Sziasztok!
Íme, a 6. fejezet!
Köszönjük a pozitív visszajelzéseket!
És amennyiben van időtök szavazzatok a blogra kitett közvélemény-kutatásban, amiben szeretnénk felmérni hányan olvassátok a blogot pontban 11-kor. Mert ha nincs rá nagy igény, lehet hogy nem lesz órához kötve a rész nyilvánosságra kerülése.
~D~
"Az élet, amit addig ismertünk, képes új fordulatot venni egy szempillantás alatt. Különös barátságok szöknek szárba. Fontos karrierek vettetnek sutba. Egy rég elvesztett remény éledhet újjá..."
Született feleségek c. film
*Jason*
Már két órája a vallató szerepet játszottam. Nem szerettem ezt csinálni, és bíztam benne, hogy akárcsak a régi életemet, ezt is hátra tudom hagyni, ám a sors fintora közbe szólt. Nem menekülhettem előle, nem bújhattam el gyáván, akár a férgek a mocsok-lápjába süllyedve. Egyet tehettem csak; elébe álltam, és acélosan vártam, mit az élet nekem szán.
Gerald már az eszméletvesztéssel küzdött, megkötözve a széken hánykolódva. Egész arcát vér borította, bal kezén már körmök sem maradtak, s kézfején, vöröslő hólyagok éktelenkedtek, a felforrósított kötőtű gyalázatos nyomaként. Igazság szerint rohadtul nem volt ínyemre ez az egész, de mivel a Szövetség léte függött az információktól, ezért nem tehettem mást. Még csak az ötödik módszernél jártam, a tizenhatból, s számításaim szerint, már vallania kellett volna, de mégsem tette. Minden kétséget kizárva, szívós emberrel néztem szembe, ám a finomságok, még hátra voltak.
- Jól van Gerald, azt hiszem, most következnek azok a ragyogó barna szemeid. Köszönj szépen el a világtól, és jól jegyzed meg, ezt csak magadnak köszönheted, én hagytalak választani. - A véráztatta kötőtűvel lassan a katona szeméhez araszoltam, aki erre szorosan behunyta azokat. Ráérősen elértem a szemhéját, amin megkarcoltam a bőrt, apránként haladtam, hogy az összes idegszálában érezze a vas égető érzését, ahogyan a húsba váj. Majd a könnycsatornájához húztam a tűt, és reménykedtem, hogy csak megszólal végre, de mivel az együttműködés egyetlen jelét sem véltem felfedezni, így még mélyebbre nyomtam a kínzóeszközt, mire felordított.
- Eléég! Elééég volt!!!! a Rohadt életbe is! - üvöltötte meggyötörten, s az egyik szeméből kicsordult a vér.
- Tudod mit akarok hallani - mondtam nyugodt hangon, elé guggolva, s letöröltem a vért a tűről a pólója alsó részében. Én utáltam, ha mások vére rajtam vöröslött, elég volt a tudattal élni, nem hiányzott még a bizonyíték is.
- Nem tudok semmit arról a szarról! –válaszolta, míg testét még épp, hogy megtartotta a kötél a széken.
- Gerald, ezt higgyem is el? Most megint kezdjük előröl? - egyenesedtem fel, és közelebb léptem hozzá. - Tudod, hogy folytatom, s kinyomom mind két szemed, és még utána se állok meg ha kell. – Mivel csak görnyedt tovább válasz nélkül, újra felemeltem a kötőtűt, és a másik szeméhez érintettem.
- Jóó, jóó - rángatta meg a fejét, csakhogy errébb lökhesse az eszközt. - Annyit mondtak el nekem, hogy mindképpen hozzam vissza azt a borítékot, mert… - köhögött fel erőteljesen, majd kiköpte a szájában összegyűlt vért.
- Mert mi? - hajoltam közelebb, de Gerald csak kínlódott, s nem akart beszélni. - Gerald! Folytasd, gyerünk! - rivalltam rá határozottan, hogy megerőltesse magát végre egy kicsit.
- Nem sokat mondott Shane, de valami Acheron-t emlegetett, ennyi, mást nem tudok, becsület szavamra mondom - fogadkozott, mire az arcába hajoltam, a szemeit fürkészve. - Biztos vagy benne? Nem tudsz mást?
- Nem, esküszöm, ennyit tudok - néztünk farkasszemet, hosszú percekig, miközben, felmértem a testében lezajló dolgokat, melyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy valóban igazat mond-e. A szíve lüktetése, a pulzusszám, az adrenalin színt, levegővétel, és sok más egyéb szervi működés. Na meg persze ott voltak a szagok. Minden érzésnek, s hangulatnak megvolt a maga aromája; egy teljes illatskálát lehetett volna felállítani, az émelyítően édestől, a hányingerkeltő pöcegödör szagon át, egészen a friss, és üde óceán illatig. Jelenleg a hazugság szúrósan keserű elegyét kutattam, s elégedetten nyugtáztam, hogy hiába.
- Rendben - egyenesedtem fel, s egy gyors fordulattal, otthagyva őt, már az ajtó túloldalán álltam. Nem volt idő se lelki szolgálatra, se elsősegélynyújtásra, Gerald meg amúgy is hozzászokott már a terrorhoz, hogy az lelki vagy testi, teljesen mindegy; túl fogja élni. Legalábbis bíztam benne.
- Na mi volt? - kérdezte Rick rögtön, ahogy kiléptem mellé.
- Acheron a kulcs, de hogy mi is van a borítékban, nem tudni. A lényeg, hogy nálunk van, és jobb, ha ez így is marad. Én megkeresem Shane-t, pár infóra még szükség van – tettem le a vér áztatta kötőtűt az acél pultra, majd a mellette lévő mosdótálban alaposan levakartam magamról a szennyet. - Gerald-ot kicsit össze kéne rakni… eléggé ki van. Aztán majd Ashley úgyis dönt róla.
- Rendben haver, bízd csak rám. Úgy látom most is hatott a Jason módszer - vigyorgott rám, miközben karjait keresztbe fonta.
- Mondtam én, hogy a kötött pulcsi sohasem megy ki a divatból… főleg vihar előtt… - eresztettem meg egy félmosolyt, csak a hangulat kedvéért, majd távoztam a helyről. A folyosón Rick nevetése töltötte be a teret, melynek ezelőtt a rémfakasztó üvöltés volt vendége.
Gyors léptekkel a szobám felé tartottam, s ilyenkor kurvára idegesített, hogy csak nagy kerülők árán juthattam el oda. Légvonalban, két másodpercbe telt volna az út, de ebben a bunkerben, még futva is másfél perc volt. Rengeteg. Elvesztegetett. Idő. A semmire.
A ajtómon berontva egyenest az üvegasztalhoz léptem, és sietve felkaptam a mobilomat. Nem voltam benne biztos, hogy Shane hajlandó lesz eljönni, bár valami azt súgta: nyert ügy. Legörgetve a névjegyzéket a volt vezetőm nevére böktem, s már ki is csöngött, egyszer, kétszer, háromszor…
-Jason, micsoda meglepetés! Te még élsz? - szólalt meg markánsan a már jól ismert hang.
- 17.30. Stevenson Park, nyugati bejárat - tértem a lényegre, mindenféle körítés nélkül. Semmi szükség nem volt rá, ismét csak felesleges időpazarlás lett volna. Az idő meg pénz, főleg, hogy én hívtam őt…
- Legyen - vágta rá, pár másodpercnyi gondolkodás után, s ezzel ki is nyomta. Remek, a fölösleges köröket megspóroltuk, Shane ezek szerint megitta a reggeli kávéját.
Sietősen kikaptam a szekrényből a bőrdzsekit, megkerestem a Kawasaki kulcsát, s rohantam a garázsba. Odaérve, a fekete szépségről lehúztam ponyvát, feltettem a bukósisakot, és már csapattam is neki. Nem a legjobb ötlet volt, még a garázsban meghúzatni a motort, mivel az egész helyiség visszhangzott a fülsüketítőt robajtól, de hajtott az adrenalin. Kész. Függő vagyok. Beismerem.
Bekanyarodtam a bevezető útra, át a felüljárón, végig a csatorna mellett, és bingó! Megdöntve oldalra a motort, becsúsztam két parkoló kocsi közé, s a stopperre pillantva rácsaptam a kormányra. 00.14.21, vagyis egy újabb rekord! Gyorsan lekaptam a bukósisakot a fejemről, lezártam a mocit, s elindultam a nyüzsgés felé. Ez a park szerelmespárok, családok közkedvelt bázisa volt, csicsásra faragott szökőkutakkal, természetellenesen zöld műfüves sétányokkal, és… Shane-nel.
A franc se gondolta volna, hogy hamarabb ér ide, de így legalább hamarabb letudjuk ezt a minden bizonnyal, meghitt hangulatban telő fél órát.
- Rég nem láttalak BARÁTOM - nyomta meg gúnyosan a mondat végét, miközben felém lépett fekete szövetkabátjában.
- Üdv Shane - biccentettem elé érve. - Térjünk a tárgyra. Mi van abban a borítékban? És miért kell Acheronnak? - szögeztem neki a kérdés, ami miatt idejöttem. Acheron neve régről ismert volt már. Nagy kutyának számított az üzleti világban, s már akkor is szimatolt a különlegesek világa felé. A kérdés hallatán Shane-ben láthatóan megfagyott a vér, rá se kellett nézni hulla sápadt arcára.
- Hát Gerald elmondta - meredt maga elé, kemény tekintettel.
- Ismered a módszereimet, Shane - döntöttem féloldalasan hátra a fejemet - hisz néhányra még te tanítottál. Emlékszel? nekem senki nem mond nemet.
- Hogy is felejthetném el, az egyik legjobb emberem voltál - szegezte immáron felém szúrós tekintetét.
- Hát a fagyi visszanyal, más idők járnak - mondtam kajánul, miközben akaratlanul is felvillant pár régi emlékkép. - De erről majd máskor, nem ezért vagyunk itt. Azt mond, mi van Acheronnal - sétáltunk beljebb a fák közé, ahol nem nyomta el a hangunkat a gyerekzsivaj.
- Jason - torpant meg mellett, felém fordulva. - Az a boríték tartalmazza az életünket. Itt most nem az én világuraló terveimről van szó, hanem a te, a Goldwin lányok, és az egész kibaszott különleges világ sorsáról. Nem juthat Acheron kezébe az a boríték, érted? Soha, a büdös francba!
- Miről beszélsz? - szaladt éles ránca a homlokom mondandója hallatán. - Shane, mi történik ha a megszerzi? - Erre válasz helyett felvett egy faágat a földről.
- Látod ezt itt? – forgatta meg a kezében. - Ez a világ, amit az emberektől féltve óvunk. Ennek vagyunk mi mindnyájan a sejtjei. Mi alkotjuk az egészet. És ha Acheron ráteszi mocsoktól bűzlő kezét arra a borítékra - fogta két kezébe a botot, és egy hangos reccsenéssel széttörte. - Így pusztulunk el mindannyian, egy szempillantás alatt - nézett rám komoran, lángnyelveket szóró tekintettel. Szavainak súlya igencsak megdöbbentett. Főleg, hogy igazat beszélt. Nem róla volt szó, sem a piti kis trükkjeiről, hanem rólunk. Most rezgett igazán a léc a különlegesek segge alatt.
- Szóval elég gázos a helyzet. De van egy előnyünk, a boríték nálunk van.
- Valóban, és ennek akkor így is kellene maradnia - dobta el a fadarabokat, és újra elkezdtünk járkálni.
- Nyilván. De ezt nem csak velem kell megbeszélned - sandítottam rá, és élvezettel figyeltem, ahogy eljut hozzá, hogy kire is gondolok. A Times címlapján is szerepelhetett volna, ezzel a címmel: „Amikor leesik a tantusz, s kiderül, hogy elfogyott a WC papír”.
- Rendben, kurvára nincs ínyemre, de a szükség nagy úr…, és amúgy is rég beszéltünk - jelent meg gúnyos vigyor az arcán.
- Akkor ezzel végeztünk is - álltam, meg, hogy visszaforduljak a bejárat felé.
- Ja, ezzel igen, de még van egy elvarratlan ügyünk - szorította össze állkapcsát, s az arcizma kidudorodott.
- Arra is sort kerítünk előbb vagy utóbb, majd meghívlak egy Tequila-ra - indultam el. - Mielőbbi viszont látásra…- biccentettem felé hátrafordulva, és ezzel otthagytam.
Ez a félórányi társalgás, megváltoztatta az erőviszonyokat. Egyre bizonytalanabb jövő állt előttünk, bekerült a képbe egy újabb játékos, ki szintén nagy lapokkal játszott. Nagyobb tét, nagyobb győzelem, avagy bukás?
~Blyana~
*Ashley*
Amint Jason és Rick az ajtón kívülre hurcolták a váratlanul ránk törő G.L. tagot, két tenyérrel a fényes, sötétbarna asztallapra tehénkedtem, és hangosan kifújtam a levegőt. Shane aljas tervszövögetései, és tetteinek kontrollálhatatlansága olyan mértékben kihatással volt az idegállapotomra, hogy már a körül forogtak a gondolataim, be kéne adnom a kulcsot. Egyszerűbb lenne átpasszolni minden terhet, és valaki másra bízni a Szövetség irányítását; valakire, aki talán tud is kezdeni valamit a helyzettel, és nem szerencsétlenkedik lépten-nyomon. Amikor a kezembe került az irányítás, nem számítottam rá, hogy ennyire nehéz lesz mindent kordában tartani, vagy ha meg is fordult a fejemben, hogy meg fog gyűlni a bajunk a hataloméhes Shane Lemmerrel, gondoltam idővel megunja majd a próbálkozásokat. Az idő bebizonyította, hogy tévedtem, és szó sincs itt meghunyászkodásról, sajnos Shane addig üti a vasat, amíg meleg – sőt, nagy valószínűséggel a hideg vasat is újramelegítené. Mindegy, csak övé legyen a hatalom, nekem meg kezdett nagyon elegem lenni a mániákus, csak a világuralomra fókuszáló gondolkodásából.
Elvettem az asztalról egy vízzel megtöltött üvegpoharat, és egy nagyot kortyoltam belőle, hogy lehűtsem az idegeimet. April, Alex és Kassia a két vallató szerepébe bújt fiút követve a parancsomra magamra hagytak, csak Cameron és Tsunade maradt velem a nagyteremben. Őket is kiküldtem, de nem érezték helyesnek, hogy egyedül maradjak, mindössze egy vizes kancsóért voltak hajlandóak kimenni a teremből, meg egy pohárért, amiben most a frissítőm lötyögött. Aprilt leküldtem edzeni Alex-szel, hogy minél szakmaibb kiképzésben részesüljön, Kassia pedig egy vödörnyi nyugtatóért ugrott le a boltba, hogy a kedvemre tegyen. Szükségem is volt rá, hogy ellazuljak, de jelen helyzetemben egy kamionnyi tablettát is keveselltem volna.
Újra megtöltöttem a tüdőmet meleg levegővel, és próbáltam lecsillapítani pattanásig feszült idegeimet, be is csuktam a szememet, hogy könnyebben menjem, ám amikor lezárult a szemhéjam nem kívánt képkockák jelentek meg a szemem előtt. Egy fiatal fiú képe villant be az elmémbe, aki egy barátságos szobában ülve görcsösen vakarja jobb csuklóját, mintha szúnyog csípte volna, kivörösödött bőrét élénken láttam a szobára borult szürkeség ellenére is. Barna haja részben eltakarta komoly arckifejezését, alsó ajkába vájó fogait, és ráncos homlokát azonban még így is láttam.
A következő pillanatban ismét a nagyterem díszes falait láttam magam előtt, és Tsunade aggódó arcát, amint az enyémbe hajol.
- Ashley, minden rendben? – kérdezte, arrább tolva az asztalon a poharamat, és csípőjét az asztal szélének támasztotta. Az alagsorból fájdalmas üvöltés hallatszott fel, ami egy másodpercre elterelte a gondolataimat a feltett kérdésről. Megfordultam, és háttal én is a masszív bútornak támaszkodtam, és gondterhelten kifújtam egy újabb adag levegőt.
- Hamarosan többen leszünk – feleltem. – Újabb taggal bővül a család.
- Várandós vagy? – kérdezte meglepetten Cameron, mire Tsunade felemelt kezével az asztalra csapott.
- Nem vagy vicces – dünnyögte, aztán felém fordult. – Látomásod volt? – kérdezte tapintatosan.
Bólintottam, majd halvány mosollyal a szám sarkában Cameron felé pillantottam. – Később, Cam. Túl sokan vagytok nekem így is. Nem hiányzik még egy állandó felügyeletet igénylő baba is a Menedékbe – nevettem, egy pillanatra tényleg önfeledten, de aztán újra rám borult a sötétség, ahogy eszembe jutott a rengeteg problémám.
- Szóval jön hozzánk még egy Szövetségi? – faggatott Tsunade tovább, láthatóan felkeltette az érdeklődését a kivételesen nem a G.L.-ről szóló téma.
- Valószínűleg. Csak néhány pillanatig láttam, de úgy vettem le egy újabb tagra számíthatunk. Hamarosan meg kell majd keresni. – Eszembe jutott az Aprilről szóló látomásom, és az érzés, hogy mennyire váratlanul ért a létezése, és végre kicsit könnyebbséget éreztem, hogy ezt az egész tortúrát lebutított változatban kell végigcsinálnom. A látomásomban látott barna fiú se nem volt az elveszett testvérem, sem pedig a mindent uralni akaró ellenségem, úgyhogy viszonylag könnyűnek látszott vele a jövőbeli kapcsolatfelvétel.
- Nektek is feltűnt, hogy egy ideje már nem üvölt Gerald a pincéből? – huppant le Cameron a tőle legközelebbi kipárnázott székre. – Lehet, hogy Jason kinyírta.
- Biztos nem nyírta ki – ellenkeztem, fülelve a lentről jövő zajokat. Tényleg nem hallatszott más, csak a néma csend. – Azt mondtam húzza ki belőle, amit tud, lehet, hogy végre megeredt a nyelve és rájött, célravezetőbb, ha együttműködik – morfondíroztam.
- Vagy Jason az ájulásig kínozta – kontrázott rá Cameron.
- Nem hiszem.
- Shane embere volt, elég sok módszert ismer – győzködött tovább -, ha nem csak a problémákkal lennél elfoglalva és leülnél néha közénk meghallgatni a történeteit, talán te is többet tudnál a szokásairól.
- Én miattatok foglalkozok annyit a problémákkal! – kiáltottam rá az éles hangomtól meglepődő Cameronra. – Így is elég történetet hallottam, és próbálom is megtalálni a kulcsot, ami előrébb vihet minket a megoldáshoz! Mindent miattatok teszek, csak nem tudom, mire van szükségünk a győzelemhez! – fújtattam, és ziláltan lehuppantam egy székre. Cameron és Tsunade is szólásra nyitotta a száját, de az asztalon megcsörrenő mobilom mindannyiunk figyelmét magára irányította. Kinyúltam a telefonért, és végigfutottam a kijelzőn felvillanó számsort, amit egyetlen olvasás után sikerült megjegyeznem. Görcsbe rándult a gyomrom egy újabb vérfürdő gondolatától, de a kíváncsiság erősebb volt bennem, ezért a fülemhez emeltem a készüléket.
- Tessék? – szóltam bele, határozottságot mímelve.
- Beszélnünk kellene – érkezett a válasz, és életemben először úgy éreztem, az én hangom a magabiztosabb.
- Nekünk nincs miről beszélnünk, Shane – könyököltem a széles asztalra, és futva felpillantottam a barátaimra, hogy miként reagálnak a hallottakra. A vártnál megrökönyödöttebb arckifejezéssel meredtek rám. – Megtisztelnél vele, ha legalább az után békén hagynál, hogy ránk küldöd az egyik őrült emberedet, és állat módjára követelsz valamiféle borítékot. Nekünk is van magánéletünk.
- Épp arról a borítékról van szó – folytatta még komorabban -, ha veszélyes kezekbe kerül könnyen leáldozhat a csillagunk.
- A csillagunk? – fojtottam horkantásba gúnyos nevetésem. – Nekünk nincs csillagunk, Shane. És különben sem gondolhatod komolyan, hogy ezt beveszem. A boríték a legjobb helyen van, és gondoskodom róla, hogy ne tehesd rá a kezedet még egyszer. Mellesleg az örökségemet is visszaszolgáltathatnád békében.
- Álmodj csak – mordult bele Shane a kagylóba, ahogy a könyvet említettem. Kezdett visszatérni a tőle megszokottá vált, indulatkezelési problémákkal küzdő idegbeteg karakter. – Elhiheted, hogy nem jópofiságból hívtalak fel. De olyan gondunk támadt, ami az egész világunkra kihat, tehát téged és az egész szarházi bagázst is érinti. Viszont ha megengeded, személyesen közölném a többit, mert nem stílusos telefonba megtárgyalni a részleteket. Szóval? Egy óra múlva? Mondjuk a belvárosban? Silver pláza?
Elhúztam a szám egy rögtönzött találkozó gondolatától, s morfondírozva körbevezettem az ujjamat az asztalon heverő boríték piros pecsétjén, de aztán mérlegelve a jelenlegi helyzetet, úgy döntöttem nincs mit veszítenem. Shane felkeltette a kíváncsiságomat a nem várt hívásával, és ki kellett derítenem mi áll e mögött.
- Rendben – szólaltam meg ismét egy rövidebb szünetet követően.
- Rendben – visszhangzott a vonal másik végéből. - De semmi hátsó intézkedés – mélyítette el a hangját Shane figyelmeztetően. – Nem lehet ott más, megértetted?
- Shane, szívsz valamit? – A hangomból kicsendült az irónia, ami a körülöttem fülelőket meg is nevettette, de a telefon másik felén pöffeszkedő G.L. vezetőnek nem tetszett annyira a beszólásom.
- Gyere el. Ennyi. – Ezzel letette a telefont, és halk pityegő hang jelezte a beszélgetés végét. A zsebembe csúsztattam a mobilt, és egy megnyugtatónak szánt mosollyal jeleztem Tsunade-éknek, hogy nem kell aggódniuk, aztán az ígéretem tartva elindultam, hogy időben odaérjek a megbeszélt helyre.
- Találkozol vele? – szólt utánam Cameron, kissé kétkedő arccal.
Megálltam, és hátrapillantottam a vállam felett. – Igen. Valamit akar, és ki kell derítenem, hogy mit.
- Veled megyünk.
- Nem szükséges, csak pár perc az egész – mosolyogtam, majd láthatóan kétségek között hagyva őket felbaktattam az emeletre, April szobájába rejtettem a borítékot, hogy egy esetleges támadás bekövetkeztekor nehezebb dolga legyen a G.L.-eseknek, aztán felkapva a táskámat elindultam, hogy találkozzak a rettegett vezetővel. Megfordult a fejemben, hogy ez a váratlan bejelentkezés egy elterelő hadművelet akar lenni, de bíztam a barátaimban, hogy szükség esetén helyt állnak majd, legalább fényes nappal.
A megbeszélt időnél tíz perccel korábban értem a Silver pláza bejáratához, próbáltam lassan hajtani, de egyre csak Shane sejtelmes szavai dörmögtek a fülembe, és a minél előbbi információhoz jutás érdekében a lábam magától tapadt a gázra. Shane is hasonlóképpen fontosnak tarthatta a megbeszélést, ugyanis ő még korábban érkezett, a falnak dőlve, kényelmes pozícióban várt rám, amikor odaértem elé. Látszólag teljesen átlagos fiatalnak tűnt, aki minden szabadidejét a barátaival tölti, senki meg nem mondta volna róla, hogy a napi programja abból áll, hogy a világ leigázását tervezgeti, méghozzá nem is akármilyen erők birtokában.
- Épp időben – egyenesedett ki, és két irányba elforgatva a fejét kiroppantotta a nyakát.
- Még van tíz perc – jegyeztem meg, és karba tett kézzel megálltam előtte. – Térjünk a tárgyra, nem cseverészni jöttem.
- Esetleg leülünk? – mutatott a pláza bejáratától nem messze húzódó betonülőhelyekre.
- Nem.
- Hát jó – dőlt neki ismét a falnak, és lazán keresztbe tette a lábát. – Csak egy nevet mondok – sóhajtott fel színpadiasan. - Acheron.
- Acheron?
- Acheron.
Rémlett, hogy valahol hallottam ezt a nevet, de nem tudtam volna megmondani, honnan. – Milyen Acheron? – kérdeztem, összehúzott szemekkel.
- Az az Acheron, aki mindnyájunkra veszélyt jelenthet. Biztos forrásból tudom, hogy szándékában áll meglátogatni szerény városunkat, úgyhogy nem árt felkészülni rá.
Shane szavai apró réseket töltögettek ki az emlékezetemben, és előrehoztak olyan történeteket a memóriámból, amit még az apám mesélt, amikor még élt, így megfogalmazódott bennem egy gondolat. – Mármint az az Acheron? A nagyvilági üzletember?
Shane gonoszul elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. – Na, ugye, hogy nem kell bemutatni. Talán mégsem vagy olyan hasznavehetetlen, mint amilyennek elsőre tűnsz. Igen, ő lenne az.
- És miért mondod most ezt el nekem? – kérdeztem gyanakvóan. – Mihez kezdjek én vele?
- Őrizd a borítékot, Ashley – meredt rám Shane, úgy mintha ki akarná égetni a szememet az övével. – Mindent őriznünk kell, ami a világunkat érinti.
Felnevettem. – Ez miatt nem kell aggódnod, Shane, a boríték jó kezekben van. Jobban nem is lehetne, senki sem férhet hozzá. Soha. – Az utolsó szót olyan erővel nyomtam meg, hogy a mellettünk elsétáló idős pár is felénk fordult, de egyikünk sem törődött vele, csak összeszűkült szemekkel méregettük a másikat.
- Nem akarom ellopni a borítékot – cserélte meg Shane ellazulva összefűzött lábait. Most a jobb került előre.
- Nem is feltételeztem rólad ilyet – helyeztem át a testsúlyomat a másik lábamra. – Gerald biztosan csak elfelejtette merre kell hazamenni.
- Na, jó – lökte el magát Shane a faltól hirtelen, és mind a száznyolcvan akárhány centijével megállt közvetlenül előttem. Fel kellett emelnem a fejem, ha a szemébe akartam nézni. – Alkut ajánlok – jelentette ki. – Ha szerencsétlenül alakulna a helyzet, össze kell dolgoznunk.
A mai nap folyamán már harmadszorra jutottam abba az állapotba, hogy Shane szavai miatt majdnem megfulladtam a torkomat fojtogató nevetésről, de végül csak egy újabbat horkantottam. A G.L. vezető erről tudomást sem véve kinyújtotta elém a tenyerét, és türelmesen várt a válaszomra.
- Nem kötök veled alkut – néztem le a kezére mereven. – Nem vagyok hülye.
- Én sem barátságból teszem – terült szét az arcán egy erőltetett mosoly. - Figyelmeztetni jöttelek, mert rajtatok is múlik, hogy hogyan alakul a jövő, és nem hagyhatom, hogy tönkretegyetek mindent egyetlen felelőtlen mozdulattal. - Készültem rá, hogy dühösen megmondom neki a magamét, de mielőtt kinyithattam volna a számat, leintett. – Nem akarok részletekbe bonyolódni – folytatta csukott szemmel, és leengedte a kezét. – Annyit kérek, ha valami gyanúsat észlelsz, jelezd, és egy kis időre kössünk fegyverszünetet. Másra kell koncentrálnom.
- De hát te rontottál be hozzánk?! – emeltem magasba a kezeimet hitetlenkedve, és tátott szájjal bámultam Shane-t, de ő csak a hangomra felfigyelő környezetünket pásztázta.
- Valóban. De most egy darabig nem fogok, ha elfogadod a feltételeimet. Fokozott figyelemmel kell kísérned mindent, ami a Szövetség kezében van, jelezned nekem, ha valamit észlelsz… ja, és nem ártana megerősíteni a védelmeteket – vigyorodott el. – Túl kiszámíthatóak vagytok.
Összeszorítottam a fogamat, és nagyon dühösen meredtem Shane-re, aki még mindig eltántoríthatatlanul tartotta elém kinyújtott karját.
Lenéztem a kezére. – Nem.
- Mondtam már, hogy nem rajtam múlik. Nincs más választásod.
Magamba fordulva mérlegeltem a helyzetünket, és próbáltam rábukkanni hol lehet a csapda, míg Shane némán állt előttem. Össze voltam zavarodva, érthetetlen volt számomra miért akar fegyverszünetet kötni egyik pillanatról a másikra, és ez csak további eggyel növelte a meglévő problémáim számát. Végül aztán néhány percnyi néma gondolkodás után - a Szövetségiek érdekeit nézve - meghoztam a döntést, és elfogadtam a másik vezető gesztusát.
- Rendben – ráztam meg a kezét, bízva abban, hogy így legalább figyelemmel tudom kísérni aljas cselszövéseit.
~Debora~
*Acheron*
Szorosabbra húztam magamon fekete szövetkabátomat, ahogy az immár őszből télibe hajló útszélén álltam. Megsárgult, barnás-vöröses levelek szabdalták körülöttem a levegőt, ahogy a hideg szél felkapta őket a földről. Ismét Castletown aszfaltozott utcáit koptattam, s bár évek óta nem jártam erre, meg kellett állapítanom, hogy a hely szinte semmit nem változott.
Én annál többet.
Elővettem a telefonomat s fél pillantással ellenőriztem a nemrég kapott nuntiumot1, majd visszasüllyesztettem fekete nadrágom zsebébe. Idő volt.
Az Escalade oldalának dőlve figyeltem a szemben lévő üzletet, s vártam. Hétfő délután lévén a tanításnak nem rég lehetett csak vége, s most ellepték a járdát a jampecek2, akik hátizsákjaikkal a vállukon, nevetgélve, hordákba verődve közlekedtek. A fejemet csóváltam kamaszos viselkedésükön, s megfordult a fejemben, hogy én sosem voltam ilyen. Hála az égnek.
Összehúzott szemekkel pillantottam az órámra, s már épp hívást akartam indítani a késedelem okának fényre derítése miatt, mikor végre megláttam. Laza léptekkel és ringó csípővel közeledett a kávézó ajtajához. Arcán magabiztos mosoly ült. Azoknak a nőknek a mosolya, akik tudják, hogy minden férfi őket akarja, és élvezik a figyelmet. A borongós természettel ellentétben grell3 színeket viselt, amik lássuk be inkább illettek volna egy hawaii tengerpartra, mint Castletown lassan ködbe burkolódzó utcáira.
Időközben a lány belépett az ajtón, és letelepedett egy ablak melletti asztalhoz. Rendelt.
Vártam még pár percet, mielőtt követtem volna. Őszintén szólva szerettem minden fajta extrospekciót4. Mások megfigyelése érdekes elfoglaltság volt, minek a végén abszolút előnybe kerültem. Mire létrejött a kontakt, már mindent tudtam róluk. A szokásaikat, a hibáikat vagy épp azt, hogyan isszák a kávét.
Megnyerő mosollyal az arcomon léptem be kávézó ajtaján, a fölötte lévő apró csengő pedig csilingelve jelezte jöttöm.
A pulthoz léptem.
- Egy ír kávét kérnék - mosolyogtam rendelésemre váró szőke lányra.
- Oké - bámult rám elrévedő szemekkel, de meg se mozdult. Csak állt, mézszínű tekintetét végigjáratta rajtam, elidőzve itt-ott.
Megköszörültem a torkom, mire észbe kapott, s az arca pólójához hasonló színt öltött. Vöröset. Sietve eliramodott, én pedig alig tudtam visszafojtani kirobbanó nevetésemet. Megszoktam már, hogy a nők így reagálnak a jelenlétemben, és természetesen nem volt ellenemre, most viszont nem értem rá. Terveim voltak.
Míg a kávémat vártam végigjárattam tekintetem az egybegyűlteken, épp annyi időre rajtuk felejtve a szemem, hogy feltűnjön nekik.
- Parancsolj - tette le elém még mindig vörös arccal a lány a poharat.
Bólintottam felé, majd elvéve azt ismét a terem felé fordultam, s kiválasztottam egy asztalt, mely épp a kiszemelt lány melletti volt.
Bár az illem azt követelte tőlem, hogy én menjek oda hozzá, most nem tehettem eleget ennek. Néha meg kell szegni a szabályokat ahhoz, hogy az ember elérje a célját.
Kabátomat és sálamat lazán a támlára dobtam, majd leültem, és rámosolyogtam az immár nyíltan bámuló lányra, majd kifelé fordultam, és úgy tettem, mintha valami roppant érdekfeszítő ragadta volna meg a figyelmem a zimankóban.
Magamban persze remekül mulattam, és számoltam a másodperceket. Olyan kiszámítható volt mind. Ezúttal sem jutottam tovább hatvankét másodpercnél, s a csinos fekete hajú lány, máris a székem mellett állt. Tudtam, hogy így lesz.
Felnéztem rá, s próbáltam olyan joviális5 benyomást kelteni amennyire csak tudtam. Létfontosságú volt.
Én annál többet.
Elővettem a telefonomat s fél pillantással ellenőriztem a nemrég kapott nuntiumot1, majd visszasüllyesztettem fekete nadrágom zsebébe. Idő volt.
Az Escalade oldalának dőlve figyeltem a szemben lévő üzletet, s vártam. Hétfő délután lévén a tanításnak nem rég lehetett csak vége, s most ellepték a járdát a jampecek2, akik hátizsákjaikkal a vállukon, nevetgélve, hordákba verődve közlekedtek. A fejemet csóváltam kamaszos viselkedésükön, s megfordult a fejemben, hogy én sosem voltam ilyen. Hála az égnek.
Összehúzott szemekkel pillantottam az órámra, s már épp hívást akartam indítani a késedelem okának fényre derítése miatt, mikor végre megláttam. Laza léptekkel és ringó csípővel közeledett a kávézó ajtajához. Arcán magabiztos mosoly ült. Azoknak a nőknek a mosolya, akik tudják, hogy minden férfi őket akarja, és élvezik a figyelmet. A borongós természettel ellentétben grell3 színeket viselt, amik lássuk be inkább illettek volna egy hawaii tengerpartra, mint Castletown lassan ködbe burkolódzó utcáira.
Időközben a lány belépett az ajtón, és letelepedett egy ablak melletti asztalhoz. Rendelt.
Vártam még pár percet, mielőtt követtem volna. Őszintén szólva szerettem minden fajta extrospekciót4. Mások megfigyelése érdekes elfoglaltság volt, minek a végén abszolút előnybe kerültem. Mire létrejött a kontakt, már mindent tudtam róluk. A szokásaikat, a hibáikat vagy épp azt, hogyan isszák a kávét.
Megnyerő mosollyal az arcomon léptem be kávézó ajtaján, a fölötte lévő apró csengő pedig csilingelve jelezte jöttöm.
A pulthoz léptem.
- Egy ír kávét kérnék - mosolyogtam rendelésemre váró szőke lányra.
- Oké - bámult rám elrévedő szemekkel, de meg se mozdult. Csak állt, mézszínű tekintetét végigjáratta rajtam, elidőzve itt-ott.
Megköszörültem a torkom, mire észbe kapott, s az arca pólójához hasonló színt öltött. Vöröset. Sietve eliramodott, én pedig alig tudtam visszafojtani kirobbanó nevetésemet. Megszoktam már, hogy a nők így reagálnak a jelenlétemben, és természetesen nem volt ellenemre, most viszont nem értem rá. Terveim voltak.
Míg a kávémat vártam végigjárattam tekintetem az egybegyűlteken, épp annyi időre rajtuk felejtve a szemem, hogy feltűnjön nekik.
- Parancsolj - tette le elém még mindig vörös arccal a lány a poharat.
Bólintottam felé, majd elvéve azt ismét a terem felé fordultam, s kiválasztottam egy asztalt, mely épp a kiszemelt lány melletti volt.
Bár az illem azt követelte tőlem, hogy én menjek oda hozzá, most nem tehettem eleget ennek. Néha meg kell szegni a szabályokat ahhoz, hogy az ember elérje a célját.
Kabátomat és sálamat lazán a támlára dobtam, majd leültem, és rámosolyogtam az immár nyíltan bámuló lányra, majd kifelé fordultam, és úgy tettem, mintha valami roppant érdekfeszítő ragadta volna meg a figyelmem a zimankóban.
Magamban persze remekül mulattam, és számoltam a másodperceket. Olyan kiszámítható volt mind. Ezúttal sem jutottam tovább hatvankét másodpercnél, s a csinos fekete hajú lány, máris a székem mellett állt. Tudtam, hogy így lesz.
Felnéztem rá, s próbáltam olyan joviális5 benyomást kelteni amennyire csak tudtam. Létfontosságú volt.
- Úgy is mondhatjuk - jegyeztem meg sejtelmesen. - Csupán nem rég érkeztem, de őszintén szólva Abu Dhabiban sokkal kellemesebb az idő.
Felcsillant a szeme, s láttam ahogy pontosan felméri nem csak azt mennyibe került az öltönyöm, de a karórám s a cipőm is. Ismét elfojtottam egy vigyort.
- És mi, hogy tetszik eddig a mi kis városunk?
- Tetszik, de... - felálltam. - Kérlek ne haragudj, valahol a hosszú út alatt nyilván elvesztettem a jó modorom. Még ha magángéppel utazik is az ember, eléggé kifáraszthatja.
- Hogyne, természetesen - bólintott nagylelkűen, mintha pontosan tudná miről beszélek.
- Acheron vagyok - nyújtottam a kezem felé.
Újabb átlépett "szabály-határ".
- Laorux.
Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy megráztam volna az ajkamhoz emeltem.
- Laorux - ízlelgettem. - Gyönyörű név, akár csak az, aki viseli.
Finom csókot leheltem a kézfejére, de a kezét akkor sem engedtem el, mikor felegyenesedtem. - Kérlek - pillantottam az asztalnál álló üres szék felé, ő pedig, mint aki transzba esett, helyet foglalt.
Én is visszaültem, és látszólag vonakodva elhúztam a kezem.
- Tartozom egy vallomással - sütöttem le a szeme, mire alkalmi asztaltársam kíváncsian előre hajolt. Citromsárga felsője szétnyílt a mozdulattól, s kivillant alóla türkizkék melltartójának csipke szegélye. Nos, legalább a melltartó színe tökéletesen passzolt miniszoknyájához, mely igencsak sokat engedett látni, ahogy keresztbe rakta formás lábait.
- Tudod - kezdtem halkan, s utánozva a mozdulatait én is előrébb hajoltam, mintha a világ titkát osztanám meg vele éppen.
Álmomban sem hittem volna, hogy egy porfészekben - húztam el a számat - ilyen ékkőre akadok. Mint egy ritka fekete gyémánt, a közönséges kavicsok között.
- Ohh, ez - megnyalta az ajkait mielőtt folytatta volna. - Nagyon kedves tőled, köszönöm.
- Ugyan, csupán az igazságért nem kell köszönetet mondanod.
Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy megráztam volna az ajkamhoz emeltem.
- Laorux - ízlelgettem. - Gyönyörű név, akár csak az, aki viseli.
Finom csókot leheltem a kézfejére, de a kezét akkor sem engedtem el, mikor felegyenesedtem. - Kérlek - pillantottam az asztalnál álló üres szék felé, ő pedig, mint aki transzba esett, helyet foglalt.
Én is visszaültem, és látszólag vonakodva elhúztam a kezem.
- Tartozom egy vallomással - sütöttem le a szeme, mire alkalmi asztaltársam kíváncsian előre hajolt. Citromsárga felsője szétnyílt a mozdulattól, s kivillant alóla türkizkék melltartójának csipke szegélye. Nos, legalább a melltartó színe tökéletesen passzolt miniszoknyájához, mely igencsak sokat engedett látni, ahogy keresztbe rakta formás lábait.
- Tudod - kezdtem halkan, s utánozva a mozdulatait én is előrébb hajoltam, mintha a világ titkát osztanám meg vele éppen.
Álmomban sem hittem volna, hogy egy porfészekben - húztam el a számat - ilyen ékkőre akadok. Mint egy ritka fekete gyémánt, a közönséges kavicsok között.
- Ohh, ez - megnyalta az ajkait mielőtt folytatta volna. - Nagyon kedves tőled, köszönöm.
- Ugyan, csupán az igazságért nem kell köszönetet mondanod.
Egy darabig csendben kortyolgattuk a kávénkat, s a pillantásom időközönként jobb csuklójára villant. Neki is feltűnt, s a szeme elkerekedett.
- Te... - kezdte hitetlenkedve, de megráztam a fejem.
- Nem, nem vagyok olyan, mint te. - Hangom keserűséggel volt árnyalt, de neki nem tűnt fel.
- Akkor honnan... - kezdte, de megint a szavába vágtam.
- Jó pár hozzád hasonlóval hozott már össze a sors - vontam ártatlanul vállat. - Egyszerű megérzés volt.
Rákacsintottam, mire a gyanakvás azonnal eltűnt barna szemeiből.
- Mond csak, nem ismered véletlenül Shane Lemmert? - tettem fel a kérdés csak úgy mellékesen, félig lehunyt pilláim alól lesve a reakcióját. Nem is váratott magára sokat. A szeme elsötétült, ragacsos szájfénytől fénylő ajkait összepréselte, teste megmerevedett. Ezt igenek vettem.
- Tudod, ismerem Shane-t, még régről - billentettem elgondolkodva oldalra a fejem. - De akkoriban eléggé... - Úgy tettem, mintha a szavakat keresném. - Forrófejű volt - fejeztem be finoman.
- Inkább egy zsarnok! - csattant fel Laorux, mire többen felénk kapták a fejüket.
Teátrálisan felsóhajtottam. - Szóval mit sem változott?
- Nem.
- Ettől féltem - csóváltam meg a fejem. - Tudod, már régóta úgy gondolom, hogy Lemmer egyszerűen képtelen a vezetésre. A temperamentuma nem teszi alkalmassá, így pedig csak egymás után véti az oligofrén6 hibákat. Bármibe lefogadnám, hogy már te is exulánsnak érzed magad a saját otthonodban.
Értetlenül ráncolta a homlokát, én pedig majdnem a szememet forgattam.
- Számkivetettnek - magyaráztam készségesen hát, és lábjegyzetben felírtam magamnak, hogy próbáljam visszafogni az idegen szavak iránti szenvedélyem.
- Nem, azt nem mondanám - csóválta meg a fejét a lány, elgondolkodva babrálva a nyakában logó élénk kék gyöngyökkel. - Inkább csak arról van szó, hogy Shane mostanában eléggé megőrült. Amikor dühöngeni kezd, jobb ha senki nem megy a közelébe. Egy ilyen alkalmával például több napig kínozta Adamet - borzongott meg, majd rám tekintve gyorsan hozzátette: - Ő az egyik társunk.
Összeráncoltam a homlokomat, mire Laorux szomorkásan elmosolyodott. Nyilván az aggódást vélte kivenni a mozdulatból, holott én csak a meglepő információt emésztgettem. Az öcsém erről mit sem szólt. Nem, mintha lenne jelentősége.
Vigasztalónak szánt mozdulattal átnyúltam az asztal felett, és megszorítottam a lány kezét.
- Nem gondoltál még rá, hogy ennél jobbat érdemelnél? - néztem mélyen a szemébe.
- Nem értem, mire gondolsz - felelte, de abból, hogy nem nézett a szemembe nagyon is tudtam, hogy pontosan érti mire gondolok.
Megvolt a gyenge pont.
- Ugyan már, szépségem - hajoltam át az asztalon. - Fiatal vagy és gyönyörű. Többet érdemelnél, mint hogy valakinek a talpnyalója légy, vagy esetleg a bokszzsákja.
Összerezzent, én pedig tovább ütöttem vasat.
- A világot érdemelnéd, és egy férfit, aki lefekteti a lábad elé.
Szemében mohó fény villant, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta.
- És sajnos nem ismerek ilyen férfit.
- Mostanáig talán nem is. - Ajkaimon ravasz félmosoly játszott. Itt volt az ideje a terv második fázisának. - Tudod, hallottam pletykákat, amik arra engednek következtetni, hogy az emberek elégedetlenek Shane módszereivel. Gondolj csak bele, ha ő eltűnne... - Nyitva hagytam a mondatot, hagyva, hogy kitöltse azt amivel akarja.
- Csábítóan hangzik - ismerte el végül. - De csöppet sem egyszerűnek.
- A te segítségeddel, és az én... hatalmammal, képesek lennék megbuktatni.
- Miért érdekel egyáltalán?
- Megvannak az okaim. - Hüvelykujjammal finom kis köröket kezdtem el rajzolgatni a csuklójára. - Egyelőre azonban ezek hadd maradjanak az én titkaim. Csupán addig, míg kiderül, teljesen megbízhatok-e benned.
- Igen - vágta rá rögtön. Megrándult a szám sarka.
- Én is így hiszem, de mindketten tudjuk, hogy szavak mit sem érnek, ha nem támasztják alá tettek. - Közelebb húztam hozzá a székem, és megjátszott gyengédséggel a füle mögé tűrtem egy tincset.
- Mit akarsz mit tegyek? - nézett rám rajongva, s ekkor már tudtam, hogy nyertem.
Igazából könnyebben ment, mint vártam, s elég volt két szép szó, egy csábos mosoly és kész is a tökéletes besúgó. Úgy tűnt Laorux attribútum7 jelleme a naivság volt. Illetve a hatalom iránti megszállott vágy. Mindenesetre ez nekem épp kapóra jött, szóval egy rossz szavam nem volt.
- Egyelőre azt, hogy menj vissza és tartsd nyitva a szemed - suttogtam a fülébe. Kezem székének háttámlájára fektettem, s olyan közel hajoltam hozzá, hogy leheletem a nyakát borzolta. - De előtte...
- Igen? - Fátyolos tekintettel nézett rám. A levegőt kapkodva felém hajolt.
- Roppant örömet okoznál, ha megtisztelnél vele, és megadnád a telefonszámod.
Nem tartott tovább öt percnél, s a lány már útnak is indult, hogy az első gyanús dolgot jelentse nekem.
Elégedetten dőltem hátra, és intettem a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kávét. Még vártam valakit.
Míg az asztalnál időztem, elővettem a mobilomat és gyors üzenetet írtam a kapitányaimnak, hogy a Trója-protokoll a megbeszéltek alapján folytatódik.
Már csupán pár napra, maximum egy-két hétre volt szükségünk.
- Acheron.
Meglepetten emeltem fel a fejem, az előttem zsebre tett kézzel álldogáló férfira függesztve a pillantásom. A nagy tervezgetésben észre sem vettem, hogy megérkezett. Hiba!
Felálltam, és végigmértem a férfit. Egyszerű farmer és fekete kabát, szőke haja rendezetlenül állt szerteszéjjel. Elhúztam a számat.
- Rég volt már - néztem egyenesen világoskék szemeibe, melyek olyan ismerősek voltak. Nem csoda, hiszen minden alkalommal láttam őket, mikor tükörbe néztem. A saját szemeim voltak. - Öcsém.
- Valóban - bólintott Adam, majd se szó se beszéd helyet foglalt. Ráncba szaladt a homlokom, de nem szóltam.
- Látom a jó modor még mindig nem az erősséged - foglaltam helyet vele szemben.
- Nem azért vagyok itt, hogy illem órákat adj, cseszd meg!
- Vigyázz a szádra, Adam! - vetettem rá hűvős pillantást. - Talán derogál8 leülni, és meginni egy kávét a rég nem látott bátyáddal?
- Sok minden nem tetszik, de ez álmomban sem jutna eszembe.
Hazudott. Láttam, ahogy a szeme megvillant, és abból, ahogy a szája sarka rángani kezdett, de nem törődtem vele. Amíg az én szabályaim szerint játszott, nem érdekelt mit gondol.
- Nagyon helyes, ugyanis hamarosan minden megváltozik.
- Mennyire hamar, ha szabad megtudnom? - fonta keresztbe a karját. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek, aki amiatt dühöng, hogy nem kapott elég játékot karácsonyra.
- Időben meg fogod tudni - kortyoltam a kávémba. - Még van pár elvarratlan szál, de mindketten tudjuk, hogy a jelenlegi helyzet csupán intermittáló9.
- Nem beszélhetnél normális emberek módjára? - csattant fel. - Kibaszott idegesítő, hogy minden második szavadat nem lehet érteni.
- Talán az én hibám, hogy nem vagy elég művelt a választékos fogalmazási mód e szintű elsajátítására? - A szeme elsötétült, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat nála az a bizonyos cérna. Felsóhajtottam. - Nos, csak hogy lásd kivel van dolgod. Arra próbáltam az előbb felhívni a szíves figyelmed, hogy a mostani helyzetünk csupán időleges. Amint minden készen áll, támadunk. Addig is... - Felálltam, s felvévén a kabátom indulni készültem. - Próbáld meg a parancsaimat egzetválni10.
Megrándult a szám széle, ahogy az öcsém haragtól izzó tekintetébe néztem, mielőtt megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt.
- Anya azt üzente, hogy hívd vissza! - kiáltott még utánam, s e szavak hallatán egy pillanatra megdermedtem. Végül Adam nevetésének kíséretében, haragosan löktem ki az ajtót.
Három dolgot tudtam biztosan:
Megrándult a szám széle, ahogy az öcsém haragtól izzó tekintetébe néztem, mielőtt megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt.
- Anya azt üzente, hogy hívd vissza! - kiáltott még utánam, s e szavak hallatán egy pillanatra megdermedtem. Végül Adam nevetésének kíséretében, haragosan löktem ki az ajtót.
Három dolgot tudtam biztosan:
Elöször is: hamarosan elfoglalom a helyet, ami megillet.
Másodszor: ha mindennek vége, Adamet meg fogom ölni.
És harmadszor: soha nem fogom felhívni a nőt, aki tönkretett.
~Alathea~
1: üzenet, jegyzék 2: feltűnően viselkedő fiatal 3: éles, rikító szín 4: mások megfigyelése 5: barátságos 6: hülye 7: olyan tulajdonság mely elválaszthatatlanul hozzá tartozik valakihez 8: nincs ínyére 9: átmeneti, időszakos 10: végrehajtani
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése