4. fejezet

Sziasztok ismét itt! 

Mint az megígértük, és megszokott is, itt az új rész, mely még több titkot és váratlan fordulatot tartogat. Lassan feltűnik egy új szereplő is, ki alaposan felforgatja majd a rendet, s mint mindenki mást, őt is roppantul érdekli a boríték titka. Ti is kíváncsiak vagytok mit rejt? Vagy arra ki a titokzatos idegen? Ha igen, tartsatok velünk továbbra is. Most pedig nem szaporítom tovább a sorokat, jó szórakozást!

~A~

"A kudarc szükségszerű. Elkerülhetetlen. De nem szabad, hogy a kudarcé legyen az utolsó szó. Ragaszkodnod kell ahhoz, amit akarsz. Nem fogadhatod el a nemet válaszként, történjen bármi is. Soha ne hátrálj meg. Soha ne add fel. Állj ki érte és várd, hogy mi lesz!"

Grace klinika c. film

*Shane*

Pár nyugodt perc. Ebben a kurva nagy rohanásban, volt néhány aggodalommentes percem, amit a szobám falai közt, kedvenc étkem társaságában tölthettem. Az uborkasaláta. Nincs is jobb csemege nála, ezekben az idegölő napokban. Megszállott uborkarajongó voltam titkon, s ügyeltem rá, hogy ez így is maradjon; nem adhattam támadási pontot másoknak, és kedvem se volt hallgatni, kiváltképp Adam baszogatásait.

Uborka lé, uborka főzelék, uborkasaláta, és minden, ami uborka jöhetett bármikor, bármilyen mennyiségben. Ez a mostani kivételesen jól sikerült. Az egyformára vágott vékony zöld uborkaszeletek mennyei látványt nyújtottak, a tejfölös, joghurtos öntetben úszkálva, és a tejére szórt pirospaprika, csak még jobban megspékelte az egészet. A titok a megfelelő cukor, mustár, és örült bors mennyiségben rejlett, fontos volt, hogy mindenből a megfelelő adag jusson a salátába, se több se kevesebb. A bazsalikommal is csínján kellett bánni, de szerencsére, akitől rendeltem, mesterszakácsnak számított a témában.

A bőrfotelben előrébb csúszva készültem belekóstolni, a mennyei specialitásba. Kezembe vettem a kiskanalat, kicsit megkevertem vele a salátát, hogy az ízek biztosan összeérjenek, és neki láttam az ízlelgetésnek. Az első falatoknál mindig önuralmat kellet gyakorolnom, hogy ne két pofára kezdjem el zabálni az ételt, mert legszívesebben a táltat megfogva öntöttem volna bele a számba az egészet. Na de mégis csak egy vezető vagyok. Etikett, illendőség és mértéktartás. Bár ezeken volt még mit csiszolni.

Az ízek kavalkádjában elveszve kanalaztam az elő vacsorám, mikor hangos zsivaj ütötte meg a fülem. 

Teljesen figyelmen kívül akartam hagyni, de mikor egyre csak erősödött a kiabálás, és végül egy kopogás kíséretben már az szobámon belülre ért, nem volt más választásom. Adam és Trixie civakodva próbálták egymást túlkiabálni, a kezemben pedig megállt a kanál, útban a szám felé. Éreztem, hogy a kezem önálló életre kelt, és egyre erősebben szorította a kanalat, miközben én az előttem állókat bámultam. Megköszörülve a torkomat magamhoz tértem,és egy hangos csattanás kíséretében behajítottam az evőeszközt a tálkába, mire annak tartalma szanaszét fröcsögött, pöttyszerű mintát hagyva az asztalon.

- Mi a fasz? Mi a fasz van már megint, bassza meg?! Berontotok ide, mint valami csőcselék, és szófosást kapva pofáztok - ugrottam fel idegesen a fotelből, kezeimet az asztalra támasztva. – Ha nem vetették volna észre, ez itt a ÉN lakrészem, ti az ÉN embereim vagytok, és baszottul betartjátok, amit ÉN mondok. Úgyhogy térjetek a lényegre, ha már itt rontjátok a levegőt. Hogy ment a meló? Elrejtettétek a borítékot a megadott helyre? - intettem rendre őket, ők pedig felém fordulva abbahagyták a veszekedést.

- Igen főnök, ahogy megbeszéltük, és nem volt semmi baj, kivéve persze Trixie-t, aki kissé sokat képzel magáról – nézett Adam a lányra grimaszolva.

- Nem kell bemutatni a húgomat Adam, és azt hiszem elég nagy vagy már hozzá, hogy kezeld a helyzetet. Állítólag úgy értesz a nőkhöz. - Erre Trixie egy „hmm” kíséretében, hátradobva barna haját, végignézett Adamen, tudtára adva, hogy ezt benézte. 

- Mond ezt Charlotte-nak - dünnyögte nekem a tetovált fiú, mire összeráncolt szemöldökkel léptem közelebb hozzájuk. 

- Miről beszélsz?

- Trixie lenyúlta a Lamborghinidet. - A lányra sandítva, diadalittas vigyor terült az arcára. Hát persze, a vörös kis csodajárgányom, amibe eddig a legtöbb pénzt öltem, de megérte. Kecses volt, remek karosszériával rendelkezett, és pillanatokon belül elérte csúcssebességet. A Charlotte nevet nem csak a szépsége, hanem a jelentése miatt is kapta. A szabad ember. Hát igen, benne ülve, és tövig nyomva a gázt, semmilyen béklyó nem nehezedett rám. A többi kocsim is tulajdonságai alapján kapott nevet. Mind csodás volt, akár a hűséges szerető.

- Elég szánalmas, hogy a kocsiknak nevet adsz, Shane - kezdett el sétálgatni Trixie, miközben a tárgyakat szemlélte a szobába. - Még úgy hét éves korodban megértettem, hogy elnevezed a Match bokszokat, meg a jó öreg Teddy pajtást, de hogy huszonnégy évesen is ezt tedd… - vett a kezébe, egy vázát, és az árcédulát kereste rajta. Rohadtul idegesített.

- Mondja ezt az, aki még a mai napig nyivákol a levágott fejű Rose baba miatt…

- Nem is babáztam - vágott rögtön a szavamba felháborodott hangon a megjegyzésem hallatán, de ujjamat felemelve, csendre intettem, és folytattam a mondandómat.

- Aha, hogyne… ne akard, hogy megmutassam a fejét. Na de a lényeg az, hogy semmi közöd az autóimhoz, és ezután se lesz, úgyhogy a Lamborghini Aventador-ról leveheted a kezed.

- Ez a minimum azok után, hogy a sajátom a Menedékben maradt, úgyhogy örülj, hogy eggyel megúsztad, bátyus - ejtette ki az utolsó szót merő gúnnyal.

- Rohadt nagy tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy kedved szerint válogathatsz a dolgaim közt. Az a kocsi az enyém, és így is marad, ha ennyire rászorulsz, adok pénzt, hogy vehess magadnak. Nem tudtam, hogy ennyire csóró vagy, a volt pasid kizsebelt vagy mi? - vonaglott meg a szám széle, ahogy az ördögi vigyor kikívánkozott. Erre a beszólásra, Trixie vére elkezdett forrni a dühtől, lerakta a kezében lévő hamutartót, és eltorzult az arca. Megvoltam róla győződve, hogy most valami nagy visszavágásra készül, de ehelyett csak ennyit mondott:

- Mindegy, találok jobbat, a bőrüléssel úgyse voltam megelégedve- vonta meg lazán a vállát, és tovább folytatta a nézelődést.

Hirtelen megszólalt a gránit asztalon lévő mobilom, és a kijelzőre pillantva rögtön fel is vettem. Fontos hívás volt, az egyik külsős emberemtől, akit a boríték továbbszállításával bíztam meg.

- Mondd - szóltam bele, az ablakhoz sétálva.

- A megadott helyre rejtették el? - dörmögött a mély hang a telefonba.

- Persze, ahová megbeszéltük. Miért? - Elfogott rögtön a düh. Greg nem az a poénkodós fajta volt, megbízható, külsős emberem révén, mindig pontos információkat szolgáltatott, és komolyan vette a feladatát. Igaz, busásan meg is volt ezért fizetve.

- Nincs ott - jelentett ki határozott hangon, amit én nem akartam egyszeriben elhinni.

- Tessék? - markoltam szorosabban a mobilt, és muszáj volt leülnöm a fotelba.

- Nincs ott. Mindent átnéztünk, még a közeli dobozokat is, de sehol semmi. - A szemem már vérben forgott, és ha zöldet adtam volna az indulataimnak, a készülék már régen a szemközti falon csattant volna, miután a kezeim közt összeroppantottam.

De nem tettem. Muszáj volt megtudnom, bármit, aminek ehhez az egész kibaszott helyzethez köze lehetett.

- Láttál valami gyanúsat? Mi lehet a háttérben? Mindent mondj el - nyögtem ki összeszorított fogakkal.

- Mielőtt bementem volna a raktárba, a kocsiból láttam két magas nagydarab fickót, akik elég sietős léptekkel készültek eltűnni a helyszínről. Nem tudom, hogy ott dolgozók voltak-e, vagy sem, bár ha engem kérdezel, már a ruhájuk alapján sem illettek oda.

- Hogy néztek ki pontosan? - meredtem hunyorogva, az előttem lévő uborkadarabra, koncentrálva, hogy minden szavát tisztán értsem.

- Az egyik szőke, eléggé kócos hajú volt, borostás arcú, és ha a távcsővel jól láttam a szeme szürkésen fénylett, ábrázatából kivéve nem volt valami jó kedve. Ruházatát tekintve farmert, és melegítő felsőt viselt, és a csuklóján láttam valamilyen tetkót, de nem teljesen, mert a hosszujjú bezavart, de ilyen jel a másik srácon is díszelgett, akinek a haja rövid barna, szeme zöld színű volt, arcát borosta fedte. Ő is famert, valamint fekete kapucnis kabátot viselt, a farmerja zsebéből, motoros kendő lógott ki. És amint már mondtam, mindketten közel két méter magasak, és kigyúrtak voltak.

A jel után már nem is kellett volna tovább mondani, hiszem rögtön tudtam kikről van szó. Csuklón lévő jel, vagyis nagy valószínűséggel különlegesekről volt szó. Mivel G.L.-es Trixiéken kívül nem járt arra, így csak is a Szövetségiek lehettek. A további személyleírásnak köszönhetően, nagyjából körvonalazódott két név a fejemben. Az egyikben szinte biztos voltam a motoros kendő miatt. Jason Stannard, aki ezek szerint felépült a sérüléséből. A másikban nem volt száz százalékig biztos, csak sejthettem, hogy Rick Redwey lehetett, aki a szerelmi bánatban szenvedett, a kedves húgocskám miatt. Szar ügy. Viszont én miattuk, még nagyobba kerültem…

- Kösz, most már összeállt a kép. Utánanézek a dolgoknak. Csáó. - Ezzel lenyomtam, és remegő kézzel, leraktam a telefont az asztalra. Nem néztem fel rájuk rögtön, csak nagyokat lélegeztem ki–be, hogy türtőztessem magam, és nehogy megöljek valakit itt helyben. Egyesével elkezdtem megszámolni a kifröccsent öntetpöttyöket, de mikor már hétnél jártam, elpattant valami.

Két kezemmel az asztalra csaptam,és dühtől vezérelve felugrottam a fotelből.

- Ti… ti…. - kerestem a megfelelő szavakat undorral az arcomon. - Szerencsétlen balekok, hát ezt se lehet rátok bízni?? - A két előttem álló alak értetlenül meredt rám. - A boríték nincs a megadott helyen!! Mégis mit a francot műveltetek? Azt mondtam, hogy jól rejtsétek el, és hogy SENKI, még csak véletlenül se lásson meg titeket!

– De leraktuk a megbeszélt helyre, én magam raktam oda – mondta idegesen a kezét tördelve Adam, a múltkor után, meg is értettem a félelmét.

- Valóban, én is tanúsíthatom, letettük, ahogy kérted - nyugtázta Trixie, miközben pózt válva keresztbe fonta karjait.

- Hát de még sincs ott! - hajoltam át az asztal fölött és sikeresen kiborítottam a maradék uborkasalátát is, ami beborította az egész asztalt, eláztatva a rajta lévő papírokat.– Na még ez is! - léptem el az asztaltól dühösen. - Azt hittem legalább te képes leszel megoldani ezt az egyszerű feladatot, mégis csak Lemmer vagy - néztem szúrósan Trixire -, de legszívesebben én süllyednék el szégyenemben, hogy egy ilyen beszennyezi a nevet. 

- Hidd el, én is rühellem, hogy közöm van hozzá, főleg mivel különb vagyok nálad - dőlt neki háttal a fotelnek, miközben keresztbe rakta a lábait.

- Még hogy, különb - nevettem fel gúnyosan - az egyetlen dolog amiben különb vagy az a pancserságod. Ezenkívül ugyanolyan alattomos, mindent uralni akaró álnok alak vagy, mint én.

- Én nem vagyok hazug, és nem használom ki a a családomat, úgy mint egyesek - mutatott felém, kiabálva.

- Áh, nem - csóváltam a fejem a hatás kedvéért. - Csak egy egész brigádot vágtál át, és sodortál a pusztulás szélére... Akkor ezt, hogy is neveznéd, Trixie Lemmer? - nyomtam meg erősen az utolsó két szót. Ennek hallatán a lány elfehéredett, és homlokát ráncolva meredt maga elé. Ugyanolyanok voltunk, nem is értettem, miért tagadta.

- Na te meg aztán! - esett a pillantásom Adamre - tőled szinte semmit nem vártam, ugyanolyan kétbalkezes fatökű vagy, mint voltál. Azt hittem a múltkori kicsit helyrebillentett, de hát aki vesztesnek születik, egész életében az is marad. Franc se tudja, miért hagytalak életben... bár, ha belegondolok, pont ezért, hogy mindig legyen valaki, akin kiélhetem véres hajlamaimat. Erre vagy jó, semmi másra... Lúzer.

Nem folytattam tovább a beszédet, mert csak felrobbantam volna, így végül elkezdtem idegesen fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

- Állandóan keresztbe tesznek nekem! – morogtam magamban, az agyamat jártatva, és megoldás után kutatva. – Mikor fogják már fel végre, hogy ezt a csatát akkor is én fogom megnyerni! Én leszek aki mindent visz, a francba is!

- Ki tett keresztbe? – kérdezte meg óvatosan Adam.

- Ki? ki? Hát a rohadt Szövetségek! Azok ütik mindenben bele az orrukat, de adok én nekik! Vége a tűzszünetnek, és nincs kegyelem. Szabályosan próbáltam játszani, de nekik ez sem volt jó, hát rendben, akkor kezdődjön meg a vérre menő, alattomos küzdelem, ahol mindent szabad - rúgtam bele az előttem álló porcelán szoborba, ami apró darabjaira hullt szét, akár a szabályok, amiket eddig betartottam.

- Na kifelé, és küldjétek be Geraldot. Van rá két másodpercetek - biccentettem a fejemmel az ajtó felé, ők pedig engedelmeskedve, kislisszoltak. Nem értettem, miért kell ahhoz kiabálnom, hogy elsőre is teljesítsék, amit mondok, valahogy, mikor józanul adom ki az utasítást, grimaszolva indulnak neki, bezzeg mikor őrjöngök, mint egy félőrült, akkor rögtön tudják mi a dolguk… - csóváltam a fejem, és váratlanul betoppant Gerald.

- Itt vagyok, miért kerestél? - állt meg az asztal mellett terepmintás nadrágjában, és sast ábrázoló szürke pólójában, miután becsukta maga mögött az ajtót.

- Egy fontos feladatod lesz - léptem szorosan elé. - El kell menned a Menedékbe. - Láttam, hogy szólásra akarja nyitni a száját, de nem hagytam beszélni, mivel tudtam mit akar. - Ne aggódj, most már tudni fogod az utat. Van náluk egy boríték, amire nekem nagy szükségem van, főleg egy bizonyos ember miatt - meredtem a szőnyeg rojtos végére, és halkan suttogva mondtam ki a nevét: - Acheron... Így hát odamész - néztem ismét fel rá - ha kell kinyírsz pár szövetségit, és elhozod nekem azt a borítékot.

- Csak rontsak rájuk? – szaladt fel a szemöldöke.

- Pontosan, ahogy mondod. Berontasz, és követeled ami megillet minket. Bármilyen eszközt bevethetsz, immáron nincsenek szabályok. Tőlem, ha kell, akár Ashley torkát is elvághatod, a lényeg, hogy a boríték itt legyen. Minden világos? - tettem a kezemet a vállára, miközben a képébe hajoltam.

- Igen - bólintott szigorú tekintettel. - Lehet, hogy egy bedrogozott örültnek fognak nézni, de igen.

- Remek, akkor, készülődj, és menj, a fegyvertárat tudod, hol találod, bármit elvihetsz - veregettem meg a hátát, majd kinyitottam az ajtót, és kitoltam rajta.

Ahogy ismét egyedül maradtam a szobában, kivettem egy szál jó minőségű kubai szivart az asztal fiókjából, és a bőrfotelbe süppedve rágyújtottam. Ezzel most beleköptek a levesembe ugyan, de ez se tántoríthatott el a célomtól. Engem uralkodásra teremtettek, és ezzel hamarosan mindenki tisztában lesz, még az is, aki ezt tagadja.

A gondolataimban elmélyülve fújtam ki a füstöt, mellyel, a kudarcokkal teli múltat burkoltam, sűrű ködbe. 

Kezdődhet a tiszta lap.

~Blyana~

*Ashley*

Türelmetlenül vártam, hogy végre megérkezzenek. Már több mint három órája elmentek, de még mindig nem voltak sehol. April és Tsunade külön nekem szervezett pihentető kezelésének hatása is kezdett kipárologni a testemből, már ha egyáltalán benne volt valamikor. Egy ilyen vészes helyzetben képtelen voltam ellazulni, képtelen voltam nyugton maradni, és képtelen lettem volna nem Shane-re és a bandájára gondolni. Shane ismételten átejtett és túljárt az eszemen!

Úgy éreztem egyre csak zuhanok lefelé, egy nagyon, nagyon sötét alagútba és nincs ember, aki egyáltalán kísérletet akarna tenni rá, hogy elkapjon. Minden az én felelősségem volt, nekem kellett volna résen lennem, hogy ne történhessen baj, én mégis hagytam, hogy elveszítsem a kontrolt a Szövetség irányítása felett. Kaptam egy árulót, aki megvezetve minket végig Shane utasításait követte, elvesztettem a féltett tulajdonomat, amit apám bízott rám, hogy őrizzek az életem árán is, és ott volt még egy ki tudja mennyire biztos forrás mindennek tetejében, ami az egyetlen esélyem volt arra jelen pillanatban, hogy megpróbáljak kilábalni a helyzetemből. Megbíztam benne, mert muszáj volt bíznom, különben egy suhintással felbomolhat a rend, de az idegállapotomon ez a kényszerbizalom helyzet sem segített sokat.

A nagyteremben ültem az asztal végében, miközben arra vártam, hogy a kiküldöttek megérkezzenek, és reménykedtem benne, hogy a cím tényleg valós volt. Annak kellett lennie, mert ha nem, mindnyájan lehúzhatjuk a rolót. April és Tsunade még a relaxációs kezelésük maradékát pakolták el, amit már nem voltam hajlandó a szobám falai között magamra pakolni, így beleegyeztek, hogy a legforgalmasabb helyen díszítik ki a körmeimet. Néhány percre tényleg sikerült is ellazulnom, de amikor becsuktam a szemem újra bevillant előttem Shane önelégült, diadalittas vigyora, ami a normálisnál jóval magasabb számokat eredményezett a vérnyomásmérőn. Ezen túl pedig Jasonnek és Ricknek már egy ideje vissza kellett volna érnie a Menedékbe, ami szintén nem hagyott nyugodni. April békés hangulathullámai sem értek egy fabatkát sem, ha a zavaros lelkiállapotomról volt szó, alig egy-egy percet bírtam a helyemen maradni. Az elkészült körmeimet sem mutogattam volna nyilvánosság előtt…

Idővel arra is rájöttem, hogy a jövőbelátás képességem is akadozik, ha nem tudok rá erősen koncentrálni, és ez még inkább rátetőzött a dolgokra. Nem láttam villanásokat, nem tudtam hol vannak az embereim, és semmi nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Néha azt kívántam, Shane-nek bárcsak ne lenne akkora hatalma, mint nekem – sokkal könnyebb lenne, ha láthatnám a terveit, és tudnám, mire készül. Ha nem blokkolta volna le az egész Erődöt mi birtokolhatnánk a hatalmat.

Biztos történt Jasonnel és Rickkel valami.

- Ez hülyeség! - förmedtem a fejemben megszólaló vékony hangra, és felpattantam a székemből. Ez már csak a végső kimerülés, nem történhet velük semmi. Conlan igazat mondott…

- Hamarosan megérkeznek, Ashley – nyugtatgatott a mellettem álló April, és a vállamra tette a kezét. – Biztosan minden rendben megy, meg fogják találni a borítékot.

Egy néma mosollyal megköszöntem a húgomnak a kedvességét, hogy az ezredik idegösszeroppanásomat is az elsőhöz hasonlóan kezeli, és lassan visszaültem a székembe. Kényelmesen hátradőltem, és kifújtam a levegőt.

- Nincs mit tenni, csak várhatunk – sóhajtottam. Tsunade és Cameron is helyeslően bólintott, akik szintén egy-egy széken foglaltak helyet.

Épp vizsgálatnak vetettem alá a friss francia manikűrömet és az azon ejtett foltokat, amikor hirtelen berobbant a bejárati ajtó, és Rick jelent meg a küszöbén. Erősen lihegve az ajtónak támaszkodott, és a keze tartalmát figyelte. Mikor észrevette, hogy mindnyájan őt nézzük, elmosolyodott és a másik kezével elhúzta a zsebéből a borítékot. Jót tett neki, hogy kicsit kimozdult. Határozottan jobb színben tűnt fel, bár most nem láttam benne mást, mint egy áruló fegyverét, aki vakon istenítve az ellenséget a barátai ellen fordult.

- Megtaláltuk – sétált oda hozzám, de én elébe siettem. Kikaptam a kezéből a borítékot, és a kezemben megforgatva vizsgálgattam.

- Ez az?

- Igen – válaszolt Jason, aki ekkor lépett be az ajtón, és ő is odajött hozzánk. – Épp láttuk, amikor két tag – alig észrevehetően Rickre pillantott – az ellenség közül elrejtette a raktárban. Ahogy eltűntek elhoztuk, csak egy kicsit meg kellett állni visszafelé… is. – Az utolsó szót annyira halkan mondta, hogy szinte meg sem hallottam, de nem követeltem magyarázatot, mert mielőtt nyithattam volna a számat Rick az orrom alá tolt egy ezüstnek látszó nyakláncot.

- Ezt is ott találtuk. A tied, biztosan jó lesz valamire.

Amikor kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem az ékszert, váratlanul egy nagy erejű hurrikán suhant el mellettem, ami végül Alex formájában öltött testet. A fiú Rick vállára tehénkedett és elképedve bámulta a nyakláncot. – Hű, de szép! Nekem hoztad? – kérdezte nevetve. – Mond, hogy nekem hoztad… tudom, hogy te is akarod – vigyorgott arrább lökve a társát. Alex értett ahhoz, hogy temető hangulatban is vidámságot szórjon az emberekre, és természetesen a hangulathoz nem illő megjegyzései ezúttal sem maradhattak el.

Az újonnan érkezett fiú a csillogó tárgy felé nyúlt, de Rick elrántotta előle az ékszert.

- Nem, ez Ashleyé. Ő dönt a sorsáról – mondta határozottan, majd átnyújtotta a nyakláncot. Nagyon lekenyerezés szaga volt.

Épp hogy csak a kezembe vettem az apró tárgyat, újra berobbant a teremajtó, de ezúttal sokkal energikusabban és hatásosabban csattant. Minden fej a zaj forrása felé fordult, aztán minden szempár egyszerre kerekedett el.

- Te mit keresel itt? – rémültem meg a lángoló szemű G.L.-tag, Gerald láttán, magyarázatot keresve. 

Míg én legyökerezett lábakkal, kezemben a borítékkal és a z ezüst nyaklánccal álltam a mozdulatlan Rick és Jason között, Gerald besétált a terem közepébe és lustán kinyújtotta felém a kezét. Rekedtes hangon, egy undorító mosollyal az arcán szólalt meg:

- Kell az a boríték!

~Debora~

*Adam*

Mintha legalább Kerberosz loholt volna a nyomomban, úgy iparkodtam elhagyni az Erődöt. Jobban belegondolva viszont, lehet a pokol kapujának őrével könnyebben felvehettem volna a versenyt, mint Shane haragjával. Komolyan, a francos dög elé elég lett volna, ha vettek egy szelet húst - pontosabban hármat -, na de Shane-hez mégse vághattam egyet, habár tényleg elgondolkodtam rajta. S bár a tekintete nyilván haláli lett volna, úgy voltam vele talán mégsem éri meg. 

Összeszorítottam az állkapcsom, ahogy végigsietve a folyósokon a garázshoz tartottam, ahonnan alig tíz perce jöttem el, s bár az eredeti terv egy egész napos tunyulás lett volna, másképp alakult. 

Most másra volt szükségem. Pontosabban több dologra is szükségem lett volna, rögtön például egy normális főnökre, aki nem minden apró szarságával engem cseszeget.

- Adam - lépett ki elém egy folyosóról Conlan, de azonnal magasba emeltem egyik kezem. 

- Ne most - vetettem oda durván, miközben úgy masíroztam el mellette, hogy majdnem ledöntöttem a lábáról. Most valahogy nem volt kedvem a szokásos köröket futni, jópofizni meg aztán végképp nem. Valahogy hiányzott hozzá a hangulat. 

Minden porcikám pattanásig feszült, s félő volt, hogy a legkisebb, a legjelentéktelenebb dologtól is robban a bomba. És ez esetben a bomba én voltam. 

"Na te meg aztán, tőled szinte semmit nem vártam, ugyanolyan kétbalkezes fatökű vagy, mint voltál. Azt hittem a múltkori kicsit helyrebillentett, de hát aki vesztesnek születik, egész életében az is marad. Franc se tudja, miért hagytalak életben... bár, ha belegondolok, pont ezért, hogy mindig legyen valaki, akin kiélhetem véres hajlamaimat. Erre vagy jó, semmi másra... Lúzer."

Shane kemény szavai még mindig a fülemben csengtek, ahogy a kocsimhoz lépvén kivágtam az ajtaját, majd az ülésbe rogyva olyan erővel csaptam be, hogy állítom, még az Erőd legtávolabbi részében is hallani lehetett. Akárcsak korábban Shane dühkitörését. Vagyis pontosabban fogalmazva Shane újabb dühkitörését. 

Kezemmel úgy szorítottam meg a kormányt, hogy elfehéredtek a bütykeim. Haragtól lángoló tekintettel kanyarodtam ki az útra, s még mielőtt egyáltalán eljutott volna a tudatomig, máris tövig nyomtam a gázt. 

Az út menti fák egybemosódtak, ahogy a kocsi, mint egy sebes nyíl elhaladt előttük. Imádtam a száguldást, és általában mindig jobb kedvem lett tőle, de most még valahogy ez sem segített. 

- A kibaszott kúrva életbe már! - csaptam ököllel a kormányra. 

Elegem volt. Rohadtul elegem volt abból, hogy mindenért én vagyok a hibás. Mintha valaki egy rúgj belém fecnit ragasztott volna a hátamra pár hete, azzal a kiegészítéssel, hogy "bűnbak". Csak az volt a szívás, hogy akárhányszor zuhanyoztam sehogy se jött le. Biztos Loctite-ot használt a féreg. 

Az autó csak úgy falta a kilométereket, és máris félúton jártam a város felé, mikor ideges mozdulattal a rádióhoz nyúltam. Nem bírtam tovább a csendet. A térben felbömbölt a Animal I have become. Komoran elmosolyodtam, ahogy a zene ritmusa átjárta a testem. 

Éles dudaszó harsant közvetlenül mögöttem, ahogy megelőztem egy totyorgó Mercedest, mire a visszapillantóba néztem. Ajkam gonosz vigyorba torzult. A volán mögött egy harmincas faszi ült, kigyúrt izmokkal és hátranyalt hajjal. Ismertem ezt a típust, és tudtam, hogy nem fogja hagyni. 

Igazam lett, mikor a gázra lépve visszaelőzött, bemutatva mikor elhajtott mellettem. A szőke plasztikcica vihogott az oldalán ülve. 

- Elképzelésed sincsen kivel húztál ujjat - röhögtem fel, ahogy a fekete kocsi után bámultam, majd akcióba léptem. 

Felgyorsítottam az úton, és mellé kormányoztam saját kocsim. A két autó egy darabig fej-fej mellett haladt a - szerencsére? - kihalt úton. Forgalomban sokkal élvezetesebb lett volna, de tudtam az ember nem kaphat meg mindig mindent, amit akart. Én már csak tudtam.

Aktuális versenytársam lehúzta az ablakot, és én is hasonlóképp tettem. - Mi van szöszi, szeretsz veszteni? - kiáltott át, majd röhögve fordult a csaj felé, mellét kidüllesztve, mintha valami roppant elméset szólt volna be, és most várná a jutalmat. 

Elhúztam a számat. 

- Hé, haver! - kiáltottam át. 

A faszi felém fordult, mire tekintetem az övébe fúródott, és ennyi épp elég is volt. Felüvöltött, és a fejéhez kapta a két kezét, mire a kocsi áttérve az én sávomba az oldalára fordult, majd egy két fordulás után a tetején állapodott meg. Fékeztem, hogy elkerüljem az ütközést. A Merci ablakai valósággal kirobbantak, s szétszóródva az aszfalton csillant meg rajtuk a fény. Hallottam ahogy a kiscsaj síkit - bár... lehet, hogy nem a lány volt. Erre gondolatra elvigyorodtam, miközben a felfelé szálló füstcsíkot néztem, mely az összetört fémkupac hátulja felől szállt az ég felé. A kitört szélvédőn keresztül Mr. Én vagyok a kemény csávó kászálódott ki éppen, s bár a fején volt egy csúnya vágás - valószínűleg az üvegtől - úgy tűnt, megúszta ennyivel. 

- Francba! - káromkodtam az orrom alatt. Úgy tűnik az a néhány másodperces kín nem volt elég.

A fickó tántorogva az útra araszolt, majd kába tekintette felém fordult. A gázra léptem, és a kocsi meglódult alattam egyenesen az izomagy felé. A pasi nem lehetett túl okos sem, mert egyszerűen csak állt ott bambán, és figyelte a felé száguldó autót. 

Pár méterre lehettem már csak tőle, mikor a szemében végre felismerés csillant, s az utolsó pillanatban vetődött oldalra mielőtt felkenődött volna a szélvédőmre, mint egy idegesítő kis rovar. 

Röhögve hajtottam tovább, és mi tagadás máris jobb kedvem lett. S arra a gondolatra, hogy nem sokára végre beérek a városba is, ahol több módon is kikapcsolódhat az ember, elvigyorodtam. 

- Hé haver, mi a pálya ezer éve nem láttalak erre! - kiáltott a pult mögött álló csapos, amint meglátta, hogy beléptem az ajtón. 

A Nightmare Pub így délután egy felé igencsak kihalt volt, semmi nem emlékeztetett az éjszakai élet fellegváraként számon tartó helyhez, ahol annyi átbulizott estét töltöttem. Nem villogtak a fények, nem bömbölt zene, és nem lepték minden négyzetcentiméterét dögös miniruhába bújt csajok. Hiba.

- Cal - biccentettem a magas fekete srácnak, mikor lehuppantam az egyik sötét bárszékre a pult végében, mire rögtön egy pohár tequila csúszott át a fényes fa felületen egyenesen a kezembe. A számhoz emeltem, és úgy húztam le mintha csak víz lett volna benne, majd hangos csattanással az asztalra vágtam a poharat. Cal oda lépett az üveggel s újra töltött. 

- Nehéz nap? 

- Nehéz élet - szűrtem a fogaim között, újból lehúzva a piát. Nem segített.

Már mielőtt megszólított volna, tudtam, hogy mit akar. Rá sem kellett néznem, a gondolatai abban a percben elárulták, ahogy számító pillantása rám siklott a teremben. Pláne, hogy olyanok voltak, hogy "Nyami. Dögös. Kell nekem." 

Önelégült mosoly terült szét a arcomon. 

A bár a délután folyamán, közeledvén az estéhez lassan megtelt emberekkel, amivel persze mit sem törődtem. Mit a faszt érdekelt engem, hogy öten vagy ötvenen esetleg ötszázan vannak körülöttem, miközben sorra döntöm magamba az alkoholt. Lényegtelen volt, amíg a szemem sarkából észre nem vettem egy ruha alól villanó selymes női combot, ahogy a gazdája felcsúszott a mellettem álló bárszékre. 

A pultra könyököltem, és kritikus pillantást vetettem a nőre, aki úgy gondolta ma éjjel én kellek neki. Magassarkú amolyan dugj-meg cipő volt rajta, mely olyan élénk piros színben pompázott a fel-fel villanó lámpák fényében, mint a frissen kiontott vér. Hosszú, kecses lábaira fekete combfix feszült, színben passzoló harisnyatartója pedig cipőjéhez hasonló színű ruhája alá futott, mely második bőrként feszült telt idomaira. Tekintetem nehézségek árán, de továbbemeltem a mellein, amik majdnem kibuggyantak pánt nélküli felsőrészéből. Kecses nyak, szív alakú arc melyet laza barna göndör fürtök kereteztek. A szeme olyan fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, de jobban megnézve apró rozsdabarna pöttyök szabdalták. Mint sötétségben lobogó tűz. 

A nadrágom egyre szűkebbnek érződött, pláne mikor a lány rám mosolygott. Mint oroszlán akinek már a gazella torkán van a mancsa. Viszont ez volt az a tipikus helyzet, mikor egyáltalán nem bántam, hogy én vagyok a préda, sőt mi több.... Örömmel vállaltam a szerepet. 

- Destiny vagyok - nyújtotta felém tökéletesre manikűrözött kezét, miközben a pillantásával vetkőztetett. Elvigyorodtam. Sors, mi?

- Adam. 

- Nos, Adam - rebesgette a szempilláit - árulj el nekem valamit. 

Kérdőn felhúztam az egyik szemöldököm, miközben újabbat kortyoltam a sörömből. Na igen, olyan hat felé váltottam a töményről a sörre, mikor kezdett minden összefolyni a szemem előtt. Azóta már egész helyre pofozódtam. Valószínűleg már egyenesen is tudnék járni. 

- Hogyhogy egy ilyen dögös pasi egyedül ücsörög egy lányokkal zsúfolt helyen? - kérdezte, miközben keresztbe tette hosszú lábait. A ruha akaratlanul is feljebb csúszott, épp annyira, hogy láthassam a fekete csipkét kivillanni alóla. Kényelmetlenül mocorogtam a széken. 

Kiszámított mozdulat volt, mint ahogy az is, ahogy ártatlanul pislogva végighúzta kezét ruhájának tetején, oda irányítva a figyelmet. Nem volt kispályás a csaj, pontosan tudta mit csinál. 

- Szóval? Meghívsz egy italra? 

- Nem - vágtam rá, mire a csaj szeme csészealj nagyságúra kerekedett a hitetlenkedéstől. Gúnyos mosoly remegett a szám szélén, ahogy lassan felálltam, és szorosan elé léptem. Az ilyen csajok mind azt hiszik magukról, hogy elég pár szép szó, egy kis szempilla rebegtetés, itt-ott kivillanó bőr felületek, és máris minden pasi a lábaik előtt hever. Igazuk volt. Legalábbis én személy szerint jobban csíptem az olyan csajokat, akik ugyanolyan szabályokkal játszottak, mint én. Egyetlen este, egy gyors menet aztán szevasz. Nem kellenek itt a gyűrűért rinyáló picsák. 

- Mi lenne ha inkább lelépnénk? - hajoltam le a füléhez. Egyik kezemmel végigsimítottam a hátán, míg a másikat a combjára fektettem. 

- Hozzád vagy hozzám? - pillantott fel rám kacéran, miközben sietve felkapta a táskáját a pultról.

- Hozzád. - Nem vihettem az Erődbe ez egyértelmű volt, és igazából még ha megtehettem volna, se tettem volna. - Sajnos, nem vagyok idevalósi, és egy haveromnál húztam meg magam. Igazán nem akarjuk zavarni, nemde? - hazudtam vízfolyásszerűen, csábos mosolyt villantva rá, ami tökéletesen be is vállt. Bólintott, majd kézen fogva az ajtó felé húzott. 

A vállam felett hátranézve intettem Cal-nak, aki a vigyorogva csóválta a fejét. 

- Nem lakom messze - szólt Destiny kiérve az ajtón. - Gyalog is mehetünk. 

Bólintottam, majd átkarolva a vállát abba az irányba indultam amerre mutatott. Kibaszottul reméltem, hogy tényleg nincs messze, mert még vissza kell jönnöm majd az autóért is, és rohadtul nem volt kedvem kilométereket sétálni.

- Szóval nem vagy idevalósi? - próbálkozott beszélgetést kezdeményezni, de nem volt épp hozzá kedvem, és azt sem értettem, hogy neki miért van? Nem dumálni akartam, hanem dugni. Azt hitte volna az ember, hogy ő is éppúgy csak egy dologra tud gondolni, miután mindent bevetett, hogy felszedjen a bárban. Sosem fogom megérteni a nőket. - Szóval? 

- Mit számít - rántottam meg a vállam, mire alkalmi ismerősöm összébb húzta szépen kipingált szemét. Ajkát szólásra nyitotta, de még mielőtt megtehette volna magam felé fordítottam, és megcsókoltam. Megdöbbent, ezt tisztán éreztem, ahogy megmerevedett a teste a karomban, de a kezdeti sokk után magára talált. Keze a hajamba markolva húzta közelebb fejem, miközben a másik kezével már a pólóm alatt simogatott. Nem teketóriázott az biztos. 

Elégedett morgás közepette arrébb kormányoztam, és a falnak szorítottam a járda mellett. Igazából az is megfordult a fejemben, hogy ott helyben letépem róla a ruhát, de mivel többen is járkáltak még körülöttünk, úgy döntöttem várok még vele pár percet, vagy legalább keresek egy eldugottabb sarkot. Igen, azt hiszem az tökéletesen megteszi majd. Nem hittem volna, hogy nagyon ellene lenne a dolog, szóval lassan elkezdtem afelé a sötét beugró felé kormányozni, amit az előbb láttam. Húsz méterre sem volt, és lámpa híján elég homályos, így tökéletesen megfelelt a terveimhez. Ám egy valamire nem számítottam - az éles kétségbeesett sikolyra, mely mintha egyenesen mellőlem jött volna. Mindketten megdermedtünk, és egy másodpercig ködös tekintettel bámultunk egymásra, mikor is újra meghallottuk a hangot. A hangot, mely a gatyámból jött. 

- Kurva istenit! - nyúltam a zsebembe, és előrántottam a sikítozó telefont. - Meg fogom ölni, aki a csengőhangommal baszakodott - morogtam az orrom alatt. 

- Mi a fasz van? - emeltem a fülemhez a készüléket, míg Destiny még mindig kissé bambán bámult rám. Kezem a feje fölött a falnak támasztottam, és csábos mosolyt villantottam rá, hogy hangulatban tartsam, amíg lerázom a gyökeret, aki ilyenkor zavar. 

- Nahát, kisöcsém. Hát ilyen hangon kell üdvözölni a bátyádat? 
A mosoly lefagyott az arcomról. Ereimben megfagyott a vér. 
- Lehetetlen - suttogtam a telefonba halálra vált hangon, de a túloldalon felhangzó önelégült kacagás egyértelművé tette, hogy mégsem az.

~Alathea~