5. fejezet

Megérkeztünk az 5. fejezettel!

Ismét bonyolódnak a szálak, és ehhez igazodva a blogon is történtek alakítások. A szereplők listája teljes egészében új kinézetet öltött - újak a képek, és másfajta az elrendezés, továbbá a történet alakulásának megfelelően egy újabb szereplővel is bővült a repertoár. A szereplők személyes oldalán is történtek változtatások, valamint a megszokott nyolc szemszög kilencre gyarapodott.(csakhogy még nehezebben legyen követhető a történet :D)

Köszönjük szépen, hogy folyamatosan iratkoztok fel a blogunkra, és azt az egy-egy kommentet is, és szavazatot, amit kapunk! Hálásak vagyunk minden egyes visszajelzésért, amit adtok nekünk, de azért feladjátok nekünk a leckét rendesen! Nem tudjuk, miért érkezik ilyen kevés visszajelzés a részeknél - ugyanis más blogok sokkal kevesebb feliratkozóval sokkal több megjegyzést kapnak - és ez összezavar bennünket. Szeretnénk tudni a véleményeteket a részekről, hogy mit vártok, szeretitek-e az adott szereplő szemszögét, vagy esetleg mit gondoltok, hogyan alakul tovább a történet, minek örülnétek ha történne a továbbiakban... 

Reméljük azért így is akad valóban rendszeres olvasónk, de ha van egy kis időtök, nyugodtan kifejthetitek a véleményeteket, hiszen így úgy tűnik mintha elég csekély lenne az érdeklődés.

És akkor a hosszas, unalmas monológ után, ha a kép alá kattintotok olvashatjátok a részt. :)

~D~

"Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is."

George Orwell

*Jason*

És a fekete király útnak indította első gyalogját… Elég merész lépés volt Shane-től, hogy csak így beküldte hozzánk az egyik emberét, és ezzel nyílt támadást kezdeményezett. Gerald támadópózban, lendült neki Ashley-nek, mikor rávetettem magam. Edzett, erős gyerek volt, és ezt meg is éreztem a bordámban szétáradó ütésnél, de nem hagytam magam. A G.L.-ben töltött idők megtanítottak arra, hogy sohasem adhatom fel, s amíg mozgok, és van bennem szusz, harcolnom kell az életemért. Támadtam, öklöm az arcával találkozott, de Gerald még mindig eszméleténél volt és fogást keresett. Szó se róla, remek katonának számított, és mivel egy helyen képeztek ki minket, meggyűlt a bajunk harc közben a másikkal, de nekem akkor is gyorsabbnak és okosabbnak kellett lennem. Megragadtam a derekát és egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítottam, majd egy rúgással a veséjébe és a gerincébe sikerült őt sarokba szorítanom. Ekkor már Rick is beszállt és közre fogtuk Geraldot.

- Elnézést a kellemetlenségért, észrevehettem volna hamarabb is, hogy látogatónk érkezik - mondtam Ashleyre nézve, miközben a betolakodó karját tartottam egyre szorosabban.

- Ugyan, a lényeg, hogy nem esett bajod - mondta megkönnyebbülve a lány, Alex, Tsunade és April előtt toporogva, majd megigazgatta virágmintás felsőjét. – Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy ez is be tudott törni ide, az meg csak hab a tortán, hogy Shane úgy hiszi, hogy az emberei ki-be járkálhatnak kedvük szerint a Menedékből. Hogy a franc essen bele… - túrt idegesen szőke fürtjeibe. – Most mit csináljunk ezzel itt? - bökött fejével Gerald felé.

- Esetleg egy kicsit elbeszélgetünk vele, hogy mégis minek kell nekik ez a boríték. Talán a vallatót is használhatnánk a hatás kedvéért… Persze ha nincsen ellenedre, úrnőm – kacsintottam rá pimaszul.

- Jason, mondtam már, hogy ezt az úrnő dolgot felejtsd el - szaladt ráncba a homloka, amelyen az idegesség miatt, apró vízcseppek gyöngyöztek. - És igen, vigyétek le, tudjatok meg minél többet, bármilyen eszközt bevethetsz, csak ne öld meg. Rohadtul elegem van már, hogy még álmunkban is bárki ránk törhet - rázta a fejét idegesen, és az aggodalom mindenki arcára kiült a helyiségben. - Szedd ki belőle, hogy miért olyan fontos az a boríték, Jason. Muszáj előrébb járnunk - meredt rám húgáéhoz hasonló, kék szemeivel, melyben a félelem apró szikrája, egyre nagyobb lánggal égett.

Némán bólintottam, majd meglökve a foglyot, Rick-kel az alagsorba indultunk. Kifelé menet, a tekintetem Aprilével találkozott, aki elfehéredve bámult ránk, így én biztatásul egy röpke mosolyt küldtem felé, jelezve, hogy minden rendben lesz. Álcázva ijedségét, viszonozta a gesztust, de hallottam, hogy pulzusa az egekben jár. Legszívesebben magamhoz rántottam volna, hogy enyhítsek az aggodalmán, de feladatom volt, mely nem várhatott. A pusztulás szélére akartak száműzni minket, ám azzal nem számoltak, hogy olyanokat nem lehet, akik már megjárták a poklot.

- Gyerünk, mozgás! – lökte meg Rick a katonát, mikor az ellenkezve nekünk feszült. Már az alagsorban jártunk; a kastély azon részén, mely eltért a többitől. Nem volt helye se pompának, se eleganciának ezen a helyen, itt a sötétség, és a fájdalom sivár ura parancsolt. Szinte máig visszhangoztak a sikolyok és a keserves üvöltések a falakból, melyek a szörnyűségek tisztes tanúiként álltak szilárdan. Olykor a Szövetségnél sem volt kegyelem. Az igazság és az haza védelme vért kívánt.

- Itt jó lesz – mondtam, mikor a második vallató szoba elé értünk. Rick kinyitotta az a rozsdától foltos ajtót, és betuszkoltuk rajta magunkat. Leültettük Geraldot a tér közepén lévő vas székre, majd a szőke srác hátrakötötte a kezeit, és felém fordult.

- Mit hozzak? Kés, hüvelykujj csavar, tüdőtömlő?

- A hármasszámú kedvencemet. – vágtam rá, Geraldot kémlelve. Rick már tudta mire gondolok, a múltról szóló történeteimben meséltem róla neki, így kérdés nélkül gyorsan kiviharzott, de, két percbe sem telt, már vissza is jött. A hosszú vékony fémes rudat vigyorogva a kezembe nyomta.

- Jó munkát, én az ajtó előtt leszek, ha kellenék. – És ezzel kisétált. A szobában hárman maradtunk. Én, Gerald, és a kötőtű.

- A lényegre térek. Miért fontos az a boríték nektek? - kérdeztem nyugodt hangon, elé állva.

- Jason - nézett rám, játszva a vagány gyereket - most komolyan azt hiszed, hogy bármit is elárulok róla? 

- Nem Gerald - ráztam fejem méltatlankodva. - Én nem hiszem, én tudom, hogy dalolni fogsz. Már most hallom, hogy úgy ver a szíved, mint a légkalapács. A kezed és a homlokod csupa veríték. Pupilláid össze vannak szűkülve - sétáltam mögé halkan, és a fülébe suttogtam a valóságot. - Gerald, te félsz. 

Igazam volt, és ahogy tudatosítottam vele a tényeket, csak még jobban felhergeltem. A gyenge jellemmű embereknél ez mindig bevált, így már az elején sikerült megtörni őket, és bár tudtam, hogy Gerald nem az a kategória, azért tettem egy próbát.

- De megkérdezem még egyszer - váltottam rendes hangszintre és visszatértem előző helyemre. - Minek az a boríték nektek? - Erre Gerald válaszképp az arcomba köpött. Csak lehunytam a szemem, és a ruhám aljával megtöröltem az arcomat. Meg kellett őriznem a hidegvérem, máshogy nem volt esély, hogy bármit is kiszedjek belőle. Figyeltem a saját légzésemre, hogy megtartsam az egyenletes tempót, ezzel is satuban tartva a lázadó énemet, mely már nekirontott volna.

- Hát rendben, ha így játszunk, így játszunk – vettem elő a hátsózsebemből a fém rudat és megforgattam a kezemben. - Tudod mi ez? - mutattam felé.

- Most komolyan egy kötőtű? - nevetett fel ironikusan. - Mi van, csak nem neki állsz közben pulcsit kötni nekem? – mulatott jókedvűen, leplezve félelmét. - Oh Jason mindig is tudtam, hogy te ilyen kis gondoskodó vagy. 

- Tudod miért ez az egyik kedvencem? – tettem fel a kérdést, nem törődve Gerald gúnyolódásával.

- Hmm, talán mert több féle mintát és tudsz vele készíteni. Igazán takaros leszek benne. Másodállásban beálltál manónak, a mikulásgyárba?! - köpte oda vidáman, de nem érte el vele célját. Ha egy valamit megtanultam a G.L.- ben az a hidegvér volt, még a legszarabb helyzetekben is. Érdekes ez a múlt, akárhol is vagy, akárhányszor is zárod ki a házadból, mindig visszatér, és kopogtat. A kérdés az, hogy beengeded-e? 

- Azért mert vagy tizenhat féle módon meg tudlak vele kínozni - kezdtem el a sétát körülötte. - Tökéletesen befér minden testnyílásodba és maradandó sérüléseket okoz - húztam végig a hátán az eszközt. - Képzeld el, ahogy egyre mélyebben belenyomom a füledbe, majd következnek a szemeid. Aztán ha ezután se mondanál semmit, mehetek lejjebb is. Hidd el nekem, nem fogod élvezni. Nos? Választhatsz - értem elé és meglengettem előtte a kötőtűt. - Vagy mesélsz a borítékról, vagy elkezdek kötni. 

- Inkább baszd meg a vörös kurvádat - fröcsögte a szavakat Gerald, és nekem nem volt több kérdésem. 

Beengedtem a múltat, és beledöftem Gerald fülébe a tűt. A G.L.- ben tanultak egy csapásra felelevenedtek, és az emlékképek szinte égették a retinám. A hazánk léte függött most ettől, így meg kellett tennem, s bár a múlt örökre velem maradt, azért jóleső érzés volt tudni, hogy én dönthetek a sorsáról. 

Gerald hangos üvöltés betöltötte a teret, és a vér, patakokban ömlött a füléből. Nem volt megállás: elkezdtem kötni.

~Blyana~

*April*

A szívem a torkomban dobogott, a hátamon és homlokomon verejték cseppecskék ütköztek ki, ahogy az előttem álló magas fiúra összpontosítottam, aki villámsebes léptekkel csapott felém a pengével. Épphogy csak annyi időm, volt hogy felemelvén a saját fegyverem hárítani tudjam, de az az erő, amivel a két kard fémes pengéssel egymásnak feszült majdnem kiütötte kezemből a markolatot. Éreztem, ahogy a karomban meghúzódnak az inak és izmok, s jó lett volna egy kis szünet, de párbajtársam nem lassított egy pillanatig sem. Az acélos penge ismét felém suhant a levegőben, s nekem megint csak arra volt energiám, hogy hárítsak. Még támadjak is? Kizárt. 

A következő támadásnál végül megadtam magam a sorsnak, s ahogy a markolat kicsusszant izzad tenyeremből a földre roskadtam támadóm lába előtt. 

- Szünetet - lihegtem kezem a pástra fektetve. Zilált kontyomból több tincs is a nyakamra tapadt. A nyitott ablakból érkező hűs fuvallatra akaratlanul is felnyögtem, s hátravetve a fejem engedtem, hogy a levegő lehűtse felhevült testemet. 

- Tíz perce tartottunk szünetet April - meredt rám elkeseredetten Alex, aki hagyományosnak csöppet sem mondható szerelésben - pontosabban sötét melegítőben, és zöld pólóban - állt fölöttem. - Fel kell készítenünk, mert mint láthattad az előbb, a G.L. már semmitől sem riad vissza. Nyáron szerencséd volt, mert ott volt melletted az egész csapat, de mit teszel ha orvul rád támadnak mikor egyedül vagy, hmm? 

- Küldök feléjük egy érzelem hullámot, amivel lenyugtatom őket, esetleg megpróbálom egymás ellen fordítani a balekokat, amíg én szép csendben lelépek - feleltem készségesen a fenekemre huppanva, kinyújtva a lábam. - Mellesleg ha ilyesmire készülődnének valószínűleg látnám előre - kocogtattam meg a halántékom vigyorogva, mire kaptam egy nagyon csúnya pillantást. 

- Te is láttad az előbb, hogy attól hogy néha látsz dolgokat még meglephetnek - vont vállat. - Ashley sem látta előre, hogy Gerald egyszer csak beront a tanácsterembe, és a döbbent tekintetedből ítélve te sem. Szóval... emeld fel szépen a csinos kis segged a földről. 

Rajtam volt a sor, hogy csúnyán nézzek rá, de nem haragudhattam azért, mert kimondta az igazságot, bármily fájó pontra is tapintott. Tényleg nem láttam semmit, és ez bosszantó volt. Valahogy az én jövőbelátó képességem nem működött olyan jól, mint a nővéremé. Legtöbbször csak egy-egy villanást láttam, amiknek rendszerint semmi értelműk nem volt. 

- Szóval csinosnak tartod a fenekem? - sandítottam fel Alexre vigyorogva. Egyszerűbb volt vele viccelődni, mint az élet nagy dolgain gondolkodni. 

- Persze, csak el ne mond az uradnak - kacsintott rám, mire mindkettőnkből kitört a nevetés, ám jó kedvünk csak addig tartott, míg meg nem hallottuk a folyosóról behallatszó üvöltést. Összerezzentem ültömben. Még a szőr is felállt a karomon annyi fájdalmat hallottam ki egyetlen ordításból. 

- Mi volt ez? - álltam fel a földről, miközben továbbra is az ajtón tartottam a tekintetem. 

- Gerald. 

Döbbenten fordultam az edzőm felé. Azt hittem csak szívatni akar, de komor, nyugodt pillantása elárulta, hogy minden szavát halálosan komolyan gondolja. Nagyot nyeltem. 

Ha nyáron nem is, most tökéletes tudatába kerültem, hogy ez itt nem vakáció. Nem engedhetünk meg magunknak egyetlen apró hibát sem, mert könnyen az életünkbe kerülhet, s ha mi elbukunk senki nem áll a zsarnokok útjába, és az egész világ vérben ázik majd.

Újfajta elszántásággal léptem az elejtett kardomhoz, s felemelvén szembe fordultam Alexel. 

- Rendben - bólintottam felé. - Fogd a kardod, és mutasd, mit csináljak. 

- Vívótőr - javított ki fejcsóválva, de azért ő is pózba állt velem szemben. 

- Kard. 

- Vívótőr. 

- Kard. 

- Hagyjuk - rázta meg a fejét, majd hirtelen kilépve felém szúrt, de ezúttal számítottam rá, és egy hárítás után fél fordulatból a mellkasába szúrtam. 

Elképedve nézett le, oda ahol a pengém hegye a pólója felett viselt fémszövésű mellényt érte. A nem messze tőlünk letett találatjelző zölden villant fel, jelezvén, hogy ez bizony szabályos volt. 

- Tuché! - kiáltottam fel nevetve, majd kihasználva ellenfelem döbbenetét - na igen eddig nem igazán voltam elememben - a pást figyelmeztető sávjáig kényszerítettem visszavonulásra.

- Nagyon szép! - jött meg végre Alex hangja, mire boldog mosolyt villantottam rá, és újból támadtam. 

Húsz perccel később, már szabályos kis patakokban folyt rólam a víz, és legnagyobb bosszúságomra nem sikerült újabb találatot bevinnem Alexnek, ellenben ő megnyerte az összes asszót velem szemben. Durcásan néztem, ahogy visszatéve a "vívótőröket" a helyükre, széles vigyorral felém sétál. 

- Utállak - közöltem vele, mikor nevetve átkarolta a vállam. 

- Viseld méltósággal a vereséget - borzolta össze a hajam fél kézzel, mire hevesen tiltakozva kibújtam a karja alól. 

- Héé! Így is eléggé szörnyen áll - mordultam rá, de Alexnek, és főleg a jókedvének most semmi sem szabhatott gátat. 

- Olyan cuki vagy mikor dühöngsz - vihogott fel. 

- Én nem dühöngök! - háborodtam fel, mire kissé gúnyosan megemelte a szemöldökét. Elnevettem magam. 

- Oké, oké - tartottam magasba a kezeimet, a megadás nemzetközi jelét mutatva. - Sosem leszek olyan jó, mint te. 

- Igaz - bólogatott buzgón, mire a karjára csaptam. Alexel képtelenség volt komolyan beszélni. 

- Mi a terved a nap további részére? - fordultam a még mindig vigyorgó fiú felé felfelé tartva a lépcsőn. 

- Miért? 

Vállat vontam. 

- Az egyik barátnőm zsúrt rendez a lányának, és engem is meghívott. Úgy volt, hogy Jasonnel megyek, de ő most kissé elfoglalt - pillantottam az alagsor felé. - És előtte még el kéne mennem ajándékot venni. 

- Ez egy meghívás akart lenni?

- Ez egy igen akart lenni? - kérdeztem vissza, míg felbattyogtunk még egy lépcsőn. 

- Szívesen. Fél óra múlva? - állt meg az ajtajában, majd végigmérve gyorsan kijavította magát. - Vagy inkább egy óra. 

Intett, aztán eltűnt a szobában, én pedig majdhogynem rohantam a sajátomig, hogy meggyőződhessek róla valóban olyan szörnyen festek-e mint ahogy képzelem. És ahogy Alex képzeli. 

Nos, a helyzet sokkal, sokkal rosszabb volt, mint gondoltam, és Alexnek is igaza lett. Kellett az az egy óra, hogy elfogadható állapotba hozzam magam. 

- Késtél - közölte Alex, mikor frissen és üdén a fürdéstől beléptem a garázsba. 

- Öt percet - vetettem gyors pillantást a telefonom kijelzőjére. - Az még tök okés. 

Alex megcsóválta a fejét, majd kitárta előttem a fekete Volvo ajtaját. Beszálltam, és eligazgattam magam körül sötétkék szoknyámat mielőtt bekötöttem volna magam. 

- Szóval? - nézett rám kérdőn Alex, ahogy kikanyarodtunk a Menedék garázsából. - Hová akarsz menni vásárolni? 

- A Silverbe - vágtam rá rögtön. Miközben fürödtem már alaposan átgondoltam mit is akarok venni, így azt is tudtam hol találom. 

- Akkor irány a pláza - bólintott. 

A kocsiút jó hangulatban telt, Alex történetekkel szórakoztatott abból az időből, amikor még nem ismertem őket. Mire a városba értünk már fájt a hasam a sok nevetéstől, és ha nem is hosszú ideig, de sikerült megfeledkeznem zűrzavaros életemről, és a fiúról, aki lekötözve várta a sorsát az alagsorunkban. S arról, hogy ez esetben a végzet neve Jason volt. Megborzongtam a gondolatra, ahogy kiszálltam a kocsiból. 

- Fázol? - kérdezte Alex rögtön, s még mielőtt válaszolhattam volna, már is a hátamra terítette sötétkék pulcsiját. Hálásan mosolyogtam rá, még ha nem is volt semmi szükség a lovagiasságára mégis jól esett, hogy van, aki törődik velem. 

- Arra - mutattam belépve a plázába, és kedvenc ékszerüzletem felé böktem a kezemmel. Alex arrafelé fordult, és meglátva a csili-vili kirakatott látványosan égnek emelete a tekintetét. 

Nevetve léptem a hatalmas üzlethelyiségbe, és pásztáztam végig a kínálatot. Mindenütt ékszerek voltak: nyakláncok, karkőtök, fülbevalók és egy halom ajándéktasak. 

Vidáman szívtam be a hely aromáját, s az ismerős környezetben már már úgy éreztem, hogy megint minden a régi. Mintha csak tegnap lett volna, hogy suli után a csajokkal a plázában lógtunk és vásárolgatással töltöttük a délutánt. Ez a hely semmit nem változott az alatt a pár hónap alatt mióta nem jártam erre, s most kedvet kaptam, hogy bepótoljam azt a sok sok hét új holmi nélkül eltöltőt időt. 

- Tudod már mit akarsz venni? - forgott Alex a polcok sokasága között, s láthatólag csöppet sem volt ínyére, hogy egy ékszerboltba ráncigáltam magammal.

Nevetve Alex elveszettsége láttán léptem egy hatalmas polchoz, amin különféle színű és fazonú fülbevalók voltak. Nézegetni kezdtem, míg magamban azon mulattam, hogy alkalmi kísérőm, a sorok között mászkál, és elborzadt tekintettel szemléli a kínáltatott. Láttam, hogy néha néha leemelt egy egy darabot a polcról, majd fejcsóválva ismét visszatette azt. Mulatságos volt. 

- Végeztem, mehetünk! - szóltam át neki, mire megkönnyebbülten sóhajtva hajította vissza a kezében tartott csicsás lila karkötőt a helyére, és felém lépett, mikor beleütközött egy lányba, aki épp akkor lépett ki egy polc mögül. 

- Bocsánat... - kezdett volna szabadkozni Alex, mikor is az álla majdhogynem a padlóra esett a döbbenettől. Kíváncsian léptem közelebb hozzájuk, s nem is kellett nagyon törnöm a fejem, mert amint megpillantottam a lány arcát azonnal felismertem. Nyilvánvaló reakciójából kiindulva ő is emlékezett ránk. 

- Üdv Laorux! - biccentette oldalra Alex a fejét, miközben közelebb hajolt a lányhoz. - Mi jót csinálsz erre felé?

Halálra rémült. Ez volt a legjobb kifejezés Laorux reakciójára mikor megpillantotta Alexet, majd a háta mögött engem. A tasakok kiestek kezéből, és mint egy kisegér a macska elől próbált elmenekülni. Mindennek nekiütközött, legyen az ember, vagy polcok, ahogy kétségbe esetten a kijárat felé vetette magát. 

- Ne rohanj már annyira - kiáltott utána Alex. - Még nem is beszéltünk!

Laorux hátrakapta a fejét, de így nem láthatta az előtte terpeszkedő óriási szekrényt aminek aztán faltörő kosként száguldott neki. 

Összerezzentem az éktelen robajtól, ahogy szekrény feldőlt, s a rajta lévő ezerféle holmi ezer felé szóródott a boltban. Laorux csak egy pillanatig tétovázott, szinte azonnal felpattant s átvetette magát a szekrényen. 

Alex mindeközben már fuldoklót a röhögéstől. 

- Tu-tudod, amikor azt mondják „szekrényugrás” – mutatta az idézőjelet, mikor utána kiabált – akkor nem egészen erre gondolnak. 

Én sem bírtam tovább és Alexhez hasonlóan nevetve csóváltam a fejem, miközben a pénztárhoz léptem, ahol az elszörnyed lány tátott szájjal hápogott. 

- Fizetni szeretnék - mosolyogtam rá édesen, mintha nem is állna a fél bolt romokban. 

A plázás jelenet után Alexel Catherine-ék házához hajtottunk. A szép Viktória korabeli udvarház előtt már tucatnyi autó állt, s odabentről jól hallatszott a gyerekzsivaj, mely belépve az ajtón csak felerősödött. Alex épp olyan arcot vágott, mintha a kivégzésére vinném, és gyorsan megígértette velem, hogy nem töltjük itt a délutánt, amibe bele is egyeztem. Bár szerettem volna végre egy jót beszélgetni a barátnőimmel, nem igazán árulhattam el nekik semmit a mostani életemből, hazudni pedig nem akartam nekik, így miután megkerestem Catherine-t és átadtam a Shopia-nak szánt ajándékom rövidesen távoztunk is, és visszatértünk a Menedékbe, amit legnagyobb szerencsémre már nem járt át fájdalmas kiáltások tömkelege. Korai volt az öröm, mert a következő percben újabb ordítás rázta meg a falakat.

~Alathea~

*Acheron*

A Homewood Suites tetőlakosztályának erkélyén álltam, miközben az alant elterülő Denvert csodáltam. Messze a távolban láttam a Broncos kivilágított stadionját is, mely fényeivel beragyogta az éjszakai égboltot. Az utca zaja csupán tompa háttérzajként hallatszott fel a negyvenkettedik emeletig, hol a korláton nyugtatva egyik kezem vártam. 

Bár szerettem ezt a várost a pezsgő életével, a színházaival és természetesen a kedvenc éktermeimmel, néha, mint most is azt kívántam bár inkább olyan helyen lehetnék, ahol nem vesz körül ennyi laikus személy. Igen csak idegőrlő volt, ahogy egyik hibát vétették a másik után. 

A lakosztály ajtaján kopogás hallatszott, majd rögtön utána nyílt az ajtó, s meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam ki érkezik. Elvégre én hívtam ide. 

Hamarosan a nehéz lépések már közvetlenül a terasz ajtó felől érkeztek, s pár másodperc múlva elhaltak, ahogy az illető tisztes távolságban megállt mögöttem. 

- Uram - szólított meg. Francia akcentusa erősen érződött már ezen az egyetlen szón is, bárhogy igyekezett itt elhagyni. Elmosolyodtam, majd tekintetem elfordítván a várostól a férfira néztem, aki mögöttem állt. Egy évvel volt csak idősebb nálam, bár ezt senki meg nem mondta volna, hisz rövid szőke hajával, vakítóan kék szemével és kisfiús arcával jóval fiatalabbnak nézett ki a maga huszonhét événél. Mindig vidám barátom azonban, most komor arccal, hátul összekulcsolt kézzel állt előttem. Fekete öltönye gyűrött volt, mintha ebbe aludt volna még ha nem is sokat, s szeme alatti sötét karikákból kiindulva ez így is volt. 

- Mi történt Pierre? - futottak mély ráncok keresztül a homlokomon. Tudtam, hogy baj van, hogy is ne tudtam volna, hisz az embereim mindent jelentettek, de bíztam benne, hogy képesek megoldani. Úgy tűnik tévedtem. 

- Híreket kaptunk Castletownból. 

- Hallgatlak. - Újra hátat fordítottam neki, s tekintetem az est folyamán már sokadjára vándorolt a láthatáron. A város éjszaka volt a legszebb, bár most még ezt sem tudtam úgy élvezi, mint máskor. 

- A boríték eltűnt. - Acélszürke öltönyöm alatt megfeszültek a vállaim, ahogy meghallottam a szavakat. 

- Annak már több éve. 

- Kiderült, hogy az Ősök Krónikájának lapjai közé volt rejtve. Lemmer ellopatta a könyvet, és vele együtt a borítékot is megszerezték. 

- Megbízható az informátorod? - néztem rá a vállam felett, és akaratlanul is izgatottság költözött a hangomba. Olyan régen kerestem már. 

- Igen, uram, de van egy kis baj. 

Összehúzott szemöldökkel fordultam felé, most már teljes egészében ráfigyelvén. A teljes A.S.I. sorsa függőt attól a borítéktól. Ennyi év hiába való keresés után úgy tűnt végre, hogy eljött a cselekvés ideje. Mint hosszú sivatagi rabság után egy korty friss víz.

- A G.L. elvesztette - jelentette ki, s éreztem a hangjában az enyhe kárörömöt, és az értetlenséget. Nos igen, bennem is felmerült a kérdés, hogy lehetnek ennyire semmirekellők.

- Tudni lehet kinél van? 

Pierre megrázta a fejét, mire lemondó sóhajjal simítottam végig rövid sötét hajamat. A hold fénye megcsillant a fekete Rolexen a csuklómon. Épp olyan sötét volt, mint a hangulatom. 

- Miért is nem lepődőm meg ezen? - tettem fel a milliódolláros kérdést, kissé gúnyosan, de persze választ nem vártam rá. - Az öcsémről van hír? 

Pierre bólintott. 

- Minden nap jelentkezik, épp ahogy meghagyta neki. 

- Jó fiú - mosolyodtam el. Kételkedtem abban, hogy képes lesz teljesíteni az utasításaimat, de úgy tűnt az évek kikupálták kissé. - Hasznosak az információi?

- Igen uram. Pontos leírásokat adott az Erődről és a csapat tagjairól is. 

- Lemmer azt se fogja tudni, hova kapja a fejét. 

- Engedelmével uram, nem becsüli kissé alá?

- Nem - vágtam rá határozottan. - Lemmer egy nárcisztikus senki. Ha a lexikont kinyitnánk a lamentábilis szónál, Shane Lemmer-ről találnánk benne képet. Nem törődik senkivel és semmivel magán kívül, és bármit feláldoz, hogy elérje a célját. Egy gyerek csupán, aki a felnőttek játékát játssza, amiben nem nyerhet. Csak ő még nem tud róla. 

Pierre egy darabig szótlanul figyelt, majd bólintva tért át a következő témára. 

- Paolo hívott, ahogy a többi kapitány is. 

- Gondolom készen állnak. 

- Valóban. 

- Remek - mosolyodtam el, elnézve a válla fölött. A szobában az óra elütötte az éjfélt. - Léptesd életbe a Trója-protokolt. 

Pierre bólintott, s ujjai már is szélsebesen száguldottak az apró füst szürke készüléken. 

Elfordultam tőle, s ahogy a város feletti sötét fellegekre irányult a tekintetem a szemem sarkából észrevettem egy hullócsillagot. Mintha az istenek is helyeselnék a terveimet.

- Uram? 

- Van még valami? - néztem hátra szórakozottan a vállam felett. 

- Igen - süllyesztette öltönyzsebébe az elektronikus kütyüt. - Mi legyen Jasperrel?

Felsóhajtottam. 

- Még mindig csak lamentálni képes? 

- Ha nem a munka miatt, akkor hely vagy az étel nem megfelelő számára. Minden tisztelettel, de semmi hasznát nem vesszük, sőt... Pár nappal ezelőtt kis híján lebuktatott minket egy örömlány előtt. 

- Remélem orvosoltátok a problémát - néztem rá összehúzott szemekkel. 

- Természetesen.

- Öljétek meg - vontam meg a vállam töprengve. - Ha tényleg nincs haszna, csak bajt hozz ránk, elengedni pedig nem engedhetjük ahhoz túl sokat tud. 

- És ha szökni próbálna?

- Amíg rajta a karperec nincs esélye. 

Pierre ismét bólintott. 

- Értem, azonnal intézkedem. 

Elindult kifelé, de csak pár lépést tehetett mielőtt utána szóltam volna. 

- Pierre! 

- Uram? - fordult vissza azonnal. 

- Tudasd mindenkivel, hogy nem tűrőm a hasonló attitűdöt. - Hangom kemény lett, mint az acél, ahogy közelebb léptem. - Az A.S.I. nem egy idealizált eszme, nem egy idea. Ez a valóság, és azt akarom, hogy ezt mindenki az eszébe vésse. 

- Igenis. 

Ahogy a férfi elhagyta a szobámat, beléptem a teraszról és behúztam magam mögött az üvegajtót. A fehér bőrkanapéhoz léptem, és lassan lehajtottam a bőrönd tetejét. Itt volt az ideje tovább állni, s bár hagyhattam volna, hogy valamelyik szobalány készítse elő a holmimat, nem szerettem ha a dolgaim között turkálnak. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még több mint hat órát kell várnom a kocsiig, ami végre oda visz ahová tartozom. Haza. Rég nem gondoltam otthonként a városra ahol születtem, főként azért persze, mert nem tekintettem annak. Lassan kilenc éve, hogy eljöttem onnan. Azóta nem mentem vissza. 

Kezdetben nem tudtam mihez kezdjek, hisz azon az estén elvettek tőlem mindent. Akkoriban naiv voltam, de ez azóta megváltozott. A távozásom után hamar rájöttem arra is, hogy nem csak engem árultak el rútul a különlegesek. Kitaláltuk, hogyan szerezhetnénk meg azt, amitől megfosztottak minket. 

Leültem a kanapéra, és elgondolkodva szemléltem Gericault Medusa című festményét, de igazság szerint nem is láttam, mert a gondolataim messze jártak a szobától, hol a testem pihent. 

Castletown körül forogtak a gondolataim, s azon, hogy vissza menvén végre elfoglalhatom azt a helyet mely megillet.
Ab aeterno!

~Alathea~