gyomorszájon vágott.
Hol van a bátorságod?
Ne hidd másnak el, hogy
kevés vagy, mert elfogy
az erőd napról-napra!
Ha nem állsz újból talpra."
Depresszió c.zenekar
*Trixie*
"Minden emberi képességek közül (...) a legijesztőbb és a legkellemesebb, a legtöbb kín okozója, ám egyben a legcsalókább is az emlékezés képessége."
Hideg szél borzolta amúgy is kusza fürtjeim, ahogy a fák között álltam. A föld hűvöse meztelen talpamon át végigkúszott a bőrömön, de nem éreztem a fagyot. Nem éreztem a testemet karistoló ágak szúrását sem, ahogy egyikhez-másikhoz túl közel léptem. Nem érzékeltem sem a külvilágot, sem semmi mást, csak a fejemben tomboló káoszra tudtam figyelni.
Mintha, összekuszálódtak volna az emlékeim. Mintha... egy filmet vetítettek volna, de nem láttam az elejétől, s nem tudtam, hogy éppen hol tart. Mi a cselekmény, vagy épp ki a jó s a rossz.
Összezavarodtam e miatt, s a szűnni nem akaró hasogató fájdalom késztetett rá, hogy a nap első aranyló sugaraival én is elinduljak. El az Erőd fojtogató falai közül.
Képek villantak a tudatomba egy férfiról, akit egykor tiszta szívből szerettem. Egy fiúról, aki a legjobb barátom volt.
Szükségem volt rá. Mindennél jobban.
Hazugság!
Megtorpantam a fasor szélén, s kezem akaratlanul is a fejemre szorítottam, ahogy kétrét görnyedve összeszorítottam a fogam, és vártam, hogy a fájdalom valamelyes enyhüljön.
Újraéltem minden emlékemet.
Emlékek egy férfiról, akit sosem szerettem. Egy fiúról, akit megvetettem.
Tétován léptem egyet, majd még egyet s még egyet, egyre beljebb az erdő kísérteties némaságába mely engem hívogatott. A csend felém nyúlt, s válaszokkal kecsegtettet, de hazug volt.
Nevetés visszhangzott az térben, mire hátrakaptam a fejem, de senkit nem láttam. Képzelődtem tán?
De akkor újra hallottam azt az édes hangot, bár látni még mindig nem láttam.
Ismételten megálltam, s körbe körbe forogván kerestem a forrást, de mindhiába. Csupán annyi történt, hogy cipőm sarka megcsúszott az iszamos földön az avaron, s én meglepett kiáltással egy bojtorján bokorba zuhantam. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy a tüskék a ruhámon át is vért fakasztottak. Vergődve s kalimpálva végül, de sikerült elhagynom ideiglenes, ám roppant kényelmetlen fekhelyem, s négykézláb egy fa tövébe csúsztam.
Átkoztam magam, amiért nem maradtam az Erőd biztonságot nyújtó falai között, s nem választottam a sétafikálás helyett inkább szobám nyugalmát. Ostoba voltam, hiszen a Menedékben mindig minden jó volt... az Erődben.
A Menedék... rossz. Ott árulók laktak. Fajtánk árulói, kikre a halál vár, társaim keze által. Mégis...
Újra felálltam, de szinte azonnal vissza is roskadtam a földre, ahogy újabb fájdalomhullám homályosította el a látásom. Fejem a puha levéltakaróra fektettem, s a hideg föld valamelyes segített, de nem eleget. Ahogy kinyitottam a szemem, fekete pontok táncoltak a szemem előtt, de nem volt maradásom. Dolgom volt.
Fél kézzel hátra nyúltam levettem a cipőm, s mezítláb fojtattam utam, de nem tudtam merre is megyek pontosan. Még az Erőd mögött húzódó erdőben voltam, vagy már rég elhagytam? Egyáltalán mennyi lehetett az idő?
Felnéztem az égre, de semmit nem láttam, csak sűrű homályt, s a nap átható fényét, mely itt-ott kikukucskált a fák ágai közül.
Újra hallottam a hangot, de ezúttal nem nevetett. A nevemet suttogta, úgy mint szerető imádottja fülébe.
Megborzongtam, de nem a hidegtől.
Emlék.
Az volt ugye? Vagy csak élénk képzeletem űzött velem csúf tréfát? Hiszen, az lehetetlen, hogy ő meg én. Igaz?
Ellenség vagy barát?
Olyan volt, mint valami ostoba filmben, ahol a főhős egy fontos döntés előtt áll, s míg egyik vállán az angyal biztatja jóra, addig a másikon az ördög buzdítja a rosszra.
Már nem csak a fejem fájt. Volt ez az ostoba szorító érzés a mellkasomban.
Üresség talán? Esetleg fájdalom?
De miért? Mi ez az egész?
- Mi történik velem? - suttogtam, ahogy zihálva dőltem egy hatalmas tölgynek. - Mi az isten történik velem?!
Kiáltásom visszhangot vert a némaságban. Tehetetlen haragomban a fa érdes kérgén álltam bosszút. Öklöm kétségbeesett kiáltással csapódott neki, újra és újra, míg nem maradt más csak a fájdalom. De ez jó fájdalom volt. Perszelő és éles. Pár percig csupán, de száműzte minden gondolatom, míg feldagadt kezemen folyó vérpatakocskákat szemléltem, ahogy skarlát pöttyöket hagynak a talajon.
Csepp.Csepp. Csepp.
Aztán újra a némaság.
Nem hallatszott más, csak egy halk hüppögő hang. Mintha valaki sírna.
De egyedül voltam.
Ezek szerint... Az arcomhoz nyúltam, s valóban. A szememből megállíthatatlanul peregtek a könnyek, mint egy zubogó vízesés mely elsodor bárkit ki elég merész, hogy a hatalmával dacoljon.
A fejem ismét lüktetett, versenyre kelve szívem vad vágtájával. Hangosan felzokogva csúsztam a földre.
Hogy kerültem én ilyen helyzetbe? Hiszen nem ezért mentem el? Hogy Shane ne használhasson játékszerként?
Gyűlöltem őt, mert ismertem, mert kihasznált, hogy olyanokat bántsak, akik a világot jelentették nekem. Gyűlöltem, mert ő volt a családom, és mert féltem. Rettegtem, hogy tükörképet tart saját magam elé. Nem lehetek olyan, mint ő, ugye? Én nem vagyok gonosz. Csupán egy lány vagyok, aki arra vágyik, hogy elfogadják, és szeressék. Hogy legyen valaki, aki ha csak rám néz elveszítse a fejét. Hogy úgy csókoljon, mintha csak mi léteznénk a világon, és úgy öleljen, hogy ezt el is higgyem. Olyan férfira vágyom, aki letörli a könnyeim és megvigasztal, aztán betöri az orrát annak aki bántott. Aki szépnek nevez, mikor legszívesebben elbújnék, és gyönyörűnek mikor reggel felkelek kócosan elfolyt szemfestékkel.
Arra vágyom, hogy igazi családom legyen, akik nem használnak bábként, és önmagamért szeretnek. Akik nem akarnak megváltoztatni csak mert nem kedvükre való amit látnak. Olyan családot akarok, ahol az emberek feltétel nélkül szeretik egymást, és ha kell a pokol legmélyebb bugyraiból is előrángatnak. Szidjanak le ha kell, és veszekedjenek velem, de ezt azért tegyék mert fontos vagyok nekik, ne azért mert kisded játékokat játszanak.
Egyszer már megtapasztaltam ezt a fajta a szeretetet. Végre megtaláltam a helyem.
Milyen kár, hogy az egész nem volt több mint egy jól megkomponált színdarab. Szerepet kaptam, amit tökéletesen játszottam. Barátságos voltam, és kedves. Segítőkész, lelkes és önfeláldozó. Elhitettem mindenkivel, hogy az vagyok akinek látni akartak, míg a valódi énemet mélyen eltemettem magamban, arra várva mikor engedhetem újra szabadjára a bestiát.
Immár a láncok lehulltak, a függöny legördült, az igazság napvilágra került. Tudta már mindenki jól, milyen is vagyok hát. Számító, kétszínű, kegyetlen.
A név kötelez!
Lemmernek születtem, de ez nem volt elég. Azzá is kellett válnom. Nem gyűlöltem Shane-t. Tiszteltem őt, amiért sosem tagadta meg önmagát, s képes volt elfogadni, a végzetet, melyet a sors írt neki.
Én küzdöttem ellene, de hamar beláttam, hogy a bátyámnak igaza van.
Gyorsan tanultam, hisz nem volt nehéz a lecke.
Üss övön alul! Használj ki bármilyen lehetőséget egy esetleges orvlövésre! És MINDIG rúgj bele a földön fekvőbe!
Árulás. Cselszövés. Háború.
Egy mantra mely a kezdetektől elkísért.
Barátság. Szerelem. Béke.
Egy álom, mely örökre elveszett.
Ahogy hanyatt feküdtem, lassan egy emlék körvonalazódott a fejemben. Ragyogó napsütés melegített, ahogy az ablakban állva tépelődtem, de aztán elszántan elindultam. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, még ha fájdalmas is volt.
Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaidézni hol is történt mindez, míg az emlékben sarkokon és lépcsősorokon haladtam keresztül. Bárhogy próbáltam, nem tudtam hol is vagyok, vagy voltam pontosabban csak akkor mikor megpillantottam Ashley és April Goldwint. A Mendékben voltam.
Hirtelen gyűlölet melegítette fel átfagyott tagjaimat, ahogy eszembe jutott a két lány. Gyengék voltak ahhoz, hogy irányítsanak minket. Felfordult a gyomrom a gondolatra, hogy hozzám hasonlóan ők is leszármazottak. Undorító!
Az emlék újból kitisztult háborgó elmémben, és bár még mindig a Menedék konyhájában voltam, már korántsem a Goldwin lányokkal.
Behunytam a szemem.
Erős karok fogságában ültem, szemem egy villámló pillantással találkozott. Mély levegőt vettem, s az orromat megcsapta a legcsodásabb illat, amit valaha éreztem.
Megroppant egy ág.
A szemem azon nyomban kipattant, az emlék szertefoszlott, s hiába erőlködtem nem tudtam visszaemlékezni mi volt az. Ezek szerint nem is volt fontos.
Újból hallottam azt a hangot, s idegesen pislogtam körbe, és ezúttal ide-oda cikázó nyughatatlan szemem meg is akadt valamin a távolban. Egy sötét árnyék volt.
Borzongás kerítette hatalmába a testem, s ennek semmi köze nem volt a hideghez.
Sérült kezemre támaszkodva, nehezen ugyan, de sikerült ülő, majd álló helyzetbe tornáznom magam. Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem a mozdulatlan sötétségről, s már épp sikerült volna meggyőznöm magam, hogy csak a nap vet fura árnyakat a fára, mikor megmozdult.
Kezem a számra szorítva próbáltam elnyomni a feltörő sikolyt, így csak egy gyenge nyöszörgés hagyta el remegő ajkaimat. Borsódzott a hátam, a gyomrom pedig liftezni kezdett. A szívem a torkomban dobogott, ahogy bizonytalan lépést tettem hátrafelé, de megbotlottam. Pillanatokon belül ismét a földön találtam magam. Tehetetlen dühömben - vagy inkább félelmemben - könnyek szöktek a szemembe, de mire visszakaptam a fejem az árnyék eltűnt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Trixie, Trixie, Trixie... - A hang mellőlem érkezett, én pedig, mintha csak a medúza szemébe néztem volna, kővé váltam. Ismertem ezt a hangot.
- Te... - suttogtam magam elé, mire önelégült kacaj volt a válasz.
- Igen, én. - A látóterembe egy pár fekete cipő hatolt. Összehúztam magam. - Talán ideje lenne bemutatkoznom. Mikor legutóbb találkoztunk elég elfoglalt voltál, és épp csak egy két szót sikerült váltanunk.
- Dániában... - idéztem vissza az estét, mikor először pillantottam meg magas szikár alakját, s a rá tökéletesen feszülő sötétkék öltönyt. - Acheron.
- Valóban - jött a válasz azonnal. - Én lennék teljes életnagyságban.
Felemeltem a tekintetem, míg végül pillantásom megpihent az arcán. Zihálni kezdtem, s darabos mozdulatokkal lábra álltam.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem törődve a testembe szüntelenül lüktető fájdalomtól.
- Tudod mit akarok. - Nyugodt hangja egy pillanatra sem tévesztett meg. - Nem vagy valami attraktív ma este.
Szólnom kell a többieknek, jutott hirtelen eszembe. Hetek óta tudtuk, hogy tervez valamit, de pontos értesüléseink nem voltak. Szólnom kell, Ash... Shane-nek. Igen, neki kell szólnom. Hátráltam egy lépést, de Acheronnak más tervei voltak. Mint egy vipera, mely a gyilkos marásra készül, kapta el a kezem. Felsikoltottam, de hangom elnyelte az erdő némasága. Senki nem hallhatta, ahogy azt sem mikor elakadt a lélegzetem.
A szemem elkerekedett a döbbenettől.
Acheron hátralépett, és jéghideg tekintettel figyelte, ahogy a hasamhoz nyúlok, és megfogom a fekete tőr markolatát. Kihúztam.
A vér átáztatta fehér trikómat, és egyre csak terebélyesedett. Elhomályosult a pillantásom, és a lábaim lassan összecsuklottak.
Egy kéz markolt a szívembe, és tudtam. Tudtam, hogy meg fogok halni.
Mielőtt elvesztettem volna az eszméletem a szemem sarkából láttam, ahogy Acheron elsétál, s talán csak a képzeletem játszott velem, de úgy tűnt egyre több árny bukkan elő a semmiből, és tartanak vele. A nevetésével a fülemben hunytam be a szemem, de még ez is úgy hangzott, mintha tucatnyi ember visszhangozta volna.
Ismét elborított a fájdalom. Csípett, perzselt, szétszakított, de minden mást elfeledtetett.
Amikor magamhoz tértem, a nap már magasan járt az égen, de nem tudtam volna megmondani pontosan mennyi is az idő. Egy percig azt sem tudtam mi történt, de aztán Acheron hideg tekintete jutott eszembe, és a szadista mosolya mikor a tőrét bőrömbe szúrta. Megborzongtam, s még e kis mozdulat is óriási kínt okozott. Felhördülve kaptam a sebhez a kezem.
Lassan éreztem, hogy a szemem újból lecsukódik, mikor meglepett kiáltást hallottam.
Nem féltem, hogy Acheron esetleg visszajött. Nem volt hozzá energiám, s nem mellesleg a hang egy nőtől származott. Pár perc múlva az is kiderült, hogy az illető Ashley Goldwin.
Bágyadt tekintettel fordítottam a fejem elképedt és tépelődő arca felé. A szeme ide-oda járt köztem, és az avarban heverő véres tőr között. Kábultságom ellenére is tudtam, melyik volt az a pillanat mikor döntött. Mikor elhatározta mi legyen velem.
Ironikus. Az ellenségtől függőt az életem.
De talán ez sem más csak egy újabb hazugság.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, már nem az erdő egyre hűvösebb talaján feküdtem. Csukva tartva a szemem próbáltam kisilabizálni, mi történhetett azután, hogy Ashley megjelent, de nem bírtam visszaemlékezni. A kép elfolyt a szemem előtt.
- Tarts ki még egy kicsit - suttogta a fülebe egy kétségbeesett hang. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. - A francba Trixie! Nyisd ki a szemed!
Parancsoló volt a hangja, mégis érzelmek egész kavalkádját féltem felfedezni benne. Dühöt, haragot, kétségbeesést, félelmet.
Megpróbáltam engedelmeskedni, de bárhogy erőlködtem nem ment. Mintha ólom súlyok húzták volna a pilláimat lefelé. Lebegtem.
Valaki a karjában cipelt. Egy férfi volt. Éreztem a fejem alatt mellkasának zihált lélegzetét, ahogy sietve halad előrefelé.
Valahogy... megnyugtató volt. Mintha haza értem volna.
Selymes hangja mellyel folyamatosan kérlelt zümmögéssé szelídült, ahogy kezdtem ismét elveszteni az eszméletem.
Akadozva vettem még egy utolsó korty levegőt, s mintha hallani véltem volna a férfi elakadó lélegzetét, ahogy a szám sarkában lefolyt valami. Fémes ízt éreztem.
Az orromba egy ismerős illat kúszott, amitől akaratlanul is mosolyra húzódott volna az ajkam, ha a legkisebb mértékben is ura vagyok a testemnek.
A sötét burok ismét rám borult, és azzal fenyegetett, hogy ezúttal végleg magába zár.
Az arcomra egy eső csepp hullott, majd még egy és még egy. Lehet, hogy nem is eső volt... hanem... valami... más.
~Alathea~
*Conlan*
Érezhető volt a feszültség a teremben, anélkül is tudtam, hogy nagy dolog készül, hogy ránéztem volna Shane-re. Már több napja magához képest kiemelten csendes volt, mintha őrlődne valamin; nem repültek tőrök a levegőben, és nem használta senki fejét céltáblának. Bár az is lehet, minderre egyszerű magyarázatként szolgált, hogy nem maradt olyan ember, aki a sorsát kísértve ellenszegült volna az akaratának. Azért mindig akadtak kivételek - többnyire egy és ugyanazon illető személyében -, amik színesítették a mindennapok szürke világát. Én viszont nem tartoztam ebbe a kategóriába. Tettem a dolgom, megcsináltam, amit a főnök kért, de se nem voltam szerves része az Erődben zajló eseményeknek, se nem jelentkeztem dupla műszakkal járó önkéntes munkára. Csak próbáltam kitalálni mitévő legyek.
Ahogy leemeltem a tekintetem a markomban szorongatott pohárról, Shane megállt a helyiséget átszelő hosszú asztal végén és kényelmesen elhelyezkedett a szokott helyén. Végignézett mindegyikünkön a teremben, aztán összekulcsolt kezekkel rákönyökölt az a sötétbarna bútorzatra.
- Csupán azért vagytok itt, hogy közöljem veletek a végleges döntésemet. Egy olyan döntést, amiről nem árt tudnotok – vetett egy pillantást a mellette heverő papírlapokra – azonban egy lélegzetvételnyi beleszólásotok sincs. – A vezetőén kívül minden test megfeszült a teremben, mintha tartanának attól, ami rájuk vár, ha kifújják a levegőt. – A körülményekre való tekintettel rákényszerültünk, hogy határozatlan idejű szerződést kössünk nem szívlelt barátainkkal, egészen addig, amíg az Acheron probléma meg nem szűnik. A terveim között áll kiiktatni azt a tetűt, de ehhez minden kapcsolatra, legfőképpen természetfeletti kapcsolatra – hangsúlyozta komor hangon - szükségem lesz. Ezért szövetséget kötöttünk a Szövetséggel – horkant fel. – Milyen humoros!
Egészen addig fel sem fogtam, hogy miről beszél, amíg el nem hagyta a száját az utolsó mondat, ám ekkor már az én tekintetem is csatlakozott a többiek Shane felé irányított döbbent pillantásához. Senki nem szólt egyetlen szót sem, csak egy-két elfojtott nyögést hallottam magam mögül, na meg Adam oroszlánéhoz hasonló horkantását, ami visszaverődött a falakról.
- Elmehettek. Ennyit kellett tudnotok – intett Shane, és felállt a helyéről, mialatt mindenki, aki képes volt mozgatni a döbbenettől lefagyott lábát, kimasírozott a teremből.
Nem szóltam senkihez, csak keresni akartam magamnak egy nyugodt helyet, ahol gondolkodhatok, ahol nem zavarhatnak meg. Az, hogy Shane belekeverte Ashleyt a terveibe és gyakorlatilag a Szövetség kezébe adtuk a létezésünk egy darabkáját, merőben kétes érzéseket váltott ki belőlem. Fogalmam sem volt róla, hogy Ashley hogy mehetett bele ebbe, mert amennyire én ismertem nem arról volt híres, hogy könnyen beadja a derekát, ám ekkor eszembe jutottak Shane szadista módszerei, amitől rögtön összeszorult a gyomrom. Csak remélhettem, hogy a képzeletem túl élénk, de a tapasztalatokra alapozva ennek csekély esélyét láttam.
Majdnem negyedórába telt, mire a lassított lépteimmel, és a kettőt előre egyet hátra módszerrel az Erőd alagsorába értem, ahol a bebörtönzött rabokat tartottuk, amennyiben Shane épp nem játszadozott velük. Valaha a Goldwin lány is idelenn volt.
A teljesen kihalt pince most is úgy festett, mint a legsötétebb és egyben legfélelmetesebb kamra, amit démonok laknak, még a hullaszag is megcsapta az orromat, pedig biztosra vettem, hogy senki olyan nincs ott rajtam kívül, akinek valaha is dobogott a szíve a mellkasában. Halk léptekkel nekiálltam keresni egy sötét, eldugottabb cellát, ahol megpihenhetek – szerencsére találtam egy keskeny zugot, ahol már a halottak bűze sem terjengett annyira. Most még azt is nehezemre esett volna elviselni, pedig ha valakinek, akkor nekem biztosan nem kéne rosszul lennem egy kis túlvilági jelenségtől. Mielőtt leheveredtem a rabok számára fenntartott fekhelyre, belülről bezártam a cella ajtaját, hogy senki ne törhessen rám, ha elszenderednék, aztán néztem a fejem felett repedező fal résein át potyogó nyirkos cseppeket. Gőzöm sem volt merre tart ez az utazás, de furcsamód nem éreztem, hogy rossz az irány, még akkor sem, ha egyes tetteimmel elárultam Shane-t. Amiatt, hogy az információmnak köszönhetően a Szövetség birtokába jutott a boríték, talán kéne éreznem némi bűntudatot, de a fenébe is, semmit nem érzek. És talán ez így jó, ahogy van.
Ekkor hallottam meg a tőlem balra susmusoló hangokat, amik a mellettem lévő régi fémcsőből jöttek. Egy kisebb odafigyeléssel azt is kivettem, hogy két női hang beszélgetésének foszlányait hallom, még több rákoncentrálás után pedig az is kiderült, hogy az magas oktávok Laoruxhoz, és az őt váratlanul megrohamozó Emilyhez tartoznak.
- Ez is csodaszép lesz! – lelkendezett valamin Emily, még azt is hallottam, ahogy összecsapja a tenyerét, akkora örömmel töltötte el az, amit lát. - Komolyan, hihetetlen, hogy ennyire értesz hozzá! A legmenőbb divattervezők is elbújhatnának mögötted. Azon csodálkozom, hogy még nem léptél fel a piacon, pedig teleszedhetnéd a zsebeidet.
És már értettem. A varrásról beszélgettek, ami Laorux egyik kedvelt szórakozása volt, ha unatkozott. Mindig készített magának valamilyen ruhát, amivel megkülönböztetheti magát a többi lánytól - valamiféle iszonya lehetett attól, ha más is hasonló színekben és stílusban pompázik.
- Áh, ez csak egy hobbi, és az is marad, meg amúgy sem szeretnék nagy feltűnést kelteni a ruháimmal, addig örülök, amíg viselhetek valami egyedit, és tudom, hogy másnak úgy sem lesz olyan – mondta ki, amit mindig hangoztat, ha valaki a varrást az unaloműzés szintjén túl emlegeti.
Mivel nem találtam kimondottan érdekesnek a beszélgetés menetét másfelé kalandoztak a gondolataim, ám amikor Emily sikoltásba fojtott, megszakadt hangját meghallottam a felettem lévő szobából újra rákapcsolódtam a csatornára. Még azt is figyelmen kívül hagytam, hogy hirtelen úgy éreztem fel ideje lenne felkeresnem Shane-t.
- Hé, mi van veled? – kérdezte kétségbeesetten Laorux. – Emily? Emily, hallasz?
Semmi válasz.
- Ezt nem hiszem el, most ilyenkor mi a francot csináljak? – Laorux hangja még magasabb lett. - Emily, mondj már valamit! Hahó! Utálom, amikor sóbálvánnyá dermedsz!
A hosszú némaságot követően végre megszólalt a másik lány is.
- Te nem érzed? Shane üzent, valami baj van! – hadarta, annyira gyorsan, hogy nagyon fülelnem kellett, hogy kivegyem a szavait, amiket ráadásul a már egyértelműen Shane-től származó hullámok is elnyomtak.
Úgy éreztem, mintha a felsőbb emeletek valamelyikében a falhoz csapódott volna valami.
- Úristen, betörtek hozzánk! – visított Emily.
Betörtek? Az Erődbe? Furcsamód most még ez sem érdekelt, ezért továbbra is a békés cellám rácsai mögött maradtam, ahelyett, hogy egy esetleges riadó miatt törném a lábam, ami lehet, hogy csak Shane újabb dührohamának szokásos levezető rituáléjába torkollana. Nem volt kedvem részt venni benne.
- Mi? Mi az, hogy betörtek? – folytatta Laorux a kérdezősködést. - De ez egy atom biztos hely, nem? Ki tud ide betörni?
- Igen, eddig én is így tudtam, de mégis sikerült annak az átkozottnak!
- Kiről beszélsz, Emily? A Szövetségesek? Ashley Goldwin? – Megfeszültem.
- Dehogy, azok kismiskák hozzá képest. Acheronról beszélek! – pontosított Emily, és ami jég belőlem kiolvadt, az a néma csendből ítélve Laoruxban fagyott újra szilárd halmazállapotúra. – A Szövetség most velünk van, ne felejtsd el!
- Neeem! Ez nem lehet, hogy Acheron! – A lány hangja olyan szinten sértette a dobhártyámat, hogy megkérdőjeleztem vajon nem-e vérzik a fülem.
- Pedig de! Menjünk, segítenünk kell! – sipította Emily.
- Megyek utánad, csak ezt visszateszem a szekrénybe – felelte Laorux, és bizonyára valami varrással kapcsolatos cuccot tarthatott a kezében, ami engem csöppet sem érdekelt.
- Rendben, rendben... – Emily hangja elhalt, és hallottam, ahogy becsapódik mögötte az ajtó. A szobában hosszan hallatszottak Laorux léptei, ahogy keresztül sétált a szobáján, majd hirtelen elhalkult minden, és csak a lány semmibe suttogó, búgó hangját visszhangozták a csövek.
- Kis naivak, ha tudnátok, hogy kinek köszönhetően jutott be Acheron… - dorombolta, és becsapódott az egyik fiók.
Közelebb kúsztam az oldalamat nyomó fémekhez. Ez már érdekelt.
~Debora~
*Shane*
Néha olyan döntéseket kell hoznunk, melyek az ütköznek az általunk vallott elvekkel. Már semmi sem szimplán fekete vagy fehér, sötét kontra világos, keserű vagy édes. Nem, ilyenkor csak egyetlen dolog van, ami fontos:
Életben maradni.
A G.L. kissé megrökönyödve, de látszólag higgadtan fogadta el a döntésemet, nem mintha lett volna más választása. Így is örülhettek, hogy egyáltalán közöltem velük a hírt egy hónapon belül, ha még ennek tetejében rimánkodtak is volna, sanszos volt, hogy közelebbről megismerkednek az ajtófélfával. Ám a gyűlés után, így is akadt, aki elégtelenkedve jártatta a pofáját, meglepő módon…
- Már ne is haragudj Shane, de ez őrültség! – ordította felém Adam, miután a többi tag már elhagyta a termet. Én magasról szarva rá, rendezgettem az asztalon lévő papírokat, s próbáltam kizárni őt az agyamból.
- Nem gondolod, hogy ez az egyezség lerombolhat mindent, hm? Mindent tönkre tehet, amit eddig elértünk! - folytattat tovább a kárálást, köröket róva a helyiségben, s cipőjének dobogása egy kissé kezdett zavarni. – Nagy levegő, kubai szivar, vörös Lamborghini Aventador, Miami Beach, dögös bigék egy szál tangában... - nyugtattam magam különféle kellemes képekkel, ám amikor egy csokor gaz került a képembe, mindenféle illúzió szertefoszlott…
- Miért nem adod neki oda nyomban ezt a csokor rózsát is hűséged jeléül? Sőt, rögtön vedd is feleségül és költöztesd ide az egész bagázst! - fogta az arcomba tolva a vázából kivett víztől csöpögő növényt, majd egy újabb roham utóhatásaként, elhajította a sarkokba, és az asztalomra tehénkedett kezeivel. Felegyenesedve, összefontam a karjaimat, és bámulva rá vártam a következő lépést.
- Befejezted? – érdeklődtem, miután csak fújtatott, mint egy felbőszült bika.
–Nem, nem fejeztem be, és addig kurvára nem is fogom, ameddig észhez nem térsz! - csapkodta az asztalt, idegbeteg őrült módjára, és ha nem nézek rá, meg se győződtem volna róla, hogy a szája nem habzik. De nem, nem így volt, ez már csak horrorfilmekben lévő kötelező kellék lett volna. Kár! Torkomat megköszörülve csillapítottam szórakozott énemet, és közben gondolkodóba estem, hogy mégis mi a franc miatt érzem így magam. A világuraló terveim parkoló pályára kerültek, egy újabb kibaszott alak került a képbe, alkura kényszerültem az ellenséggel, és ha ez nem lett volna elég, az egész világom léte is veszélyben forgott. Rohadt szar helyzet. Sőt, szar a szarban, valahogy úgy, mikor a fényesre suvicolt Chevelle cipőddel, a BMW-ből kiszállva, beleloccsansz a kutyaszarba, aztán pár perccel később, leszar egy galamb a lámpaoszlopról. Szar az élet, szarj rá te is! - tartsa a mondás, jó is lenne, de mi van akkor, ha te vagy legalul, és mindenki más fölötted…
Fogj esernyőt…
- Én nem a véleményedre vagyok kíváncsi, Adam – meredtem rá tekintélyt parancsolóan magamra találva – csak a döntésemet közöltem veled. Semmi beleszólásod nincsen abba, hogy én miképp döntök. Ezt jobb, ha még időben az agyadba vésed, bár emlékeim szerint, párszor már elmagyaráztam, különféle eszközökkel alátámasztva – hajoltam hozzá közelebb, s végigmértem előregörnyedő testét.
– Most pedig - sétáltam el az asztaltól, otthagyva őt, hagy forrjon csak a keserű levében - mielőtt felidegesítenél, én tovább is állok. Szerencséd, hogy ma jó napom van - vettem felé egy utolsó megvető pillantást, és az új sötétkék Valentino öltönyömet megigazítva a kilincs után nyúltam.
Azonban abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, kitört a teljes káosz.
Hatalmas robajjal egy hadsereg özönlött be a nyitott szobába és engem elsodorva, megrohamozták a helyiséget. Mindenféle szúróeszközzel, láncos buzogánnyal, bárddal, karddal, szétverték a berendezést, belehasítottak mindenbe, amit értek.
- Bassza meg! – kiáltotta Adam fedezékbe vonulva, a felborított asztal mögé.
- Ez meg mi az isten? – ordítottam a földön kúszva, menedéket keresve.– Adam! Támadd őket! – rugdostam le magamról az embereket, akik egymásután ugrottak rám, a földre nyomva.
A dulakodás közepette, fél szemmel láttam, ahogy Adam kiugrik a rejtekéből, és a segítségemre rohan. A könyörtelen kínzóhullámoknak köszönhetően, szétnyílt az embertömeg előtte, akár a tenger Mózes személye előtt, de azok a férgek egyre többen lettek, s piócaként tapadtak ránk.
- Rohadt szemetek! Már megint mit akartok? Basszátok szájba magatokat! – Harcolt, rúgott, ütött és bénított, miközben én minden erőmet bevetve próbáltam a szekrény felé húzódni, a régi antik kardért.
– Fedezz Adam! - üvöltöttem túl a közelharc zajait, mely kínkeserves, szenvedő melódiaként zengte be a teret. Húztam, vontam magamat a földön, s nehézségek árán, de elértem a tölgyfa szekrény rejtett alsó polcáig. Fél kézzel belenyúltam, a rekeszbe, és megragadva a markolatot kirántottam a fegyvert, egyenesen a felém közeledő mellkasába.
– Így már nem vagy olyan kemény csávó, mi? - forgattam meg benne a kardot, majd egy heves mozdulattal kirántottam belőle, s a teste élettelen rongybabaként hullott a padlóra. – Nyomorék emberszülött.
Vártam a következő támadót, aki nyolc személyben rontott nekem. Egyszerűen nem akartak elfogyni, sorra özönlött be csapat, s én nyüzsgő embertömeg közepette próbáltam hívni a G.L. tagokat. Röpke másodperceket kihasználva küldtem feléjük a gondolathullámot, s Adam verejtékben úszó homlokára sandítva vettem tudomásul, hogy kibaszott nagy gázban vagyunk.
- Ezek csak emberek Adam! Kibaszott emberek! Gyerünk már! – üvöltöttem felé, a saját aggodalmamat rázúdítva, miközben kaszaboltam a körülvevő pórnépet.
- Tudom, de rengetegen vannak! – válaszolta, és széttört egy széket, az egyik támadó hátán. – Ide a bökőt, hogy ez Acheron műve!
S ahogy kimondta az nevet, a név tulajdonosa lassú kimért léptekkel sétált be a terem ajtaján fekete öltönyében, zsebre dugott bal kézzel. A helyiségbe beérve megállt, és kiskutya módjára engedelmeskedő embereinek, megállj-t parancsolt, akik rögvest kővé dermedve várták az újabb ukázt. Az úri báróként viselkedő jólfésült bájgúnár, felemelt fejjel nézett végig porig rombolt termen, majd tekintetét lassan felém fordítva a fejét csóválta.
- Az ifjú Shane Lemmer - mondta ki mély orgánummal. - Milyen rég is volt…
- Mit akarsz te itt Acheron? Lejártak a részvényeid a tőzsdén? Húzz vissza a fényűző patkány lyukadba, és bájologj talpnyaló elittel - töröltem bele az egyik emberébe a véráztatta kardot.
- A stílusod most sem változott. Ugyanolyan alpári és pórias, mint azelőtt; pedig tanulhattál volna, egy kis illemet - nézett a szemembe, rezzenéstelen arccal, de nem tudta leplezni a felém irányuló megvétését. Az érzés kölcsönös volt, csak én nem vetettem véka alá.
- Így legalább az embereim elsőre megértik, hogy klotyóra akarok menni, és nem keverik össze egy francia briós fajtával - néztem végig rajta gúnyos vigyorral a képemen, melyre ismét csak a fejét rázta.
- Tudatlanokkal a beszélgetés is csak kín, javaslom hanyagoljuk. A tárgyra térnék - igazította meg mandzsetta gombját, - Úriember mivoltomnak köszönhetően, közölném veled a tényeket. Mindössze húsz percen belül ebből az építményből nem marad más, csak egy romhalmaz, a tulajdonosához illően - biccentett felém. - Ezenfelül, minden korcs mutánst elpusztítunk. A teljes objektumot, az összes lélegző szerzettel együtt megsemmisítünk. Ellenvetésnek nincs helye.
Ekkor a terme felé közeledve megláttam Laorux-ot, és kissé megkönnyebbültem. Ezek szerint hozzá is eljutott a gondolathullám, és hamarosan megérkeznek a többiek is, bizakodtam, áthelyezve a testsúlyomat a másik lábamra. Acheron észrevéve a háta mögül jövő neszt a lány felé fordult.
- Kedvesem, micsoda öröm, téged újra látni - nyújtotta ki a jobb kezét felé, s én értetlenül ráncoltam a homlokomat várva a végkifejletet. Azt hiszem az volt az a perc, mikor egy újabb adag szar csöppent a fejemre, s én nyakig merültem trágyában. Laorux ringó csípővel közeledett a férfi felé, és mosolyogva fogta meg a kezét, melléállva.
- Te meg mi francot művelsz? - vöröslött a fejem a méregtől, és kurvára nem azt akartam hallani, amit az agyam megállás nélkül mormolt. „Áruló, áruló, áruló…”
- Egy hölggyel nem illő így beszélni Lemmer. Felettébb zavaró, még az én fülemnek is, nemhogy ennek a szépségnek – karolta át a derekát. - Csak, hogy lásd kivel van dolgod, örömest elmesélem, amit a szemeddel, már egyébként is látsz - tolta előre lányt, és megforgatta. - Ő itt a tökéletes példája annak, hogy te nem értesz a vezetéshez. Semmilyen hatalmad nincs az embereid felett, és pár szívhez szóló ajánlattal úgy röppennek el mellőled, akár Szentjános bogarak a sűrű éjben…
Már nem hallottam, mit beszél, nem érdekeltek megvető, tudálékos szavai. Olyan mélyre süllyedtem, hogy már élni is fájdalmas volt. Ám a nevem Shane Lemmer, és ez egyet jelentett az örökké tartó küzdelemmel. Olyan eszközökre szorultam ebben a helyzetben, melyet még rémálmaimban sem gondoltam volna, mert a hideg kirázott tőlük, de megragadtam hát az utolsó esélyemet.
- Ashley Goldwin, szükségem van a Szövetségre.
~Blyana~
Nagyon jó lett ♥♡♥♡♡♥
VálaszTörlés