11. fejezet

Sziasztok!

Felkerült a 11. fejezet. Reméljük vártátok már, és ezt is sokan olvassátok. Ebben a részben ismét új szereplővel bővül a csapat, ezért ha van kedvetek, kukkantsatok be a szereplők listájába is. Valamint továbbra is él a szavazás, s a játékok a facebook csoportunkban.

~D~

"Egyetlen ostoba kérdés létezik: az, amit az ember elmulaszt feltenni."

Stephen King

*Acheron*

Ahogy Publilius Syrus mondta, Ignis calorem suum etiam in ferro tenet, avagy a tűz a vasban is megtartja melegét. Nos igen, e nép, ki ennek a monstrumnak a falai közt tengődik, s bárgyú terveit szövögeti, tán oly képzetek közt apellál, hogy maradéktalanul legigázott, s ezen áristomba (1) zárva sakkban tart. Félkegyelmű szülöttek gondolatai ezek, kik nem látnak át, a szemüket elfedő paláston, s a győzelem furmányos ragálya egyre mélyebbre marja magát húsukban. 

Milyen bájos…

Viszont egy dologról megfeledkeztek. Ennek a játszmának, még távolról sincs vége, sőt, most kezdődik csak igazán.

Azt gerincesen elismertem, hogy az első viadalon ők győzedelmeskedtek; nem számítottam az ilyesfajta gyors kommunikációra, amivel véghezvitték a segélykérést, s ez által a két divízió fuzionált(2). Meglepően életképes húzás volt tőlük, de ahogy tanulmányoztam a helyzetet, korán sincs meg köztük a konszenzus(3).

Milyen kár, hogy ez nem a Thermopülai csata, mely három nap alatt véget ért, a perzsák győzelmével. Nem; ez háború, hol egyszer ugyan megbotlottak lovaink, de rendíthetetlenül nyargalunk tovább, tanulva hibáinkból egészen a cél felé, mely az édes, mindent elsöprő győzelem.

Már csak egyetlen dolgot kellett ókumlálni(4).

A kijutást.

A vasszékhez szorosan odaközözve, kémleltem a cementréteggel fedett falat, mely kísérteties ridegséget sugallt rabja felé. - Én mint rab…- ízlelgettem ezt a meglehetősen nyomasztó tényt, mely valahogy sehogy sem illet a szótáramba. A rab szónál, sokkal inkább mások, például eme torzszülöttek szerepeltek, mint ÉN. De hát, ember tervez…

Fehér, jobban mondva, immáron szürke ingemen lévő ezüst mandzsetta gombbal szórakozva, azon tűnődtem, hogy valójában most hol is vagyok. Két objektumról szereztem tudomást, az egyik a G. L- bázisa, az Erőd volt, a másik pedig a Szövetség lakhelye, a Menedék. Számításaim szerint, ha jól vontam le a konklúziót(5), a Menedékbe hoztak, mivel itt már Ashley Goldwin parancsolt, de nem szabadott ezt a fajt lebecsülni, hisz az események arra utaltak, van itt ráció(6). Az hogy mennyi, az egy másik tárgykörhöz tartozott…

Hirtelenjében léptek zaja csapta meg a fülemet, s érdeklődve fordítottam balra a fejem. Vajon most következik a torzszülötti vendégszeretet? Kaviár, szűzpecsenye carpaccio mártással, aszúba marinált főszeres szarvasgomba, mellé egy kellemes Domaine Sainte Léocadie vörös bor, és a desszert egy jól bemért abrakadabra a fejre…

Ekkor megláttam, a zaj tulajdonosát, s ugyan tálca nem volt nála, csak egy sötétkék retikül, arany Dolce & Gabban felirattal, de ettől függetlenül, a csinos, fekete ruhában lévő hölgy, igencsak felkeltette az érdeklődésem, s nemcsak formás idomai miatt.

- Lám, lám, April Goldwin, mit keres egy ilyen, csöppet sem hozzáillő helyen? - mértem végig figyelmesen, alakját. Nem méltatott válasszal, egyszerűen csak kinyitotta a zárkát, s elém sétált.

- Függő játszma. Én kiviszlek innen, és cserébe te is megteszel nekem valamit. De ha eljátszod a bizalmat, egy szavamba kerül, és újra itt találod magad. Áll az alku? - mondta jól artikulálva, komoly hangnemben, s nekem nem kevés erőmbe telt, hogy leplezzem megdöbbenésemet. Úgy szólván a semmiből megjelent April Goldwin, a főág leszármazottja, Ashley Goldwin vér szerinti húga, kiről azt gondolná az ember hithű örököse hagyatékának, s alkut ajánl nekem.

Ez a játék kezdett egyre érdekesebb lenni.

- Megfontolandó ajánlat, s mik a feltételeid? – kezdtem feltérképezni jellemét, s a szavai igazságtartalmát.

- Magaddal viszel, s osztozunk a hatalmon. Hívd amolyan társ biznisznek. Tanulni akarok tőled, s cserébe te is tanulsz tőlem. A célom, hogy végleg letöröljük vigyort ezeknek az arcáról, – sétált a hátam mögé, és a fülemhez hajolt. - Azt akarom, hogy királynővé tegyél Acheron, a te királynőddé - suttogta halkan, hogy még egy tétova lidérc se hallja szavait, csak én. Rendkívül meggyőző, és érdekes ajánlatnak hangzott, főleg egy olyan nő szájából, kinél első látásra úgy tűnt, hogy e kvártély lakói, számára szeretett személynek számítanak.

De hát, April Goldwin a tökéletes etalon(7) arra, hogy ne semmi sem az, aminek látszik, s bizony mindenki precízen kimunkált álarc mögé rejti, mocskos titkait.

- Már csak egy kérdés merül fel bennem, szép hölgy. Mégis miből fakad mindez? Miért akarod leigázni családodat? - Éreztem, hogy felegyenesedik, és megfeszül benne valami.

- A bosszú – sziszegte fogai közt megvető hangon, s nekem ennyi épp elég volt.

- Áll az alku - bólintottam, nyomatékot adva szavaim tartalmának. 

April Goldwin lett hát, a szabadságom kulcsa, tanítványom, segítőm, szórakozásom, s egyéb, mindaddig a pontig, amíg én úgy akartam. Az alkuba belementem, s ígéretet tettem annak betartására is, ámbár mivel a részletekbe nem mentünk bele, és az időpontról sem esett szó, így kénytelen voltam, hiánypótlóként fellépni. 

Sajnos a másik felet elfelejtettem erről értesíteni.

Milyen kár…

- Rendben, de ne feledd a szavad!

- Semmiképp – feleltem, s April elkezdett matatni táskájában, majd hirtelen eloldozott, béklyóim fogságából. Mennyei érzés volt végre, ismét megmozgatni, elgémberedett végtagjaimat, és a talajt érinteni, teljes testsúlyommal. 

A szabadság mámoros érzése, özönvízként terjedt szét bensőmben, azt üzenve: Post nubila Phoebus!- Borúra derű!

- Na gyerünk kifelé - sétált a kijárat felé a vörös hajú lány, miközben táskájában elrejtette az ízlésesen kiművelt ezüst tőrt, mellyel elvágta a testemet satuban tartó köteleket. Az iram hevében, akaratlanul is feldöntöttem a hátam mögött lévő ülőalkalmatosságot, ahogy oldalra léptem. A zaj, melyet a falak harsogó citeraként hordtak tova, riadót fújtak elmémben, egy újabb hibára mutatva. 

- Csináld még egyszer, nem hallotta az egész ház - szólt rám dühösen April, s ekkor láttam meg először, lágy vonásait, kéken csillogó szemét, érett barackként hívogató ajkát, mellyel kedvem lett volna, ott helyben elszórakozni. 

Azt hiszem, kellemesen fogjuk mi eltölteni az időt - meredtem csípőjére, mely ringatózva haladt el előttem, majd összeszedve elmém ép gondolatait, követve őt, utána indultam a homályba burkolózó, zord folyosón, és léptünket, csak az árnyék kísérte, hű szolgálóként, csendesen.

- Nyisd fel! - torpant meg egyszeriben, egy földön lévő nyílászáró előtt.

- Pardon? - vontam fel szemöldökömet, a hangnem hallatán, melyhez fülem nem szokott.

- Nyisd fel ezt itt - kopogtatta meg halkan csizmája orrával, a fafedelet, - majd nem gondolod, hogy én fogok itt hajlongani, a szűk Versace rucimban - tette csípőre kezét, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja mondandóját. 

Mivel konfrontálódni hiába való lett volna egy ilyen temperamentumú nővel, így eleget tettem, a kérésnek csöppet sem tűnő, attól mérföldekre lévő, talán még hasonszőrűnek se mondható dolognak. 

Leguggoltam, és minél csendesebben próbáltam felnyitni a rejtett alagút ajtaját. 

Sikerült.

Adtam magam egy korrekciós pontot, s így valamelyest kezdtem kiegyenlíteni, az előző félrelépésemet, melyet a lábam, és a vasszék konföderációja(8) okozott.

- Itt most leosonunk, és balra fordulva elrohanunk a második kijáratig. Siess, és a fedelet zárd magadra - mászott le óvatosan a rozsdaette létrán, én pedig a legtökéletesebben igyekeztem teljesíteni a missziót (9)

Mikor már mindkét lábam a latorja fokain állt, megfogtam, a durva tapintású, szálkás faajtót, és egyre jobban magamra húztam, ahogy lejjebb lépdeltem. April megvárt, még leérek mellé, és rohanni kezdtünk, az általa megadott koordináták felé. 

A második grádicsnál(10), az előzőhöz hasonló vaslétra volt felszerelve a falra, amely minden bizonnyal, szabadságunkhoz vezetett. A vörös lány, rám pillantva, adta ki az újabb utasítást, hogy kövessem, s egy kecses mozdulattal felrugaszkodott, a fokokon. Ahogy én is végül a felszínre érkeztem, pedánsan lehajtottam a fedelet, s egy járművekkel teli garázsban találtam magam.

- Vörös Audi R8 - mutatott manikűrözött, vékony ujjával, a gépkocsi felé, majd sietős léptekkel a vezetőüléshez lépdelt, miközben feloldotta a biztonsági zárat, a nála lévő fekete készülékkel. Igazság szerint, meg sem lepett, hogy ennyire kezébe vette az irányítást, hisz ez az ő territóriuma volt, ám mégiscsak keserű szájízt hagyott bennem, hogy ukázait teljesítve, követnem kellett őt. 

Egyelten dolog nyújtott vigaszt. 

A tudat, hogy mindez csak átmeneti, s órákon belül, ismét én leszek az, ki regnál.(11)

Beültem April mellé, a fehér, komfortos kagylóülésbe, s végre olyan miliőbe kerültem, ami személyemhez illet. A csokoládébarna műszerfal, s utastér, mely úrias tisztasággal csillogott, harmonikus elegyet képzett a fehérszínű bőrülésekkel. Ez a jármű egy vérbeli arisztokrata volt, s ahogy vezetője, sebességbe tette, a ménes felüvöltött, majd kirobbant a világ felé, hűlt helyet hagyva maga után. 

- Ez az autó a tied? – fordultam a lány felé, aki az utat figyelve, 180km/h- val süvített a sztrádán.

- Az enyém, csak nem tetszik? - tekintett felém, vörös hajzuhatag mögül, majd rögtön vissza az útra, hogy kikerülje, az előtte menetelő sárga kamiont.

- Meg kell, hogy mondjam rendkívül kellemes, s elegáns darab, mindezek mellett gyors, és szívós - simítottam végig, a műszerfalon, - Jelleme tán hasonlít a tulajdonosáéhoz?

- Idővel minden kiderül Acheron, - kacsintott rám kihívóan, bár mosolyában volt valami megmagyarázhatatlanul kabalisztikus(12).

- Addig a GPS-be írd be a megfelelő címet, ahova megyünk - fordította felém a szerkezetet, én pedig automatikusan, beüzemeltem a városi ingatlanom koordinátáit, hol számításaim szerint Pierre is tartózkodott. 

- Rendben - vetett egy pillantást a címre - hmm itt nem messze van egy speckó hajszalon, extra csillogás, és kasmír tapintás tudod - derül fel, utánozva a reklámbeli dívákat, kik áradozva tekergetik fényes fürtjeiket, hamis vigyorral az arcukon.

Az út többi része csendben telt, April az út, és a GPS-es közt osztotta meg figyelmét, én pedig az ablakon kitekintve kémleltem, azt hogy miként váltja fel a természet nyugalmas látványát, a város, vibráló, nyüzsgő széfárja. 

Ugyan a napszakot tekintve éjszaka honolt, a metropoliszban mégis zsongott a szórakozni vágyók tömege, kik különböző bárokba préselték be magukat, hogy átadják énjüket a kéj, s az alkohol, bódító impressziójának.(13)

- Azt hiszem megérkeztünk - csilingelt ébresztőként April hangja, s kijózanított elmélkedésem fogságából, visszatérítve az effektív valóságba.

Feltekintettem a csipkézett vaskerítéssel körbevett, téglaépületre, s a jól ismert őreim, katonás rendben állva védték otthonomat. 

A nyugalom meghitt érzése, bársonyként hullott feszült idegeimre, csillapítva forrongásukat.

Megnyomtam az automata ablakkezelő gombját, mire az üveg, lehúzódott egészen a keretig.

- Kaput kinyitni! - szóltam ki, és intettem kezemmel, mire a kerítésen lévő kamera rám fókuszált, majd miután beazonosította személyazonosságomat, a kapu kitárult tényleges ura előtt.

- Ez aztán a védelem. Nem hagyod a véletlenre a dolgokat, úgy látom, - gurult be a gépkocsival a sofőröm, egészen az előttünk kinyíló garázsig.

Miután a fehér Lotus Evora, és az ezüst Mercedes Benz közé leparkolt, kiszálltunk, és úriemberhez méltóan, vezettem be lakájomba leendő, alkalmi királynőmet.

Az bordó tapétával díszített előtérbe belépve, a szürke öltönyös Pierre sietett le a lépcsőn megkönnyebbült tekintettel.

- Uram, már nem tudtam hol marad oly sokáig, mi történt? - ért elénk, s kék szemei, köztem és új vendégem közt ingázott.

- Legyen elég annyi, hogy hiba csúszott a számításba - igazítottam meg koszos inggalléromat,amitől legszívesebben ott helyben megváltam volna, tekintve, hogy a visszataszító mocsok, és por a bőrömhöz ért. - valamint megbízlak azzal a kardinális(14) feladattal, hogy gondoskodj az emberpótlásról. Elég veszteséges volt, a tegnapi nap. Egyenlőre ennyi, elmehetsz.

- Igenis uram - bólintott a szőke férfi, és már sietett is intézni a tennivalóit. Nem is vártam tőle mást, hisz itt csak a precíz, megbízható, és céltudatos embereknek volt helye. 

Az én felségterületemen szabályok uralkodtak, és ezek kötelező érvényűen hatottak, minden egyes lényre. Megszegésük szankciót vont maguk után, melyeket könyörület nélkül behajtottunk.

Gondoskodtam róla, hogy aki bűnös, az megkapja méltó büntetését, hisz máskülönben, a rendszer összeomlana.

Az én rendszerem örök, és egy napon világuraló lesz, erre felesküdtem.

- Na akkor kerítesz nekem egy szobát? De csini legyen ám, tiszta, - állt elém April karba font kézzel, és várta, hogy jó házigazdaként elszállásoljam.

- Neked csakis a legjobbat, édes - tártam a lépcső felé a karom, mutatva az utat, majd miután felballagtunk a vörös kárpittal fedett grádicson, az emeleten lévő jobb oldali tölgyfa ajtót kinyitottam előtte, és finomat betessékeltem.

- Úgy vélem, ez szépségedhez illő - néztem körbe a királykék színű, brit stílusú szobán, melynek közepén egy baldachinos ágy díszelgett, körülötte, gondosan kiművelt fabútorokkal, egy antik, aranykeretes tükörrel, s különféle díszekkel, melyek kötelező tartozékai voltak, egy arisztokratikusan gyönyörű helyiségnek.

- Na ez aztán, határozottan csini! - mosolyodott el, ahogy végigpásztázta az új lakhelyét. - Úgy gondolom, most már megérdemled ezt, - nyitotta ki, kézitáskáját, és lassan előhúzott belőle, egy fehér, vörös pecsétes borítékot, majd felém nyújtotta.

- Ez az, amire gondolok? - meredtem elkerekedett szemekkel a kopertára(15), amire már oly régóta vágytam.

- Hát, nem egy ajándékutalvány, a legközelebbi ABC-be, - felelte ironikusan a lány, de engem ez érdekelt most a legkevésbé. Csukott szemmel, mélyen teleszívtam tüdőmet friss levegővel, majd elvettem a kezéből az ereklyét.

- Hát eljött az idő! - lassan felnyíló szemeim röntgenként pásztázták a papírost, és immáron nem tudtam tovább várni, feltéptem a borítékot, és kikaptam belőle annak tartalmát. 

Az ősi feljegyzés, minden egyes betűjét, mohón faltam magamba, és a hatalom mennyei érzése, egyre csak növekedett bensőmben.

- Végre, egy leszek közülük! - ordítottam, az etikett összes szabályát áthágva, de már ez sem érdekelt. 

Hannibal ante portas! - Hannibal a kapuk előtt!

~Blyana~

(1-cella, 2-egységek egyesültek, 3-egyetértés, 4–kigondol 5–következtetés, 6-ész, 7–példa, 8-szövetség 9-küldetés, 10-feljárat, 11-uralkodik, 12-rejtélyes, 13-inger, hatás, 14-fontos, 15-boríték)

*Rick*

Az univerzum újabb kihívás elé állította csapatunk, azon gondolkodva vajon elbírjuk-e a terhet. Figyelt minket, jegyzetelt, s újabb akadályokat gördített elénk. Mint egy kozmikus tréfa, mely apró csínytevésből szadista szívatássá vált. Ilyen volt a mai nap. 

Minden eltelt perccel újabb és újabb problémákkal szembesültünk. Nem várt fordulatok, kényszerű szövetségek, felfedett titkok, megpecsételt sorsok. 

Fáradtan dörzsöltem meg a nyakszirtem, ahogy halkan becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. Nem akartam felébreszteni a bent alvó lányt.

Ahogy a folyosóról beáramló fény megvilágította sápadt arcát a párnán, ismét elfogott a düh. Kezem ökölbe szorítva indultam el folyosón. Fel nem foghattam Shane hogy volt képes bántani a saját testvérét. Ezt még én sem néztem volna ki belőle. 

És most ez a féreg itt volt a Menedékben, és úgy tett, mintha a világon semmi sem történt volna. Már maga a gondolat is őrjítő volt, s legszívesebben újra megütöttem volna. A nagyteremben lezajlott események ólomsúlyként nehezedtek rám, s tökéletesen tisztábban voltam vele, hogy ha Jason és Conlan nem rángatnak el, és fognak le, puszta kézzel ölöm meg Shane-t. Kegyetlenül reméltem, az ő érdekében, hogy nem futok vele össze. Se Geralddal ha már itt tartunk.

Hirtelen kezdtem keveselni azt, amit Jasontől kapott, és szerettem volna neki megmutatni, hogy én mennyit tudok a kínzásról, s bár tény, hogy eddig nem nyúltam efféle eszközökhöz, de a kedvéért szívesen teszek egy kivételt. És gyorsan tanulok. 

A gyűlés más szempontból is érdekes fordulatokat vett. Kiderült ugyan, hogy végig igazam volt, és Trixie nem lett áruló - amitől egy szikla, vagy inkább hegy gördült le a szívemről -, de Laorux tényleg az volt. Amihez persze nekünk semmi közünk nem lett volna, de hála Ashley naivitásának nem elég, hogy mi húztuk ki őket a szarból, de most még ide is költöztek, mert "Együtt erősebbek vagyunk." 

Mese habbal!

Azonban tény volt, hogy bármennyire is nem szívleltem a mostani helyzetet vagy őket, nem kérdőjelezhettem meg Ash döntését. Bíznom kellett abban, hogy tudja, mit csinál.

Laorux-ot egy az alaksorban lévő cellában szállásoltuk el, mivel Trixie váratlan felbukkanása révett nem sikerült döntést hozni a sorsáról. Acheron szintén egy ilyenben volt, de egy kissé megerősített védelemmel, ugyanis a vezetők szavai nyomán éjjel-nappal egy őr strázsált a folyosón, hogy biztosan ott is maradjon. Igaz, hogy csupán ember volt, de annak elég veszélyes. Az óvintézkedés szükségszerű volt. 

Most pedig én voltam soron. 

Önként jelentkeztem, mert muszáj volt távolabb kerülnöm Trixie-től. Még mindig szerettem persze, de az elmúlt hónapok nem múltak el nyomtalanul.

Kellett egy kis idő, a francba is! Azt se tudtam ő mire emlékszik ebből az egészből, mert mióta összeesett még nem tért magához. Nem tudtam, mit mondjak majd neki. 

A Menedék árnyékba burkolózott lépcsősorán leérve balra fordultam, és kivágtam a pincébe vezető ajtót. A fa nagyot csattant, ahogy a mögötte lévő falnak vágódott, de nem elég nagyot ahhoz, hogy bárkit is felébresszen. Na nem azért, mert nem volt elég hangos, hanem mert nagy valószínűséggel még senki sem aludt. Egy ilyen nap után az álom messziről elkerülte az embert. Tapasztalat. 

A lefelé lévő lépcsőn úgy gondoltam rövidítek, és a felénél egyszerűen leugrottam. Talpam alatt felkavarodott a por, ahogy földet értem, de nem törődve vele haladtam a célom felé, azonban a folyosó felénél megtorpantam.

Acheron cellájának ajtaja nyitva volt, és Tsunade sem volt sehol, holott most őt kellett volna váltanom. 

Idegesség fogott el, ahogy rohanni kezdtem. Zihálva estem be a cellába, de ahogy előre tudtam is a szoba üres volt. 

- A picsába!

Nem fért a fejembe, hogy a pokolba szökhetett meg, de ez nem volt jó. Nagyon nem. A kötelei a felborult szék mellett hevertek, s ahogy lehajoltam, hogy szemügyre vegyem őket, feltűnt valami. Valami olyasmi, aminek az esélye nullával kellett volna, hogy egyenlő legyen. A kötelek el voltak vágva, vagyis valaki kiengedte azt a mocskot. 

Felpattanva a földről a folyosón az ellenkező irányba futottam, miközben azért átkoztam magam, amiért nem hoztam telefont. Nem gondoltam, hogy szükség lenne rá, de így most hívni sem tudtam senkit. Francba!

Laorux cellájánál az ajtóba kapaszkodva fékeztem le magam, és ezzel egyidejűleg már el is rántottam az ablak elől a tolózárat. 

A bent lévő lány felkapta a fejét a pricsről, ahol összekucorodva ült. Fellélegeztem, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Meg kellett találnom Acheront, és mindenkit figyelmeztetni.

Bakancsom alatt örvényként kavargott a por, ahogy végigsiettem a folyosón, majd kettesével-hármasával szedve felszaladtam a lépcsőn. 

Ashley-t akartam megkeresni, de ahogy befordultam egy sarkon Jasonbe ütköztem. Szó szerint. Mindketten megtántorodtunk, ahogy beleütköztem, s ahogy neki is, nekem is a falba kellett kapaszkodnom, hogy ne boruljak el. 

- Mi a franc? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. - Hová ez...

- Acheron eltűnt - vágtam a szavába türelmetlenül és bosszúsan, mire a tekintete elkomorult. 

- Hogy érted, hogy eltűnt? 

- Úgy, hogy nincs a cellájában bazd meg, úgy értem. Az ajtó nyitva volt, a köteleket valaki elvágta. Eltűnt! 

- Nem láttad Aprilt? - ragadta meg a vállam. A szemében páni rémület ült. 

- Mi a franc? - ismételtem meg akaratlanul is a szavait. - Most mondom, hogy a pszichopata seggfej eltűnt, erre te azt kérded, hol a csajod? 

- Nem találom, Rick. - Leengedte a kezét, és kétségbeesetten túrt a hajába. - Azóta nem láttam, hogy a gyűlésnek vége lett, és már az egész kastélyt átnéztem. Sehol sincs.

Hirtelen megértettem, mitől fél.

- Nyugi, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

- Honnan tudod, mire gondolok?

- Arra, hogy Acheron valahogy megszökött és magával vitte Aprilt.

- Oké, de akkor te miért gondolsz a legrosszabbra? 

Igaza volt. Francba. Még csak hibáztatni sem tudtam, amiért aggódott April miatt, hisz én aztán totálisan megértettem. Tudtam milyen érzés mikor valaki elveszi tőlem azt, aki a világomat jelenti, és isten a tanúm rá, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívántam azt a nyomorúságos érzést, a barátomnak meg pláne nem. Kellett egy terv, de sürgősen. 

- Emily! - kiáltott fel Jason a hátam mögé nézve, s valóban. A meglepett G.L.-es lány épp a moziteremből lépett ki. 

- Szükség lenne a képességedre - masírozott hozzá Jason. Követtem. 

- Mire? - kérdezte egyikünkről a másikunkra nézve. 

- A segítségedre - vettem át a szót. - Acheron eltűnt, és meg kell találnunk. Most. Megtudod mondani, hol van? 

- Mi van? - kerekedett el a szeme. - Eltűnt? 

- Igen, de ez nem fontos. Aprilt keresd meg, ne Acheront. Az ráér - csattant fel Jason.

Komolyan fordultam vele szembe. A vállai megfeszültek, a száját vékony vonallá préselte. A kezét hol ökölbe szorította, hol megpróbálván ellazulni, kiengedte. Rossz volt látni, de volt egy fontossági sorrend. 

- Acheront - néztem Jason szemébe, mire dühösen viszonozta a pillantásom. - Hidd el Jas, én megértelek, de előbb Acheront kell megtalálnunk. Aprilnek valószínűleg semmi baja, csak elkerültétek egymást. 

- Már bocsánat, hogy beleszólók - lengette meg a karját köztünk Emily. - De, hogy is kéne nekem megtalálni? 

- A képességeddel - szűrte a szót a fogai között Jason. Elkínzott pillantást vetett rám, de bólintott, és a lányra nézett, aki karba font kézzel ácsingózott kettőnk között. - Képes vagy bárkit megtalálni, akihez közelebbi kapocs fűz. Keresd meg Acheront, és mond meg hol van.

- Jason szerintem valamit elfelejtesz. A hangsúly a közelebbin van. 

- Meg akart ölni. Az nem elég közeli?

Csúnyán nézett rám összehúzott szürkészöld szemeivel, és láttam, hogy visszavágni készül, de Jason a szavába vágott. 

- Azért megpróbálnád legalább? 

- Jól van! - lökte a magasba a kezeit. - Megpróbálom, de nem garantálok semmit, vili? 

- Igen - vágtuk rá egyszerre, mire Emily a szemét kezdte el forgatni, de engedelmesen behunyta aztán, és láttam az arcán, hogy erősen összpontosít.

Némán, idegőrlő feszültségben teltek a percek. Tudtam róla milyen képessége van, de nem tudtam, hogyan is működik egészen pontosan. Csak remélni mertem, hogy sikerül neki.

Remény. Az egyetlen dolog ami maradt nekünk, bármily illékony is volt.

- Oké, asszem megvan - suttogta Em, majd kinyitotta a szemét. - Viszont asszem van vele még valaki, akit ismerünk. 

- April? - kérdezte azonnal Jason. A lány megrázta a fejét. 

- Nem tudom biztosan.

- Bazd meg, Emily! - csattat fel, mire a vállára tettem a kezem. 

- Nyugi Jas, megtaláljuk. Tudsz egy helyet mondani? - pillantottam aztán a sértődött lányra. 

- Pontos címet nem - rázta meg a fejét. - De szűkíteni tudom a kört. 

- Talán elég lesz - gondolkodtam el. Lassan egy ötlet körvonalazódott a fejemben, aztán átható formát öltött, mikor a G.L.-es megadott egy kerületet a városban. 

- Hogy akarod megtalálni? - nézett rám kíváncsian. 

- A huszonegyedik században élünk gyerekek, ideje, hogy ennek kihasználjuk minden előnyét - mondtam, majd mit sem törődve velük, elsiettem mellettük a konyha felé. Követtek. 

Hallottam Jason dühös lépteit, és Emily cipőjének ütemes kopogását, ahogy próbált lépést tartani velünk. 

Cameron nem volt a szokott helyén, nem illatozott friss süti az asztalon, és úgy alapjáraton nem volt semmi, de amit kerestem azt ott találtam. Áldottam Camet, amiért a nagy sütés-főzés közepette, mindig újabb és újabb recepteket keresett a gépén, amit most is ott találtam a szokott helyén. 

Levetődtem egy magas bárszékre, és magam elé húztam a csillogó grafitszürke laptopot. 

- Mit csinálsz? - állt mögém Jason. - Acheron kellene megkeresnünk. Nem érünk rá netezni. 

- Épp őt keresem. - Bekapcsoltam a gépet, és megnyitottam a keresőt. Az ujjaim szélsebesen jártak a klaviatúra felett, miközben a világhálón keresgéltem, míg meg nem találtam, amit kerestem: a Doregon hivatalos weblapját.

Átfutottam az oldalt, és repedéseket kerestem a tűzfalon. 

- Doregon? - szólalt meg Emily a másik oldalamon. 

Bólintottam. 

- Acheron cége a felszínen egy kiterjed olaj birodalom. A világ minden táján vannak leányvállalatai, és kirendeltségei. Feltöröm az adatbázist, és megnézem, hogy az általad adott környéken is van-e. Ha igen, amibe elég biztos vagyok, meg lesz Acheron. 

- Meg tudod csinálni? - meredt reménykedve a képernyőre Jason. 

- Igen, de egy kis időbe telik. 

Nem kérdeztek többet, én pedig csendben folytattam a világ talán egyik legnagyobb cégének meghackelését, de folyamatos akadályokba ütköztem. 

- A francba! - csaptam az asztalra magam mellett, mikor percek múltán újabb rejtett tűzfalba ütköztem. Bárkit is bíztak meg a biztonsággal átkozottul jó volt. Emily összerezzent, és egy lépést hátrált. Jason előrehajolt.

- Megvan?

- Nincs, nem tudom feltörni a központi rendszert. 

- Akkor ennyi volt?

- Azt nem mondtam- - Eltűnődve ütögettem az állam egy ujjal. - Van egy másik mód is, hogy hozzáférjünk a szükséges információkhoz - gondolkodtam hangosan. - Az összes adatot előbb nyilván fellövik a Doregon műholdjára, ami aztán továbbítja ezeket a központi rendszerekbe, természetesen szigorúan levédve. Ha viszont ki tudnám iktatni a központi rendszert, az adatvédelem is valamilyen szinten egyszerűsödne. 

- Vagyis? - szólt közbe Jason, miközben fel-le kezdett járkálni. 

- Vagyis leállítom a központi rendszerüket, és ehhez a saját műholdjukat fogom használni. Utána már könnyedén le tudom tölteni az adatokat.

- És ezt, hogy tervezted? 

- Úgy, hogy lefagyasztom a műholdat, és ráirányítom a központra. 

Miközben magyaráztam, elkezdtem letölteni a műhold felépítését. A monitoron adatok futottak. Tribon széria, S osztály, rakétavezérlés, orbitális koordináták. Hozzáférés a fedélzeti biztonsági rendszerhez villogott a felirat, én pedig rányomtam, majd betápláltam egy zuhanó pályát a vezérlőjébe.

Idegesen kezdtem dobolni a lábammal az asztal alatt, míg arra vártam, hogy betöltse az új koordinátákat. Meghatároztam a becsapódási helyet, aztán vártam. 

- Mit csináltál? - meredt a vállam fölött a képernyőre Emily, mikor a monitoron elkezdődött a visszaszámlálás. 

- Csináltam egy kiskaput.

A visszaszámlálás befejeződött, én pedig dermedten vártam, majd kifújva a levegőt lazultam el, mikor kiírta a gép, hogy a hozzáférés sikeres volt. 

Most már könnyedén böngésztem a adatok között, s nem sokkal később találtam is egy címet, mely pontosan az Emily által meghatározott kerületben feküdt.

- Remek, meg van a cím, mehetünk - fordult Jason az ajtó felé, mire megráztam a fejem. 

- Ennél többet is tehetünk - jegyeztem meg. 

- Például oda mehetünk és szétrúghatunk pár segget? 

- Például megnézhetjük, mi folyik ott. Kizárt dolog, hogy ne legyen a házban legalább egy számítógép, vagy akár kamerarendszer. Ha pedig ezek vannak, azt mi is láthatjuk. 

- Tényleg? - kerekedett el Emily szeme. Egész izgalomba jött a lehetőségtől. 

Ismét bólintottam. 

- Mivel az ő rendszerűket használom rákapcsolódhatok, igen - magyaráztam majd, mintha csak szavaimat akartam volna igazolni kameraképek jelentek meg előttünk. 

Mindketten előrehajoltak, hogy jobban lássanak, miközben egyik képet néztük a másik után. A legtöbb a külső kamerák felvételei voltak, a környékről, bár elég hasznosak, mivel nem csak az utcán történteket rögzítette, hanem a ház körüli őröket is vette, ebből pedig temérdek infót szűrhetünk le, de most nem ezt kerestük. Továbbléptem, s immár a házban lévő számítógépek - mert az IP cím alapján több is volt - webkameráit törtem fel, hogy megnézhessük, mi is történik odabent. Azonban volt valami, amire nem számítottunk. Már a harmadik gép kameráját hackeltem meg mikor olyasmit láttunk, amit sosem akartunk.

Egy királykék szoba képét pillantottuk meg. A helyiséget tucatnyi gyertya vonta sejtelmes fénybe, árnyakat vetve a falra. Középen a legtöbb teret elfoglalva egy hatalmas baldachinos ágy állt. A gyertyák fénye megcsillant a fekete selyemágyneműn. 

- Ott van - mutatott a kép szélére Jason, s valóban. Acheron félmeztelenül állt egy asztal előtt, s épp újabb gyertyát gyújtott meg, majd a falapra hajította a gyufát, és lassan az ágyhoz sétált. Figyeltük, ahogy elnyúlt rajta, majd azt is, ahogy csábító mosolyt vet valakire, akit nem láthatunk. Holttérben volt az illető. Hang nem volt, de Acheron mozdulataiból így is egyértelmű volt, hogy egy nővel beszél.

Nem voltam benne biztos, hogy látni akarjuk mi ezt, de mégsem mozdultam, ahogy a többiek sem. Megbabonázva figyeltük, ahogy Acheron hasra fordul az ágyon. A takaró meggyűrődött alatta, ahogy karjait összekulcsolva ráhajtotta a fejét. 

Ekkor feltűnt a kép szélén a titokzatos nő, s mellette ott jött egy férfi is, aki meglehetősen közel tartotta őt magához. Takarásban volt a nő feje a férfi termete miatt, de hálóinge, és összekuszálódott haja még a nagy test ellenére is látszott. Aztán, amikor a férfi ellépett mellőle, és Acheron vendégének arca láthatóvá vált, egyszerre tartottuk vissza Jasonnel a levegőt.

- Nem lehet - suttogta elhűlve Jason, s nekem is ez volt az első gondolatom, mert a halálos ellenségünk szobájában tartózkodó nő April volt.

~Alathea~

*Ashley*

Amint lezajlott a gyűlés, visszavonultam a szobámba, és az íróasztalom előtti padlózatot koptattam, ahogy a székem gurulós talpai megállás nélkül gurulásztak rajta. Nem bírtam volna aludni, és ezt tudtam is magamról, ezért meg sem próbálkoztam ágyba kényszeríteni megfáradt testemet. Felöltözve, indulásra készen ücsörögtem a szobám sötétjében, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a mennyezeti villanyt felkapcsoljam. Csupán az asztali lámpa fénye világított, de az éppen elég volt, hogy lássak magam körül.

Miután Jasont útjára bocsátottam, hogy szerelmet valljon Aprilnek, egyedül maradtam, szerencsére senki nem gondolta úgy, hogy feltétlenül szüksége lenne a társaságomra, így végre egy kis időt egyedül tölthettem. A G.L. beköltözéséről szóló gyűlés végkifejlete kellőképpen lefárasztott, és már kezdtem megkérdőjelezni saját magam, hogy biztosan jó döntést hoztam-e, amikor beleegyeztem: maradhatnak velünk. Alig néhány órája voltak csak az épületben, és máris fenekestül felfordult minden, ki tudja még, milyen következményei lesznek, ha hónapokig a nyakunkon ragadnak.
- Nem! – érveltem az íróasztalomon heverő bögrémnek. – Minden rendbe fog jönni.

Innentől csak felfelé vezet az út: az Erődöt hamarosan újraépítik, Acheron el lett fogva, és még a rég nem látott Trixie is előkerült, akiről kiderült, hogy mindvégig a bátyja manipulálása végett fordult el a fénytől, és így talán tényleg maradt egy kis halovány remény, hogy valamikor újra egy lehet közölünk. Ami persze Ricket a felhők fölé juttatta, habár neki is megvoltak a maga bajai.
Összességében eredményes napot zártunk, és ahogy végiggondoltam magamban a jelenlegi helyzetünket, kifújtam a levegőt, amikor belegondoltam, talán nem is olyan reménytelen a helyzet.

Ha minden jól megy, Shane-ék rövidesen visszaköltöznek a lakhelyükre, közösen megtoroljuk a világunkat fenyegető ellenséget, még egy újabb árulót is elfogtunk – persze Shane csapatának részéről –, aki a büntetését tölti a celláinkban, és ami a legfontosabb: a húgom élete virágozni látszik egy olyan férfi oldalán, akit a legjobban szeret.

A kimerültségem ellenére is akkora boldogsággal töltött el, hogy Jason még egy ilyen rendkívüli helyzetben is, mint a mostani, szán arra néhány percet, hogy kifejezze az érzéseit a húgom felé. Biztosan tudtam, hogy April rózsaszín világba csöppen, ha megtudja a hírt, és kicsit még sajnáltam is, hogy nem lehetek jelen, amikor ez megtörténik. Szívesen osztoztam volna a boldogságukban, de ahogy Aprilt ismertem, elsők között leszek, akinek elújságolja a történéseket, úgyhogy tudtam, nem kell sokat várnom, hogy együtt örülhessünk.
Épp megfordultam a székemmel, hogy egy teljes kört írjak le a tengelyem körül, amikor megéreztem az enyhe melegséget a jobb csuklómon. Ez volt az első alkalom, hogy ilyenben részem volt, ám a rólunk szóló szakirodalmakból már tudtam, hogy mi számíthatok ilyesmire, ezért nem is ért meglepetésként a gyönge hőhullám. Csak arra nem gondoltam, hogy ez is ma lesz. Ráadásul este.

Nehéz sóhajjal feltápászkodtam a székből, és lekapcsoltam a szobai világítást, mielőtt kimentem volna a folyosóra. Magamhoz kaptam a szükséges irataimat, és ruháimat, felvettem a kabátomat, és lassan sétálva a folyosón, elindultam, hogy megkeressem az új jövevényt. A mondák valóban igazat állítottak, tényleg megmagyarázhatatlan módon éreztem merre kell mennem, mindössze abban nem voltam biztos, hogy mennyi időbe telik az odaút.
Milyen jó lett volna, ha ez a módszer April esetében is működött volna, gondoltam, ahogy lezötyögtem a hosszú lépcsősoron. Amikor hónapokkal ezelőtt Aprilt kerestem, sokkal nehezebb volt a dolgom különleges segítségek nélkül, hiszen akkor semmi nem jelezte merre kellene indulnom, ráadásul közben azt is kiderítettem, a létezését is csak valami csoda folytán láttam. Nem szabadott volna álmodnom róla, mivel egyező rangunk lévén, ha úgy tetszik „blokkoljuk” egymást, így nem is hatásosak rajta a képességeim, hacsak azt ő nem akarja, vagy ha nem elég gyenge, vagy zaklatott annyira, hogy mégis sikerüljön túljárnom az eszén. Mindenesetre a többi különlegessel ellentétben Aprilnek megvan a lehetősége, hogy enged-e az erőmnek, vagy pedig ellenáll neki, és ez fordított esetben is értendő. Rajtunk kívül még két személy érintett ebben a kiváltságban, és érdekes módon, jelen pillanatban mindkettő az épületünk védelmező falain belül tartózkodott. Ha valaki tegnap reggel ezzel odajön hozzám, biztosan azt hiszem, nem itta meg a reggeli kávéját.

Szerencsére ebben az esetben sokkal egyszerűbb a helyzet, így néhány óra leforgása alatt túleshetek a kötelességemen, már csak azt kellett kitalálnom, a kastély melyik részében szállásoljam el az új lakót.

Egy újabb lépcsőn fordultam le, amikor szembe találtam magam Cameronnal, aki egy nagy kütyüt cipelt éppen felfelé. Mikor észrevett, rám mosolygott, én pedig viszonoztam a gondterhelt mosolyát.

- Nem tudtam aludni, úgyhogy megtisztítottam a számológépemet – mondta, mintha tudta volna, mit akarok kérdezni. – Rájöttem mennyire koszosak rajta a gombok, márpedig az én gépem nem lehet maszatos, ezért hasznossá tettem magam – emelte magasba a keze tartalmát.

- Én sem tudtam –válaszoltam halkan.

Senki más hangját nem hallottam a folyosón, ezért mertem feltételezni, hogy más számára nyugodalmasabb az éjszaka, de mivel nem ez volt a kastély egyetlen folyosója, nagy esély volt rá, hogy tévedek.

- Figyelj, Cameron, elugrom egy kicsit. Meg kell keresnem a fiút, akit a legutóbbi látomásomban láttam. Eljött az idő, hogy közénk fogadjuk – magyaráztam, miközben lejjebb mentem még két lépcsőfokot.

- Jaaa, persze, az új gyerekedet. – Fáradt arcán ragyogott széles vigyora.

- Igen, őt –bólintottam. Kezdett kiköltözni belőlem a fáradtság. – Választanál neki egy szobát, ha megkérlek? Valahol a második emelet környékén, a G.L.-esektől mindenképp távol. Nem szeretném, ha gondok adódnának… ha érted mire gondolok.

- Hogyne. – Hóna alá csapta a szerkentyűjét. – Legyen a szobában rácsos kiságy is, vagy megelégszel a sima gyerekággyal?

- A második emelet jobb szárnyában, Tsunade-é melletti szoba pont jó lesz, köszönöm –intettem oda neki vigyorogva, és pár lépéssel megint lejjebb jutottam a lépcsőn. Ő is elfordult, felfelé siető lépteit hallottam magam mögött, mikor hirtelen újra megszólítottam.

- Hé, Cam! – kiáltottam a lépcső aljából. Lenézett rám, miközben a lépcsőfokról lerúgott egy apró követ. – Nem tudsz valamit Jasonról és Aprilről? – kérdeztem kíváncsian.

A kötelességem közbeszólt, így le fogok maradni a húgom nagy bejelentéséről, ezért más módszert választottam, hogy információhoz jussak.

Cameron arcán már megint ott virított az a ragadós vigyor. – Nem, de Jasont elnézve tartalmas estéjük lesz. Amikor utoljára láttam, nem úgy tűnt, mintha nagyon megviselték volna az események, sőt, tulajdonképpen minden kitörlődött a fejéből egy dolgon kívül.

Megigazítottam a kabátom övét. – Igen, én is így gondolom – feleltem, majd ismét felintettem a lépcső tetejére, és ezúttal tényleg ott is hagytam az ügyeletes szakácsot.

Lementem a garázsba, és miután beszálltam a kocsimba a megérzéseimre hagyatkozva vezettem a cél felé, miközben a csuklóm egyre jobban forrósodott fel. Szerencsém volt, mert alig negyedórára volt tőlem az a kis faház, amit elvileg kerestem, benn az erdő sűrűjében, egy kihalt tisztáson.

Leparkoltam az egyik fa tövében, és lekapcsolva a kocsi világítását elindultam a ház felé. Feleslegesnek tartottam kopogni a bejárati ajtón, mivel mindenki aludt, nem beszélve arról, hogy amiért jöttem, az elég érthetetlen az utca emberének, ezért egyszerűbbnek tűnt, ha simán csak megkeresem a pótkulcsot. A lábtörlő alatt volt.

Halkan benyitottam, majd bezártam magam mögött az ajtót, aztán – még mindig a jelre koncentrálva – balra fordultam, ahol egy sötétbarna, nyílvesszővel díszített faajtó fogadott.

Mély levegőt vettem, majd benyitottam. Ez az ajtó nem volt olyan csendes, mint a korábbi.

A fiú, aki az ágyon ülve vakarta a jobb csuklóját, akárcsak a látomásomban, meg sem lepődött azon, hogy egy idegen van a szobájában, csupán felpillantott rám, aztán újra a leendő tetoválásának esett. Kicsit később azonban, amikor az ágyára ültem mellé, újra felém fordította a fejét – és akkor már elkerekedtek a szemei.

- Francba! – ugrott fel mellőlem hirtelen. – Azt hittem képzelődöm, ez az őrjítő viszketés teljesen elvette az eszem. – Rohamtempóban kutakodni kezdett egy kacatokkal megpúpozott sarokban, és amikor újra előbukkant, egy az ajtóján is megjelenő nyíl volt a kezében, egy íjjal együtt, sőt még a hozzá tartozó tegezt is a hátára kapta. És már be is készítette a nyilat. – Ki a fene vagy?

Felpattantam az ágyáról, és kitartottam elé a kezem. – Nyugalom, semmi szükség erre – léptem hátra egyet bizonytalanul. Nem gondoltam, hogy ma még egyszer meg kell küzdenem az életemért.

- Békés szándékkal jöttem – folytattam, remélve, hogy a képességem használata nélkül meggyőzöm.

A fiú lejjebb eresztette az íját, majd hirtelen eldobott mindent, ami a kezében volt, és a földre vetve magát újra vakarni kezdte a csuklóját. Lassan már véres lesz a keze, annyit szenved vele, gondoltam.

Gyorsan odaléptem mellé, és ártalmatlanítottam a fegyvereit, az ágyára hajítottam minden éles nyilat, ami a tegezben volt, aztán leguggoltam mellé.

- Én tudok segíteni – mondtam.

Felnézett rám, és egy pillanatra abbahagyta a vakarózást. – Van nálad antivakarin? Mert ha nincs, szerintem menthetetlen eset.

Elkaptam a csuklóját, mielőtt újra magához ránthatta volna egy újabb körre, és alaposabban is megnéztem, hogy áll a jele. Végigsimítottam a hüvelykujjammal vörös bőrén, hogy csillapítsam a viszketést, mire alig hallhatóan felsóhajtott. Néha jól jön, ha az ember egyenes ági leszármazott, és ismeri a rituálékat megkönnyítő trükköket.

- Ezt meg hogy csináltad? – fordult felém a fiú óriási szemekkel, miközben elvettem az ujjam az érintett területről, ahol nagyon halványan már látszódott a hamarosan fekete színű minta.

Leengedtem a vállam. - Majd arra is kitérünk.

Leültem a srác mellé, és nekitámasztottam a hátamat egy szekrénynek, majd úgy döntöttem, az egyszerűség kedvéért a tényekkel kezdek, mielőtt még újra farkasszemet kellene néznem a nyilával.

Megfogtam a kezét, és felé fordítottam a csuklóját, hogy láthassa a jelét, amire ő csak még hatalmasabb szemekkel reagált.
- Erről fogunk beszélgetni – engedtem el a kezét, ami alátámasztás ellenére is ugyanabban a pozícióban maradt.

~Debora~