott a folyóson, de Conlan, tudatta vele, hogy inkább hagyjon, majd ő elmeséli a történteket. 

Beérve a homályba burkolódzó helyiségbe, csak álltam középen ökölbe szorított kezekkel, s vártam, hogy mi fog történni. Az agyam ki akarta rugdosni, a látott képeket, de leblokkolt. - Most felrobbanjak, vagy szarjam le az egészet? - dilemmáztam, de tudtam, hogy már rég nem én irányítok, hanem a harag. Üres bábuként voltam alárendelve a vadállatnak, ki hatalmába kerített. Hogy küzdöttem-e ez ellen? Hogy harcoltam-e azért, hogy az ész diadalt arasson, a kiszámíthatatlan vad felett, mely bármikor lecsaphat, bárkire? 

Nem.

Nem volt hozzá se erőm, se kedvem. 

Az elmém ekkor működésbe lépett, s feldolgozta a látottakat. A pulton ült, egy szál semmiben. Lábait a dereka köré fonta, és kéjsóváran hozzásimult, ahogy egykoron hozzám. Vidáman a képembe röhögött, és azt mondta - Épp valaminek közepén vagyunk, nem tudnál visszajönni később?

Torzult arccal görcsösen vettem a levegőt, és próbáltam kitisztítani a fejem. Vasmarokkal szorítottam a kötelet, melyből már csak rostszálak tartották fogva a szörnyszülöttet. Vadul rángatta béklyóit, szabadulni akart.

S ekkor futótűzként bevillant egy újabb emlékkép, mely mindent felégetett.

Egy részem. Akkor. Ott. Megszűnt létezni.

- A JÓ KURVA ÉLETBE! – rúgtam bele teljes erőmből az előttem lévő fekete bőrfotelba. – Átvert! Kihasznált! Hülyének nézett! – szántottam végig a fejemen, vérben forgó szemekkel. - ÉN BAROM! HOGY MEKKORA EGY BAROM VAGYOK, TE JÓ ÉG! - vertem bele egyet gondolkodás nélkül a falba, és éreztem, hogy a bőrömet égeti a fájdalom, ahogy felszakadt a bőr, de még ez sem volt elég. Nem bírtam megállni. Nem érdekelt a fájdalom, sőt szinte jól is esett. A méreg tovább tombolt bennem, én pedig élvezettel adtam át magam neki. Jason Stannard immáron nem létezett! – Felvettem az íróasztalnál lévő tömör acélszéket, és elhajítottam, egyenesen bele a gardróbba. Az azon lévő tükör, darabjaira tört szét, akár az én bensőm. Az apró darabok felém repültek, de én nem álltam arrébb, hanem szembe néztem vélük, és vártam, hogy lecsapjanak.

Néhány szilánk az arcomba fúródott, élesen marva a húst, pár csak megsebzett, s vér folydogált le, egészen az államig.

- Jason, mi történik bent? Jól vagy? - jött kívülről Kassia ideges hangja. 

- Menj. Innen. El. – mondtam szaggatottan, dühtől emésztve, miközben a mellkasom ütemesen fel-le mozgott.

- De csörömpölést hallottam bentről, és …

- Hagyd őt most békén Kassia, majd jól lesz - szólt rá Adam, majd a léptek egyre elhalkultak.

Rohadtul nem vágytam most társaságra, főleg nem a "majd minden rendben lesz, meglátod" féle mondókára, ami tele van hamis szavakkal. 

A törmelék és a zűrzavar kellős közepén álltam, véres ököllel, arccal, és ruhával. A külsőm remekül tükrözte sötétségbe burkolt szellememet. Tán akkor ott, egy csődtömeg voltam? Egy rakás szar? Az átbaszott, hiszékeny férfi? Avagy a harag megtestesült szörny szülötte? Lehet, de kurvára nem érdekelt. 

A sötétkék takaróval borított ágyhoz lépdelve, kikászálódtam a romhalmaz középről, és lazán rádobtam magam.

Először a tükör apró szilánkjait húzogattam ki a szemöldökömből, s az arcom többi részéből, majd miután meggyőződtem róla, hogy csak a levegő csípi a vágásokat, nem a törmelék, a plafont kezdtem bámulni. Vagy félórán át ott feküdtem a sivár üresség kietlen csendjében, mikor kérdések rohamozták meg az elmémet, melyekre tudtam, hogy úgyse tudok jó választ adni. - Most mihez kezdjek? Most ezt miért csinálta? Minden óhaját teljesítettem. Megadtam neki mindent, ami tőlem telhető volt. Ennyire vak voltam? - masszíroztam a homlokomat gondterhelten, mintha ezzel megkapnám a választ. – De pont Acheronnal? Kapott egy új családot, rátalált a nővérére és elárult mindenkit?! És én meg nem vettem észre, hogy az egész eddigi történet egy nagy csalás volt semmi több? Egy hazug kis színjáték. Átbaszott mindenkit egytől egyik! – álltam fel és újra rám tört az méreg, kiszámíthatatlan forgószele – Kegyetlenül, mocskosuk és számítóan átverte az egész rohadt testvériséget! - meredtem az ablakon keresztül a semmibe - APRIL GOLDWIN! A NAPOT IS ÁTKOZNI FOGOD MIKOR ENGEM MEGISMERTÉL! - üvöltöttem ki, és reméltem bárhol is van, megérzi haragomat – TESZEK RÓLA! Hogy a tündérmesének örökre vége legyen! ÜDV A KEGYETLEN ÉLETBEN hercegnő - az utolsó szót gúnyosan elhúztam. - A bosszú kegyetlen, de édes lesz. 

Ezzel hátat fordítva az ablaknak,és a káosznak, kirobogtam a szobából, Ashleyt keresve, kit a nappaliban találtam meg,a feszült Conlan, a kukoricát zabáló Adam, és a haját csavargató Kassia társaságában. Mikor észrevettek, a döbbenet és a kíváncsiság megannyi árnyalatát fedeztem fel arcukon. Azt aláírom, hogy volt mit nézniük, hisz a véres, sebes, szakadt külsőmet, Freddy Krueger, vagy a kaszabolt arcú Chucky is megirigyelte volna. 

- Hívj össze egy tanácskozást – szóltam a szőke lányhoz, kemény hangnemben - Tessék? - nézett rám kérdő tekintettel, mint aki nem hisz a fülének. 

- Hívj össze egy tanácskozást. Mit nem értesz ezen? – tártam szét a karomat magam előtt, és most nem volt kedvem a tisztelet aranyszabályai szerint hajbókolni.

- Jason, mi ez a hangnem? Nem a haverod vagyok a sarki kocsmából. Tisztelet, tudod mi az? – állta a tekintetemet szigorúan, és rajta is látszott, hogy teljesen kiborult. 

- Elnézésedet kérem- törtem meg a farkasszemet és megadóan lehajtottam a fejem. Ashley nem érdemelte meg ezt a viselkedést, és nem is tehetett semmiről. - Szeretném, ha összehívnál egy tanácskozást. Van egy árulónk. – lett ismét erőteljesebb a hangom, April-re gondolva. - És Acheron se várhat, ideje kezünkbe venni az irányítást. Persze csak az engedelmeddel. – Ismét összeforrt a tekintetünk másodpercekig, de itt most nem veszíthettem. Ez a dolog nem maradhat megtorlatlanul. Egy szajhának nincs köztünk helye soha többé! Még akkor sem, ha ebbe félig belehalok - mozdult meg a parázsban izzó, haldokló énem.

- Legyen – bólintott Ashley. - Tíz perc múlva legyen mindenki a tanácsteremben. Szóljatok a többieknek is. Az idő nem vár - ugrott fel a hófehér kanapéról, és almazöld ingében elsietett.

- Elég szarul festesz Stannard, kipróbáltál valami új arcpakolást? Ha bőrradír volt, akkor el kell ismerni elég hatásos - szedegette ki fogai közül az kajamaradékot.

- Adam, inkább tedd magad hasznossá, és húzz a gyűlésre - fordult felé tompán Conlan.

- Ja, de még zabás vagyok, na majd talizunk uraim, adiosz! - ugrott fel, világos bakancsában, és végigtrappolt a helyiségben. Rohadtul nem volt hozzá kedvem, és legszívesebben bevertem volna a pofáját, de így is elég vér tapadt már a kezemhez.

- Tudom, hogy nem a te műfajod, de ha dumálni akarsz valakivel, vagy inni, engem megtalálsz - tornyosult mellém Conlan, és megveregette a hátam. Eszembe jutottak a régi idők, mikor jártuk a pub-okat italozva, nőket nézegetve, és elmélkedtünk a jövőről. Conlan családot akart, de meg volt róla győződve, hogy ez valószínűleg nem fog bekövetkezni ebben az életben. Az miatt is volt ez a nem létező kívánság listája élén, mert a szülei érdekházasságban éltek, így az igazi idilli légkör az ő gyerekkorából is hiányzott. Ő mást akart. Igazi családot, gyerekekkel, de az általa folytatott életforma miatt, ennek nulla esélyét látta. Conlan jó gyerek volt, és ugyan az élet más utakra vitt, még mindig az egyik legjobb barátomnak tekintettem.

- Kösz haver, észben tartom. És mi a helyzet a G.L-ben? – indultunk el a gyűlésterem irányába.

- A helyzet változatlan barátom. Shane hatalommániás, bár most azért tele lett a pelus Acheron miatt. Adam ugyanolyan baromarc mint volt, Geralddal, ha jól tudom te is összefutottál, pár kellemes órára - vigyorgott rám féloldalasan. - Mit csináltál vele? Melyik módszer volt a befutó? Mire köpött?

- Ha annyit mondok kötőtű, szerintem már tudod mi az ábra - fordultunk be az aranyszegélyű folyosón, melynek végén, a terem már tárva nyitva állt.

- Igen, igen, a kötött pulcsi sohasem megy ki a divatból, - nevetett fel, visszaemlékezve a régi időkre.

- Annyira nem volt ínyemre a dolog, főleg hogy Geraldról volt szó, akivel elég jól megvoltam az Erődben. De hát, másra nem nyikkant, - léptünk be a terembe, hol a hosszú tölgyfaasztal mellett, katonás rendben sorakoztak, a hozzáillő mahagóni színű faragott székek. 

- Ne is szabadkozz. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Egyébként is kemény katona, kibír mindent – ült le a harmadik székre. - Így még ráadásul ötletet is adtál, mit kapjon karácsonyra – ívelt felfelé ismét a szája.

- Látod, mire nem jó egy vallatás! Még az is kiderül, mit hozzon a szakállas - húztam ki a mellette lévő széket, és ledobtam rá magam. Jó volt kicsit másfelé terelni a gondolataimat, és nem azon az átkozott nőszemélyen agyalni, aki mocskosuk átbaszott. Bár a vakáció eddig tartott, mivel kezdtek beszállingózni a tagok, és Ashley megérkezésével kezdetét vette a gyűlés, melynek egyik fő pontja, az én keresztem volt.

Ashley a maga kedves lényével, de tekintélyt parancsolóan állt meg az asztalfőnél, és fáradt, karikás szemeivel pásztázta az összegyűlteket.

- Mindenki itt van? - kérdezte erőteljesen, és hangja bezengte a termet.

- Aki alkalmas arra, hogy itt legyen, az igen, bár Cameron még… - nézett körbe a szürke kapucnis Alex.

- Jelen! Jelen! Jelen! - vágtatott be a szőke zseni, egy kosárnyi cuccal a kezében. A kosár tartalmára kétszer is vissza kellett néznem, hogy jól láttam-e a cumisüveget, gyerekjátékokat, és ruhákat. Most ez mi a fasz? - ráncoltam a homlokomat értetlenül, de a válasz meg is érkezett.

- Meghoztam mindent Ashley, mehet a tárgyalás az új gyerekedről. Kieth, nem marad babakelengye nélkül - vigyorgott vidáman, és lepakolta a kosarat, az asztal végére. - Oh, - nézett végig az –„ez meg mégis miről beszél” –stílusú tekinteteket -, Ó! - vetette felém a pillantását, és arckifejezéséből kezdte kapizsgálni, ez nem az a buli. - Oké - meredt végül Ashley fejcsóváló gesztusára. - Akkor azt hiszem, ezt leteszem szépen a földre, és meghúzom magam, amíg képbe nem kerülök - pakolta le maga mellé a holmit, és fejét behúzva, lesüppedt a székbe.

- Akkor el is kezdenénk - emelte magasabbra az állát Ashley, és megnyitotta a gyűlést. - Köszöntök mindenkit, ezennel megnyitom az idei év 34. szövetségi gyűlését. A gyűlést Jason Stannard kezdeményezte. Két pontunk lesz. Az első, egy áruló kilétének kérdése, a második, közös ellenségünk Acheron. Kezdjük az elsővel, Jason tiéd a szó. – Ezzel fehér szoknyáját maga alá hatja leült, és pedig kezembe véve az irányítást, felálltam.

- Rövid leszek és lényegre törő. Az áruló April Goldwin - mondtam ki erővel, a nevet, melyet a pokolba kívántam, annak ellenére, hogy én is vele égtem el. Szavaimra a terembe zúgolódás tört fel, a tagok egymásra néztek döbbenten, szemöldöküket égnek emelve. Nem értettem, mi ez az értetlenség, hisz úgy véltem, mindenki számára egyértelmű, mi történt.

- Te miről beszélsz? – ugrott fel ingerülten Ashley, és láttam rajta, hogy kevés választja el attól, hogy nekem ugorjon. 

- Nem mesélték el neked mi történt? - próbáltam higgadt maradni és nem törődöm.

- De, elmesélték - támasztotta mindkét kezét az asztallapnak. - Aprilt, Acheron egyik lakásán találták meg. Ettől miért lenne még áruló? - kezdtek nála elpattanni az idegek, ami nem mindennapi látványt nyújtott.

- Csak hogy pontosítsak kicsit - döntöttem oldalra a fejem, a szemébe nézve. - A drága kicsi húgod először is kiszabadította Acheront.

- Mi?? - csapott az asztalra tenyerével, melynek éles zaja, visszhangot vert a csendben. - Ezt meg honnan tudod?? Semmi sem bizonyítja. Acheron kiszabadulhatott máshogy is és Aprilt magával vitte.

- Csak tudod, mikor a szemedbe röhög, majd kéjesen átöleli Acheront. Te mégis mi a francra tudnál gondolni, Ashley? - Az utolsó szavakat a fogaim közt préseltem ki rekedten, és ismét kibaszottul rezgett a léc, a kontroll, s az őrület határán. A terembe újra zűrzavar támadt, mindenki hitetlenkedve nézett és sutyorgott. Ashleyben is megfagyott a szó, és fájdalmasan bámult a márványpadlóra.

- Na igen. Erre már nem tud senki, semmit mondani, mi? Jól hallottátok April Goldwin egy áruló ribanc! Mindnyájunkat átvert. Acheron oldalán állt mindvégig, majd kapott az alkalmon és megmutatta igazi énjét. Az egész testvériség jó nagy szarba került. Ki miatt? - csaptam az asztalra, ökölbe szorított kézzel – Ki miatt? Hát egy utolsó kis mocskos...

- ELÉG! - kiáltotta el magát Ashley, vérben forgó szemekkel, és a teremben vágni lehetett a feszültséget. - Ennek itt nincs helye Jason. Ülj. Le. Most. - mondta ki nyomatékosan egyesével a szavakat, és engem ez még jobban csak felhergelt. - Nincs elegendő bizonyítékunk.

- Tessék? - ordítottam közbe feltüzelten, a tisztelet minden szabályát áthágva, de kurvára leszartam, főleg mivel akkor, ott csalódtam a vezetőben. - Hogy nincs elég bizonyítékunk? Ashley, ezt te sem gondolhatod komolyan! A rohadt életbe is! Mikor Acheron a fenekét fogdossa, az meg szenvedélyesen hozzádörgölődzik, és még a szemembe is mondja, hogy jöjjek vissza később, mert most megzavartam, akkor te mégis mire gondolnál? Hogy kényszerítik?,- tőrt elő ismét a fenevad, és már én sem akartam visszafogni. Azt hittem Ashley majd egyetért velem, és kitagadja azt az álnok cédát, de erre a szárnyai alá vette.

- Nem tudjuk, mi van a háttérben Jason. Hogy mit láttál, az egy dolog – szólalt meg Conlan is mellőlem, és úgy éreztem a hátamba döfi a kést.

- Hát még te is a pártján állsz? – szegeztem rá keményen a tekintetem.

- Én nem állok senki pártján. Az igazságot akarom kideríteni. Téged meg lassan megöl a méreg haver. - felelte nyugodtan, amitől kivert a víz. Mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy játssza itt az igazságosztó szerepét, miközben feleannyit se tudott, mint én. Na jól van, ha így játszunk, játszunk így, győzzön a többség akarata.

- Szavazzunk. - engedtem el Conlan szavait. - Ashley ebbe netán belemész vagy már ezt sem szabad? - fordultam felé a gúnyos szavakkal, mire ő csak bólintott. – Rendben akkor a kérdés, hogy April áruló-e vagy sem. Én arra szavazok, hogy áruló.

- Én arra, hogy nem – vágta rá rögtön a szöszi - Rick? - tekintett bizakodóan jobbra, az immáron viszonylag jó színben lévő srácra. Megnyugvóan szemléltem, hogy kikászálódott a halál torkából, és újra teljes egészében köztünk volt.

- Nem, mivel akadtak már köztünk olyanok, kik a manipulálás áldozataivá váltak - vetett egy pillantást Trixie felé, aki abbahagyta a hajigazítást, - Nincs kizárva, hogy Aprilt is sakkban tartják.

- Conlan? - kérdezte a vezető reagálás nélkül a következő tagot.

- Mivel nincs elég bizonyítékunk, ezért egyértelműen nem. 

- Alex?

- Én ezt nem tudom elhinni Aprilről. Ő nem áruló. - A válaszra csak a szememet forgattam, és egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy mennyire vakok az emberek.

- Cameron?

- Kevés tényből nem lehet konklúziót levonni, így nem. - Persze, Einstein, te már csak tudod…, doboltam az asztalon, és fejvesztve menekültem volna a naivitásuk hallatán.

- Adam?

- Miért is ne lehetne? April jó az ágyban, lehet Jason kevés volt neki és…

- Te gennyláda! - Izmaim rögtön megfeszültek, és felé rontottam, de Conlan lefogott. - Csak téged akar bosszantani, nyugi, ülj le – nyomott székre erővel, és amíg meg nem győződött róla, hogy ott is maradok, nem vette le a kezét a vállamról.

- Öröm téged felidegesíteni – röhögött, hintázva székével, karjait a tarkójára téve, és kedvem lett volna kirúgni alóla azt a szart. - Na de a tárgyra térek, szerintem simán lehet áruló, a kis vörös.

- Shane? - fordult a G.L.- eshez Ashley. A volt vezetőm fekete, halszálkacsíkos öltönyében rákönyökölt az asztalra, és állárra tette ujjait. Kíváncsi voltam a válaszára,és bíztam benne, hogy ő is jól átlátja a helyzetet, és egyetért velem. Teltek a hosszú percek, és ő csak az állát simogatta, az asztal közepére fókuszálva. Alex még kóláért is kiment, a többiek elkezdtek halkan beszélgetni, és már nálam is kezdett betelni a pohár, ami már eddig is gejzírként fröcskölt ki, egy-egy dühroham hatására. Alex visszatért, Trixie körmöt reszelt, Cameron, valami könyvet bújt, Tsunade, úgy kinézetre, épp alfába ment le, és végül csak megszületett a velős válasz.

- Nem várt lépés a sakktáblán, de a Goldwin lány nem áruló - dőlt hátra, szemöldök ráncolva, mint aki még mindig latolgat. Egy újabb csalódás, Shane is beállt a vakok közé. 

- Köszönjük Shane, jól átgondolt válasz volt semmi kétség - mozgatta meg csuklóját Ashley, és mély levegővel megtöltve tüdejét, tovább folytatta. - - Trixie?

- Hát, egészen eddig hezitáltam a helyzeten, mert mocskos egy szitu, - csúsztatta farmerzsebébe a körömreszelő. - Megeshet, hogy ő is agymosáson ment át, de az is hogy igazából csak mesterien játszott. Sok a pro és kontra, de döntést kell hoznom, - túrt bele hosszú barna hajába. – Nem szívesen teszem, de azt kell mondanom, lehet, hogy April áruló lett. - Remek, eddig három szavazat, még volt esélyem, hogy a szajha bűnhődjön, - szorult ökölbe akaratlanul is az kezem, mikor ismét bevillant az a nyomorúságos kép.

- Kassia, te mit mondasz? - vezette tovább Ashley a szavazást.

- Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de én úgy gondolom, hogy áruló. – hajtotta le szégyenkezve hajpántos fejét. Gyűlik az, gyűlik, légy büszke magadra Kassia - szuggeráltam a lányt.

- Tsunade?

- Semmiképpen sem áruló. Ez az egész csak ámítás - válaszolta, csukott szemmel, miközben lótuszülésben ült. Álomvilágban élsz, te is Tsunade, helyette pedig körbe nézhetnél kicsit a valóságban, - dorgáltam le magamban, és kezdett kurvára elegem lenne ezekből.

- Gerald?

- Miért kéne őt is megkérdezni? Alig tud valamit April-ről - emeltem Ashley felé a tekintetem kérdőn.

- Ad egy, már velünk élnek. Ad kettő, ez az ügy Acheront is érinti. Ad három, hallhattak, vagy láthattak bármiféle jelet a húgommal kapcsolatban. Egyéb ellenvetés, Jason? - csapott össze a kék, és a zöld tekintet. 

- Aha, na lökd…, akarom mondani folytasd tovább, - vetettem egy elnéző pillantást felé, de ő szúrósan visszanézve, tovább folytatta feladatát.

- Szóval Gerald? 

- Nem áruló - dobált, egy sztaniolgalacsint egyik kezéből a másikba. Seggfej.

- Emily?

- Áruló - csiripelte hetykén, és hátra dobta hullámos haját, mint aki jól végezte dolgát. Jókislány. De ekkor elkezdtem gyorsan számolni, és a nem szavazatokkal,a pumpa is egyre sebesebben száguldott felfelé.

- Köszönöm, hogy mindnyájan szavaztatok. A többség szavazata alapján April Goldwin nem áruló. De az ügyet nem zártuk le, bizonyítékokra van szükségünk, minél hamarabb, valamint Aprilt vissza kell hozni, sürgősen. - könnyebbült meg Ashley, és szinte boldogan tudatta, a társasággal, hogy húga minden bizonnyal szent, és ártatlan… Nem fért a fejembe, hogy lehetett a többség ilyen ostoba, és hiszékeny. Nem látták a kibaszott fától az erdőt, mely undorító, és számító terveket rejtett sötétjében.

- Ti aztán...– álltam fel akkora lendülettel, hogy a szék hátra csapódott. - Meglátjátok hogy igazam lesz. De addig is, egyétek meg annak a ribancnak a jól kitervelt meséit…. - lépdeltem vaskos bakancsomban a kijárat felé,és minél hamarabb el akartam tűnni, a balgatag nép, világtalan örvényéből.

- Jason, ha most ki mész azon az ajtón, egyetlen bevetésben sem vehetsz részt, és ki leszel zárva. - visszhangzott a teremben, Ashley erőteljes hangja, melyre a lábaim akaratomtól függetlenül megálltak. Talán még létezett valahol az agyam rejtett szegletében egy darabka, régi énemből, melyet a harag enyves karma nem fojtott el. Talán; de ott, akkor; semmi sem volt biztos.

- Jason kérlek, térj vissza hozzánk, - lett lágyabb a hangja, és éreztem, hogy az könnyeivel dacol. - Tudom, hogy szereted őt, és most a poklok poklát éled át, ahogy én is. Ne légy ilyen, és ne fordulj ki önmagadból, a haragodat rávetítve a szeretett nőre, kit most befeketítesz mindenki előtt, - lehunyt szemmel, görcsbe rándult testtel hallgattam szavait, melyek az igazságot suttogták. A bensőm hármas lakat alá vett zárkája tudta, hogy ez valóság, de könnyebb volt, így feldolgozni, azt a tényt, hogy engem kibaszottul átvertek.

- Össze kell fognunk, és kideríteni mi lehet a dolgok mögött. Elhiheted, hogy legszívesebben, mindenen átvágva rohannék hozzá, hogy újra biztonságban tudjam magam mellett, de ez az ő életébe is kerülhet, - nyelt egyet, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a könnyeit törölgeti. – Jason, én tudom legbelül, hogy szüksége van ránk, ahogy nekünk őrá. A szeretet vezéreljen, és ne a harag. A szerelem, melyet iránta érzel.

- Ezt ki ne mond még egyszer Ashley!, - fordultam felé méreg ittas tekintettel, mikor kimondta az utolsó mondatot .A nyugalom halvány párája, mely szavai hallatán megjelent, már szerte is foszlott. Soha többet nem akartam szeretni őt! Ki akartam tépni belülről, még az emlékét is, hogy valaha találkoztunk. - Nekem April Goldwin, mától megszűnt létezni, - cammogtam vissza a helyemre leszegett fejjel, és az utolsó kép amit láttam, Ashley fejcsóváló, szomorú ábrázata volt.

- Köszönöm - suttogta maga elé, majd hangos sóhaj után ő is lerogyott a székbe. A tárgyalás tovább folytatódott, de engem nem igazán érdekelt, inkább csak a bakancsomat a térdemre téve hallgattam beszédüket.

- Rendben, akkor második pontunk Acheron. Én úgy gondolom, mindenféle képen meg kell akadályozni, hogy közülünk való, legyen, és ki kell találni valamilyen stratégiai tervet, hogy eljussunk hozzá.

- A boríték, szerencsére a birtokunkban van, ez előnynek számít – vette át a szót Shane. 

- Már nincs. - felelte halkan Ashley, melyre még én is felkaptam a fejem, többi társammal együtt.

- Tessék? Hogy, hogy nincs? - grimaszolt a szokásos idegbeteg tekintettel Shane.

- Acheronnal, és Aprillel az is eltűnt. - állta a G.L.-es kemény tekintetét a szőke lány. Én már meg sem lepődtem. Ez csak egy újabb bizonyíték volt arra, hogy a húga valóban áruló, de nyilván szerintük ez is csak véletlen egybeesés…

- Hát ez kurva jó! - röhögött fel Adam. - Szerintem legyen a közös nevünk a Pancser BT, ha már ilyen szépen összegyűltünk itt, mint valami cserkészosztag. Na és hol a süti? - emelgette szemöldökét.

- Tee idióta barom! Kapsz mindjárt olyan sütit... - dörrent rá Shane, mire az továbbra is csak rötyögött saját viccén.

- Azt hiszem, mára ennyi elég lesz - vette ismét kezébe az irányítást Ashley. - A tények birtokában, mindenki gondolkodjon el, mi lenne a következő lépés, és lehetőleg még a héten cselekszünk - állt fel kecsesen, és megigazgatta fehér szoknyáját. - Arra kérek mindenkit, valóban koncentráljon a feladatra, mert ez nem tűr halasztást. Az életünk, és mások élete függ tőle. A gyűlést ezennel lezárom. 
A teremben először zavart csend támadt, majd miután Adam és Gerald felállt, a többiek is követték példájukat, és zavarodottan elhagyták a helyiséget. Jómagam is felkeltem a félig fekvő pózból, és kifelé sétálva csak egy volt a célom:

Végleg kiirtani magamból azt a részt, ami ahhoz a gyönyörű és romlott nőhöz kötődött.

~Blyana~