10. fejezet

Sziasztok! 

Elöszőr is szeretnénk elnézést kérni tőletek - főleg én -, hogy a résszel egy egész napot csúsztunk, de összegyűltek a dolgok, és egyszerűen képtelen voltam időben befejezni a részem. 

De örömmel jelentem, hogy immár elérhető a tizedik fejezet, melyben lehull egy lepel, de persze - csakhogy ne legyen unalmas -, egy másik felemelkedik.  

Valamint, nem tudjuk kinek tűnt fel és kinek nem, de oldalt már elérhető egy újabb menüpont Kérdésed van? címmel. Bátran írjátok meg nekünk, hogy mit gondoltok magáról a blogról vagy épp az adott részről. Ha van kérdésetek tegyétek fel, akár névtelenül is mi pedig a legjobb tudásunk szerint válaszolunk.

Mint oly sok minden, ez is azért jött létre, hogy megkönnyítsük a ti dolgotok, szóval hajrá!  

Most pedig, nem fecsegek tovább. 

Jó olvasást!

~A~

"Múltad megkísért.

Tűzvörös lepelben átjő a jelenbe...

S mint jégbe fagyott vízcsepp, gleccser-hideg lelke,

- mit izzó, szilánkos kristályok kínoztak halálra -

elsorvadsz végleg...

Huszonnégy órád rácsaiba zárva."

Pálnagy László

*Trixie*

Lassan küzdöttem magam a felszínre. Mint fuldokló, ki még egy korty levegőért eped; akartam az ébredést. Centiről-centire nyitottam ki a szemem, s párhónap leforgása alatt, már másodszor tértem magamhoz steril, fehér falak közt. 
Remek. 
Az ébrenlét zavaros felszínére érve, feküdtem a takaró alatt, és hallgattam azokat a hülye orvosi kütyüket, amik másodpercenként sípolnak egyet, bizarr jelét adva az idő múlásának. 
Bípp, bípp, bípp, bípp.... és a páciens mehet is pszichomókushoz. 
Idegesítő volt, így, mint bármely talpraesett, józan ésszel megáldott homo sapiens, egyszerűen odanyúltam, és megnyomtam a piros gombot. Reméltem, hogy az a kikapcs, és nem a " sípoljunk-még hangosabban-és-sűrűben" gomb. 
A szobára csend borult, de a fülem még mindig sípolt, így először fel se tűnt nagyon a változás. 
Az agyam sebesen járt, ahogy próbáltam visszaemlékezni mi is történt, de az egész olyan volt, mintha egy cseszett ködréteg lepné el, és hiába hessegettem, nem moccant.
Halványan rémlett valami fickó... Acheron, és egy mocsok éles tőr is - elfintorodtam, ahogy a varratok meghúzódtak a mocorgásomtól - de más nagyon nem rémlett. Sok zöld, és érdekes módon egy illat. Egy illat, amit nem tudtam hová tenni. Ismertem, mégsem tudtam honnan, hiába erőltettem az agyam, csupán annyit sikerült elérnem, hogy éles fájdalom hasított a koponyámba. 
Fehér foltok táncoltak a látóterem szélén, és könnyek szöktek a szemembe, de itt dobjam fel a pacskert, ha elbőgőm magam. 
Odalenne a jó hírem. Azt meg azért, még se engedhetjük ugyebár, úgyhogy összeszorítva a fogamat tűrtem, s szerencsére amilyen gyorsan jött, el is ment. Bolond lettem volna marasztalni. 
A mobilom rezegni kezdett mellettem, az éjjeliszekrénynek kinevezett fehér förmedvényen, én pedig érte nyúltam. A sérült bőr húzódott, de valószínűleg a fájdalomcsillapítók miatt nem éreztem a fájdalmat. Még. 

Gyűlés a nagyteremben. 

Rövid és lényegre törő SMS, húztam el a számat, s nem egészen értettem, hogy Nekem miért küldte el Ashley. Lemaradtam valamiről?
Sóhajtva nyitottam meg egy másikat. 

A gyűlés FÉL óra múlva lesz a nagyteremben. 

A szememet forgattam, és átfutottam gyorsan a többit is, s nem is kellett sokat keresgélnem, mert rögtön ezek után megláttam Jason kör SMS-ét is.
Acheron rátámadt az Erődre. 
Óvatosan felültem a fehér ágyon, s tekintetem végigsiklott a helyiségen, valami ruha után kutatva. Nem értem rá itt lógatni a lábam, s bár a harcnak már vége, azért nekem még ott a helyem. 
- Hová készülsz? - a hangra megdermedtem, majd vigyorogva fordultam a szobába lépő kék ruhás Adonisz felé. 
- Hello Dr.M!
- Ugye tudod, hogy pár órája műtöttek? - jött közelebb hozzám Dale, miközben a fejét csóválta rosszallása jeleként. - Nem kéne mozognod. 
- Mennem kell - húztam le magamról a takarót, de nem jutottam messze, mert finoman megfogta a két vállam, és visszanyomott, majd az államig húzta a paplant. 
- Sehová sem kell menned - szólt rám szigorúan. - Hogy érzed magad? 
- Mint egy háromnapos hulla, akin átment az úthenger, aztán a maradványaiból gaz sarjadt, amit aztán letépvén, felfalt egy birkacsorda, s végezetül bűzölögve távozott a szervezetükből. 
Dale elkerekedett szemekkel bámult rám, mire fáradtan sóhajtottam.
- Szarul. 
Felnevetett, mire csúnyán pillantottam rá, ő pedig bocsánatkérőn emelte magasba a kezét, de a röhögést nem hagyta abba. Örültem, hogy valaki viccesnek talált. 
Újra felültem, s ezúttal nem állított meg, még akkor sem, mikor lábam a padló hűvös felületére ért. 
- Véletlenül nem tudod, hol vannak a cuccaim? - pillantottam rá. 
- Ezt nem játszottuk már el egyszer? - erőltetett magára komoly képet. 
- Valami rémlik - bólogattam, és tettem egy lépést előre, de a fejembe újabb fájdalom hasított. Zihálva támaszkodtam a térdemre, Dale pedig máris mellettem termett, és aggodalmas pillantásokkal méregetett. 
- Jól vagyok - nyögtem ki elfúló hangon, ami lássuk be, sokkal meggyőzőbb lett volna, ha a hangom nem csuklik el a mondat végén. Szorosan összezárva a szemem, mélyeket lélegeztem. Ez a fajta fájdalom sosem tart sokáig. Volt már benne részem az elmúlt pár hétben. Gyorsan jött, és gyorsan ment, de amíg tartott az maga a volt a pokol. 
- Azt látom - terelt vissza az ágyhoz. - Feküdj vissza. 
- Nem lehet, komolyan mennem kell. 
- Sehova nem mész ilyen állapotban. 
Égnek emeltem a szemem. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar elszabadulok innen, már pedig nekem muszáj volt így olyan dolgokhoz folyamodtam, amit egyébként kerültem a hétköznapi életben. A gondolataiban kezdtem olvasni, s ennek köszönhetően sikerült kidumálnom magam az ágyból.
Pár perc heves vita után, - aminek egyébként nézője is akadt, egy megszeppent nővér személyében, aki a szóváltásra figyelt fel, s akit Dale egyetlen pillantással elküldött, - a kezembe nyomot egy zacskót ,amit az éjjeliszekrényből vett elő, és elhagyta a szobát, hogy felöltözhessek. 
Farmert és egyszerű pólót húztam elő belőle, ami jó is volt úgy, csakhogy mindkettő a saját holmim, ahogy a fekete convers is, ami még benne volt. Az egyetlen bibit az egyenletben az képezte, hogy úgy emlékeztem ezeket a Menedékben hagytam mikor a könyvvel elszöktem. Szóval a kérdés totál egyszerű, hogy a pokolba került ide? 
Na persze tény volt, hogy a memóriámban nem nagyon bízhattam manapság, s figyelembe véve, hogy arra sem emlékszem mi történt Acheron felbukkanása, a kés és a kórházi felébredésem között, nem csoda, hogy nem emlékszem. Bár, a pár órával ezelőtti kis memóriazavart nyugodt szívvel foghattam a vérveszteségre. A morcos doki volt szíves a fejemhez vágni ezt, meg azt is, hogy hajszálon múlott csak az életem. 
Nem volt nagy ügy, figyelembe véve az életstílusom és a kört, amiben mozogtam, úgyhogy csöppet sem akadtam ki, és hiszti rohamot sem kaptam, ahogy várta. Szar ügy. 
Miután magamra maradtam, és kellő időt pocsékoltam a ruhákon merengve, eljutottam odáig, hogy fel is vegyem-e őket, bár ez cseppet sem volt olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hangzik. 
Kezdjük ott, hogy vagy felszedtem egy kis felesleget, vagy a gatyám ment össze, mert alig bírtam felcitálni. Baszottul ajánlottam, hogy az utóbbi legyen igaz. 
A másik kellemetlenség az volt, hogy a pólót fel kellett venni. Jah, nem tűnik túl bonyolultnak kivéve, ha az ember lánya, a nagy karemelgetések közepette döbben rá, hogy őt ma műtötték egy cseszett szúrt seb miatt. Mit ne mondjak el kezdet múlni a fájdalomcsillapító hatása, s lassan kialakult egy egyenletes, tompa lüktetés az oldalamban. Csúcs szuper! 
A másik, hogy bárki is hozta a ruhákat, olyan apróságokról megfeledkezett, mint mondjuk a zokni és fehérnemű. A bugyim szerencsére még rajtam volt, szóval az nem érdekelt, viszont a melltartómat feltételezésem szerint levágták rólam, ami szívás, mert az egyik kedvenc csipkés darabom volt, és nem mellesleg, egy vagyonba került. Azonban még a cicifix hiánya sem zavart annyira, mint a zoknié. Komolyan, tornacsuka zokni nélkül? Álmaim netovábbja. 
Felügyeskedtem a lábamra a cipőt, és már kész is voltam. Minden értelemben. 
Az ajtón kilépve egy fehér folyosóra jutottam, ahol emberek szaladgáltak, kik a személyzet tagjaként, kik civilben épp, mint én. Dale a falnak dőlve lapozgatott egy dossziét - valószínűleg az enyémet - amit összecsukott, és a hóna alá dugott, mikor meglátott. 
Nem tetszett neki, hogy elmegyek, de a csúnya pillantásokon kívül, már nem marasztalt. Persze megjegyzéseket, azokat tett, de csak az egyik keltette fel igazán az érdeklődésem. 
- Ricknek sem tetszene, hogy elmész - jegyezte meg, míg az ajtó felé kísért, én pedig megtorpantam. 
- Honnan ismered? - néztem összezavarodott zöldeskék szemébe, válaszul pedig úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról. 
- Te mutattad be - méregetett, valószínűleg azt találgatva szórakozom-e. - Mikor a baleset - összeráncolta a szemöldökét -, az első baleset utáni héten visszajöttél kontrollra. Nem emlékszel rá? 
- De persze - vágtámra egyből. - Csak az utóbbi hetek kissé zűrösek voltak - rántottam meg a vállam. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem emlékeztem, hogy visszajöttem volna, arra meg pláne nem, hogy ő is velem jött. 
- Meg aztán ma is ő hozott be. - Hoppá újabb érdekes részlet. - Enyhén szólva hozta csak ránk a frászt, mikor berontott az ajtón veled, a karjaiban. Annyi vér volt mindenhol, hogy egy percig komolyan azt hittük halott vagy.
Fáradtan vette le a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét, én pedig elgondolkodva tűnődtem, de nem bírtam visszaemlékezni. Egyszerűen nem ment. 
- Nos, kösz mindent, de most már tényleg mennem kell. 
Hozzáléptem, és gyorsan megöleltem, amire láthatólag csöppet sem számított. Majdnem felnevettem, hitetlenkedő tekintete láttán. 
- Szia! - kiáltottam még vissza, ahogy kifelé fordultam az ajtón. Nem válaszolt csak összehúzott szemekkel bámult utánam. 
Bevallom nem volt szép dolog, amit tettem, de éppen nem jutott jobb az eszembe, és nekem mindenféleképpen a Menedékbe kellett mennem. Így történt hát, hogy az ajtón kilépve az oldalam egyenletes lüktetésétől kísérve a parkolóba poroszkáltam, és a Dale zsebéből lenyúlt kulccsal a kocsiját keresgéltem. Feloldottam a riasztót, majd követtem a hangot egy ezüstszínű Jeep felé. Tipikus pasis kocsi volt, és eszméletlenül nem az a kategória, amit megszoktam, de a koldus ne válogasson ugyebár. 
Beszálltam, aztán vagy fél óráig szórakoztam azzal, hogy átállítsam az ülést. Kezdtem ideges lenni, mert ha valaki meglát nekem befellegzett, és a rácsok mögül aztán tényleg nem tehetnék semmit, egy szóval, cseszhetném. Kínkeserves meló árán, de végre elértem a pedálokat. Indítottam, és olyan gyorsan haladtam a sötétségbe borult utakon, amennyire csak mertem, abbéli félelmemben, hogy egy újabb görcsös fejfájástól, a legközelebbi fára csavarodom. 
Igazam lett. Megint. 
Nem sokkal azután, hogy elindultam, ismét megéreztem a kezdődő fájdalom lüktetését a koponyámon belül, s épp annyi időm volt, hogy félre húzódjak, mielőtt a kín, mint valami hirtelen, vihar a nyakamba zúdult. A kormányra dőlve próbáltam észnél maradni, és rájönni mik ezek a képek a fejemben. Emlékek, vagy csupán élénk fantáziám szüleményei? 
Az egyiken vörös ruhában ücsörögtem egy padláson és nevettem, a másikon meg ugyanabban a ruhában beszélgettem pár emberrel egy hatalmas bálteremben. 
- Nesze neked Trixie! - hangom a csendben kísértetiesen csengett. 
Olyan volt, mintha egyszerre két személy lennék. Az egyik felem erre emlékezett, a másik arra. Az egyikük ezt érezte, a másik azt. 
- Skizofrén vagy szívem, nem vitás - osztottam meg magammal a hírt fennhangon, miközben a fájdalom múlásával visszakormányoztam az autót az útra. 
- Már csak egy jó kis név kéne neked, vagyis nekem. 
- Lássuk csak - gondolkodtam, miközben élesen jobbra fordultam, ki a városból. - Legyen Hope. 
- Na ne, a remény totál szar. 
- Akkor esetleg Harper. 
- De ez meg olyan, minta azt mondaná az ember, hogy hárpia. 
- Oké, oké van egy tök jó ötletem. Crazy. Mert, csak egy igazán őrült ember beszél magában - sóhajtottam fel, elkeseredve, s közben előttem a fák ágai között, már itt-ott feltűnt a Menedék fényárban úszó alakja. 
Nem tudtam mire számítsak oda bent. Nem volt elképzelésem mi történhetett az Erődben, mi volt az a pont mikor a két egység úgy döntött, együtt folytatja tovább. Nem tudtam kinek az ötlete volt, vagy azt hogy,megsérült e valaki, vagy még rosszabb. Egyszerűen semmit sem tudtam, és ez nem javított a hangulatomon, ahogy felfelé poroszkáltam kilométer hosszúnak tűnő lépcsőn. 
Mire a nagyterem ajtajához értem, már kapkodva szedtem a levegőt, és éreztem, hogy a pólóm a testemre tapad, nem csak az izzadságtól, hanem a vértől is, mely apró patakokban szivárgott a sebből. Képzeletbeli pacsit adtam magamnak, amiért sikerült felszakítanom a varratokat, de úgy voltam vele, hogy ha már idáig eljöttem, nincs az az isten, hogy visszaforduljak, így nagy levegőt vettem és egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót. 
A teremben minden fej felém fordult, ahogy a szobába léptem, s most ez nem csak a Szövetséget, de a G.L.-t is takarta. Elképesztően szürreális élmény volt egy helyiségben látni őket, pláne úgy, hogy látszólag békésen üldögéltek egymás társaságában, az asztalnál. Valószínűleg nem csak én voltam úgy vele, hogy ha nekem ezt bárki egy hónappal... sőt egy nappal ezelőtt mondja, körbe röhögöm az illetőt. 
- Mit keresel itt? A kórházban kellene lenned! - csattant fel egy ismerős hang, én pedig körbenéztem a gazdája után kutatva. A tekintetem átsiklott April és Jason kettősén, akik épp az ajtó felé igyekezhetek, mikor betoppantam, majd tovább az emberek arcán, fel sem fogva igazán kik ülnek az asztaloknál, míg végül megláttam Ashley mellett a hang tulajdonosát. Shane-t. 
Bátyám abban a pillanatban indult el felém villámló tekintettel, mikor a fejem ismét fájni kezdett, nem is akárhogy. Ha eddig azt hittem ismerem már a legnyomorúságosabb kínt is, hát kurvára tévedtem, mert az eddigiek szelíd szellő, lágy simogatásának tűntek ehhez képest. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok, s nem is bántam volna, mert ez egyszerűen elviselhetetlen volt. Sikítva kaptam a fejemhez, egyszerűen nem tudtam megállni a következő pillanatban pedig, két kezet éreztem meztelen karomon, amíg megtartani igyekeztek. 
Ekkor volt az a pont, mikor a kín eltűnt, bár tudtam, hogy ez csak ideiglenes, én pedig akaratlanul ugyan, de a bátyámon használtam a képességem... a képességünk. A fejemben újból emlékek cikáztak keresztül, de ezúttal nem az enyémek, hanem Shane-é. Emlékek voltak rólam, a gyerekkoromról, aztán abból az időből mikor elmentem, majd következtek a mostaniak. A szemén keresztül láttam, hogy Geralddal rólam beszél, majd azt is, ahogy beránt a sikátorba, és egy tűt szúr a nyakamba. 
Láttam magamat, ahogy a földön fekszem eszméletlenül, Gerald sötét alakja pedig felém hajolt az esőben. Emlékezet-manipulátor. 
Végre kezdett minden a helyére kerülni. Akár, egy több ezer darabos puzzle darabjait, illesztgettem egymáshoz az emlékeket. Egyiket a másik után, míg meg nem találtam az utolsót is. 
Hitetlenkedve, elborzadva tekintettem fel Shane-re, akin látszott, hogy fogalma sincs arról, mi folyik itt éppen. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyesmit tett, de kézzelfogható bizonyítékot kaptam rá az imént, amit nem vehettem semmibe. Legszívesebben megütöttem volna. Ordítani lett volna kedvem, hogy, hogy tehette velem ezt. A saját húgával. 
Kitéptem magam a szorításából, és hátrébb léptem. Nem bírtam a közelében maradni annak az embernek, aki elvette tőlem az életem, hogy a játékszerévé tegyen. Felfordult tőle még a gyomrom is. Shane válla fölött a pillantásom Laorux-ra esett, aki a terem közepén térdelt, kisírt szeme még ilyen távolságból is látszott. A kezeit megkötözték úgy, hogy még mozdítani sem bírta. De ami engem lekötött, az inkább a mellette álló személy volt. Rick.

A kín visszatért, ahogy a pillantásunk találkozott, én pedig ezúttal nem voltam képes harcolni ellene. Még azelőtt elájultam, hogy a testem a földre rogyott volna. Mielőtt a sötétség végleg magába fogadott volna, még kiáltásokat hallottam, bár azt nem tudnám megmondani, hogy kiktől származott az éles hang. Tőlük, vagy esetleg saját kínlódó lelkem könyörgése volt?

~Alathea~

*Jason*

Szavak. Óriási jelentőséggel bírnak, mégis nehéz velük kifejezni mindazt, ami bennünk lakozik. Ebben a zűrzavaros helyzetben, olyan dologra készültem, melyre azelőtt még soha. A G.L-es élethez hozzátartozó egy éjszakás kalandok, az élvezetek hajhászása teljesen másról szólt. Nem volt benne se érzelem, se bűntudat; nem, ott csak a kéj, és a szórakozás dominált. Rohadtul nem volt gyakorlatom abban, hogy mégis hogyan közöljem az érintett féllel, hogy kibaszottul odavagyok érte. Sok mindenhez értettem; motorszerelés, ház körüli barkácsolás, bunyó, kiszedni az emberekből azt, amiről úgy hiszik, még ők sem tudnak, a paprikás csirke receptjét is tökélyre fejlesztettem, de azt, hogy elmondjam April-nek, hogy szeretem, hát ahhoz valahogy nem. Gondoltam elé állok lazán, hogy – Figyu April, az van, hogy csípem a búrád… öö… eléggé. – De hát, ez egyrészt alpári, és udvariatlan lett volna, másrészről pedig egy tizenöt éves kamasz is szebben mondaná. 

Nem vagyok egy Shakespeare, bevallom… de hogy ilyen nehezen rakjak össze pár szót, hát ez már kurvára gáz. – Ültem fel, a fekete keretes ágyon, és idegesen a homlokomat masszíroztam.

Már az is megfordult a fejemben, hogy levelet írok, és akkor nem kell küszködnöm, idétlenül előtte. - De hát bakker! Nehogy már, ennyire fatökű legyek, hogy nem állok elé, és nem mondom el nyíltan, hogy mi a pálya. - A nyugalmamnak immáron csak hűlt helye volt. Feszengve fel-alá mászkáltam a szobám sötét falai közt, melyek remekül tükrözték, az agyamat borító félhomályt, s azon rágódtam; mégis mi a franctól tartok ettől ennyire.

Kár volt!

Vagy hatmillió ok kezdett beáramlani az elmémbe, és járványszerűen mérgezték meg, a még ép gondolataimat. A legőrültebbnél- őrültebb öltetek kavarogtak örvényszerűen, kezdve attól, hogy; mi van, ha igazából nem is akar komoly kapcsolatot, csak szórakozni vágyik? Mi van, ha kinevet? Mi van, ha még ez túl korai neki? - Áh! Bazdmeg Jason, szedd, már össze magad! - Szántottam végig idegesen a fejemen, és mélyeket lélegezve próbáltam megálljt parancsolni az agyamnak. Valamelyes sikerült, így egy merész ötlettől vezérelve, kiléptem az ajtómon, és April szobája felé vettem az irányt, ami körülbelül hatlépésnyire volt, az enyémtől. Óvatosan bekopogtam, a fehérre festett, cifrán faragott tölgyfaajtón. - Semmi válasz.

- April itt vagy? - kopogtam még egyszer, és résnyire nyitottam a nyílászárót. Ahogy belestem, csak az üres szoba fogadott, s a csend síri zenéje. Pár ruha hevert az ágyon, és egy díszes porceláncsésze pihent az asztalán; ezen kívül rend, s nyugalom uralkodott a takaros helyiségben. 

Ez az én formám… Miért is lenne pont most itt, túl könnyű lenne a dolgom…

Pár másodperc töprengés után, a konyhát vettem célba, remélve, hogy ott majd megtalálom. Végig siklottam a márványozott folyosón, majd lerohantam a krémszínbe burkolt lépcsőn, s az utolsó hét lépcsőfokot megspórolva, leugrottam. Befordultam a konyhába eszeveszett rohammal, majdnem eltanyáltam a fordulóban a túl nagy lendület miatt, de ekkor valaki felfogott. Felnézve a bástyaként tartó alakra, örömmel nyugtáztam, hogy Cameron pont jókor volt jó helyen. 

- Azért néha nézzél is Jas! – nézett rám csúnyán a szőke srác, bár az igazat megvallva, Cameron nem is tudott csúnyán nézni, hisz még ilyenkor is mosolyogtak a szemei.

- Bocs haver! Épp Aprilt keresem, nem láttad valahol? Nem járt itt?

- El kell, hogy szomorítsalak, mert a válaszom: nem. De miért ilyen sürgős? – rakta be a tejet a hűtőbe precízen, a többi mellé. - Hát…Inkább hagyjuk – vakartam meg a fejem zavartan, nem kellett még őt is belevonni ebbe.

- Na! Hátha tudok benne segíteni? Esetleg nincs köze a tudományhoz? Vagy főzni akarsz neki netán? - bizakodóan kopogtatta meg a tűzhely szélét.

- Nem, semmi ilyenről nincs szó, de köszi azért. Most megyek, feltérképezem a többi helyiséget. - Ezzel ki is léptem a konyhából, de hirtelen eszembe jutott valami, amiben talán Cameron mégiscsak tud segíteni. Hogy őrült ötlet volt-e? 

A legőrültebb!!

- Hé Cam! Lehet lenne itt egy dolog... Megy neked a valószínűség számítás? - sétáltam vissza.

- Te most viccelsz velem, ugye?? Ezt sértésnek vettem, barátom! - emelte fel a fejét pökhendien. 

- Jó, persze bocs. Na de a lényeg. Mondom a szitut – könyököltem fel a bézsszínű gránit pultra, vele szemben.

- Jól van, de várj, hozom a számológépet - kiszaladt a konyhából, de két perc se telt bele, és megjelent valami ezergombos kütyürével. 

- Te ez meg mi? Kb már majdnem akkora, mint a laptopom. Számológépet mondtál, nem valami atombomba robbantó hiperszuper hifiberendezést. Nálam a számológépen van tíz szám, egy mínusz és egy plusz, max még szorzás és osztás, azt ennyi – hajoltam közelebb, vizsgálva azt az akármit.

- De hát ez még nem is a legnagyobb, nem tudom, miről beszélsz. Látnád a gigaherzes csodámat – vigyorgott büszkén, kockás pamut mellényében - na de, térjünk a tárgyra, kérlek.

- Rendben, szóval, van X és Y. És ők…

- Hé! Álljunk már most meg. Miért pont X és Y? Az olyan elcsépelt. Tényeket kérek, legyen valami más - fojtotta belém a szót szigorúan, és már ekkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. 

- Hát, akkor legyen, mondjuk… - estem gondolkodóba, de semmi értelmes nem jutott eszembe, csak a pultlap szemcséit nézegettem. - Ajj Cameron, miét nem jó neked az X és Y? Nem tudok mást. Találj ki te akkor valamit.

- Hát jó, de valami frappánsat kell ám kitalálni – kezdett el töprengeni, s perceken keresztül mozdulatlanul állt, már azt hittem valami baja van, lebénult vagy ilyesmi. Én eközben töltöttem egy kis gyömbérteát magamnak, elkortyolgattam, és végül csak megszólalt. – Sztetoszkóp és búzacsíra.

A szavak hallatán azonnal kiköptem a kortyot a számból, egyenesen az arcába, s azt hittem csak rosszul hallok – Hogy micsoda???

- Kösz haver, ez igazán jól esett, nem mosakodtam ma eleget… -törölte le magáról a teát, egy fehér szalvétával, ami épp mellette sorakozott a tartóban. – De igen jól hallottad. Sztetoszkóp és búzacsíra. Ezek egyedi és tartalmas nevek. Úgyhogy kezdheted is! 

- Hú, hát akkor szteti és búzacsíra… Hát ezt még meg kell emésztenem... – meredtem kidülledt szemekkel a borshengerre.

- Ajj Jas! Te olyan tudománytalan vagy. Na csináljuk, beüzemeltem a gépet is már – nyomkodta a számológépét, mely mindenegyes nyomásnál, idegesítő pittyegő hangot adott ki.

- Na jó, akkor a szitu az. Hogy szteti már búzacsírával jól kijön. Búzacsíra szeret sztetivel lenni és fordítva is így van. Mennyi az esélye, hogy búzacsíra sztetivel nagyon nagyon jó barátok lesznek? - Próbáltam értelmesen összefoglalni a történetet, de totál hülyének éreztem magam közben, főleg ezekkel, az egyedi, és tartalmas nevekkel…

- Hát most számolgathatok itt, de… - nyomkodott valamit. - Oké csinálok belőle egy egyenletet. Várj.

Pik-pik és egyéb hangokat lehetett hallani, melyek kezdtek kissé az agyamra menni, de azt hiszem ez a helyzet nem lehetett már rosszabb. - Na figyelj, a lényeg, akármilyen számokkal is helyettesítettem be, mindig nagy arány jött ki. Úgyhogy valószínűleg, Sztetoszkóp és búzacsíra, ahogy te fogalmaztál: nagyon-nagyon jó barátok lesznek – rakta le a gépet, mint aki jól végezte dolgát és vigyorgott, akár egy mintadiák.

- Ahham, értem. Hát köszi szépen. Akkor most megyek tovább - vakartam meg a tarkómat, majd a bögrémet a mosogatóba helyezve, kihátráltam

- Igazán nincs mit, szólj majd legközelebb is, ha van valami hasonló. 

- Oké, meglesz - fordultam a kijárat felé, és eliszkoltam a helyszínről. Igencsak lefárasztott ebben a negyedórában, méghogy sztetoszkóp és búzacsíra… pff, hogy mik nem jutnak eszébe. Lángész ez az ember…

A világoskék tapétával díszített, előkelő hallban álldogáltam, a fehér, görög kultúrára emlékeztető, antik oszlopnak dőlve, s arra jutottam, hogy mielőtt April elé állok, és őszintén vallok az érzéseimről, egy olyan személytől kérek tanácsot, aki hozzá a legközelebb áll.

Ellöktem magam a póznától, és lassú, kimért léptekkel ballagtam fel, ismét az emeletre, a szobák folyosója felé.

- Jason, van itt valahol konditerem? Vagy a szövetségiek, amolyan antisportmen-ek? - állt terpeszben a lépcsőtetején Shane egy törülközővel a vállán, mögötte pedig Gerald, egy fehér atlétatrikóban toporgott, kissé zavartan; aki végül a közös döntés alapján immáron nem a börtönben tengette mindennapjait.

- Szerinted kibírnám edzés nélkül Shane? Sosem volt jellemző rám - értem fel melléjük, és lazán a korlátnak támaszkodtam.

- Kitudja, ugyebár megváltoztak a dolgok… - mért végig, megvetően. Elengedtem a megjegyzést, és tudtam, hogy vár még ránk egy hosszas beszélgetés a miértekről, de nem most.

- A gyűlésterem folyosóján menjetek végig, majd ott találni fogtok egy csigalépcsőt, ami az alaksorba vezet, ha leértetek, forduljatok balra, és a második ajtó.

- Szuper, kösz. Mégse olyan reménytelen itt a helyzet, valahogy, csak túléljük - haladt el mellettem, nyomában a kötőtűm legutóbbi áldozatával, kinek szeme körül, még mindig csúnya hegek éktelenkedtek, a szenvedéssel teli órák árulkodó nyomaként. 

- Jajj, végre egy ismerős arc! - sikított Emily, és rohanva a nyakamba ugrott, sárga színű, csíkos ruhájában, mely utána libbenve tartott viselőjével. - Totál el vagyok itt veszve. Ments meg!

- Oké, mond mit keresel? - hámoztam le magamról karjait, és egy kissé arrébb toltam, mert magától nem akart mozdulni. Emily mindig ilyen közvetlen lány volt, olykor már idegesítően közvetlen, és nem tudta hol a határ. Jó pillanataiban, értelmesen el lehetett vele társalogni, mert megvolt a magához való esze, és meglepő módon, a Solo mellett, még sakkozni is tudott.

- Két hely van eddig meg, a szobám, és a konyha. De hát, itt nem lehet semmit se szórakozni? - csavargatta kétségbeesett arccal, barna hosszú haját.

- Mihez van kedved? Van billiárd szoba, ahol találsz értelemszerűen billiárd asztalokat - vigyorodtam el, szemforgatása láttán - különféle kártyapaklikat, ping-pong asztalt, csocsót, darts-ot, ezenkívül van egy playstation, xbox, és különféle videojátékos techno helyiségünk. Figyelmedbe tudom ajánlani a hatalmas, antik, de annál modernebb felszerelésű könyvtárat, Cameronnak köszönhetően. Jakuzzi, szauna, mozi- és edzőterem, de sétálhatsz kint is a rózsalugasban? Remélem, nem hagytam ki semmit, bár ha belegondolok, van még…

- Oké, oké, ez elég lesz, és egyszerűen fantasztikus! - emelte levegőbe kezeit, akár a fanatikus szurkolok, a Lakers meccs elején, mikor megjelennek a játékosok. - Na akkor már csak azt mond el, hogy merre van a mozi terem? - próbált csábosan mosolyogni, és fogadni mertem volna rá, azt várja, hogy el is kísértem a helyisége, de most peche volt.

- Szépen lelibbensz ezen a lépcsőn, elfordulsz a konyha felé, de a másik irányba mész, a második kereszteződésnél jobbra fordulsz, és a negyedik ajtó. - Láttam az arcán, hogy már a konyhánál elvesztette a fonalat, de most nem volt időm erre. Majd szólok a vezetőnek, hogy rakjon már ki pár, villogó jelzőtáblát, teremfeliratot és egyebet, ezeknek az elveszett lelkeknek...

- Menni fog az, ügyes lány vagy te, na szia! - veregettem meg a vállát, és gyors léptekkel Ashley szobája felé tartottam, hogy egy kis támogatást kapjak, vagy hasonlót, az Aprillel való beszélgetésem előtt. 

Ashley épp az ajtaját készült becsukni, de három lépéssel ott termettem, és megragadtam az elegánsan formázott aranykilincset.

- Oh, Jason, valami baj van? - lesett ki először a résen, majd kitárta előttem az ajtót. Nagyon kimerültnek tűnt, szeme alatt sötét karikák mélyedtek, haja kusza kontyba volt foga, feje tetején, és az amúgy kellemesen dallamos hangja, most keserű melódiának tűnt, ahogy megszólalt. Nem is csoda, hisz ez a mostani helyzet, teljesen kiidegelhette, és még én is jöttem volna itt a hülyeségemmel. Inkább majd máskor, gondoltam meg magam, látván fáradt arcát.

- Ja, semmi, csak jó éjszakát akartam kívánni neked - hazudtam szemrebbenés nélkül, bár elég gyatrára sikeredett.

- Ugyan, kérlek Jas, elég hazugságot hallottam mostanában, légy velem őszinte, rendben? - döntötte fejét, az ajtófélfának. Igaza volt, de mégis kellemetlenül éreztem magam, hogy ilyennel terhelem, amúgy is zavaros életét.

- A tanácsodért jöttem, Aprillel kapcsolatban - kezdtem végül bele a mesémbe.

- Fáradj beljebb - mutatott a szobája felé mosolyogva, ami kicsit megnyugtatott. Miután beléptem, a fehér, arany, és krémszínben pompázó lakrészbe, melyben, minden egyes tárgy precízen foglalta el tisztes helyét, nem érzetem magam odaillőnek. A csipkézett díszpárnák, mívesen kidolgozott gyertyatartók, a bársony bordűr, és egyéb finom csecsebecsék közt, az én félig romlott lelkem, sötét lidércként hatott, a tisztaság kápolnájába.

- Szóval, miről lenne szó? - zökkentett ki elmélázásomból Ashley. Nem tudtam, pontosan, miként is mondjam el a problémám, egy férfi ilyenről egyszerűen nem tud beszélni. Mintha egy szoros lakattal zárták volna be, az érzések és a szavak közti folyosót. Agyrém! Mégis mi a francot keresek én itt??

- Jason, nagyon hosszú napom volt, ennek ellenére én szívesen meghallgatlak, de ha csak itt idegegesen járkálsz fel-alá, akkor nem tudok segíteni.

Nem is vettem észre, hogy lábaim önálló éltet kezdtek élni. Kezdtem bedilizni… és mindez ki miatt? Egy nő miatt! Hihetetlen…

- A helyzet az, hogy el szeretném mondani Aprilnek, hogy szeretem őt. De nem tudom, miként fogadja majd. Én úgy gondolom, jól megvagyunk, de lehet, ő meg akar állni ezen a szinten, én meg nem akarom letámadni őt, az érzéseimmel. - Beszédem közben, végig az aranyszegélyű szőnyeg, rombusz alakú mintáit vizslattam. Gyáva dolog? Talán, de máshogy nem ment.

- Ez hihetetlenül, kedves, és becsülendő dolog Jason - tette a kezét a vállamra kedves mosoly kíséretben,- El sem tudom mondani, milyen sok örömmel tölt el, hogy ennyi törődsz a húgommal, és az érzéseivel. Én biztos vagyok benne, hogy April is nagyon szeret téged, és boldog lesz, mikor elé állsz majd a szavaiddal.

- Ne is mond, azt se tudom, hogy kezdjek majd neki… - fontam keresztbe ujjaimat a tarkómnál, miközben nyugtalanul csóváltam a fejem.

- Na figyelj, képzeld azt, hogy én vagyok April, és mond el nekem, amit neki szeretnél. Egyszerűen csak hallgass a szívedre, megfogja súgni rejtett dallamát - nézett biztatóul kék szemeivel.

- Ez nevetséges! - csaptam össze a tenyeremet, és ismét elkezdtem járkálni a szobában, akár egy veszett vad.

- Jason! Nyugodj le, én csak segíteni szeretnék, hogy minden flottul menjen - fogtam meg a karomat, vékony, kecses ujjaival.

- Ha ezt bárkinek elmondod…

- Lakat a számon - zárta be a képzeletbeli kulccsal, a száján lévő képzeletbeli lakatot, majd úgy tett, mintha az apró tárgyat eldobná. Becsukott szemmel, próbáltam kiüríteni az agyam, és egy mély levegővétel után, egyelten dologra koncentráltam csak. 

Aprilre.

- Valamit el szeretnék mondani neked - fogtam meg Ashley kezét, miközben gondolatban April állt előttem, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és vöröslő hajzuhatagával. – Mielőtt megismertelek sötétségbe éltem, és azt hittem ott is fogok elporladni. Ám ekkor az életembe csöppent egy csillag, és megmutatta, hogy van kiút a fénybe. Hogy az életben mindig van választás. Hála neked, már tudom mi a különbség, jó és rossz között, és úgy érzem…, úgy érzem, bármire képes vagyok, ha te mellettem vagy. És épp ez az, amiről most beszélek - rekedt meg a hangom, egy pillanatra, de végül csak kimondtam. - Szeretlek, tiszta szívemből. Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy ennyire fogok szeretni valakit, de megtörtént. Azóta csak érted élek, és hálát adok az égnek, hogy leküldött hozzám, egy angyalt, ki megmentett attól, hogy a pokolban égjek el.

Ekkor visszatértem a valóságba, és láttam, hogy Ashley szemében összegyűlnek a könnyek. Reméltem, hogy a meghatódottságtól, és nem azért, mert ennyire bénán ment, de azért biztosra mentem.

- Ilyen rossz volt? - Erre a szőke lány felnevetett, és törölgetni kezdte szemeit.

- Dehogy, ez volt a legszebb dolog, amit valaha hallottam - tette a kezét a vállamra, én pedig köszönetképp megérintettem a kézfejét. - Menj, és keresd meg gyorsan!

- Köszönöm, Ashley! - meredtem, melegséggel teli szemeibe, és hála neki, lehullott a mellkasomat szorító erős béklyó.

- De aztán, ha megbántod velem gyűlik meg a bajod - kacsintott rám, de azért éreztem a fenyegetés lágy szellőjét, mely bármikor átcsaphatott vad tornádóba. Én válaszul bólintottam egyet, majd kiléptem a folyosóra, hogy végre nyíltan vállaljam az érzéseimet April előtt.

Szavak. Óriási jelentőséggel bírnak, és ha megtanulja őket az ember helyesen kezelni, egy hatalmas kincset tudhat magáénak.

~Blyana~

*April*

- És megjött a buli legjobb csaja! 

Mosolyogva fordultam a hang irányába, mikor kiléptem a teraszra. 

- Szia Damon - köszöntem a mellém lépő fiúnak, majd elvettem tőle a felém nyújtott piros poharat. 

- Ki az a srác a tetőn Wade-del es Josh-al? Még sose láttam. 

Érdeklődve figyeltem a három srácot, ahogy a három méter magas tetőről ugráltak a vízbe. A tömeg őrjöngve biztatta őket. 

- Adam Greenfield, új srác. 

- Hmm... - Szexi. Méghozzá nagyon. 

Közben Damont otthagyva Catherine-hez és Maryhez sétáltam, akik a medence szélén állva a fiúkat nézték a tetőn. Én is odapillantottam, és épp láthattam, ahogy az új fiú nekifut, majd a tető szélétől pár lépésre megbotlik, és eszeveszettül kapálózva fejjel előre a vízbe zuhan. Az udvaron kitört a nevetés. Én sem állhattam meg, így hangosan röhögve sétáltam tovább, mígnem egy kéz hirtelen kinyúlt a vízből és a medencébe rántott.

Vizet köpködve, fulladozva bukkantam ki a vízből, miközben dühösen néztem az előttem lebegő fiúra, aki pimasz vigyorral nézte a szenvedésem. 

- Halott vagy Greenfield - vetettem oda, miközben könnyekkel küszködve kimásztam a vadonatúj méregdrága ázott ruhámba a medencéből.

~A~

- De nekem kell egy olyan! - kiáltottam fel elkeseredve miközben táskáimat a pultra vágtam. A pult mögött álló lány megszeppenve nézett rám. 

- Esetleg rendelhetünk be... 

- Felejtse el! - vágtam közbe majd nagy dirrel-dúrral, szatyraimat felkapva kivonultam az üzletből. Cat és Mary az üzlet előtt vártak rám. Nem szóltam hozzájuk csak fintorogva jeleztem, hogy nem jártam sikerrel, majd a kávézó felé indultam, ők pedig jöttek utánam. Egy óra múlva és két kávéval később még mindig ideges voltam, ezért közöltem a csajokkal, hogy én lelépek, majd a kijárat felé indultam, mikor is a nevemet hallottam. Megtorpantam, és hátra pillantottam a lányokra, de nem ők szóltak, hanem egy magas szőke srác mögöttük. Adam. Felém indult a zsúfolt plázában, én pedig minden lépésével egyre vörösebb lettem, pláne, hogy a legtöbb ember megtorpant, kíváncsian figyelve a jelenetet. Adam vidáman fütyörészve állt meg előttem, jobb kezén egy csipkés kék melltartót lóbálva. Hitetlenkedve néztem rá. 

- Tekintsd ezt kárpótlásul a ruha miatt - dobta a kezembe lazán a melltartót, mire még vörösebb lettem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. - Habár mindenkinek tetszett, ahogy az a falatnyi kis ruha vizesen rád tapadt.

A tekintetétől megborzongtam, a mosolyától pedig majdhogy nem elolvadtam. Ezek után lazán a kezembe nyomott egy szatyrot, majd zsebre vágta a kezeit, és a tömegen átverekedve magát távozott, de egyszer még visszapillantott, és kacsintott. Mint akit leforráztak álltam a bámészkodok gyűrűjében a melltartóval a kezemben, és próbáltam kitalálni, hogy mit is szeretnék jobban.

Megfojtani vagy a karjaiba vetni magam.

~A~

- Lécci!

- Nem.

- Naaa, kérlek!

- Nem.

- Most miért? Egyetlen olyan okot mondj, amiért nem akarsz felülni rá!

Kitartóan kérleltem Adamet, hogy szálljon be velem az egész vidámpark legeslegszuperebb vasútjába, de egyszerűen képtelenség volt meggyőzni, egyfolytában csak a saját szövegét hajtogatta.

- Rengeteg olyan okot tudok mondani, amiért ez egy oltári nagy baromság – morogta közelebb hajolva hozzám.

- Éspedig? – Pimaszul felhúztam az orrom és makacsul kitartottam az igazam mellett.

- Csak nézz rá! – lóbálta a kezét a levegőben. – Ez egy gyerekvasút! Ráadásul rózsaszín!

- A rózsaszín az igenis szép szín – duzzogtam, és keresztbe fontam magam előtt a karjaim.

- Igen, egy ötéves kislánynak. Nem mehetnénk máshova? Mondjuk a kísértetkastélyba.

- Nem – feleltem határozottan. - Akár tetszik, akár nem, én akkor is felülök ide!

Adam egy hatalmasat sóhajtott, de végül beadta a derekát.

- Nagyon gyorsan essünk túl rajta – mormolta az orra alá és bevonszolta magát a sorba. – Öcsém, ez egy pillangó… Egy rózsaszín pillangó…

Boldogan álltam be mellé, és izgatottan figyeltem a kocsikban ülő gyerekeket, akik önfeledten élvezték a menetet. Alig vártam, hogy én is ott repülhessek! Szállhassak, mint egy pillangó!

Mikor már végre a kocsiban ültünk, Adam vonakodva csatolta be magát, mert nem félt attól, hogy kieshet és ostobaságnak tartotta a biztonságot, de addig erősködtem, míg végül most is engedelmeskedett. Elindították a menetet, én pedig ujjongva sikongattam, ahogy repültünk, és minden alkalommal mikor a pillangó feljebb emelkedett tapsoltam egyet a levegőben. 

Nagyon élvezetes kis játékra ültünk fel. Igazán jól szórakoztam.

Amíg én tapsikoltam, Adam egyre lejjebb süllyedt a székében, és úgy tűnt, nem élvezi a vidámparki mókát.

- Mi a baj? – kérdeztem csodálkozva. – Nem tetszik?

- Nem akarok beszélni róla – puffogott a kocsi társam, maga elé meredve.

- Pedig nagyon jó móka! – mondtam, amikor a kocsi hirtelen rántott egyet és újra felsikoltottam.

A pillangó olyan magasra emelkedett, hogy csodás kilátás nyílt a vidámpark minden egyes szegletére. A távolban megpillantottam a suli néhány, igen népszerű tagját és hangosan odaintegettem nekik. Akartam, hogy lássák, én milyen jól mulatok. 

- Hahó, Damon, Idenézz! Milyen vicces játék!

Adam a hangom hallatán felkapta a fejét és azonnal a távolba meredt, majd ahogy meglátta, hogy kiknek köszöntem még lejjebb süllyedt a kocsiban. Nem tudott teljesen eltűnni, ezért a közeledő fiúcsoport rögtön megtalálta, és vigyorogva köszöntek neki.

- Szia, Adam – szólt az egyikük nevetve. – Nem tudtam, hogy ez a vágyad. Ha szóltál volna én is szívesen elhoztalak volna egy menetre.

A fiúk engem észre sem vettek, csakis Adammel foglalkoztak, és ez felettébb rosszul esett. Még csak nem is köszöntek vissza. Durcás képet vágtam és többet nem is sikongattam az úton, nem is tűnt már olyan mókásnak a vasút. Adam égő vörös fejjel virított mellettem, és ő se szólt semmit, de miután a fiúk továbbálltak rekedtes hangon megjegyezte:

- Rendben, akkor most következik a kísértetkastély.

~D~

- Miért kellett idejönnünk? – kérdeztem, óvatosan bekukkantva a kísértetkastély egyik folyosóján.

- Mert most én következem. Azt akarom, hogy átérezd mit tettél. Hogy félj!

- Féljek? – kérdeztem vissza. – De Adam én már szinte remegek a félelemtől.

Ahogy kimondtam a szavakat, éreztem, hogy a testemet átjárja a remegés, és alig tudok megállni a lábamon. Tényleg rettegtem. Szerettem volna kijutni az alagútból, de csak alig léptünk be néhány perce.

- Te nem félsz? – néztem fel a mellettem sétáló fiúra, aki magabiztosan haladt mellettem.

- Én? – nevetett fel. – Dehogy. Ez csak egy kísértetkastély April, nem a pokol kapuja.

Sötét volt és alig láttam valamit, de amikor megéreztem, hogy valami mászik fel a lábamon azonnal kiélesedett a látásom.

- Uramisten! - sikkantottam fel, és rázni kezdtem a lábam. – Szedd le, szedd le! Adam szedd le a pókot a lábamról!

Adam nemhogy nem segített, a hasát fogva röhögött. Távolabb állt, hogy el ne találjam a kezemmel és messziről szórakozott rajtam. Nagy nehezen sikerült megszabadulnom az undorító nyolclábútól, és duzzogva ránéztem.

- Kösz – morogtam, és megigazítottam a hajam, hogy újra tökéletesen álljon.

- Szóra sem érdemes – nevetett. – Szívesen segítek máskor is!

Szaporán elindultam, hogy megtegyem a ránk váró út többi részét, majd Adam is csatlakozott hozzám, miután bekötötte a cipőjét, ami a nagy hahota közepette kikötődött neki. Nem néztem se jobbra, se balra, csak a célt láttam magam előtt, és azt, hogy kikerüljek onnan.

- Te nem félsz semmitől? – kérdeztem Adamtől, mikor egy újabb sarkon fordultam be. Túlságosan önelégültnek látszott.

- Nyugodj meg, olyat itt biztos nem találsz, ami engem megrémisztene – felelte, és vigyorogva felhúzta az ingujját.

A szememet forgattam a túlzott nagyképűségén, majd megperdültem, hogy folytassam az utam, amikor Adam elkapta a karom és olyan erősen megszorította, hogy azonnal megdermesztett. Ránéztem, és láttam, hogy nem is rám figyel, hanem lefagyva mered a távolba. Abba az irányba kaptam a fejem amerre ő is nézett, és megláttam, hogy egy alacsony, ám annál viccesebb bohóc közeledik felénk, és furcsán integet.

Na, végre valami, ami nem rémisztő.

Adam pánikszerűen hátrálni kezdett, és a karomnál fogva rángatott magával.

- Hogy a faszomba kerül ide egy bohóc? – hüledezett rémülten, és vonszolt az ellenkező irányba, mint ahonnan a bohóc integetett. – Bassza meg!

Elrohant visszafelé és kétségbeesetten kapkodta a fejét kijárat után kutatva, de túl messzire bejöttünk már ahhoz, hogy visszataláljon az út elejére. Hiába fájt, ahogy rángatott, képtelen voltam abbahagyni a nevetést. Adam olyan nevetségesen viselkedett, hogy még a kisgyerekeket is meghazudtolta. És mindezt egy bohóc miatt!

Megtalálta ez első ajtót, amit nem borított pókháló dekoráció, és bár az nem nyílt ki magától, idegesen áttört rajta és behúzva engem is becsapta mögöttünk az ajtót. Egy üres térbe kerültünk, ahol semmi sem volt rajtunk kívül, csak egy másik ajtó, ami utat engedett a szabadba.

- Nem igaz, hogy ezt látnod kellett!

Adam úgy fújtatott, mint egy ló, és rávetette magát a második ajtóra is. Kétségbeesetten rángatta a kilincset, de az meg sem mozdult. Míg ő próbálkozott, folyamatosan nevettem, már a könnyeim is csorogtak az arcomon.

- Fejezd be, hallod? – kiáltott rám, de képtelen voltam neki engedelmeskedni. – Azt mondtam, hogy fejezd be! – Tovább rángatta a kilincset, de mikor ráébredt, hogy még mindig nem azt csinálom, amit ő szeretne, abbahagyta az ajtókínzást és elkapott. A falhoz szorított és az enyémekre tapasztotta az ajkait.

A csókja durva volt és szenvedélyes. Minden feszültségét levezette benne.

Azon nyomban beleszerettem.

Alig tértem magamhoz már el is szakadt tőlem, majd a szája sarka baloldalon felkunkorodott. – Most már befejezed?

Szótlanul bólintottam, mire Adam újra megpróbálkozott a zár legyőzésével és végül, sokadik próbálkozásra, sikerült kijutnunk a mindkettőnk által gyűlölt kísértetkastélyból.

~D~

Idegesen, a kezeim tördelve lépkedtem az ajtó felé. Az alsó ajkam harapdálva tekintettem fel a hatalmas viktorianus házra. Elképesztő, hogy két hónap randizgatás után most járok nála először.

Az ajtóhoz érve megragadtam a hatalmas réz kopogtatót, és kétszer odavágtam a sima fa felülethez. Persze csak finoman. A koppanások az egész házon végig harangoztak, én pedig ideges lettem. Reménykedtem benne, hogy tényleg nincs itthon senki.

Pár perccel később nyílt az ajtó, és a túloldalán megjelent egy kócos szőke fej.

- Ne mond, hogy már ennyi az idő? - dörzsölgette a szemét. Mosolyogva léptem be. Az idegességem rögtön elszállt, ahogy megpillantottam mezítláb, mackónadrágban és kinyúlt pólóban. 

- Felébresztettelek? - kérdeztem, bár tudtam a választ. Morcosan nézett rám mire felnevettem.

- A vacsi már kész van - tolt finoman a nappali felé. - Csak egy pillanatra dőltem le - túrt kétségbeesetten a hajába. Hátra pillantottam, mire hangosan felnevettem, ugyanis házigazdám nagy zavarában elpirult. 

- Foglalj helyet, gyorsan felöltözöm - bökött a kanapé felé, majd szélsebesen a lépcső fele indult, de ahogy lépett egyet megbotlott a szőnyeg szélében, és a falnak kellett támaszkodnia nehogy hasra essen. A kezem a szám elé kaptam, nehogy hangosan felnevessek. 

Tíz perc múlva Adam fekete farmerban és ingben tért vissza. Haja még nedves volt a gyors zuhanytól. 

- Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak - hajolt hozzám egy gyors csók erejéig. 

Kézen fogva vezetett át az étkezőbe, ahol már meg volt terítve az asztal. Középen három szál gyertya biztosította a hangulatot. Gyönyörű volt. Adam figyelmesen kihúzta nekem a széket, majd elszaladt és hozott egy palack bort a konyhából. Csábító mosollyal kezdte kitölteni, de ahogy a poharat fogta megremegett a keze, és a fele az asztalra borult. Káromkodva tette le az üveget és egy konyharuhával iparkodott feltörölni a kiömlött bort, de közben olyan szerencsétlenül fogta, hogy a rongy egyik sarka lángot kapott. 

- Adam! - kiáltottam fel felugorva az asztaltól, ő pedig habozás nélkül a kemény fapadlóra hajította, és fekete bakancsos lábával rátaposott, eloltva vele a lángokat.

Egymásra néztünk és mindketten egyszerre kezdtünk el nevetni.

- Mi lenne ha inkább hoznám a vacsit? - kérdezte végül én, pedig a könnyeimet törölgetve bólintottam, és visszaültem a székre.

Adam pár perc múlva két tányérral tért vissza. A szobát megtöltötte a spagetti ínycsiklandozó illata, habár az égett szag rontott az összhatáson. 

- Parancsoljon, hölgyem - nyújtotta felém az egyiket, de mintha csak valaki a bolondját járatta volna velünk, a tányér megbillent a kezében és az egész a ruhámra borult. Hitetlenkedve kaptam levegő után.

- April annyira sajnálom - szabadkozott Adam, és egy ronggyal elkezdte leszedegetni rólam a tésztát. - Istenem, el sem tudom képzelni, hogy lehetek ennyire béna. - Mozdulatlanul, szótlanul tűrtem, hogy nagyjából letisztogasson, de utána már nem bírtam tovább, pláne mikor megláttam Adam elkínzott arcát. A nevetés egyszer csak kirobbant belőlem, és hisztérikus méreteket öltött. Az oldalamra szorított karral próbáltam lélegzethez jutni - nem sok sikerrel. Adam mellettem kővé dermedt, de aztán arcán gonoszkás mosollyal felém hajolt.

- Szóval szerinted ez vicces? - Kérdésére valószínűleg nem várt választ mert a következő percben vadul csiklandozni kezdett. Visítva tekergőztem a szorításában, a könnyeim pedig patakokban folytak teljesen elmaszatolva a sminkemet. A látásom elhomályosult, és Adam nevét sikoltozva könyörögtem kegyelemért.

~A~

Egy hideg kéz érintésére tértem magamhoz. A szobában sötét volt,

de tudtam hol vagyok. A szövetségbeli szobámban.

A kéz végigsimított csupasz oldalamon, mire jólesően megborzongtam. Szexinek szánt mosollyal fordultam meg, hogy éjszakai látogatómra nézzek, de abban a pillanatban, ahogy hátrafordultam sikítva ültem fel, és nyúltam a kapcsoló felé.

 - Mi a francot keresel a szobámban? - kiáltottam Adamre, aki önelégülten terpeszkedett az ágyam bal oldalán. - És az istenit, miért nincs rajtad póló?

- Te hívtál, April cica nem emlékszel? 

A hangja, mit valaha szívdöglesztőnek találtam, most tenyérbemászóan csengett. - Épp a szobámba tartottam, mikor a nevemet sikítottad. Megálltam, és te újra szólítottál, aztán mikor bekukucskáltam, könyörögni kezdtél. Adam, kérlek, kérlek. 

Várakozón nézett rám, nekem pedig hirtelen eszembe jutott az álmom. Elvörösödve sütöttem le a szemem.

- Én csak álmodtam, és...

- Ah, szóval erről van szó - csettintett hirtelen, mire értetlenkedve néztem rá. - Cicám, Jason tudja, hogy rólam álmodozol? Bár érthető a dolog, nehéz lehet egy fiú mellett, mikor egy férfit is kipróbáltál már. 

- Nem erről van szó! - csattantam fel élesen. - Rémalmom volt. 

- Ühüm - kétkedve nézett rám majd újra rám villantotta az egyik csábosnak szánt mosolyát, miközben mohón végigtekintett rajtam. Én is magamra pillantottam, és ekkor tudatosult bennem, hogy nincs más rajtam csak egy csipkés melltartó és bugyi. 

Az arcom már-már egy érett paradicsomhoz hasonlított, mire magamra rántottam a takarót, de Adam egyetlen laza mozdulattal a földre hajította. Felpattantam az ágyról, és a köntösömért nyúltam. 

- Nem értem minek ez a cirkusz, mintha nem láttalak volna kevesebb ruha nélkül is - kacsintott rám sokat sejtetően, miközben keresztbe elnyúlt az ágyon. 

- Én Jasont vártam - kötöttem csomót a köntös derekára - biztos elaludtam - tettem hozzá halkan. Adam felnevetett, és egyetlen gyors mozdulattal előttem termett. Meglepődni sem volt időm; a falhoz nyomott, két karját a fejem felett a falnak támasztva. Beszorított.

- Nem kell a kifogás cicám, te nem Jasont akartad, hanem engem - suttogta a fülembe. - Elvégre azt a fehérneműt vetted fel, amit még én ajándékoztam neked, emlékszel?

Tiltakozni akartam, de a szavak a torkomon akadtak. Igaza volt. Ezt a kék csipkés szettet tőle kaptam.

- A plázában - suttogtam döbbenten, mire elvigyorodott.

- Szóval emlékszel. - A nyakamra hajolt, és lassan csókolgatni kezdte, miközben én kővé dermedve álltam. Az agyam szélsebesen pörgött. Lehet, hogy igaza van, és az álmok többet jelentenek? Ki tudja, hiszen pár hónapja még a különleges képességeket is csak mítosznak tartottam. - Elég! - löktem el magamtól zihálva. Egyikünk sem szólt, csak álltunk ott egymással szemben szótlanul, mikor is kicsapódott a szobám ajtaja. Sikoltva kaptam oda a fejem, miközben összerántottam a köntösömet, amit Adam a tudtomon kívül valahogy kioldozott. A küszöbön Alex állt, kissé döbbenten. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor a tekintete rám villant. A homlokomnál hirtelen forróság támadt, ami szép lassan az egész fejemre kiterjedt. Alex pillantása még mindig fogva tartotta az enyémet, majd mikor elfordult a forróság is azonnal megszűnt. Ekkor fogtam fel, hogy tulajdonképpen a gondolataimban olvasott az imént. Felháborodhattam volna, de örültem, hogy így legalább nem kell magyarázkodnom.

- Tűnj el innen Greenfield! - mordult Adamre, s a hangjából olyan fenyegetés áradt amilyet még sosem hallottam tőle. Nyoma sem volt a szokásos humornak, és könnyedségnek.

- Gondolkozz el azon, amit mondtam, cicám - nézett rám miközben kifelé hátrált a szobából. - Tudod, hol találsz.

Adam eltűnt, én pedig ott maradtam reszketve a fal mellett Alex vizslató tekintetének kereszttűzében.

- Jól vagy? - kérdezte végül, én pedig bólintottam. Nem kérdezett mást, és én hálás voltam érte. Túl sok minden járt a fejemben. Alig, hogy Alex becsukta maga mögött az ajtót csendben a fal tövébe csúsztam.
Vajon mit jelentenek az álmok? Egyáltalán kell nekik jelentést tulajdonítani? Vagy csak azért vannak, hogy az embert bosszantsák? 
A cifra kérdéseket még cifrább kérdések követték, és egyiket sem tudtam megválaszolni, hiába törtem a fejemet rajtuk vagy fél órán keresztül. Nyomasztott, hogy Adamről álmodtam, még ha visszatekintve rémálomnak mondanám is a történteket, az életem azon szakaszában tényleg jól megvoltam vele. Akkor még nem tudtam, mire képes. Nem tudtam, hogy csak azért van velem, hogy idővel felhasználhasson a terveihez.
A mai napig szembe tudnám köpni ezért.
Mindemellett pedig ott volt a másik problémám, ami egy nagy kérdőjelként villogott a fejemben: a látomásom. Legalábbis majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy az volt. Sosem tapasztaltam még, hogy működött volna ez a képességem korábban, talán csak szerettem volna elhinni, hogy működik, hogy bebizonyítsam, nem csak Ashley képes a jövőbe látni, azonban most úgy éreztem, selejtes ajándékot kaptam.
Hogy lehetne igaz, amit láttam? Hogy láthattam egyáltalán ilyesmit? Semmi értelme nem volt az egésznek, azon kívül, hogy újabb kérdéseket adott hozzá a már amúgy is földig érő listámhoz.
Hosszas elmélkedés után arra jutottam, legjobb lesz, ha magát az érintett személyt kérdezem meg, szóval egyenesen a nővérem szobája felé indultam, miután felpattantam a földről. Meg is akartam őt kérdezni a látomásomról, és ha már ott vagyok, tanácsot is kérhetek tőle az álmommal kapcsolatban, gondoltam.
Talán az is látomás lenne? Vagy a látomásom volt egy álom?
A szobája felé sétálva épp azon merengtem, hogyan tálaljam az adott problémáimat, amikor ismerős hangok csapták meg a fülemet. Ashley szobájából szűrődtek ki, és hallhatóan párbeszéd volt. Lehet, hogy illő lett volna kopognom, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de el sem jutottam az ajtóig, már földbe gyökerezett a lábam.
Az ajtón keresztül meghallottam Jason hangját, ami önmagában véve nem jelentett volna problémát, viszont amit mondott, az enyhén szólva is sokkolóan hatott. Végig sem hallgattam a monológját, elég volt addig a részletig, hogy "Hála neked, már tudom mi a különbség, jó és rossz között, és úgy érzem… úgy érzem, bármire képes vagyok, ha te mellettem vagy." Aztán ahogy meghallottam a szeretlek szót, a szemem máris ostoba módon megtelt könnyel. Nem bírtam volna tovább a nővérem ajtaja előtt ácsorogni, és megvárni a folytatást.
Összetörve rohantam végig a folyosón, le a lépcsőkőn... el minél messzebbre, ahová csak a lábam vitt. Végül a sötét pincefolyosón találtam meg a nyugalmat, ahol senki sem hallhatta meg keserves sírásomat, így itt kiadtam magamból mindent, ami Ashley ajtajától idáig vezető hosszú úton nyomasztott.
Hogy tehették ezt velem? Miért bánt az a két ember, akit azt hittem, a legjobban szeretek? És azt hittem, viszont szeretnek?
Hirtelen a látomásom sem tűnt olyan lehetetlennek. Sosem gondoltam volna Ashleyről, hogy ilyet tenne a hátunk mögött, de egészen a mai napig azt sem hittem volna, hogy az én hátam mögött szervezkedik, úgyhogy nem okozott nehézséget bíznom a saját, talán még fejletlen látóképességemben.
Conlan és Jason is? Rendben. Nekem is vannak rejtett tartalékaim.
- Ne hidd, hogy gyenge vagyok - motyogtam a sötétbe, megtörölve a szemem, majd feltápászkodtam, és szorosabbra kötöttem magamon a köntöst. - Képes vagyok megállni a saját lábamon. Egyedül.
A pince néma csendjében egy hang felmordult. Megborzongtam, de nem látszott rajtam félelem.
Sokkal inkább vezetett a bosszú. A bosszú, amely megmutatja, hogy vagyok olyan jó, mint a nővérem. Van akkora hatalmam, hogy önállóan irányítsak, és legyőzzem azokat, akik fájdalmat okoztak nekem.
És most ez lett a célom.

~A~  ~D~