8. fejezet

Üdvözlet mindenkinek!

Vasárnap? Igen… Új rész? Naná! :D

Bizony, kedves olvasó, a hét utolsó napján, ismét világot látott a történet 8. fejezete, melyet, ha három szóban kellene összefoglalnom, így jellemezném: Váratlan. Kilátástalan. Érzelmes.

Apropó, szavak… Egy új szavazást is indítottunk, és ha egy kicsit lejjebb tekersz, majd jobbra tekintesz, te is láthatod. Szavazzatok bátran, nekünk sokat számítana, és szórakozásnak se rossz, ha épp kattintgatni támadnak kedvetek.

Valamint egy közérdekű közleményre is felhívnánk a figyelmeteket! A jövő héttől kezdve, az ÚJ részek, SZOMBAT ESTÉNKÉNT kerülnek fel majd nagy valószínűséggel, így egy nappal hamarabb olvashatjátok, a történet további kibontakozását.

Kommenteljetek, szavazzatok, írjatok, szórakozzatok!

És most itt az ideje az olvasásnak!

~B~

"S ne gurulj dühbe, majd csak megtalálod a kivezető utat. Ha már végleg nincs más, szépen veszíts. Ne légy olyan, mint a tört gerincű kígyó, mely önmagába harap. Még nem roppant meg a hátad. Várd meg, amíg baj ér, akkor is ráérsz zokogni. Várd meg a küzdelmet, mielőtt feldühödnél. Van még időd."

Ernest Hemingway

*Ashley *

Kellemes téli napnak indult. Az ég tisztán kékellt, s a Nap, tündöklő fénye, öröm táncot járva csillant meg, a hegyoldalt borító fehér havon. Csak egy tétova madárpár szelte át a boltozatot, egymás követve hűségesen, s köztük, a láthatatlan kapocs, szinte fénycsóvát húzott maguk után. Ennyi, semmi több, az életnek, pusztán két kis lélekben egyesült, jele burjánzott a tájon, mely nyugalmat, és békét árasztott. Az ablak előtt állva, azon merengtem, milyen meghitt, milyen, idilli, és csendes lenne a lét, ha ezt a pár percet az egész sorsomra ki tudnám terjeszteni. Derültségben, örömben fürdőzhetnék minden nap, majd a boldogság bársonyos köntösét borítanám magamra, és jó szorosan megkötném, hogy örökké a fogva tartson. De nem! Az én végzetem más utakat rejtegetett számomra, így hát élveztem a pillanatot, melyet soha senki nem tudott már elvenni tőlem. 

Fohászkodtam, minél tovább kitartson, és még legalább, egy óráig élvezhessem a megnyugvást. De a telefonom közbe szólt…

Még egy utolsó pillantást vettem a táj felé, minden egyes kis részletét lefényképeztem, és jó mélyen elraktároztam az elmémben, majd tüdőmet megtöltve új energiával, az üvegasztalka felé sétáltam.

Kezembe vettem a finom kis készüléket, és homlok ráncolva olvastam, hogy új SMS-em érkezett… Shane-től…

„Acheron ránk támadt. Az Erődöt bevették. Szükségünk van a Szövetségre. Tudni fogjátok az utat.” - Vagy háromszor elolvastam az üzenetét, és különböző érzelemhullámok kerítettek hatalmába. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy "Tessék???" aztán jött, az „Aha persze…”, majd az „Árpilis elseje, már régen elmúlt…”. Végül pedig,végkifejletként, kitört belőlem az igazi jóízű nevetés. A hasamat fogva kacagtam, és szinte magam előtt láttam a képet, ahogy a nagy Shane Lemmer, tehetetlenül sipákol, hogy - Segííítséég! Seggííítség! Valaki, mentsen meg! - Muszáj volt lerogynom, az asztal melletti székre, mert már nem bírtam nevetéstől állva maradni. 

- Na jó, Ashley, most már ideje abbahagynod - szóltam magamra - életek vannak veszélyben - embereltem meg magam nagy nehezen, és elkezdtem gondolkodni, mivel is kezdjem. Lassan felálltam, és lila garbómat megigazítva, az emelet felé vettem az irányt. Félúton, a márványlépcsőn felfelé, aztán megtorpantam, hogy mégis kihez is indulok. A szövetségesek nagy része Cameron, főzőversenyére ment, Rick, hívásomra, Trixie-t vitte a kórházba, miután a boríték elrejtése közben sebesülten találtam rá az erdőben,és hogy mi történhetett vele, máig rejtély maradt számomra, mivel az eszméletvesztéssel küszködött, így semmit nem tudott mondani. AztánTsunade is eltűnt valahova, ami mostanában elég gyakran előfordult nála, Jason-t pedig bevásárolni küldtem. Egyedül April volt a Menedékben, de neki ez lett volna az első ilyesfajta bevetése.

Gondolkodóba estem,hogy miként, és hogy is szervezzem ezt meg. A lépcső korlátján rajzolgattam félköröket az ujjammal, miközben az elmém, kidobozolta az információkat, és a megfelelő helyre rendezte. Az tűnt a legmegfelelőbb kivitelezésnek, ha Jason-t értesítem először, mivel ő volt a lehető legközelebb a Menedékhez. A volt G.L.-es majd szól a többieknek, hogy baj van, és hogy menjen mindenki az Erődhöz harcra készen, Acheron lecsapott. Én addig April-el indulok el,és megtesszük a tőlünk telhetőt. Ez volt a tervem, ám a húgom szobája felé haladva, hatalmába kerített a félelem, és a tétovázás, ólomsúlyú érzése.

Egy újabb küzdelem, mely életeket követelhet, egy újabb ellenség, mely ismeretlen kártyákkal játszik, és félő, hogy pókerarcot vágva, mindenkit kicselez. Aztán ott volt April, akivel be kell törnünk, egy idegen világba, harcolva sötétség démonaival. Kíméltem őt, mindenféle erőszaktól, de most nem tehettem mást, együtt kellett szembenéznünk az alvilág császárával.

Az szobájához érve, próbáltam higgadt maradni, de a hév amellyel berontottam az ajtaján, csöppet sem volt nyugodtnak mondható.

- April, készülj. Nincs vesztegetni való időnk, azonnal indulni kell! Nyakunkon a veszedelem, és az őrület!

- Mi van? Miért, mi történt? - nézett hátra, kezében egy kis tükörrel.

- Shane történt - léptem beljebb a szobába, neki dőlve az ajtófélfának.

- Aha, ebből sokat értek, esetleg kifejtenéd bővebben? - pillantott rám a tükörbe nézve, háttal ülve nekem.

- Figyelj rám April, ez most fontos - kuporodtam le az ágy szélére, és megfordítottam őt, a székkel együtt.

- Oh-oh, nem szeretem mikor így nézel - hátrált kicsit a fejével, homlokát ráncolva.

- A legfontosabb, hogy ne veszítsd el a kontrollt magad felett, rendben? Amit mondani fogok, lehet elsőre nem fog tetszeni, és ijesztő lesz, de te már készen állsz, - néztem a szemébe, bátorságot, és nyugalmat sugározva. Minden erőmre szükség volt ehhez, hisz bennem is ott bujkált a félsz.

- Mi? Mire állok készen? Ash kérlek térj a lényegre! – mondta kissé izgatottan, és lerakta a kezében lévő sminktükröt.

- Mondtam, hogy nyugodj le, nem? - szóltam rá, kicsit hangosabban, ez általában bejött, így teljesen a feladatra tudott koncentrálni, és sikerült vele a pánikot is megszüntetnem. - A G.L. bajban van, Acheron és emberserege bevette az Erődöt. Shanéket elfogták. Nekünk kell segíteni. Mivel emberekről van szó, könnyen lehet az elméjüket manipulálni. A békét, és a nyugalmat kell erősíteni bennük, vagy amit a helyzet épp megkíván. Ez lesz az egyik feladatot. A másik pedig a harc.

- Rendben, csapjunk bele - vágta rá, pár másodpercnyi gondolkodás után, és nem jöttem rá, hogy valóban olyan higgadt, mint mutatja, vagy mindez csak egy jól felfestett álca. Bizonytalanságom miatt, jobbnak láttam, ha tovább folytatom a biztatást.

- A G.l.- elleni küzdelemben is remekül megálltad a helyed, azóta pedig Alex-el , és a többi szövetségessel még többet edzettél. Készen állsz rá, mind lelkileg, mind testileg. Ez egy kicsit, más lesz, mint az előző összecsapás, de a lényeg ugyanaz. - Kis szünetet tartottam, és a reakciót figyeltem. Tekintete a padló, és köztem cikázott, de tudtam, hogy minden egyes szavamat vissza tudná mondani. Erős lány volt, és olykor irigyeltem is, hogy milyen gyorsan alkalmazkodik ehhez a világhoz. - Most öltözz át, csatold fel a fegyvereket és lent találkozunk. Olyan ruhát vegyél fel, amiben könnyen tudsz mozogni, és persze jól is érzed magad - mosolyogtam rá, és rögtön tudta, hogy a divatos öltözködési stílusára gondolok. 

- Okés, és köszi Ash - érintette meg a vállam, ahogy felállt, és elkezdett készülődni. Ezzel, a finom gesztussal adta a tudtomra, hogy igenis szüksége volt, a nővéri biztatásra, a tökéletes maszk mögött. Ahogy ott pakolgatott a gardróbjában, eszembe jutottak az emlékek, hogy milyen volt, mikor rátaláltam. Egy kicsit hetyke, gőgös, rátarti lány, aki élt a saját tökéletes kis álomvilágában, most pedig, szinte egy kész nő állt előttem, ki megértette a feladat súlyát, és büszkén várta a megpróbáltatásokat. Na persze, a kislányos bájosság, és szeretni-való jellem mindig jelen volt. 

A nosztalgiázás közben, hirtelen észbe kapta, hogy nekem is készülődnöm, kell, így felpattanva, szaladtam át a saját szobámba, ami egyel arrébb foglalt helyet. Felkaptam egy kényelmes testhez tapadó, farmert, a garbómat, sötétkék hosszú ujjúra cseréltem, rávettem, egy gombolós fekete kardigánt, majd egy világos, lezser kabáttal zártam a sort. Szőke hajamat, szoros copfba kötöttem, felcsatoltam a kardom, pár kést rögzítettem az övemre, néhányat pedig, a fekete lapos talpú csizmámba rejtettem. Utoljára még körbe néztem a szobában, hogy minden megvan-e, amire szükségem van, majd a mobilt, és a slusszkulcsot, az iratokkal együtt zsebre téve, a földszintre indultam. April még nem volt ott, de egy perc se telt el, és már jött is le a lépcsőn, tőle szokatlanul, talpig feketébe öltözve. Mintha nem is ő lett volna, fekete bőrdzsekit viselt és hozzá fekete farmert, hosszú csizmával. Az ő haja és össze volt fogva, kardja pedig ott lógott az oldalán. Hmm, ezek szerint, az ellenséghez öltözött, - néztem végig rajta, - végül is nem rossz terv, olvadj be, légy észrevehetetlen. 

- Indulhatunk- ért mellém. 

- Rendben, az Audival megyünk - léptünk ki a hidegbe, de örömömre a nap még mindig melengető szikrákat szórt felénk.

- Muszáj? 

- Miért, mi a baj vele? Azon rajta van a téli gumi is, és nem rég lett feltankolva. - sétáltunk a garázs felé.

- Hát arra gondoltam, mivel amúgy is ilyen szép idő van, napsütés, és társai, mehetnénk a Ferrari F430 Cabrió-val.

- Tessék? - kerekedett el a mondandója folytán a szemem, mikor, meghallottam, hogy a kicsit sem feltűnő, tűzvörös Cabrióval akar menni, ilyenkor…. - Tél van April, tél! Bármikor ránk szakadhat az ég. Nem beszélve arról, hogy azt a kocsit mindenki megbámulja.

- Ugyan, Ashley, nyugi. A tetejét bármikor fellehet hajtani, csak egy gombnyomás, egyébként pedig, száz ágra süt a nap, és senki nem fogja megbámulni a kocsit, mert nem lesz rá idejük - nevetett fel April, a kocsihoz érve. – Na, légyszi - pislogott nagyokat, bevetve a cuki nézést.

- Hihetetlen vagy te… - sóhajtottam fel az őrült ötlete miatt, - De én vezetek, és ha egy csepp eső, vagy hópehely is lehullik az égből, azonnal feltesszük a tetőt!

- Rendi - nyomta a kezembe a kulcsot, mire én felhúzott szemöldökkel meredtem rá, hogy ezek szerint, ő ezt már előre kitervelte, és készült… persze reakcióként, csak egy csintalan mosolyt kaptam, vállrándítás kíséretében. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy Jasonnek még nem szóltam róla, hova tartunk, így gyorsan bepötyögve a szöveget, üzentem neki, s általa mindenki másnak is.

Beültünk az autóba, és kigurultunk az útra, mely szerencsére nem volt jeges. Próbáltam a sebesség korlátozás határán mozogni, mivel sietni kellett, de a szabályokat mindig betartottam. Nem hiányzott még egy baleset, vagy büntetés…

April bekapcsolta a rádiót, és valami ütemes, pörgős zenét keresett, mikor megtalálta azt, rögtön lázba jött, és az ütemet dobolva, énekelni kezdett.

- Buddy you're a boy make a big noise. Playin' in the street gonna be a big man some day - vette hangosabbra a hangerőt, és már a kocsi is az ütemnek megfelelően dübörgött. Igazság szerint, erre volt most a legkevésbé szükségem.

- April, nem lehetne esetleg… - fordultam felé.

- You got mud on yo' face. You big disgrace. Kickin' your can all over the place. Singin'! - énekelt tovább rám sem hederítve, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és felállt.

- We will we will Rock you. We will we will Rock you!!! - tombolt a kocsiban, kihajolva az ablakon, és a mellettünk elsuhanó kocsik pedig elkezdtek dudálni.

Remek, ez valami hihetetlenen komolyan… Arról volt szó, nem vonjunk magunkra a figyelmet, aztán a biztonságról már nem is beszélve. Lejjebb vettem sebességet, és azt terveztem, türelmesen megvárom, míg vége van a számnak, ám a számításba itt is hiba csúszott…

- Ez az kisanyám! Még egy kis fenék rázás is jöhet hozzá! - szólt ki egy férfi, a baloldalunkon lévő Volvo-ból, és a nyelvét nyújtogatta obszcén módon.

- Szopd le magad, vén fószer! – üvöltött ki April , majd bemutatott a baseball sapkás fickónak. Na ekkor fogyott el a türelmem. Lehalkítottam a zenét, megragadtam a karját, és visszahúztam az ülésbe.

- Ebből elég volt, kösd be magad, és maradj nyugton - vettem rá szigorú pillantást.

- De hát hallottad, mit mondott az az…

- Elég volt! - vágtam a szavába, mielőtt még további csúnya szavak hagyták volna el a száját. - Nem kell nekünk a balhé, tartalékold az energiádat. - Ez volt az utolsó beszélgetésünk, az út folyamán. April keresztbe font karokkal ült, az ablakon kifelé bámulva, én pedig óvatosan az autókat kerülgetve, hagyatkoztam az érzéseimre, hogy megtaláljam az Erődöt. Shane azt írta, meg fogjuk találni, és így is volt. Valamilyen ismeretlen erő vonzott magához, mutatva az helyes utat. Pár óra elteltével megleltük a helyet.

Egy óriási építmény magasodott az égig, erőt és acélosságot sugallva. Szinte megkövetelte vendégétől a tiszteletet, és a hajbókolást, akár a kastély ura. A bejáratánál rengeteg kocsi sorakozott, és két őr strázsált masszívan védve a bentieket.

- Szóval ez lenne az - kapcsolta ki az övét April, miközben szemét végigfuttatta a létesítményen.

- Igen. Na jól van, a terv a következő. A két őrön, a képességeink segítésével fogunk bejutni. Te kezded, majd én a döntésbefolyásolással megerősítem a dolgot, és már bent is vagyunk. Csak akkor vedd elő a kardot, kint még ne, rendben? - fürkésztem arcát, ő pedig bólintott.

April-el kiszálltunk, a fák árnyékába elrejtett kocsiból, és lazán az őrökhöz sétáltunk.

- Szép napot mindkettejüknek - szólaltam meg eléjük érve - az a helyzet, hogy mi be szeretnénk menni oda, várnak ránk.

- Senki nem mehet be! - dörmögte a két méter magas betontömb.

- De mi nagyon szeretnénk - hízelgett kedves hangon April - tudják, a jelenlétünk nélkül Acheron nem érzi jól magát. Szükség van ránk, most szólt. Magunknak nem? - döntötte oldalra a fejét incselkedve. 

- Azt a parancsot kaptuk, hogy senkit ne engedjünk be! - morogta a másik grizzly.

- Oh, hát ez nagy baj. De nem ránk nézve, hanem magukra. Ismerve Acheron módszereit, biztosan lesz irgum-burgum, ha minket nem engednek be mellé. - Láttam April-en, hogy a beszéde közben kiterjeszti rájuk a hangulat hullámot.

- Ugye most már bemehetünk? – tettem fel a végső kérdést, és segítettem nekik a döntésben.

- Igen - lett üveges a grizzly tekintete, és arrébb állt az útból, mi pedig besurrantunk.

Egy hatalmas előcsarnokban találtuk magunkat, amikben a sötét színek domináltak, csodálatraméltó összhangban egymással. Lenyűgöző látványt nyújtott volna, ha nem rondít bele az összképbe, a rendetlenség, és a romhalmaz. Ekkor egy fülsértő ordítás zengte be az épületet, és mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket.

- Azt hiszem arra lesznek, gyerünk, - rántottuk elő a kardot, és a folyosón, óvatosan araszoltunk a terem felé. Szerencsékre, csak négy katonával találtuk szembe magunkat, akiket a telepatikus képességeink, valamint a tőrök segítségével hamar harcképtelenné tettünk. A zajok eközben egyre hangosabbá váltak, a fülünket, ugyan sértették, de a célunkban segítettek. 

- Ott vannak bent - hajoltam be az utunkat keresztező folyosóra, melynek végén, egy faragott faajtós, terem állt.. - Figyelj, óvatosan rést nyitunk az ajtón, és akiket csak el tudunk érni telepatikusan, rávesszük, hogy menjen ki, lehetőleg egyesével, - suttogtam April-nek. - Aztán…

- Lám, lám, vendégeink vannak - fogta meg a vállam egy erős kéz, és megfordulva, tizenöt fekete egyenruhás katonával találtam szembe magam. - Gondolom a házi gazdához jöttetek, mi majd mutatjuk az utat, - mondta negédes hangon, gúnyolódva a kopaszra borotvált férfi.

- Vigyétek! - biccentett embereinek,akik azonnal engedelmeskedve, felénk indultak… 

- Futás! - löktem el magam a faltól, April kezét megfogva, és teljes erőnkből rohantunk a terem felé. Muszáj volt kockáztatni, nem tudtam mi vár ránk oda bent, de Shane biztosan ott volt, és vele összefogva talán többre megyünk, ebben bíztam.

Ekkor berontottunk a helyiségbe, és szembenéztünk a halállal. A kép mely a szemem elé tárult, megingatta a hitem. Egyedül csak a remény maradt. A remény, hogy valahogy ezt is túléljük…

~Blyana~

*Jason*

Nagyot sóhajtva húztam elő a zsebemből a papírlapot, és kihajtogatva átfutottam még egyszer, hogy biztosan meg van-e minden. 

Egyáltalán nem értettem, hogy jutottam ideáig. Az egyik pillanatban még Aprillel feküdtem az ágyban, és valami gagyi romantikus filmet néztünk, amit ő választott, aztán a következő percben Ashley berobbant, a kezembe nyomta a lapot, és kitessékelt a szobából, hogy induljak máris. 

De nem ám, valami sürgős vészhelyzet volt épp kilátásban, amit csak én tudtam volna el hárítani. Oh, nem. Hacsak azt nem vesszük vészhelyzetnek persze, hogy elfogyott a fagyi. 

Komolyan, vásárolni küldött. Engem!

Nem értem Ashley-nek, hogy támadt az a zseniálisan képtelen ötlete, hogy engem küld, de így történt. Egyszer csak az ajtó előtt találtam magam, egy listával ami hosszabb volt, mint maga az ENSZ-i egyezmény. 

Na meg persze, hogy véletlenül se legyen egyszerű az életem, nem csak a szokásos konyhai kaják voltak rajta, hanem azok a dolgok is amik az itt lakók felírtak a heti vásárlás felelősnek, és gondolom nem mondok újat ha kijelentem, hogy a lista háromnegyede, zsúfolva volt a legcsajosabb cuccokkal, amikről még csak nem is hallottam. 

Végem volt. 

Mint aki a kivégzésére tart, indultam a garázs felé, miközben az az átkozott papír úgy égette a zsebem, mintha legalább izzó parazsat dugtam volna bele. Ráadásul tudtam mi vár rám, ha véletlenül valamit lehagyok, vagy rosszat hozok. 

Múlthéten Alex vásárolt, de mikor visszaért, Kassia majdnem leharapta a fejét, mert elfelejtett valami ostoba körömlakkot hozni neki. Valami marsalát magyarázott a csaj, bár lövésem sem volt mi az. Van egyáltalán ilyen szó?

A bevásárlóközpontig olyan lassan hajtottam, ahogy csak tudtam, de előbb-utóbb csak megérkeztem, majd bevonszolván magam, tanácstalan arccal álltam meg. Az emberek szitkozódva kerülgettek. Nem igazán tetszett nekik, hogy az út közepén állok, de balszerencséjükre engem meg nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Bár pontosan tudtam. 

Végül az istenek csak megkönyörültek rajtam, mert nem sokkal később - habár nekem óráknak tűnt - egy csaj lépett hozzám, hogy segíthet-e valamiben. 

Hálás vigyort küldtem felé, és buzgón bólogatva húztam elő a "listát", ő pedig egy szó nélkül elvette, majd kihajtogatva olvasni kezdte. Hangosan felnevetett, majd biztosított róla, hogy mindenben segít.

Ódákat zengtem volna neki a köszönetemről, mert segítsége életmentő volt. Macy - legalább is a névtábláján ez a név állt - elindult az áruház felé, én pedig engedelmesen követtem miközben megkaparintottam egy nagy gurulós bevásárlókocsit. 

Az volt az érzésem, hogy szükség lesz rá, ha nem kettőre.

- És végeztünk is! - jelentette be a szőke lány, körülbelül két órával később, míg én zavart pillantásokkal mustráltam az előttem terpeszkedő kocsi tartalmát. Igazam volt. Tényleg elkelt volna kettő is.

Hálásan köszöntem meg a segítségét, és tényleg az voltam. Így is elég cikis volt, mikor elértünk a különféle hajkencéktől és sminkektől, a tamponokig, de ha egyedül kellett volna a polc előtt állnom, és kitalálom, melyik kell, biztos, hogy kirohanok a boltból ha nem a világból. 

Soha a kúrva életben nem vásárolok többet. 

Végül, mikor úgy ítéltem, hogy tényleg megvan minden kiszálltam a kocsiból, és a listát papírgalacsinná gyűrve, a garázs fala mellett álló kukába hajítottam, ahogy a csomagtartó felé lépkedtem. 

Gyors pillantást vetettem az órámra, ahogy megragadtam a zacskókat. Délután három volt, de túl nagy a csend. 

Nem hallottam az épületből egyetlen neszt sem, ami lássuk be, már magában csodaszámba ment.

A konyha felé menet kiterjesztettem a hallásom, és átfésültem a helyet, de igazam volt. Senki nem volt itthon. 

Fura, gondoltam a konyha felé tartva, s épp felemeltem a kezem, hogy az átkozott szatyrokat az asztalra ejtsem mikor meghallottam Ashley feszült, és April ideges hangját. 

Jéggé dermedtem, s zsibbadt ujjaim közül kicsúszott minden. Fel sem tűnt, hogy az egyik zacskó tartalma a földön kötött ki, s az elegáns fehér csempét, most vörös körömlakk foltok, és törött üvegszilánkok borítják. 

A jó kúrva életbe! 

Nem törődve semmivel, a lépcső felé vetettem magam, hogy mielőbb a fegyvereimhez érjek, és a lányok után indulhassak.

Az Erődbe. 

Elképzelésem sem volt, mi a fasz történhetett, hogy Shane Ashley segítségét kérte, de nyilván nem arról volt szó, hogy eldugult a WC. 

Egyetlen lehetőség maradt, még pedig arra gondolni sem akartam, de muszáj volt.

Acheron.

A szobámba érve, rekordidő alatt kapkodtam fel a fegyvereket, s már ismét a garázs felé rohantam, mikor befutott Ashley SMS-e azzal a felszólítással, hogy azonnal értesítsem a többieket, és mindenki harcra készen húzza a seggét az Erődbe. Acheron lecsapott. Na jó persze, nem szó szerint így írta.

Kocsiba vágtam magam, a kérésnek megfelelően, mindenkinek dobtam egy üzenetet, majd úgy hajtottam Kelet felé, mint egy őrül, totális ellentéteként annak, ahogy nem is olyan rég a pláza felé iparkodtam. Őszintén szólva, azt se bántam volna, hogy ha van egy kis nitró a verdában, mert aggódtam, hogy túl későn érek oda, habár April-ék csak néhány perccel előttem távoztak. 

Sosem gondoltam volna, hogy az életben még egyszer beteszem a lábam az Erődbe, vagy ha mégis megfordult ilyesmi a fejemben, úgy képzeltem akaratom ellenére rángatnak be. Na de hogy önként, és majdhogy nem dalolva - na jó azt azért nem - érkezem, tiszta baráti - na jó talán azt sem – szándékkal, az életben nem hittem volna el, s ha valaki ilyet mond a képébe röhögök.

Most mégis ez volt a helyzet. 

Ashley kocsija már ott volt, mikor nagy fékcsikorgás közepette megálltam, s nem csak az övé, hanem vagy két tucat fekete Nissan is. 

Szentségelve téptem fel az ajtót, s anélkül indultam meg befelé, hogy egyáltalán mérlegeltem volna a helyzetet. Mennyien lehetnek bent, mi lenne a legjobb stratégia és a többi. 

Nem volt ezekre időm, mivel April minden valószínűség szerint, épp odabent vív élet-halál harcot Acheron seregével. 

Meg kellett találnom, méghozzá minél előbb, így felrohanván a lépcsőn egy jól irányzott rúgással bezúztam az ajtót, s rávetettem magam, az első feketébe öltözött fickóra, aki az utamba került. 

Határozottan előnyömre vált az itt töltött idő, ismét, mivel velük ellentétben úgy ismertem a terepet, mint a tenyeremet. 

Na ja, úgy néz ki, a mai nap mottója a: " Sosem hittem volna..."! 

Erősen füleltem, hogy a folyamatos harci zajok között megtaláljam a lányokat, és nem is volt könnyű úgy, hogy közben minden oldalról támadtak, de végül csak kiszúrtam őket. 

Shane dolgozószobájában, hol máshol. 

Hármasával szedve a lépcsőket rohantam fel, és ismételten mindenfajta gondolkodás nélkül léptem a szobába, azonban, ami ott fogadott, attól egy másodpercre még nekem is elállt a lélegzetem. 

A szobában semmi nem volt már a helyén. Az asztal ripityára zúzva, az oldalán feküdt, a székek és a kanapé szintén hasonló állapotban hevert a szőnyegen, amit vörösre festett a kiontott vér elképesztő mennyisége. Na már persze, ami látszott belőle, ugyanis a szoba padlóján Acheron halott, vagy haldokló emberei feküdtek magatehetetlenül.

Az élők pedig, egy körbe fogták a terem közepén váll-vállnak vetett, négy alakot. 

April és Ash sértetlennek tűntek, velük ellenben azonban Shane és Adam tele voltak vágásokkal, habár ez egyikőjüket sem zavarta abban, hogy megállás nélkül tizedeljék az ellenséget. 

- Félre! - kiáltott fel Shane, s megragadva Ashley karját arrébb rántotta a lányt, épp mielőtt az éles acél penge kárt tehetett volna benne. Láthatólag Ashley is meglepődött, mert egy pillanatra hitetlenkedve bámult fel Shane-re, aki addigra már el is fordult tőle. 

Ha egy szóval kéne, jellemeznem azt mondanám, abszurd volt a helyzet, mégis valódi. 

Láttam, hogy April megbotlik egy elterülő férfiben, és ez magamhoz térített. Pillanatok alatt mellette termettem, és a markolattal kíméletlenül tarkón vágtam az előtte álló férget, aki eszméletlenül zuhant a lába elé. 

- Szia hercegnőm - vetettem rá, a helyzethez csöppet sem illő szexi vigyort. - Hiányoztam?

~Alatlea~

*Rick*

Amint megkaptam a hírt, otthagyva csapot-papot rohantam a telefonban megnevezett helyre. Nem érdekelt, hogy Alex milyen megvető pillantásokat vet felém, ahogy Kassia értetlenségről tanúskodó szavai is elmentek a fülem mellett. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni, az az egy dolog pedig mérföldekre volt tőlem, sebesülten, élet-halál közt lebegve. Hiába voltunk egymástól távol oly sokáig, még mindig nem csillapodtak az érzéseim iránta. Sőt, elviselhetetlenebbek lettek.

Minden kocsit lehagytam az utakon, úgy száguldottam, hogy időben odaérjek hozzá. Magamat hibáztattam, amiért nem harcoltam eléggé, amiért hallgattam a Szövetséges társaimra, hogy várjunk, amíg több információ lesz a birtokunkban, és csak utána nézzünk szembe a valósággal. A kocsiban ülve, padlógáz mellett azonban rájöttem: tulajdonképpen mind palira vettek engem, nem bíztak benne, csak egy lerázó duma volt, amit hallottam tőlük, napjában többször ismételgetve, hogy megszabaduljanak a nem kívánt helyzetektől. Biztos voltam benne, hogy így volt; senki sem hitt bennem… benne… bennünk…  Egyedül én voltam, aki felismerhette Trixie-ben a jót. Gyerekkorunk óta ismertem, és tudtam, hogy nem olyan, aki egyszerűen hátat fordít az elveinek. Nem lehetett olyan. Nem.

Ezért volt a nap minden percében a gondolataimban.

Hibáztam, mert elébe kellett volna mennem a dolgoknak, és meggyőzni arról, amit tudom, hogy a lelke mélyén ő is tud. Hogy jó ember. Hogy utálja Shane-t, hogy szeret engem, és hogy közénk tartozik. Mindig is közénk tartozott. Hűen hittem benne a kezdetektől fogva, hogy Trixie csak néhány vonásában hasonlít a bátyjára, semmi több nem köti össze őket, és ezt most is így gondolom.

Ha időben cselekszem, mellette lehettem volna, és akkor ez nem történik meg!

A kocsi befarolt, a száraz föld felporzott, ahogy lefékeztem az erdő szélénél, aztán az utamat gyalog folytattam, a fák sűrű rejtekén át. Ahogy az úton a kocsik közt, a fák között is szlalomoztam veszettül, de amikor kiléptem egy öreg, kérges törzs mögül elállt a lélegzetem. Azt sem tudtam, mi történt egészen pontosan, kik voltak ott, vagy, hogy hogyan jutottam el a mozdulatlanul fekvő testhez, csak a lány lecsukódott szemhéjára, vérző oldalára, és eszméletlenségére tudtam koncentrálni. 

A lehető legóvatosabb helyzetben, a karjaimban vittem a kocsiig, és minden alkalomkor, amikor megmozdult, felszisszentem a fájdalmas nyögéseit hallva. Mire a legközelebbi kórházhoz értünk már több mint egy óra eltelt, ami újabb okot adott az aggodalomra. Útközben percenként pillantottam hátra a hátsó ülésre, hogy a rögtönzött, a csomagtartóban talált lepedőből készített kötést ellenőrizzem, de amikor egyre csak terebélyesedni láttam a rajta esett foltot, inkább a gázra tapostam. A kórházban egyszerre három nővértől kértem segítséget, akik próbáltak lenyugtatni, és folyamatosan azt hajtogatták, hogy a viselkedésemmel zavarom a betegek nyugalmát, de momentán az sem érdekelt, ha meg kell küzdenem azért, hogy benn maradhassak az épületben. Amikor végre bevitték Trixie-t a műtőbe, összeszorított szájjal figyeltem, ahogy gyönge teste rázkódik a kemény hordágyon, s mikor becsukódott mögötte a fehér ajtó, térdre rogyva imádkoztam, remélve, hogy nem futottam ki az időből. Percek, órák, napok? Ki tudja mennyi idő telt el, mire újra kinyílt a műtő ajtaja, mindenesetre nekem éveknek tűnt, de Trixie-t ekkor is csak egy pillanatra láthattam, épp annyi időre, amíg áttolják egy másik szobába. Az egyik zöld ruhába öltözött alak odasétált hozzám, és megnyugtatott, hogy semmi gond, ne aggódjak, mert túl van az életveszélyen, azonban képtelen voltam bármit is elhinni, amíg a saját szemeimmel nem láthatom.

Végül újabb fél órás várakozás után végre bemehettem hozzá, bár még nem ébredt fel. Összekuszálódott barna haja beterítette a fehér, kórházi párnát, az ágya mellett infúzió csöpögött, mely egészen a karja hajlatáig tartott, ahol speciális kötszerrel rögzítették a helyén az ahhoz tartozó tűt. Elszorult a szívem, ahogy tekintetem az oldalára tévedt, ahol az óriási nyílt sebre csupán egy éppen átszíneződött kötés emlékeztetett. A nővér tájékoztatott a fejleményekről, miszerint a sérülés nagyon mély volt, de sikeresen összevarrták, és bár Trixie nagyon sok vért veszített, erős küzdelem árán, de sikerült stabilizálni az állapotát. Akkora kő esett le a szívemről, hogy majdnem darabokra törte a kórház csempepadlóját. Az ágya mellé guggolva, a kezét szorongatva figyeltem őt némán, semmi körülöttem zajló esemény nem érdekelt, akár a tűz is kigyulladhatott volna mellettem, arra sem reagáltam volna. Csak őt figyeltem. Hiába nem volt magánál, éreztem, hogy tudja, hogy ott vagyok, és az az érzés is egyre csak erősödött bennem, hogy minden rendben lesz. Nem számított, hogy a Szövetségesek keresztülnéztek az igazságon, és az sem hogy Trixie mit művelt önkívületi állapotban, csupán egyetlen lényeges dolog volt: hogy felébredjen.

A karomat a feje fölött pihentetve simogattam a homlokát, mire ő olykor-olykor megmoccant, és halk sóhaj hagyta el a tüdejét. Már korábban elhatároztam, hogy egészen addig mellette maradok, amíg fel nem ébred, hogy végre beszélhessek vele, ám a békés álomképet a zsebemben rezgő telefonom hamarosan megzavarta.

Kihalásztam a nadrágomból a készüléket, és elolvastam a kapott üzenetet, s amikor megértettem annak tartalmát, a markom szorításától elfehéredett a kézfejem. Jason rövid üzenete arról tájékoztatott, hogy katasztrofális viszonyok uralkodnak az Erődben, és Ashley felszólítására mindenkinek ott a helye, ez alól egyik szövetségi tag sem kivétel. Attól a pillanattól kezdve, hogy Ashley megkötötte azt a zavaros szerződést a G.L.-esekkel, utáltam ezt az egész egyezség dolgot, de most kimondottan pokolra kívántam Shane-t. A legkevésbé az hiányzott, hogy miatta kelljen újra elveszítenem Trixie-t, de tisztában voltam, hogy a kötelesség az kötelesség, így nem volt kérdés, hogy hogyan cselekszem. Megcsókoltam Trixie kisimult homlokát, közöltem vele, hogy amint tudok, visszajövök, majd az épület főbejáratán kirohanva célba vettem a G.L. Erődjét, amelynek helyét elméletben magamtól kitalálok, mert Shane így rendelkezett.

Tényleg megtaláltam, de csak félórányi felesleges keresgélés után. Döbbentem meredtem a magas épületre, a képzeletemben valahogy másképpen elevenedett meg a „Nagy Gonoszok” főhadiszállása, a fejemben lévő képhez viszonyítva ez inkább egy patkánylyukra hasonlított. Látszott, hogy egyes erők már az érkezésem előtt munkálkodtak errefelé, ugyanis a főbejárat előtt két tohonya alak feküdt egymáson, akiket a legnagyobb valószínűség szerint egy jól irányított ütéssel kiütöttek. Nem is vesztegettem az időt, azonnal berohantam az épületbe, és követtem az üvöltések zaját. Minél előbb végzek a feladatommal, annál hamarabb visszatérhetek a gyengélkedőbe Trixie-hez. Ahogy megláttam az előttem hömpölygő tömeget, dühömben rávetettem magam az első emberre, akit megláttam, és teljes erőmből püfölni kezdtem.

- Haver, nem lehetne, hogy inkább az ellenséget támadd? Így is éppen elég sokan vannak ellenem! – fordította hátra a fejét az áldozatom, akiben azonnal felismertem Alexet.

- Bocs, Alex, nem láttalak – ugrottam le róla hirtelen, és észhez térve Acheron embereit támadtam.

A tömegben néhol felismertem egy-egy társamat, ahogy épp gyöngyöző homlokkal harcolnak az ellenséggel, de többnyire csak fekete ruhába öltözött férfiakat láttam, akik a véremre szomjaznak. Nem tudom, hogyan lettek egyik pillanatról a másikra annyira sokan, de egyre csak sereglettek a sötét alakok, én pedig nem győztem őket kiiktatni a tőrömmel. Egyetlen erő motivált csak, hogy minddel végezzek: vissza akartam térni a kórházba a nőhöz, akit szeretek.

~Debora~