12. fejezet

Sziasztok!

Újra szombat, és mi újra itt vagyunk! Nem üres kézzel ám, hanem a legújabb fejezettel, ami igencsak meglepetésekben gazdag.  
A sorok közt rejlik akció, gyötrelem, nem várt fordulat, és kétségbeesés. 
Vajon szereplőink kibírják mindezt, avagy vakon, a sötétség sűrű bugyraiba süllyednek?
Tarts velünk és megtudhatod! 
Továbbra is szívesen fogadunk KOMMENTEKET, LIKE-OKAT, ÚJ FELIRATKOZÓKAT,  s ha még nem tetted, SZAVAZZ!  
Nekünk fontosak az olvasóink, s várjuk a véleményeket! 
Írj bátran! Csatlakozz a facebook csoportunkhoz, és nézz be a Menedék-Erőd menüpontba, ahová a mai nappal egy-egy videó is került!

Na de akkor, következzen a rész:

~B~

"- Én úgy hiszem, az emberiség konfliktusból született. Talán ezért él mindegyikünkben egy sötét oldal is. Néhányunk magához öleli. Néhánynak nincs választása. Mi többiek küzdünk vele. És a végén olyan természetessé válik, mint a lélegzetvétel. Egy ponton mindannyiunknak muszáj szembenézni az igazsággal. Önmagunkkal."

Gyilkos elmék c. sorozat

*Jason*

Kétségbeesetten rohantam keresztül a Menedék folyosóin, abban a reményben, hogy a tervem sikerrel jár. 

Két nap telt el azóta, hogy Acheron megszökött, és Aprilt is magával vitte, eddig még "tisztázatlan" körülmények között. 

Elhúztam a számat Cameron nevetséges feltevésén. Nincs az az isten amiért April vele ment volna saját akaratából, és képtelen voltam felfogni, hogy ezt a többiek, miért nem látják. 

Én ismertem őt. 

Szerettem őt. 

Mégis képtelen voltam megmenteni. 

Ashley nem tartózkodott itthon, mivel épp egy új taggal volt, és próbálta átsegíteni a kezdeti sokkon, és felkészíteni erre a világra. Nem tudott sem Acheron szökéséről, sem a húga eltűnéséről. Pedig ő hitt volna nekem. Biztos voltam benne, hogy már aznap este, mikor fény derült mindenre utána indultunk volna. Így viszont meggyőztek, hogy April érdekében előbb tervre van szükségünk. 

Ha érdekelt volna bármi más rajta kívül, talán még viccesnek is találtam volna, ahogy a Szövetség és a G.L. tagjai együttes erővel próbálnak lebeszélni egy öngyilkos akcióról, de jelen pillanatban csak egy dolognak volt hely az elmémben. Csak egy dologra tudtam koncentrálni. 

Hogy visszakapjam Aprilt. 

Két kínkeserves napig bírtam, és az sem a türelmemnek volt köszönhető, hanem annak, hogy azok az idióták bezártak egy cellába. 

- A saját érdekedben Jason, - mondta Conlan mielőtt Rick-kel belökdöstek és rám vágták az ajtót. 

- Amint kitalálunk valamit kiengedünk, és elmegyünk érte, oké? - néztek rám szánakozva. - De addig is itt maradsz. 

- Mert amilyen hülye vagy, egymagadba rohannál oda. 

- És csak megöletnéd magad. 

- Mi meg magyarázkodhatnánk Ashley-nek. 

Édes volt, ahogy befejezték egymás mondatait, de nem igazán tudtam értékelni, mikor egy ismerős, huzatos, sivár kőkockába zsuppoltak. Megint.

- Engedjetek ki. - Hangom hidegebb volt, mint egy fagyott gleccser. - Igazatok van oké, nem vagyok bolond. Kell egy terv. 

Rick és Conlan egymásra néztek. 

Conlan megemelte a szemöldökét, mire Rick megrázta a fejét, aztán a kis rácsos ablak előtt csattanva vágódott be a tolóretesz. 

Felüvöltöttem, és ököllel estem az ajtónak, miközben ordibáltam, de nem használt. Nem engedtek ki. Magamra hagytak, de egy valamiben elszámították magukat. 

Mikor először voltam ebben a szobában, meg sem próbáltam kiszabadulni. Most azonban minden energiámat arra fordítottam, hogy kijussak innen. 

Tüzetesen átvizsgáltam minden falat, a priccset, az ajtót. Aztán újra és újra és újra. 

Órákon keresztül járkáltam körbe-körbe, egy háromszor három méteres cellában. Az idő elvesztette a jelentőségét, a tudatom teljességgel kiürült, és csak a feladatra koncentrált, leszámítva az időközönként elmémbe villanő képeket, egy gyönyörű vörös hajzuhatagról, egy ellenállhatatlanul szexi mosolyról vagy egy forró ölelésről. Ez adott erőt, hogy ne zuhanjak magamba. A tudat, hogy ő valahol ott van kint, és rám vár. 

- Jövök már hercegnőm, csak tarts ki még egy kicsit - suttogtam magam elé az ajtó mellett térdelve. Kezem végigcsúsztattam a mellette lévő falon, feltérképezve a repedéseket, amiket már szinte jobban ismertem, mint a saját testemet. 

Megdermedtem. 

A kezem megállt a mocskos téglafalon.

Lélegzet-visszafojtva, odébb mozdítottam megmerevedett izmaimat, kényszerítve az engedelmességre. Behunytam a szemem, és újra éreztem.

Alig észrevehetően, de ott volt. Egy apró mélyedés, a földtől úgy harminc centire, az ajtótól jobbra. Az ujjaim rátaláltak, majd lassan, mintha időzített bomba lenne, megnyomták. 

A levegő valósággal kiszakadt belőlem, ahogy a priccs hangos nyikorgással félrecsúszott, felfedve az alatta ásító sötétséget. 

Gondolkodás nélkül ugrottam. 

Bakancsom visszhangot verve csattant a kőnek, ahogy leérkeztem. Kezem a mocskos földre fektetve, behunytam a szemem. Az érzékeim életre keltek. Hallottam a Mendékben járkáló embereket, hallottam a kintről jövő zajokat, de a leghangosabb szívem örült zakatolása volt mindközül. 

A titkos lejáró teteje immár hang nélkül csattant vissza a helyére, totális sötétségbe burkolva engem.

Kinyitottam a szemem. A látásom kiélesedett, így nem zavart a fény hiánya. Hozzászoktam a sötétséghez, s mint rég nem látott barátot üdvözöltem.

Hátraugrottam, ahogy valami elszáguldott a lábam előtt, s egy létrának ütköztem, ami épp odavezetett, mint ahonnan jöttem.

A homlokom ráncokba szaladt, ahogy a fejemet csóválva indultam újdonsült kis barátom, patkány úr nyomában.

Húsz métert sem tehettem meg a nyirkos alagútban, mikor halványan, egy újabb létra körvonalazódott ki.

Mint az utóbbi pár óra alatt, oly sokszor, most sem gondolkodtam csak megragadtam a legalsó fokot és elkezdtem mászni felfelé.

Buzgón imádkoztam, hogy ne egy újabb rohadt cellába vezessen, ahogy megragadtam a rozsdás vas fogantyút a fejem fölött, és kilöktem az csapóajtót. 

Fény ömlött rám elvakítva, a sötétség után. 

A garázsban voltam, állapítottam meg pár perc múlva. 

A szám megrándult, majd lassan mosolyra húzódott. Végre elindulhattam Acheron villájába. 

Nem volt szerencsém. A házat azóta elhagyták, s én dühösen tértem vissza a Menedékbe. Bármilyen elcseszett helyzet is volt, szükségem volt a srácokra, ha meg akartam találni őket. 

- Tíz perc múlva a garázsban! - löktem be kopogás nélkül Conlan ajtaját, aki az ágyon hasalva, egy könyvet olvasott, de azonnal felült, ahogy beléptem. 

- Jason! Hogy a pokolba jutottál ki? 

Nem törődtem a kérdéssel. 

- A belvárosi házat elhagyták, de megtalálom őket. Nem állíthatsz meg. Két választásod van: hagysz elmenni, vagy velem jössz. 

Ezzel kifordultam a szobából, és rohantam a Menedék másik szárnyába, hogy lefolytassak egy merőben hasonló beszélgetést. 

Ahogy befordultam a sarkon elhalt Conlan szitkozódása, s ismét nem maradt más, csak a csend. A néma, magányos csend, mely arra emlékeztetett, hogy mim volt. S hogy mit veszítettem egy pillanat alatt.

- Kell a segítséged - löktem be, most is szó nélkül az ajtót, majd egy pillanatra megdermedtem. Két szempár fordult felém döbbenten a szobából. Rick és Trixie. 

A szoba két ellentétes felén ácsorogtak, és vágni lehetett a feszültséget.

- Hogy a pokolba jutottál ki? - lépett felém Rick. 

- A városi ház üres, valószínűleg feltűnt nekik, hogy meghecckelted őket, vagy nem tudom, de elmentek. Találd meg őket. 

- Mi van? Jason...

- Tíz perc múlva a garázsban. 

- Jason! 

Elhagytam a helyiséget, még mielőtt alkalma lett volna megszólalni, és a saját szobám felé rohantam fel a lépcsőn, hogy magamhoz vegyem a fegyvereimet. 

Pár perccel később, már a fekete terepjáró mellett ácsorogtam a lábammal dobolva, mikor végre befutott Conlan, és mögötte Adam. 

Gyilkos pillantást vetettem a rá, de nem szóltam. Minden segítség jól jött ez tény, de attól még idegesíthetett. 

- Van valami terved? - kérdezte Conlan, ahogy mellém léptek. Mindkettőjükön fekete farmer volt, és sötét felső, akárcsak rajtam. 

- Sajnos az emberei nem hülyék. Épp leállítják a villanyoszlopokat, leválasztják a forgalmi kamerákat, hogy kikerüljenek a műhold látótengelyéből, amelynek a segítségével megtalálhatnám őket - jött be Rick a garázsba. Öltözéke a mienkhez hasonló volt, csupán annyi különbséggel, hogy a kezében egy fekete tabletet tartott. 

- Akkor hová is megyünk? - dőlt karba font kézzel a kocsinak Adam. - Kocsikázni? Esetleg vacsizni is elvisztek? Uhh, vagy moziba. Adnak egy jó filmet. 

Vissza kellett magam fognom, hogy ne vágjam ott helyben pofán, de azért egy megvető pillantással megjutalmaztam, és nem én voltam az egyetlen.

- Valahogy nekik is kommunikálniuk kell, és arra tippelnék, hogy adóvevőt használnak. Ha pedig rádión tartják a kapcsolatot, akkor rajta lesznek az FRS-en valahol a 462 és a 468 megahertz között. 

- Ez azt jelenti, hogy megvannak? - emeltem meg a szemöldököm türelmetlenül. 

- Menjünk - kapcsolta ki a gépet Rick, majd beült előre. 

Követtük a példáját, majd az utasításai figyelembe véve Kelet felé hajtottunk. Minél messzebb és messzebb kerültük a Menedéktől, és közelebb Aprilhez annál izgatottabb lettem. Végre történik valami. 

- Miért van olyan érzésem, hogy ez egy tipikus öngyilkos akció? - törte meg a csendet Adam. - Tudja egyáltalán valaki, hogy eljöttünk, és hogy hol kell keresni a hullánkat, vagy valami? 

- Trixie tudja, - szólt színtelen hangon Rick, majd újból a kezébe vette a tabot. - És mi csak körülnézünk, semmi több. 

- Mi van? - hajoltam előre a két ülés között. - Te sem gondolod komolyan, hogy ott hagyom, ha egyszer megtaláltam, ugye? 

- De pontosan azt fogod tenni. 

- Te megbolondultál? 

Megragadtam a vállát, mire végre volt szíves elszakítani a tekintetét a képernyőről, és hátra fordulván rám nézett. 

- Nincs elég infónk Jas, és ezt te is nagyon jól tudod. Nem vagyunk felkészülve egy frontális támadásra Acheron ellen. A múltkor is csak szerencsénk volt, ráadásul többen is voltunk. Ha valami balul sülne el, nem tudjuk figyelmeztetni a többieket, vagy ha még is, órák múlva érnek csak ide. Oda megyünk, felderítjük, a terepet aztán távozunk, és megtervezzük a támadást. - Rick fáradtan visszafordult, és kibámult az ablakon. - Egy rossz döntéssel mindannyiunkat halálra ítélheted, Jason. Őt is.

- Nem értitek ugye? - néztem végig rajtuk, villámló szemekkel. - Az egyik pillanatban még ott volt velem, és miden rendbe volt, aztán egyszer csak eltűnt, és fogalmam sincsen miért. Tudnom kell a kurva életbe is, és ha segítségre van szüksége mérget vehettek rá, hogy nem fogok elsétálni. A pokolba is utána mennék. 

- Ez, mind szép és jó, de Rick-nek igaza van. Túl nagy a kockázat - szólt bele a beszélgetésbe Conlan, kikerülve egy kátyút. 

- Basszátok meg! - kiáltottam fel. - Elképzelésetek sincs milyen érzés. 

- Az a helyzet, hogy ha valaki megérti min mész keresztül, akkor az én vagyok - fordult ismét hátra, kemény tekintettel Rick. - Bízz bennünk egy kicsit oké? 

Nem válaszoltam, helyette elfordítottam a tekintetem és kibámultam az ablakon, ahogy Conlan egy elhagyott földútra kormányozta a kocsit. 

Valahol mélyen, pislákolt még agyam racionális fele, mely tudta, hogy igazuk van, de a szerelem eltaposta, hogy parázs sem maradt. 

Ki fogom hozni, ha az életem múlik is rajta. 

- Állítsd le a kocsit, Conlan - szólt nem sokkal később Rick, mire az autó hirtelen megállt. - Innen gyalog megyünk tovább. Lehetőleg maradjatok takarásban, oké? Ne lássanak minket. Körülnézünk, és lelépünk. Ennyi. 

Az utolsó szavaknál egyenesen rám nézett, én pedig összepréseltem a számat, de bólintottam. Meg volt a saját tervem és a kétkedő pillantásokból ítélve, ezt ők is tudták, de az órákig tartó szempárbajok után mind bólintottak. 

Feszülten szálltunk ki a kocsiból, s a fák között szlalomozva lassan, és óvatosan kezdtük el megközelíteni az apró, erdei faházat. Rick-nek hála tisztában voltunk a hely adottságaival, és a ház alaprajzát is láttuk, de egy dologra nem voltunk felkészülve. 

Arra, hogy csapdába sétálunk.

~Alathea~

*April*

A Nap égető forrósága, tökéletes ellentétét képzi a jég fagyos hűvösének. A fény a sötétségnek. A jó a rossznak. A szerelem a gyűlöletnek. 

Gyűlöltem, mert elárult, de ugyanakkor még mindig szerettem, s a két váltakozó érzelem hatására úgy éreztem szétszakad a szívem, s én magam is. 

Meghasadtam, abban a percben, hogy hallottam azokat a szavakat. A szavakat melyek perzselő kínok között égtek a tudatomba. 

"Hála neked, már tudom mi a különbség, jó és rossz között, és úgy érzem… úgy érzem, bármire képes vagyok, ha te mellettem vagy." 

Amikor elhangzott a szeretlek szó, elrohantam. Már mindent hallottam. Nem voltam kíváncsi többre.

- Hát szívem alaposan rábasztál - közöltem a lánnyal a tükörben. Halványan sem emlékeztetett arra a lányra, aki egykoron volt. A haja fénytelen, a szeme karikás az alváshiánytól, s a szeme keserű akár a hangulata. Ők tették ezt velem, és ezért fizetni fognak - szorult ökölbe a kezem, miközben elfordultam a tükörtől. 

- Nagyon, nagyon drágán. 

Hosszú vörös hajam csapzottan lógott a szemembe, s a tekintetem az mosdó melletti ollóra villant. Egy percig megfordult a fejemben, hogy levágom a francba, de aztán úgy döntöttem egy pasi sem ér meg annyit, szóval inkább laza kontyba fogtam, majd lassan hagytam, hogy a vállamról a padlóra csússzon a törölköző, én pedig az apró fürdőszoba zuhanyzójába léptem. Azt reméltem a forró víz lemos rólam mindent, az érzelmekkel együtt. Látni akartam, ahogy örvényként tűnnek el a lefolyóban, nem hagyva maguk után mást, csak ürességet. Az is jobb lenne, ennél a gyötrelemnél. 

Megnyitottam a csapot, majd sikoltva ugrottam ki. Jéghideg volt. 

Az a bizonyos utolsó csepp. 

A földről felkaptam a törülközőt, és magamra tekerve kitrappoltam az ajtón.

- Itt nincs meleg víz? - csattantam fel, dühös pillantásom a kanapén heverő félmeztelen férfira függesztve. Rám pillantott, én pedig megborzongtam tekintetének súlyától. 

- Kedvesem ez nem luxusszálló - mosolyodott el csábosan, de volt ebben a mosolyban valami más is. Valami ragadozószerű. Úgy nézett rám, mint oroszlán a gazellára, mielőtt átharapja a torkát. 

Egyáltalán nem voltam elragadtatva a ténytől, hogy a segítségére szorulok, de ő volt a legjobb esélyem a bosszúra. 

- Nem értem miért kellett eljönnünk a városi házból, - fontam keresztbe a karom a mellem előtt, ahogy felállt és felém lépett.

- Ez a hát jobban védhető, és sokkal meghittebb is. 

A derekamra fonta az egyik karját, és közelebb húzott magához, én pedig engedelmesen simultam hozzá. 

Távolról sem hasonlított ahhoz az öleléshez, amit megszoktam, és szerettem, de pont ez volt a lényeg. Valami más kellett. Felemeltem a fejem, és karom a nyaka köré fonva, húztam le magamhoz a fejét, mikor odakintről lövések hangja hallatszott. Megdermedtem, de Acheron nem hagyta, hogy elhúzódjak. 

- Az embereim elintézik - suttogta, egy másodperccel azelőtt, hogy a szája az enyémre tapadt. 

Hiába őrlődtem, hiába szerettem vagy gyűlöltem, mikor Acheron megcsókolt, mindent elfelejtettem.

Mindent pillanatát élveztem. Azt ahogy a teste az enyémnek feszült, vagy ahogy a keze a combomra simult. 

Felemelt, én pedig a dereka köré fontam a lábam, ahogy a nappalit a konyhától elválasztó pultra ültetett, fél kézzel odébb tolva egy tenyér sütit. 

Az agyam egyik fele felfogta, hogy a lövések szórványosabbak, ritkábbak lettek, de nem törődtem vele. Egészen addig, míg az ajtó ki nem vágódott.

- April? 

Jason az ajtóban állt értetlen és hitetlenkedő arccal, és egy pillanatra elfogott a bűntudat, de ahogy Acheron megszorította a derekam rögtön eszembe is jutott, mit tett velem. 

- Hé Jas, hogy s mint? - kérdeztem lazán, nem törődve vele, hogy a szívem ezer és egy sebből vérzik. - Épp valaminek közepén vagyunk, nem tudnál visszajönni később?

~Alathea~

*Conlan*

Ostobák voltunk, és elbizakodottak. Acheron ismét túljárt az eszünkön, mi pedig engedelmes kutyusok módjára sétáltunk a csapdájába.

Alig tehettünk meg pár száz métert, mikor tucatnyi feketébe öltözött őr bukkant fel előttünk nem messze, és lőni kezdtek. Egy fa tövébe vetettem magam, és rohadtul reméltem, hogy a többieknek is volt idejük rá. Nem igazán díjaztam volna, ha Adam szavai önbeteljesítő jóslattá válnak, és a többiek már tényleg csak a kiszáradt hulláinkért jöhetnek. 

- Megyek Aprilért! - hallottam Jason kiáltását jobb felől. Kinéztem a rejtekhelyemről, és még épp láthattam, ahogy felpattanva, a golyókra ügyet sem vetve a ház felé veti magát, kiütve az öröket akik az útjába állnak.

- Jason! A kurva életbe, gyere vissza! - ordítottam utána, de nem volt sok értelme. Úgy rohant előre, mint a lovak amelyekre szemellenzőt adtak. Csak a célra koncentrált. 

- Ez nem normális! Ki fogják nyírni, aztán a szöszi minket fog lebaszni lábról.

A hang irányába fordultam, és pár fával odébb észrevettem Adam szőke fejét, amint vicsorogva szorítja a bal kezét.

- Eltaláltak? 

Bólintott, majd fintorogva megszemlélte a bal bicepszén lévő sebet. 

- Nem vészes, de ezért valakit kinyírok! - kiáltott vissza, és rögtön cselekedett is. A hozzá legközelebb álló ember ordítva ejtette ki kezéből a fegyvert, ahogy a fejéhez kapott, majd nem sokkal később elterült a földön.

Egynek annyi, maradt ezer, gondoltam fanyarul. Nem tudtam mihez kezdhetnénk. A fegyverekkel kétségkívül előnybe kerültek, mivel különlegesekként hagyományosabb módokon küzdöttünk. Egy-null nekik. 

Ráadásul Adam képessége bármilyen hasznos is volt, mire az összeset elintézi, ránk esteledik, és kitudja, hogy az őrökön kívül mik várnak még ránk. 

Újabb kiáltás hangzott fel a támadóink közül, s kilesvén rejtekhelyemről megállapíthattam, hogy Adam ezúttal nem a képességét használta a fickó ellen, hanem egy éles kést, s mint a penge a húsba, úgy hasított egy gondolat a fejembe. 

Feltérdeltem vigyázva, hogy a fa takarásában maradjak, és körülnéztem, de a támadókon kívül nem láttam mást. 

- Adam! - szóltam oda neki, majd mikor felém fordult feltettem a kérdést, ami gáz vagy nem gáz, csak most jutott eszembe. - Hol van Rick?

Elkerekedett a szeme, mikor az ő fejében is szöget ütött a gondolat. 

Jasonnel együtt éltünk és küzdöttünk évekig. A Szövetség tagjaival alig pár napja kötöttünk békét. Kicsit még új volt a helyzet. 

- Nem tudom! 

- Remek - szitkozódtam halkan. - Rick? Rick! 

Minden kiáltozás felesleges volt, mert nem válaszolt, és kezdtem a legrosszabbtól félni. Hirtelen túl élesen láttam a szemem előtt a jelenetet, ahogy a Menedékben állva közlöm egy bizonyos kék szemű lánnyal, hogy sikerült megöletni az egyik emberét.

Nyeltem egy nagyot. 

- Con, megvan Redway! - hallottam Adam hangját, mire odakaptam a fejem, és épp hálaimát rebegtem volna, de Adam következő szavai szilánkra törték a reményeimet. - Szerintem halott! 

- Ne szórakozz, Greenfield! 

- Nem szórakozom, Burn! A csávó nem mozdul. 

Ökölbe szorult a kezem. Egyszer komolyan meg fogom ütni, de ennek sajnos nem most volt itt az ideje. 

- Van pulzusa? Lélegzik?

- Honnan tudjam? Mi vagyok én, bazd meg? Méterekre fekszik! 

- Akkor menj oda!

- Nem tudom, feltűnt-e, de lőnek ránk! - ordított vissza. - Ha nem haragszol, nem csinálok magamból szitát, de tessék csak, légy a vendégem.

Láttam, ahogy Adam teátrális mozdulatokat tesz a karjával, mire a szememet forgattam. Mindig is seggfej volt, de hogy még egy ilyen kritikus helyzetben is az, már egész lenyűgöző.

- A pokolba is.

Idegese túrtam a hajamba, mert tudtam, hogy csak egy választásom maradt ahhoz, hogy kikeveredjünk ebből az átkozott helyzetből. Olyasmihez kellett nyúlnom, amihez nem akartam, és amit csak vészhelyzet esetén engedélyeztem magamnak. Egy kezemen meg tudtam volna számolni ezen alkalmak számát. Úgy tűnik mostantól még egy ujjam kelleni fog.

A bakancsomból előhúztam egy tőrt. 

- Mire készülsz? - hallottam Adam kérdését, de nem törődtem vele, hanem a jobb kézbe fogva a markolatot, a bal tenyerem az él köré zártam, majd lassan végighúztam a penge mentén. Mikor újból kinyitottam a tenyerem, egy hosszú mély vágás volt rajta, melyből úgy ömlött a vér, mintha a Niagarát akarná lekörözni. Hagytam. Hallottam még a lövéseket, és Adam szitkozódásokkal tarkított kérdéseit, mikor behunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem. 

- Holt lelkek szellemei, gyertek hívó szavamra, engedelmeskedjetek parancsomra. Élőkőn bosszút most álljatok, gyilkos dühötök most használjátok. Ellenségeim fejét porba vigyétek, bosszús lelkeiket pokolra küldjétek.

A hangomban színtiszta erő vibrált, s ahogy kinyitottam a szemem vagy két tucat szellem nézett vissza rám, arra várva, hogy teljesíthessék a parancsomat. 

- Pusztítsátok el őket! - utasítottam őket halkan, ők pedig engedelmeskedtek. Muszáj volt nekik, mivel a véremmel fizettem, hogy e létre szólíthassam őket. 

A lövéseket kiáltások váltották fel, ahogy az átlátszó hadseregem támadásba lendült, s ahogy elhalt az utolsó lövés hangja is, felpattantam és Rick mellé rohantam. Adam már ott volt, s a saját pólóját szorította a Szövetségi mellkasára. 

- Mi az ördögöt csináltál? - bámult fel rám Adam, mire megráztam a fejem, és mellé térdeltem. 

- Később. - Lepillantottam. - Ez nem néz ki túl jól. 

- Nem mondod? 

Adam példáját követve, én is lekaptam a pólóm, és Rick combján lévő lőtt sebre nyomtam, majd az övemmel szorítókötést gyártottam. 

- Az milyen? - kérdeztem, mire Adam egy pillanatra elemelte a pólót. Felhördültem. 

- Ja, egyszóval.

- Oké, vidd vissza a kocsihoz, azonnal vissza kell vinnünk. Én megyek a hőszerelmesért. 

Meglepő, de Adam ezúttal nem vitatkozott velem, csak bólintott, így otthagyva őt, a faház felé rohantam. Utamat eszméletlen őrök tarkították, mint valami groteszk szőnyeg. 

- Jason! - vágódtam be az ajtón, majd meg is torpantam egyből. 

Jason a szoba közepén állt, döbbenten meggörnyedt vállal, és a konyhát leválasztó pult melletti párost bámulta. April törölközőben állt előtte, Acheron pedig mellette, és a lány karját fogta. 

- Uram! - rohant be mögöttem az ajtón egy barna hajú férfi, mire felkaptam az első kezem ügyébe eső dolgot, és minden erőmet beleadva halántékon vágtam. Már azelőtt elvesztette az eszméletét, hogy a földre zuhant volna. 

Elhajítottam az esernyőt, és helyette megragadtam Jason karját, míg a másikkal Acheron felé intettem. Szinte azonnal megjelentek, s átetsző alakjuk körbefogta a döbbent férfit. April sikoltva hátrált el mellőle a folyosó felé, én pedig Jasont rángattam az ajtóhoz. 

- Gyere már, bazd meg, mennünk kell! 

Miután sikerült kicibálnom az ajtón, már nem kellett a kezét szorongatnom, mint egy engedetlen gyereknek, hogy jöjjön velem. Tartotta a lépést, habár egy szót sem szólt, még akkor sem mikor belökdöstem az anyósülésre, én magam pedig a kormány mögé ugrottam. 

Gázt adtam, és olyan gyorsan hagytam el a helyszínt, ahogy csak az autó és az útviszonyok engedték. 

- Hogy van? - néztem a visszapillantóba.

- Őszintén? - kérdezte Adam, miközben fogást váltott Rick testén, hogy jobban tudja rányomni a pólót. - Félig már hulla, és mire a Menedékbe érünk teljesen az lesz. 

Gyorsítottam, miközben azon gondolkodtam, hogy a szarba siklott minden így félre. 

Kezem megcsúszott a kormányon, s ahogy lepillantottam feltűnt, hogy tiszta vér minden, s ez most az én vérem volt. 

Ökölbe szorítottam a bal kezem. 

- Távozzatok e létről, a túlvilágra immár, kik hívásomra jöttetek, menjetek most már.

Éreztem az erő hullámzását a kocsiban, s tudtam, hogy a szellemek visszatértek a helyükre.

~Alathea~