3. fejezet

Sziasztok!

Akkor rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy a blog összes írója nevében Boldog Mikit kívánjunk nektek! Reméljük mindenkinek kellemesen telt a tegnapi napja! 

Szeretnénk felhívni azon emberek figyelmét, akiknek blogjaival valaha is cseréztünk! Amennyiben nem látod a blogod a cserék között kérünk írj nekünk chaten vagy e-mailen (secretsofempire@gmail.com), hogy orvosolhassuk a hibánkat és visszakerülhessen a blogod a helyére. Sajnos a design készítőnket nem érjük el egy ideje - amikor átalakította az oldalt eltüntette az összes cserénket, így nem tudjuk számon tartani, hogy ki az, aki nincs megemlítve - de próbálkozunk felvenni vele a kapcsolatot. Hasonló okokból késik a blog designjának végleges formája is.

A friss rész azonban természetesen nem marad el, úgyhogy ismételten találkozhattok a Titkok Birodalma szereplőgárdájával, három szereplő szemszögén keresztül!

Jó olvasást!
~D~

"Most nehezebb. De tán van kiút. Csak arra is vállalkozni kell, ahhoz is erő és akarat szükséges. És a hit, hogy megvalósítható."

Takács Ervin

*Rick*

A telefon óráknak tűnő percek után kicsengett egyszer, kétszer, háromszor... hatszor, aztán hangpostára kapcsolt. 

- Trixie-t hívtad, a sípszó után hagy üzenetet, és visszahívlak, ha lesz kedvem. 

Megint hangposta. Már abban sem voltam biztos, hogy él-e még ez a szám, de meg kellett próbálnom. Egyszerűen beszélnem kellett vele, és más nem jutott eszembe. 

- Trixie - támasztottam fejem az üvegnek, remélvén, hogy a hűvös felület segít rendbe tenni kusza gondolataimat. Nem segített. - Én vagyok. Megint. Kérlek, én csak... beszélnünk kell. Hívj vissza. Nem értem mi folyik itt, és azt sem, miért mentél el, mert mondhatsz bármit én tudom, hogy szeretsz engem, ahogy én téged, szóval kérek.... Sokat gondolkodtam. Újra és újra lejátszottam magamban mindent, de ennek így nincs értelme. - Hangom még saját fülemnek is elkeseredetten csengett, hűen tükrözve az érzéseim. Csak szerettem volna választ kapni a kérdéseimre, és visszakapni őt, hogy aztán soha többé el se engedjem. - Trixie...

A telefon sípolva jelezte, hogy a hangposta megtelt, mire dühömben megfordulván teljes erőből a szobám ajtajának vágtam a készüléket, ami darabokra hullva szóródott szerte szét a szőnyegen. A francba is!

Semminek nem volt értelme. Nem tudtam elképzelni, hogy elárult volna még úgy sem, hogy ő maga mondta. Valaminek történnie kellett. Valaminek amiről nem tudtam, de ki fogom deríteni, ha addig élek is. 

Muszáj volt visszakapnom őt, mert nélküle semminek se volt értelme. Sem annak, ahogy a nap felkelő fénye bevilágítván a szobába éles sugaraival keresztül szabdalja a sötétséget, sem az ablakom előtt éneklő kolibrinek, amit Trixie mindig le akart csapni. 

Fájdalmas mosolyra húzódott a szám, ahogy felelevenedtek bennem azok a reggelek, mikor Trixie a fejére húzott párna alól álmos hangon fenyegette, hogy lecsapja ha nem hagyja abba a csipogást. Istenem mennyit nevettem rajta. 

Lassan az ágyamhoz sétáltam, és leültem rá, kezem a térdemre fektetve bámultam a szőnyeget, amiben minduntalan megbotlott. 

Dühösen fordítottam el róla a tekintettem, de bárhová néztem mindenről ő jutott eszembe. A szekrényről, ahogy előtte áll, és felforgatva azt a legalsó pólót veszi ki belőle. Az ablakról, ahová felülvén zenét szokott hallgatni, miközben kifelé bámul. A hifiről, amivel annyit szenvedett, mert a sok gomb miatt sose tudta használni. Az ágyról, ahol annyi szenvedélyes órát töltöttünk kettesben. 

Hanyatt dőltem, és a fehér mennyezetet bámultam, de nem tudtam kiverni a fejemből bárhogy akartam. Beleivódott a csontjaimba, a bőrömbe és elfelejteni olyan lett volna, mintha magamat tagadnám meg. 

Úgy éreztem megfulladok, az érzelmek viharában állva. Nem akartam egy percet sem itt tölteni nélküle, mégsem tudtam elmenni. A kétségbeesés, a reménytelenség, a fájdalom és a harag oda láncolt, és bárhogy próbáltam, nem tudtam szabadulni. 

De nem csak a testem volt gúzsba kötve. Olyan volt, mintha valaki kiszakított volna a szívemből egy darabot, s tudtam sosem leszek már a régi, ha nem kapom vissza, csakhogy nem tudtam, hogyan is kivitelezzem, mikor az, aki elvitte nem kívánt többet látni. 

Behunytam a szemem arra a gondolatra, hogy sosem látom többé a mosolyát, vagy a szemét; nem hallhatom többé a nevetését vagy, hogy a fülembe suttogja, hogy szeret, nem ízlelhetem a csókját. 

Erre a gondolatra úgy ültem fel, mint akibe kígyó mart, és újfajta elhatározással indultam az ajtóhoz, hogy megkeresem Jasont. Ő tudja hol van az Erőd. Ha nem válaszol a hívásaimra, akkor nem maradt más választásom, mint odamenni. Az se érdekelt, ha ellenség közé kellett besétálnom, és nagy valószínűséggel sosem jutok ki élve. Csak ő számított. 

- Nahát, hová ez a sietség? - húzta fel a szemöldökét Alex az ajtóban, majd benyomakodott mellettem a szobába, mögötte Cameron és Jason állt zsebre vágott kézzel. Tudtam mit akarnak, és értékeltem ugyan, hogy támogatnak, de nem volt hozzájuk se türelmem, se kedvem, se időm. Cameron szintén ellépet mellettem, de mielőtt Jason is belépett volna elkaptam a karját. Nem tette szóvá, csak érdeklődve figyelt. 

- Szükségem van a segítségedre - kezdtem határozottan. Éreztem, hogy Alex és Cam tekintete szinte lyukat éget a hátamba, de nem törődtem velük. - Mondd el, hol van az Erőd.

- Ugye nem akarsz oda menni? - lépett mellém Cameron, összehúzott szemmel. 

- Ő is ott van Cam - néztem rá dühösen, majd visszafordultam Jason felé. A tekintetem könyörgővé vált. - Kérlek, Jas. 

- Nem jó ötlet - rázta meg a fejét sajnálkozva, mire dühbe gurultam. 

- Nem értitek, a francba is! - ordítottam. - Beszélnem kell vele. 

- Miről? - szólt bele Alex is, az ágyamon ülve. - Átvert, kihasznált aztán elárult, hogy megszerezhesse az egyetlen dolgot, amivel mindannyiunkat ki lehet csinálni. Szerintem tök egyértelmű.

Izzó tekintettel fordultam a legjobb barátom felé, és komolyan azt fontolgattam, hogy behúzok neki egyet. 

- Ne merészelj így beszélni róla - vetettem oda fagyosan felé lépve, de már éreztem is, hogy karok ragadják meg a kezem és vállam, hogy visszatartsanak. 

- Ébredj már fel Rick! - Alex is kezdte elveszteni a fejét, és nyoma sem volt a mindenből viccet csináló önmagának. - A csaj kihasznált már az elejétől fogva, érted? Csak a könyv kellett neki, és amint megszerezte lelépett. Felejtsd el, és lépj tovább. 

- Ezzel nem segítesz - jegyezte meg Cameron, ahogy próbált visszatartani attól, hogy Alex torkának essek. 

- Valakinek ki kell mondania - rántotta meg a vállát. - A barátom vagy Rick, és rossz nézni, hogy így emészted magad. 

Alex tekintetében nem láttam rosszindulatot, ahogy ránéztem csak néma könyörgést, hogy értsem meg, és bár tudtam, hogy nem akar rosszat, minden szava olyan volt mint egy újabb ökölcsapás, és nem voltam biztos mennyit bírok még elviselni. 

- Elengedhetünk? - kérdezte Jason, ahogy ellazítottam a testem a szorításukban. 

- Nem fogok neki esni, ha erre gondolsz - jegyeztem meg keserűen, mire Jas és Cam is elengedett, én pedig Alexel mit sem törődve az ágyamhoz léptem, és lerogytam rá. Arcom a kezembe temetve ültem. Igaza volt, a rohadt életbe is még sem voltam képes ellenségként tekinteni a nőre, akit szeretek. 

Tudtam, hogy a barátaim mind szánakozva néznek. 

- Szeretem őt. - Megköszörültem a torkom mielőtt folytattam volna. - Ő az első gondolatom mikor felébredek, és ő az utolsó is mikor elalszom. Minden nap minden percében eszembe jut, és bármit megtennék, hogy boldoggá tegyem. Tudom, talán őrültség ennyire szeretni valakit, ennyire függeni tőle... mégsem bánnom. Talán csöpögősen hangzik, de vele kezdtem el igazán élni, és tudom, hogy ez fordítva is igaz. Ismerem őt srácok - néztem körbe a szobában ácsingózókon. Alex karba font kézzel állt, Cameron a falat bámulta a fejem fölött, Jason pedig töprengve figyelt. - Jobban is, mint ő önmagát - folytattam. - Nyomós oka kellett legyen annak, hogy elárult minket, és ki fogom deríteni mi az. 

- Régen talán ismerted őt, de három évig még csak nem is beszéltél vele Rick. - Alex szavai olyanok voltak, mintha sót hintet volna egy nyílt sebre. 

- Az emberek változnak - tette hozzá Cam, bár jóval szelídebb hangon. 

- Ő nem - jelentettem ki felnézve rájuk, és még épp láttam, ahogy összenéznek Jasonnel. - Én bízom benne - álltam fel végül az ablakhoz sétálva. 

- Még azok után is, hogy elárult minket? - kérdezte kétkedve Jason, mire bólintottam. 

- Szeretem őt - rántottam meg a vállam, mintha ez mindenre válasz lenne, és valamilyen szinten az is volt. - Ha most elém állítana és azt mondaná, hogy a mikulás unja a telet, és a húsvéti nyuszi posztjára pályázik, egy szó nélkül elhinném. 

- Szegény nyuszi tud már róla? - nevetett fel hitetlenkedve Alex. 

- És emiatt a vak hitt miatt vagyunk most bajban! - csattant egy dühös hang, mire egy emberként fordultunk az ajtóban álló Ashley felé. Farmerben volt és pólóban, és láthatóan ő sem aludt az éjszaka. 

- Jó volt a megérzésem vele kapcsolatban - mondta keserűen. - Épp olyan, mint a bátyja. 

- Nem olyan - néztem a vezető szemébe dühösen. 

- Tudod lehet, hogy igazad van Rick - szólt eltűnődve. A remény apró szikrája ütötte fel a fejét a szívemben. - Shane végig nyílt lapokkal játszott, és sosem titkolta mi a célja, ezzel szemben Trixie... - úgy ejtette ki a nevet, mintha valami mocskos dolog lenne - megjátszotta, hogy a barátunk. A bizalmukba férkőzött, hogy aztán hátba szúrhasson, szóval igaz. Nem olyan, mint Shane. Ő rosszabb. 

Lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy lássák mennyire fájnak ezek a szavak. Nem volt értelme tovább vitatkozni. Senki nem hitt nekem, így egyedül kellett bizonyítanom, hogy ő más.

- Jasonnel menjetek a Dravenline 2303-ba, egy raktár. Az informátorom szerint lesz ott valami érdekes. Egy boríték. Azt akarom, hogy szerezzétek meg. És Rick. - Megvárta míg ráemeltem a tekintettem, aztán folytatta: - Ezúttal ne szúrd el. 

Összeszorítottam a számat, miközben Ashley villámló tekintettel távozott. Alex utána szaladt. 

- Ez azért durva volt Ash - hallottuk még a hangját a folyosóról. 

- Menjünk - vetettem oda Jasonnek kelletlenül, majd Cameron sajnálkozó pillantásával a hátamban kiviharzottam az ajtón, ellenkező irányba fordulva, mint amerre Ash eltűnt. Jason szótlanul követett. 

Nem tudtam még mit fogok tenni, de egyet tudtam. Továbbra is hinni fogok a nőben, aki a világomat jelenti.

~Alathea~

*Trixie* 

A garázsban ácsorogtam egy tűzvörös Lamborghini Aventadornak dőlve, és a körmöm piszkáltam amíg arra vártam, hogy Adam lefáradjon, és végre indulhassunk.

A kocsi minden bizonnyal Shane-é volt, de mivel a saját autómat a nagy menekülés közepette a Menedékben kellett hagynom, úgy éreztem jár a kárpótlás, és én ezt a szépséget akartam. 

Szerencsére a kulcsok a gyújtásban voltak, hiszen egyrészt itt nem kellett tartani a tolvajoktól, másrészt pedig senki nem volt olyan hülye, hogy elvigye Shane egyik kocsiját. Komolyan volt neki vagy egy tucat, és jobban imádta őket, mint a nőket, ami őt ismervén, lássuk be nem volt semmi. Eggyel több vagy kevesebb, igazán nem osztott vagy szorzott, és az volt az alap elv, hogy úgyse veszi észre.

Nos igen, ezt a kocsit már nem kapja vissza. 

- Mi az fasz olyan sürgős, hogy most azonnal kocsiba kell pattanni - csapta ki Adam a garázs épületbe nyíló ajtaját úgy, hogy az a mögötte lévő falnak csapódott. Megremegtek az ablakok. 

- Úgy nézel ki, mint a mosott szar - állapítottam meg végigpillantva gyűrött farmerén, és sebtében magára kapott kifordítva felvett pólóján. Az volt a tippem, hogy drága testvérem az ágyból cibálta ki. - Tudsz róla, hogy fordítva vetted fel a pólót? Véletlenül, vagy ezúttal a szerencsében bízol?

- Ha kíváncsi leszek a véleményedre majd megkérdezlek szívi - morogta dühösen, majd szó nélkül lekapta a ruhadarabot, és megfordítva visszavette, én meg közben megcsodálhattam kidolgozott hasizmait. - Na mi van tetszik a látvány? - húzta fel a szemöldökét. 

- A csomagolás határozottan nem rossz, csak az a gáz ami - mosolyra húzódott a szám - vagy inkább aki benne van. 

Megvető pillantással jutalmazott és csípőre vágta az egyik kezét. - Mi ez a nyamvadt cécó?

Unottan pillantottam rá, miközben előhúztam kabátom zsebéből a borítékot. Adam jó szokásához híven kikapta a kezemből, és elkezdte forgatni a kezében, mintha így megtudhatná a világ összes titkát. Gúnyosan figyeltem a próbálkozásait, hogy rájöjjön mi van benne, de mikor a lámpa felé fordította hátha átlát rajta elegem lett, és mint ő az előbb az én kezemből, most úgy kaptam ki én is az övéből. Visszaraktam a zsebembe. 

- Mi van benne? 

- Honnan kéne tudnom? - emeltem égnek a szemem. - Láttad azt a nagy gyertyapacát a hátulján? Nem csak véletlenül leöntötték szívi - használtam szándékosan az előbb említett szarkasztikus becenevet. - Pecsétnek hívják, és az a célja, hogy csak az nyithassa ki akinek szól.

- Nem kell a ironikus duma, csak kérdeztem - húzta el a száját, majd egy fekete Mazda RX9-hez sétált. 

Ez volt az a pillanat. Elérkezett a nap, amiről sosem hittem, hogy valaha bekövetkezhet. Megdöbbentő volt, és úgy éreztem az életem a feje tetejére állt. Megint. 

Adammel volt bennünk valami közös. Ugyanilyen autóm volt, amit a Szövetségnél hagytam, s ez a tény fejbe kólintott. Mi lesz a jó híremmel? Basszus!

- Megmozdítanád a hátsódat? - nyitotta ki az ajtót, hogy beszálljon. - Minél előbb végzünk annál előbb mehetek vissza az ágyba. 

- Nem azzal megyünk - tértem magamhoz a sokkból. Értetlenül nézett rám, majd mikor meglátta a kezem a kocsi tetején a szemébe páni rémület költözött. Elnevettem magam, és kinyitottam a kocsi ajtaját, mire Adam a fejét kezdte rázni. 

- Megvesztél? Az Shane verdája. 

- Már nem - vigyorogtam rá lazán, és becsusszantam a fekete bőrülésre. Az egész autót belengte Shane istenverte kölnijének a szaga, olyan erősen, hogy tüsszögnöm kellett tőle. Komolyan, ha lett volna nálam parfüm körbefújom vele, de sajna be kellett érnem azzal, hogy lehúztam a ablakokat. 

- Gyerünk már Greenfield! - Áthajolva az ülésen kilöktem az anyósoldal felőli ajtót. - Ránk esteledik mire megmozdulsz. Az előbb még annyira siettél. 

- Tudod te mi történt az utolsó emberrel, aki hozzáért Shane autójához? - hajolt le, hogy rám nézhessen, de tartotta a kocsitól a három lépés távolságot. Még a kezét is zsebre dugta. Ha nem idegesít annyira a viselkedése, kiröhögöm. 

- Nem tudom, elvesztette a kezét? - humorizáltam, és felpörgettem a motort. 

- Inkább a fejét. Pedig csak hozzáért. 

- Kösz a felvilágosítást cukorpofa, de ha nem szállsz be két másodpercen belül nélküled megyek, aztán magyarázhatod Shane-nek, miért vagy még itt. - Gonoszul rápillantottam a szempilláim alól. - Meg azt is hol a kocsija. 

Ez hatott. 

- Charlotte - ült be mellém vonakodva, és olyan finoman és óvatosan csukta be az ajtót, hogy felnyögtem. 

- Mi van? 

A kerekek kipörögtek, ahogy ráléptem a gázra, és éles sivító hangot adtak, ahogy a felhajtóra kanyarodtam. 

- Charlotte a neve. - kapaszkodott Adam a biztonsági övbe. 

Értetlenül néztem rá, majd leesett. 

- Elnevezi az autóit? - kerekedett el a szemem. Úgy tűnik a nőcis hasonlatommal telibe trafáltam. Adam megerősítésként bólintott, én pedig felkacagtam. - Jézusom, ez már beteges. - törölgettem fél kézzel a könnyeimet, míg a másikkal eltekertem a kormányt. Az autó jobbra fordult amitől Adam az ajtóba passzírozódott. 

Rátértünk a főútra, és a kora hajnali forgalomban a külváros felé száguldottunk. 

- Na és a te kocsidnak is van neve? - cukkoltam oldalra fordulva. - Hmm, talán Rosalinda, Consulea vagy Esperanza, esetleg Esmeralda? Várj, várj! - emeltem magasba a kezem egy pillanatra, mire rémülten kapott a kormány után. Röhögve néztem rá. - Marichuy. 

Elfintorodott, és durcásan - vagy inkább dühösen? - fonta keresztbe a karját, csak azért, hogy rögtön a kapaszkodó után kapjon, mikor gyors mozdulattal megelőztem egy előttük csiga tempóban araszoló kamiont. 

- Szóval? - hümmögtem komoly arcot vágva, próbálván visszatartani a nevetésem. - Hová szoktatok menni Marichuyal? 

- Én nem adok ostoba nevet az autóimnak! - csattant fel, a fejére biggyesztve a zsebéből kiturkált napszemüveget. 

Elhúztam a számat a gondolatra, hogy az enyém - minden más holmimmal együtt - a Menedékben maradt. Már előre elfáradtam mennyi mindent kell vennem délután. 

Visszafordultam Adam felé, mert a bosszantás milliószor jobb móka volt, mint azon keseregni vajon mennyi idő lesz míg újból beszerzem a teljes Michael Kors táskagyűjteményem. 

- Nem Marichuy? - Adam felnyögött mellettem, és láthatóan nem akarván tudomást venni rólam, a napsütésben fürdő erdőket és mezőket kémlelte, ahogy elsuhantak mellettünk. - Na mi van, látsz valami érdekeset?  Esetleg egy lila tehenet?

- Tudtommal nem léteznek lila tehenek. Vagy te láttál már egyet is? - Hangjából úgy csepegett a gúny, hogy félő volt, foltot hagy a bőrön. 

- Persze - bólogattam komolyan. - Mindenhol ott van, a polcokon a boltban, a parkban a gyerekek kezében, vagy épp az enyémben mikor megkívánok valami édeset.

- Mi a francról beszélsz? - Összezavartam, és ez látszott is rajta. 

- Hát a lila tehenekről. Jaj, Adam te nem is figyelsz rám. - Szemrehányón húztam össze szürke szemem. Még mindig nem értette. 

Felsóhajtottam. - Ettél te már Milka csokit? 

- Persze - ráncolta a homlokát, mire jelentőségteljesen néztem rá, ő pedig elképedve rám, mikor leesett neki. 

Újból kitört belőlem a vihogás. Abba se bírtam hagyni, és majdhogynem hétrét görnyedve kapkodtam levegő után, miközben persze a lábam nem vettem el a gázról, így jó kétszáz fölötti sebességnél a kocsi veszélyesen megingott. 

- A kurva istenit! - ragadta meg a kormányt. - Mi lenne, ha inkább vezetnél ahelyett, hogy engem basztatsz?

- Csak szeretnéd édesem. - Félresöpörtem a karját, és újból az útra fókuszáltam. A környékből ítélve már nem voltunk messze a raktártól. Adam mellettem némaságba burkolódzott, ami nem volt ínyemre. A nyomasztó, idegőrlő csendeket sosem preferáltam. 

- Gömbvillám? - sandítottam rá, mire metsző kék szemében a tejes kétségbeesés szikrája pattant. - Sebes nyíl?

- Kibaszott idegesítő vagy. 

- Jah, mondták már - villantottam rá ezer wattos mosolyt. - De komolyan, milyen nevet ad egy pasi a kocsijának? - Eltűnődtem. - A másik kérdésem ennél egyszerűbb. Miért? 

- Trixie... 

- Mi van? Csak kíváncsi vagyok. Tudtommal az még nem bűn, meg az...

- Túl mentél a raktáron. 

- Igen? - pislantottam a visszapillantóba. - Hupsz. 

Hirtelen taposva a fékbe száznyolcvan fokos fordulatot vettem, mit sem törődve utasom elfojtott szitkaival. A raktár előtt megálltam. A csizmám nagyot dobbant a csendben, ahogy kiszálltam. Adam követett, kezét a gyomrára szorította. 

- Nehogy már! - néztem rá lesajnálón. - Rosszul vagy egy kis kocsikázástól? 

- Sokkal inkább tőled van hányingerem - köpte dühösen, mire pislogtam. 

- Ez magas labda volt - bólintottam. - Ott a pont, habár ez kicsit fájt. - szorítottam bánatos szemekkel a szívemre a kezem. 

- Istenem - emelte égnek a szemét - hogy a francba bírtad te a Szövetségnél hónapokig? Hogy a picsába nem dobtak ki már az első percben? Ne mondd, hogy bírták az idegesítő stílusod. 

- Van akinek bejön - vontam vállat, miközben a raktár ajtaja felé léptem. 

- Kötve hiszem - jött szorosan a nyomomban. - De most tényleg. Mivel győzted meg őket, hogy maradhass? Ennyire nem lehetsz jó az ágyban - mért végig perszelő tekintettel, de aztán a következő pillanatban már meg is rázta a fejét. - És színésznőnek is pocsék vagy. 

- Oh, itt valaki nagyon ismer ám! - csattantam fel. Az iménti jókedvem egy pillanat alatt elpárolgott, s helyét lángoló düh vette át. A fejemben, mint egy film kockái elevenedtek meg az emlékek, a hónapokról amit a Menedék falain belül töltöttem. Arcok villantak be ahogy mosolyognak. Hangokat hallottam, ahogy nevetnek. Egy családot láttam, akik együtt élnek, harcolnak és halnak ha kell. Én is a részese voltam, bár sosem tartoztam igazán közéjük, de szó mi szó mindent elkövettem, hogy ne gyanakodjanak. Szó szerint mindent. A tudatomba, egy szürkészöld szempár tört utat magának, de mielőtt jobban rákoncentrálhattam volna vakító fehér fénnyel kísért fájdalom hasított a koponyámba. Csak egy pillanatig tartott, de minden mást kitörölt a fejemből. 

Körülnéztem a mocskos úton, majd a raktár vakolatlan téglafalára tévedt a tekintetem, amit néhol jobb, néhol rosszabb graffitik díszítették. Jutott belőlük bőven a vasajtóra is, amin meglepetésemre nem volt lakat vagy zár, így könnyedén engedelmeskedett kezem finom nyomásának. Az ajtó kitárult, odabent pedig kísérteties néma csend fogadott minket. 

Mielőtt beléptem a terem félhomályába Adam gunyoros arcába néztem. - Mindenesetre jobb színésznek bizonyultam nálad. - Ajkam gonosz mosolyba torzult. - Meddig is tudtad megtartani a kis vöröst? Másfél hónapig? Vagy addig se? Szép. És te akarsz nekem papolni? 

Beljebb sétáltam a hatalmas helyiségben, és végig futtattam a tekintetem a polcok sokaságán, s a rajtuk terpeszkedő töménytelen dobozon. Adam utánam sietett, és elkapta a karom.

- Mégis kinek képzeled te magad? - sziszegte izzó szemekkel az arcomba. 

Déjá vu.

Alig pár órával ezelőtt Shane ugyanígy, a kezem szorítva tette fel ugyanezt a kérdést. Úgy tűnik ezt hozom ki a férfiakból. 

- Engedj el Greenfield, vagy kitépem a karod, és becsomagolván elküldöm karácsonya. - Hangom fagyos éle a gyémántot képes lett volna elmetszeni, s pár pillanat múlva Adam is elengedett, majd ellépve mellettem keresgélni kezdett a dobozok között. Megdörzsöltem a tenyeremmel a szorítása helyét, és fintorogva elkönyveltem, hogy most legalább össze illő foltjaim lesznek, hála a két seggfejnek. 

- Azt se értem Shane minek küldött téged is - morogta a dobozokat fixírozva. - Még a hülye is el tud helyezni, egy borítékot. 

- A hülye biztos, de benned már kételkedem. 

Megtorpant, és színtiszta utálattal meredt rám, de nem érdekelt. Nem akartam a haverja lenni. 

A raktár hátulja felé sétáltam, és magamban számolva azt a bizonyos polcot kerestem. Beletelt pár percbe, de rábukkantam. Majdnem a terem leghátuljában volt. 

- Megvan - fordultam mozdulatlan társamhoz, mire dölyfös léptekkel oda vágtatott, és kirántotta a középső papírdobozt. Előhalásztam a borítékot, és mélyen a felszín alá rejtettem, majd mint aki jól végezte a dolgát - ami igaz is volt - elindultam kifelé. Nem vártam meg, hogy a gyökér társam követ-e, úgyis tudtam, hogy igen. Mint egy szófogadó kutyus, aki csak ugat, de nem harap. 

Kilépvén az időközben szikrázó napsütésbe a kocsihoz sétáltam, és lerántottam a napellenzőt, majd ahogy Adam beszállt indítottam. A visszaút az Erődbe szótlanul telt, csupán a kerekek alatt csikorgó kavicsok hangja hallatszott, és saját dühös sóhajaim. Legszívesebben kipenderítettem volna a seggét a kocsiból, hogy jusson haza ahogy akar, de mégsem tettem. Hát igen. Mindenki követ el hibákat élete során, s nekem ez már a sokadik volt a listámon.

~Alathea~

*Jason*

A nyugodt napok ezzel hivatalosan is véget értek. Újra kezdetét vette a hajsza, a másik félen való felülkerekedés taktikai játszmája, és semmi sem biztosította azt, hogy ezúttal nem fog vér folyni. Szerintem, mindenkinek belső meggyőződése volt arról, hogy ez be fog következni, de senki nem mondta ki nyíltan.

Nem akartuk az ördögöt a falra festeni, se vészjóslóként megzavarni a békét. Élveztük, amíg lehetett, feltöltődtünk a veszteségek után, de ennek immáron vége. 

Ideje volt felrakni tétjeinket, és pókerarcot vágni, a játék újra elkezdődött.

Ashley kiadta a parancsot, és szó nélkül követtük az utasításait. A feldúlt Rick, aki épp a szerelmei csalódás legmélyebb bugyraiba süllyedve kereste a kiutat, vonakodva lépdelt a parkoló felé, én pedig a nyomába eredtem. Egy megadott címre kellett kimennünk, és elhozni, valami papírost, vagy borítékot, melyről egyelőre nem tudtunk semmit, de mivel a vezető így határozott, ezért megkérdőjelezhetetlenül biztosan voltunk benne, hogy fontos lehet.

- Jas, láttad Ashley-t? – fordult be a sarkon April, kezében mindenféle flakonnal és piperecuccal, a mögötte siető Tsunade kezei is hasonlóan tele voltak pakolva.

- A folyosó végén megtalálod, de nem számíts jókedvre - kaptam el, egy lezuhanni készülő sárga tubust, és megvizsgáltam mi lehet az. - Arcpakolás?

- Az bizony. Dobd csak ide felülre a többi közé - mutatott állával a karjai közt szorított kencékkel teli kosárra. - Tsunade-val úgy gondoltuk Ash-re ráférne egy kis lazítás, ezért szerzünk neki, pár nyugodt órát. Frissítő fürdő kellemes illóolajokkal, test- és arcpakolás, halk zene, füstölők, ilyesmi. Mire végez, újra a régi lesz, eléri a … Mit is, Sun? - fordult a hosszú fekete hajú lány felé.

- Eléri a test és a lélek együttes nyugalmát. A szellem és az anyag harmóniája ez - világosított fel mindkettőnket, a spirituális témákban igen csak tájékozott szövetségi.

- Hát, járjatok sikerrel, mindenki érdekében - húzódott a szám széle komisz mosolyra.

- Azon vagyunk. És te merre tartasz? – lépett közelebb April, de óvatosan, hogy le ne boruljon a karjában tartott kupac.

- A nővéred kiküldött minket Rickkel egy megadott címre, hogy hozzunk el valami iratot.

- Jól van, de vigyázzatok magatokra, és siess vissza hozzám – mosolyodott el lágyan, és csillogó kék szemeivel, áthatóan nézett a szememben.

- Mint mindig - fogtam két kezem közé az arcát, és búcsúzóul megcsókoltam, majd rákacsintva siettem ki a parkolóba.

Az esőnek már nyoma sem volt, a nap melege mindent felszárított, és a gomolygó felhőrengetegnek is nyoma veszett. Egy tökéletes késő nyári napnak illett volna be, a körülményeket leszámítva. Rick az ezüstszínű Lexus-nak dőlve meredt a semmibe, kezében a kocsi kulccsal, a Menedék adta árnyék hűvösében. Dupla feladat hárult rám, egyrészt megszerezni a borítékot, másrészt pedig kordában tartani a hősszerelmest, aki még egy szakadékba is képes lett volna fejest ugrani, csak hogy visszakapja párját.

- Ugye még csak meg se fordult a fejedben, hogy te vezess?! – tartottam a kocsi felé, határozott léptekkel.

- De, ez volt tervben - motyogta, ugyanabban a pózban állva, leszegett fejjel.

- Oké, maradjon is úgy, és napold el máskorra - értem mellé, és kikaptam kezéből a kulcsot, melyet ellenkezés nélkül eresztett el. Lehet épp most ért, a „minden mindegy, szarok a világra” stádiumba. 

Feloldottam a biztonsági zárat, és beültem a vezetőülésbe, majd rádudáltam Rick-re, jelezve, hogy emelje föl a seggét, és szálljon be ő is. A hangra mintha magához tért volna képzeletbeli világából, megmoccant, és beült. A GPS-en lévő térképen, gyorsan megnéztem a címet, hogy valóban ott van-e ahol gondoltam, és miután meggyőződtem róla, sebességbe téve a kocsit, gázt adtam. Az helyszín körülbelül egy órára volt innen, a közlekedés szabályok betartás nélkül, fél. Úgy terveztem útközben mérlegelek, milyen táblát tartok be, vagy veszek épp figyelmen kívül, mert Alex múltkori büntetését is nehezen tudtuk már eltusolni.

A mellettem ülő utas az ablakon kifelé bámulva merült el gondolatatiban, így viszonylag nyugalmas és csöndes útnak ígérkezett. Örültem is, mivel rohadtul nem volt kedvem hallgatni a könyörgését, hogy vigyem már el az Erődbe. Egyébként sem tettem volna meg, és így legalább megspóroltunk egy haszontalan szájjártatást. Sajnáltam Ricket, baszott szar érzés lehetett, hogy Trixie átvágta őt, de azért csak éreznie kellett volna a jeleket, hogy valami nagyon nem stimmel, mégis csak a párja volt. 

A poros földút véget ért, és egy éles kanyar kísértében kiértem a Hondával a főútra, ahol szerencsére, még a csúcsforgalomnak nyoma sem volt. Egy-egy kocsi száguldott csak a sztrádán, én pedig a tempót felvéve, álltam közéjük.

- Figyu, milyen lehetősége merülhetnek fel? De ne csak a rosszakat mond - feszült meg hirtelen Rick teste, ahogy felegyenesedett és a fejével felém fordult. Nem igazán fülledt hozzá a fogam, hogy terapeutát játsszak, de mivel a barátom volt, és szüksége volt a támogatásomra, ezért megtettem a tőlem telhetőt. Ahogy rásandítottam, akkor vettem csak észre, milyen szarul fest. Sötét karikák a szeme alatt, sápadt arc, és egy éppen csak egy magára kapott, gyűrött, szürke melegítő felső. Semmi kétség nem volt afelől, hogy totálisan és kibaszottul szenved.

- Akkor nézzük meg az érem mind két oldalát - siklott a tekintetem ismét az útra. - Kezdjük a kevésbe szerencséssel. Első variáció: mindvégig csak hazudott neked, és már a kezdetektől fogva Shane jobb keze volt. Második: időközben gondoltam meg magát, mikor rájött, hogy ő nem való ide, és a régi életet akarja visszakapni. Harmadik: Ő akarja megszerezni a hatalmat, és még Shane-t is megvezeti. Jöjjön akkor a másik oldal. Lehetséges, hogy Shane, valamivel megzsarolta, és nem volt más választása. Megeshet az is, hogy… - A jók felsorolásában eddig jutottam, akárhogy is mérlegeltem, nem jutottam el több ésszerű magyarázatig. - Meg még biztos van sok más oka is. 

- Ne, haver, ne hogy azt mond, hogy csak egy jó magyarázat van erre. Biztosan van más is. Egyszerűen kell lennie! Legalább csak még egy kapaszkodót adj nekem - vált keservesen reményvesztetté a hangja. Muszáj volt még valamit kitalálnom, de egy rohadt nagy üresség tátongott, a jó és nyomos indokok tárháza helyén. 

A szemem sarkából láttam, az égig magasodó mamut fenyők rohanó képét, melyek az utat szegélyezték. Méltóságot és fenséget sugalltak az utazók felé, és szigorú őrszemként vigyáztak az erdő lakóira, akár az Alcatras nívós strázsái. 

Rick lába idegesen járt fel-le, ami a kocsiban is érezhető volt. Türelmetlenül várta a válaszom, de még az igéző táj sem adott, egyetlen használható ötletet sem. Hát jó, nem volt más választás; a nyáltól csöpögő, cukormázas indokok között kellett kutatni, melyek csak a hányingert keltő vak szerencsétlen Esme valaki, meg Hozé kibaszott faszfej Arman akárkicsoda, és társai szappanoperákban fordultak elő, de ha ez Ricket megnyugtatja, hát egye-fene. És egyébként is, bármi megtörténhet, láttunk már repülő tehenet. Az mellékes, hogy épp zuhant, de ne vesszünk el a részletekben. Mindenki jobban jár.

- Akár az is megeshet - kapta azonnal a tekintetét felém Rick, és lázasan figyelt, mintha épp a foci vb győztesének nevét készülnék elmondani - hogy Trixie, miattad csinálja az egészet, hogy veled együtt elköltözhessen valahová, hátrahagyva az egész Birodalmat. Megjátssza magát, csakhogy hatásosabb legyen majd a meglepetés.

- Úgy gondolod? Lehet hogy ez miatt tenné, de hát akkor…

- Rick! Ezek csak feltevések, lehet, hogy valóban köztük van a válasz, de lehet, hogy egy teljesen más okról van szó, amire senki sem gondolt. Nem lehet tudni. De egy valami biztos. Minden ki fog derülni sorjában. Oké? - vettettem felé egy pillantást, de az arcán, a megnyugvásnak egyetlen jelét sem láttam. Homlokán aggodalmas ráncok ültek, az adrenalin felpörgött a vérébe, és a keze ökölbe szorulva feküdt a ajtó kapaszkodóján.

- De ennek ugye kevés az esélye? Meg aztán Shane elég veszélyes fickó, kitudja, mit tesz vele. Nem beszélve arról, hogy Trixie azért érzékeny lány, lehet teljesen összeroppan? És ha én roppanok szét az idegességtől, és mire visszatérne csak egy nyomorékot látna maga előtt? De mi van akkor ha… - És csak beszélt, csak beszélt csak beszélt. 

Elég volt. Más módszer kellett. Behúztam a kéziféket, és a nagy lendület miatt, volt időm begurulni a leálló sávba, mely mellett immáron egy mező húzódott. Ezzel sikerült Rick-be fojtanom a szót, és nem vártam meg, hogy újra kinyissa a száját. Kipattantam, gyors léptekkel az ajtaja előtt termettem, egy erős mozdulattal kitéptem azt, és a karjánál fogva rángattam ki Ricket, majd a földre löktem.

- Most mi van? Mit a faszt művelsz? - nézett értetlenül fel rám.

- Két lehetőséged van - mondtam nyugodt, határozott hangon. - Vagy összeszeded magad, a megoldásra koncentrálsz, és végre nem úgy viselkedsz, mint egy vergődő nyámnyila seggfej, vagy itt maradsz a porban csúszva, feladod, és várod a veszted.

- De egyszerűen nem bírom ezt! Mintha a karomat tépték volna ki Jason… - görnyedt össze a földön, de nem adhattam neki kegyelmet. Ha most nem szedi össze magát, örökre elveszik.

- Én tépem ki a karodat, ha most nem állsz fel Richard! - Közelebb léptem felé, de nem mozdult. - Állj fel! - Semmi reakció. - Állj fel Rick! – lett a hangom erőteljesebb, de mikor még erre sem egyenesedett fel, csak görnyedt ott a fűben, mint egy rakás szerencsétlenség, kezdett be telni a pohár. Nem hagyhattam veszni.

- A kurva életbe is, állj talpra ember! - rúgtam meg a lábammal az oldalát, bízva, hogy ez már hatásos lesz. És bingó! 

Felnézett rám, és homályos tekintete a könny és a düh kavargó elegyét zárta magába. Dühös volt Trixie-re, a G.L.-re, talán akkor rám is, utálta az egész világot, de legjobban saját magára haragudott. Lassan felegyenesedett, és először az egyik, majd a másik talpát a földre téve, felállt. A levegőt vontatottan vette, hangosan, a szíve egyre gyorsabban kalapált, és a homloka verítékezett.

- Felálltam - fújta ki a levegőt a szavakkal, de még mindig nem a régi Rick volt. Hangjában még ott rejtőzködött a bizonytalanság, és az elveszettség nesze, ami képes lett volna visszarántani őt a mélybe. 

- Szuper, de ilyen gyorsan vissza is zuhansz. - Taszítottam rajta egyet, és újra a földön hevert. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor célt ért a provokálásom. Dühtől hergelve felpattant, és nekem rontott. Egymást püföltük, ahol értük lent a porban, hagytuk, hagy vezetődön le a felesleges energia, és bíztam benne, hogy Rick végre észhez tér. Mikor kellő ütést kapott mindegyikünk, leálltunk, és zihálva álltunk egymással szemben, mint két verekedős kamasz gyerek. Ricknek a száj volt feldagadva, nekem a szemöldököm szakad fel, és éreztem, ahogy a vér lecsorog a halántékomon.

- Szépen nézünk ki, lesz mit magyarázni odahaza - töröltem le a vért a kezemmel, Rick pedig csak állt lehajtott fejjel, és a fejét ingatta.

- Na ideje mennünk, így is késében vagyunk - indultam a kocsi felé, mikor megéreztem a vállamon egy kezet.

- Köszönöm Jason - mondta halkan - ezt sosem fogom elfejteni, hogy szétveretted magad, csak hogy lenyugtass. Ha bármikor el kell egy baráti kéz, rám számíthatsz - veregette meg a hátam, majd elsétált mellettem és beült a kocsiba.

Elvigyorodtam magamban, hogy nem hiába volt az egész, ismét a régi lett, vagy legalábbis már nem csak árnyéka önmagának, és így az út további része sem lesz Dr. Houst-hoz hasonló. 

Visszakocogtam én is, és beültem a vezetőülésbe. Rohadtul késésben voltunk, így rögtön rákapcsoltam a gázra, és süvítettünk kétszázzal a többi kocsi közt szlalomozva.

- Veled és Aprillel egyébként minden oké? - Ez volt az a kérdés, amellyel elkezdődött az célállomásig tartó beszélgetésünk.

- Igen, köszi, jól vagyunk. Van pár hevesebb vita köztünk, de ezek is mindig remekül végződnek - kunkorodott fel a szám széle, mikor a békülős szex emlékei átsuhantak a fejemben.

- Szuper örülök, összeillő párt alkottok ti ketten - kacsintott felém, majd az út további részében a foci, autók, régi G.L.-es sztorik, sport, kaja, pia, bulik és ezekhez hasonló egyéb témák kerültek terítékre. Jót dumáltunk, nem volt feszengés, csak laza csevej, és mindketten úgy véltük, igaz barátra találtunk.

- Na itt lesz valahol - kanyarodtam be, egy raktárakkal teli utcába.

- Ha a számot nézzük, akkor a második épület az - mutatott előre, egy tipikus raktár kinézetű, kocsifelhajtós, egy szintes épületre. 

A kocsit pár utcával arrébb tettük le, a feltűnés elkerülése végett, magunkhoz vettünk egy-egy fegyvert és tört, csak a biztonság kedvéért. Kiszálltunk, majd körülkémlelve a környéket a raktár felé vettük az irányt.

- Legalább van személyzeti bejárat is, nem a garázskaput kell feltörnünk - bökött a fejével, a vasajtó felé.

- Csinálod, vagy csináljam? - vett elő egy vékony fémszálat Rick, a zsebéből.

- Tied a terep, láss hozzá, addig fedezlek. - Megvártam, míg a zárba dugja az eszközt, majd neki háttal állva mértem fel a területet, hogy nem jön-e valaki. Érdekes látványt nyújthattunk: két magas, szakadt fickó, az egyik a zárral ügyködik, farmerben, és melegítő felsőben, mint aki épp futás közben beugrott rabolni, a másik, szintén sötét farmerben, és kapucnis orkándzsekiben, nézelődik, mint valami Sherlock fazon. Na a különlegesek aztán kibaszottul megadták a módját, hogy beolvadjanak a nép közé…

- Meg is van. - Kattant a zár, és besurrantunk, majd magunk után gondosan becsuktuk az ajtót.

Több méter magas polcokkal találtuk szembe magunkat, melyek tömve voltak papírdobozokkal.

- Ugye ez csak egy kurva vicc? - meredt Rick is az emelvényekre. - Itt mégis hogy a franca találjuk meg azt a borítékot? Egyáltalán Ashley mondott valamit, hogy mi van rajta?

- Nem, csak hogy egy boríték, ennyi, ami különleges, meg fontos… – szaladt a szemöldököm össze, mikor mérlegelni kezdtem az esélyeinket. Azt hiszem, ezt nevezik, mint tűt a szénakazalban effektusnak. A kilátás arra, hogy megtaláljuk, egy a tízezerhez, és meg lehet hogy így is sokat mondtam.

- Na jó, te kezd bentről, én kezdem innen az elejéről. Ha találsz egy borítékot amin van valami furcsa, csak hozd, középen találkozunk. 

Rick sóhajtva eredt a belső részleghez, és én is munkához láttam. Dobozokat emeltem le, átkutattam, majd tettem vissza, ezt, így mint hosszú percekig. Létráztunk, guggoltunk, káromkodtunk, de eredménytelenül. A tekintetemmel újra lázasan átfürkésztem a polcokat, hátha találok valamit, de reménytelen próbálkozásnak látszott. Már rászántam maga, hogy odamegyek Rickhez, hogy ennek így semmi értelme, de ekkor hirtelen meghallottam kintről egy hangot. Hogy mit beszéltek, nem tudtam tisztán kivenni, de a hanghordozásból felismertem gazdáját, illetve gazdájukat. Nem csak egyedül volt az illető. 

Ennek a két embernek a hangját, a múltkori akció óta már bárhonnan felismerném.

Trixie-vel és Adammel, már megint összehoz a sors. Időm sem volt agyalni rajta, mit keresnek itt, hanem rögtön Rickhez futottam, és nem akartam belegondolni, hogy mi lesz, ha nem hallgat rám, és nem sikerül visszafognom.

- Mi van, csak nem megtaláltad? - derült fel az arca, de tudtam, hogy mondandómmal azonnal le is törlöm a vidámságot.

- Figyelj rám. Hamarosan látogatóink érkeznek, nem tudom, mit keresnek itt, de abba biztos vagyok, hogy be fognak jönni, mert már közel járnak. Emlékszel még mit mondtam a verekedés előtt?

- Mire gondolsz? Hogy szedjem össze magam? Ne legyek seggfej? Igen erre határozottan emlékszem - grimaszolt.

- Remek, akkor most itt az ideje, hogy ezt átültesd a gyakorlatba. - Rögtön megkomolyodott a tekintete, és ahogy gondoltam, nyoma sem maradt a jókedvnek, vagy a poénkodásnak. - Az a két ember, aki ide be fog jönni perceken belül, Adam és Trixie. - Nem foglalkoztam megfeszülő állkapcsával, csak folytattam tovább, és szúrós szemmel meredtem rá, csak hogy nyomatékot adjak szavaimnak. - Te nem fogsz semmit csinálni, nem ugrasz elő, és vonod magadra a figyelmet, csak velem együtt a háttérből figyeled majd őket, hogy mit csinálnak. Emlékezz rá, te nem vergődő seggfej vagy hanem a megoldást keresed, hogy a kikerülj ebből a szarból. Érted Rick? - Nem szólt semmit, csak egy bólintással nyugtázta szavaimat. 

A leghátsó sorba húzódtunk, és elrejtőztünk egy nagyobb kupac egymásra pakolt doboz árnyékába. Hirtelen csapódott az ajtó.

- Mégis kinek képzeled te magad? - sziszegte Adam, ahogy izzó szemekkel a gúnyos arcú Trixire meredt, és a karját szorongatta. A jelenet láttán én pedig Ricket fogtam le, mert biztosra véltem, hogy eléggé rezeg a léc, hogy odaugorjon és megvédje Trixie-t. Megfeszültek ugyan izmai, de önuralmat gyakorolva egy helyben maradt.

Adam elengedte a lányt, majd egy röpke összetűzést követően, hátrasétáltak a sorok között, egyre közelebb hozzánk, és a hatodik sorban megtorpant mindkettő. A középső polcon lévő harmadik dobozt kihúzták, és elrejtettek benne valamit. Mi még jobban összehúztuk magukat, hogy észre ne vegyenek, de miután a dobozt visszatették a helyére, ismét heves szóváltás kísértében, kisétáltak a helyről. Ahogy egyre jobban elhalt a hangjuk, elengedtem Ricket, és osonva, ahhoz a bizonyos dobozhoz siettem. Óvatosan felemeltem a tetejét, és a fóliakupac közt elrejtve, egy szürke borítékot találtam. Zörögve kihalásztam, és a kezemben fogtam a keresett tárgyat. A borítékon egy vörös viaszpecsét díszelgett, tudtára adva a világnak, hogy titkom van, és féltve őrzöm az illetlen kezektől.

- Ez az? - lépett mellém a szövetségi társam.

- Igen, megvan – forgattam meg a kezemben az iratot.

- De hogy kerülhetett…

- Ne, inkább ne is kérdezz semmit - vágtam szavába hirtelen. - Szerintem csak beleőrülnénk, ha elkezdenénk találgatni, inkább majd a Menedékben a többiekkel. Viszont most húzzunk innen.

Zsebembe csúsztattam a borítékot, hogy megindultunk a kijárat felé, hogy minél gyorsabban visszaérjünk, és elejét vegyük a dolgoknak.

- Hé, nézd csak! Itt egy lánc! - torpant meg Rick az ajtótól pár mérette, majd leguggolt és a kezébe kapta az ékszert.

- Hozd azt is, majd Ashley megkapja ajándékul - vártam be a kijáratnál.

- Ja, cserébe, mert ilyen sok infót elmondott a borítékról, mi? 

- Gondolom ő se tudott többet. De egyáltalán honnan tudta? - hajtottuk be az ajtót, és a kocsi felé sétáltunk. A kérdés közben Rickkel egymásra néztünk, majd mindketten elkezdtünk rázni a fejünket, hogy inkább ne találgassunk, mert értelmetlen.
A járgányhoz érve, sietve beültünk, és visszahajtottunk a Menedékbe. A fejünkben megannyi megválaszolatlan kérdés morajlott, éhezve a válaszokra, de abban, hogy kapunk-e feleletet rájuk, egyikünk sem volt biztos. Ilyen a Titkok Birodalma, sötét, rejtélyes, és álmatlan éjszakákat hagy maga után.

~Blyana~