2014. november 23., vasárnap

II. évad - I fejezet

Sziasztok!

Elérkezett a nap, amikor újra lelket öntünk a blogba, és folytatjuk a már egy évadon keresztül tartó történetünket! Egyúttal megújult designnal indulunk, amit nagyon szépen köszönünk Anabelle A.-nak, hogy elvállalt! Néhány apró módosítás ugyan még hátra van, de az már igazán elenyésző :)
Tartsatok velünk ezúttal is, reméljük bővülni fog az olvasók száma, és persze azt is, hogy az eddigi feliratkozók is szívesen látogatnak vissza hozzánk. A kép, amit a fejezet előtt láthattok, az évadhoz készül gigaposzter, ami még hozzátartozik a repertoárunkhoz :) 

Jó olvasást!
~D~





"A változás jó és rossz is lehet, csak nézőpont kérdése."
Avatár - Korra legendája c. film

*Ashley*



Minden flottul ment, tökéletes bulit sikerült szerveznem, éppúgy ahogy szerettem volna, az egyetlen húgomnak a születésnapjára, illetve a beavatási szertartás ünnepélyére. April kellően meghatódott, és az öröm könnyei az én szívemet is megmelengették. Ez volt az első ilyen alkalom, hogy én szerveztem az eseményt, de mivel apámtól megtanultam minden csínját-bínját, és még kedvemre is volt az ötletelés, nem volt nehéz dolgom. Bár meg kell hagyni, eléggé rástresszeltem az előkészületekre, és az örültbe kergettem a társaimat a precízségemmel, de ha valamit eltervezek, azt kifogástalanul kell végrehajtanom. 
Mindenki jól érezte magát, láttam az arcokon a felszabadult jókedvet, melyhez ugyan az alkoholnak is volt némi köze, de a nyugalom az összes szövetségire jó hatást gyakorolt. Egyesek táncoltak, nevetgéltek, koktéloztak, vagy Cameron mennyei tortacsodáját ízlelgették, mások az asztalok körül, vagy a lampionokkal teli teraszon ücsörögve élvezték a hangulat varázslatos mámorát. És még a lufik is bírták, egy se engedett le!
- Ash, nem csinálsz pár fotót? Aztán majd jót röhögünk a fejeken - karolt át vígan verejtékező Alex, aki a táncparkett ördöge címre pályázott az este folyamán. Nem értettem, hogy bírta szusszal, végig csak pörgött, vagy ropta, vagy a szokásos poénáradatával nyűgözte le közönségét.
- De, ez egy jó ötlet. Mármint nem a mások fején való röhögés - sandítottam rá szigort szimulálva, de jól ismertem Alexet, az ilyeneket csak viccnek szánta, szándékosan soha nem akart senkit megbántani. Na jó, azért voltak kivételek, kezdve a G.L. összes tagjával. – Hozom is a gépet, fent van a szobámban. Sietek. - Gyorsan kibújtam a karja alól, és kikászálódtam a teremközepéből, kerülgetve a táncolókat. Fehér ruhám fátyolként libbent utánam, és miközben kifelé tartottam, szemem April kereste, csak amolyan megnyugtatást gyanánt. A teraszon ült Jasonnel szemben, és örömmel láttam, hogy boldog volt. Önfeledten kacagott valamin jóízűen, miközben a volt G.L.-es falta minden mozdulatát. Szép párt alkottak, és kívánni se tudtam volna Jasonnél jobb és megbízhatóbb társat a húgom mellé. Vele biztonságban tudhattam, nem kellett attól félnem, hogy hűtlenül összetöri majd April szívét.
Két emeletet kellett megmásznom, mire felértem a szobám szintjére, és ott is még jó pár méterbe telt, hogy a saját kis zugomat megtaláljam. Elhaladtam Tsunade, Alex, Jason és April ajtaja előtt, és végül az enyém következett. 
Illetve következett volna.
Elsőre sokkot kaptam a látványtól, ahogy az ajtóm bedőlve hevert a szobámban, és látszott rajta, hogy nem önmagától borult be. Az anyag középen megsérült, és éles faszilánkok állták körbe a mély horpadást. A helyiségben lévő káoszba, összhatásként még bele is illett volna az a nagy monstrum, de ez így akkor is természetellenes volt. Mire valamelyest magamhoz tértem, ösztönösen a szekrényemhez rohantam, és keresni kezdtem az egyik legféltettebb kincsemet. A legfelső polcon, a ruhák közt elrejtve tároltam, miután titkos kis szobában már nem volt biztonságban. Kifelé dobáltam a pulóvereket, nadrágokat, és őrült módjára kutattam a könyv után, de hiába. Az Ősök krónikáján hűlt helye volt.
Az agyam kezdte feldogozni az eseményeket és mikor összeállt a kép, megfagyott bennem a vér. Halálsápadtan álltam a ruhakupac kellős közepén, és testem akaratlanul is remegni kezdett. A gerincemen lassan, de annál erőteljesebben kúszott fel a félelem érzése, mely útközben találkozott a dühvel, és még magam is rettegtem attól, mi lesz, ha ez a felszínre tőr.
- Minden. Elölről. Kezdőzik. – suttogtam halkan a szavakat, lehunyt szemmel, és egy idegesítő kis gombóc növekedett a torkomban, mely túl nagynak bizonyult, hogy lenyelhessem. Másodpercekig nagyokat lélegeztem, hogy valamelyest csillapítsam a sírhatnékomat, és ugyan részben sikerrel is jártam, de a könnyhullatás érzését felváltotta valami más.
Kipattant a szemem, és hasonlóan gyors mozdulat kíséretében rontottam ki a szobámból. Végigrohanva a folyóson a lépcsőkhöz értem, amin szintén villámléptekkel akartam lesiklani, de a magas sarkú megnehezítette a dolgomat. Kibicsaklott a bokám, egy meggondolatlan lépés miatt, de mit sem törődve vele, lerúgtam a lábamról, és szaladtam tovább. A fordulóban majdnem hanyatt estem, mert valaki kiöntötte az italát, de ez se tántoríthatott el, hogy visszavegyek tempómból. Végül nehézségek árán, de viszonylag gyorsan a táncterembe értem, és azonnal lekapcsoltam a zenét. A tömeg, egy emberként fordult felém kérdő tekintettel.
- Sajnálattal közlöm, hogy a bulinak vége. Az Ősök krónikája eltűnt, úgyhogy mindenki szépen megy, és megnéz minden apró kis zugot, legyen az kamra, vagy akár sütő. A másik dolog pedig! - lett ingerültebb a hangom, és láttam a szemeken, hogy csodálkozva figyelik, hogy velem meg mi történhetett. A válasz pedig egyszerű volt. Totálisan betelt a pohár.
- A védelmet halaszthatatlanul, meg kell erősíteni! A Menedékbe mindenki kedve szerint járkál ki-be, mintha egy átjáró ház lenne. De nem az! Ez az otthonuk emberek! Ez így nem mehet tovább! Alex és Tsunade - fordultam a táncparketten álldogáló barátaim felé - megkérlek titeket, hogy erősítsétek meg a védőburkot az épület körül. A többiek pedig kutassák át az egész épületet. - A zúgolódás kezdetét vette, ahogy ment mindenki a dolgára. A tekintettemmel végigpásztáztam a termet, April és Jason után kutatva, de nem voltak bent. A terasza felé vettem hát az irányt, és szerencsémre ott találtam őket. 
- Jason szükségem van a segítségedre, az Ősök krónikája eltűnt, nagy valószínűséggel a G.L keze van a dologban - hadartam, ahogy sietve melléjük értem.
- Hogy mi van? - ugrott fel hirtelenjében Jason, és csak millimétereken múlt, hogy az ölében lévő lány a földre nem esett. Hála a fiú gyors reflexeinek, még időben elkapta őt.
- Egyszerűen ellopták, bár a szövetségeseket megkértem, hogy kutassák át a Menedéket, hátha valahol meglesz, de az ösztöneim rosszat súgnak. Na de a lényeg, hogy ha még a közelben van a tolvaj, akkor lehet meghallod őt, és még időben utolérhetjük - toporogtam idegesen egy helyben a kezeimmel babrálva, és bíztam a legjobbakban.
- És ha semmi nyom, mit teszünk? - tette fel a kérdést April, miközben lejjebb húzta ruháját, ami az esés következtében felcsúszott.
- Ne legyél vészjósló! - förmedtem rá ingerülten, de azon nyomban meg is bántam, és szégyenkezve sütöttem le a szemem. - Ne haragudj, csak a kikészülés peremén állok épp, és a szakadék ijesztően mély.
- Nincs gond - ölelt át gyorsan -, de gyerünk, hátha még nem késtünk el - ragadta meg a kezem, és Jason után húzott, aki már a bálterem kijáratánál járt.
A folyosókon bolyongtunk, és versenyt futottunk az idővel. Hátrányunkra legyen szólva, Jasonnek nem volt könnyű dolga, hisz a falak hangvezetése, és visszhangzása a különlegesen jó hallását igencsak próbára tették. A kezem tiszta víz volt már, de April kitartóan csak szorította, mintha érezte volna, hogyha elengedi, akkor engem magával ránt a kétségbeesés, és a teljes összeomlás vad forgószele, mely egyre csak sodor, és sodor, messzire el önmagamtól.
- Azt hiszem, megvan – szólalt meg, a percekig tartó hosszas csönd után Jason. A homlokán lévő mély barázdák jelezték, hogy minden erejével koncentrál, és mi halkan követtük nyomát. A hátsó bejárathoz közeledtünk, mikor hirtelen megtorpant, de ahogy April is lefékezett a cipője sarkának zaja bezengte a gangot.
- Bocsi - piszmogta halkan, de a volt G.L.-est ez se zökkentette ki összpontosításából. Továbbra is csak meredt maga elé.
- Ketten vannak. Egy nő és egy férfi. - Pár lépést tett a fal felé, és rátette a kezét. A húgommal visszafojtott lélegzettel vártuk, mikor szólal meg újra. Egyszeriben csak lassan elkezdte rázni lehajtott fejét.
- Ezt a hangot bárhonnan felismerném, éppen elégszer volt benne részem. Adam Greenfield - mondta ki eltorzult arccal a nevet.
- Tudtam! Tudtam, hogy a rohadt G.L.- nek van köze hozzá! Shane és a… 
- Pszt - tette az ujját a számra April, megakadályozva, hogy folytassam a felháborodott kiabálást.
- És ki a másik? – súgtam oda immáron pár oktávval lejjebb Jas- nek, de elmondhatatlanul nehezemre esett nyugodnak maradnom. Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzésre vár, de a hóhér épp elment kávézni.
- Elég nehezen kivehető a hangja. De mintha… Nem az nem lehet…. - csukta be a szemét, hogy teljesen átadhassa magát érzékeinek, és a bal kezét még jobban a falhoz szorította, hogy a rezgések által is tudjon tájékozódni. Ismét beállt a jól ismert csend. Az az idegtépő, haj kihullasztó, körömrágós néma csend. Jason figyelt, mi meg néztük őt. Ám ekkor váratlanul ellökte magát a faltól, futásnak indult.
- Trixie Lemmer a másik, és a balszárnynál lévő kijárathoz tartanak! - kiabálta nekünk, és én szinte fel se fogva a szavakat rohantam utána Aprillel. A balszárny jó pár szobányira volt innen, és szűk ruha, csak még jobban megnehezítette a dolgomat. Láttam, hogy April lemarad, hogy levegye ő is a magassarkúit.
- Menj csak tovább, majd utolérlek - vesződött lehajolva a cipőjével, én pedig futottam tovább, hogy elérjek végre a célig. Már csak két forduló volt hátra, és én minden erőmet összeszedve sebesen szaladtam, előre és előre.
- A jó büdös francba! - csapta meg a fülem Jason káromkodása, ahogy a bejárathoz értem. – Eltűntek! A kurva életbe! - öklözött bele a falba dühösen.
- Szóval volt köztünk egy tégla - ért be April is a helyiségbe, és ahogy ezt kimondta Jasonnel először rá, majd egymásra néztünk, mint akikben tudatosult a lényeg.
- Egy árulót fogadtam be az otthonba - túrtam bele idegesen a hajamba, és előjöttek a fejemben apám szavai.
„Kislányom, ez egy állandó körforgás. A jó és a rossz között mindig felborul az egyensúly, és a küzdelem örök. Ha belecsöppensz nincs menekvés, egyetlen kiút van csak. A halál.”
~Blyana~


*Shane*

Elbuktam.
Ez az egy szó járta fejemben a nyári éjszaka óta, mikor szégyenszemre futnunk kellett. Még mindig elfogott a harag ha eszembe jutott, s mintha férgek zabálnák a testem emésztett el a düh lassan. Fojtogatott, bilincsbe vert és lehúzott, hol már nem létezett az értelem, s érvek mit sem értek. Az embereim gyorsan rájöttek, a túlélés módjára: hajts le a fejed, bólints, szorítsd össze a szád és tedd a dolgod - ez lett a mottó az Erődben. 
A kastély kísértetiesebb volt az elmúlt hetekben, mint egész léte alatt, s nekem ez tökéletesen meg is felelt. Fegyelem, rend, engedelmesség jellemezte most a csapatott, s mind tudták, hogy a legkisebb hiba láttán úgy taposom el őket, mint a férgeket. 
Ökölbe szorult a kezem, ahogy megjelent lelki szemeim előtt Ashley Goldwin és a bandája, s éreztem, hogy agyam ismét elborítja a már jól ismert vörös köd, de még mielőtt igazán átadhattam volna magam az érzésnek, s esetlegesen szétverek valamit - vagy valakit -, kivágódott a dolgozószobám ajtaja. 
- Nem lehet kopogni, bazdmeg? - csattantam fel megfordulva a karosszékkel, mire szembe találtam magam húgom lenéző pillantásával. 
- Még mindig a csata miatt hisztizel? - vetette magát le a kanapéra, s szinte még le sem ült csizmás lábát máris fellendítette méregdrága calvados dohányzóasztalomra. Összehúzott szemmel néztem a lábára, majd rá, de nem vette a célzást, mert rohadtul nem figyelt rám. Valami istenverte szőrcsomót dajkált. 
- Kicsi szívem levennéd a lábad az asztalról? - álltam fel az íróasztal mögül, és zsebre vágott kézzel masíroztam a kanapé mellé. - Túl sokba került ahhoz, hogy összemocskold. 
- Jah, gondoltam hogy egy vagyon volt - sandított fél szemmel az asztalra. - Irtó ocsmány.
Figyelmen kívül hagytam a mondandóját, és nemes egyszerűséggel lelöktem a lábát, ami tompa puffanással landolt a szőnyegen, mire megsemmisítő pillantást vetett rám. Összeszorítottam a számat, és karba font kézzel a hatalmas üvegablakhoz sétáltam, mely pompás kilátást biztosított a holdfényben fürdő kertre. Bárki más halál fia lenne. 
- Megszereztétek? - kérdeztem halkan, mire ingerült sóhajt hallatott. 
- Még jó. A seggfej mindjárt itt lesz vele. 
- Seggfej? - fordultam felé magamban mulatva. 
- Még jó. Talán más a véleményed? - Felállt, és a macskával a kezében felém sétált, majd ellépve mellettem kinyitotta az erkély ajtaját. - Menj Demona, vadász le egy pockot. 
Felhúzott szemöldökkel figyeltem, miközben egyik kezemmel a feje fölött a keretnek támaszkodtam. 
- Ugye tudod, hogy éjszakára kiengedjük a kutyákat? 
- Azt szeretném én látni, hogy egy nyamvadt kutya kárt tegyen a macskámban - nevetett fel megrázva a fejét, amitől lófarokba kötött haja vidáman lengedezett jobbra-balra. - Valószínűleg a kutyák járnának rosszabbul. 
Megcsóváltam a fejem vigyorgó húgom láttán, és épp mondani akartam, hogy én szóltam, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. 
- Szabad! - szóltam ki, s hangom nyomán Adam lépett a szobába. - Végre valaki, aki tud kopogni.
- Talpnyaló - morogta Trixie az orra alatt Adamhez masírozva, majd nemes egyszerűséggel kikapta kezéből a csomagot, és azzal a lendülettel az enyémbe hajította. - Nesze.
Fintorogva kaptam el, s némi kárörömmel figyeltem, ahogy az emberem némán áll a szoba közepén, és szótlanul figyel, habár látszott rajta, hogy a helyzet nagyon nincs ínyére. 
Máskor be nem állt volna a szája, és nyomatta volna itt a hülyeségeit, de tekintve, hogy az utóbbi időben lábra alig tudott állni, s az oldalán még mindig volt egy be nem gyógyult seb, a mellkasán majdhogy nem keresztben futó vágásról, amit a Goldwin lány okozott nem is beszélve, végre megjött az esze. 
Megint elfogott az az érzés, hogy törnöm zúznom kell, ahogy Adam alakjára néztem. Újra éreztem a testemen eluralkodó remegést, melyet képtelen voltam megállítani. Idegeim pattanásig feszültek, izmaim ugrásra készen megmerevedtek, tekintetem kemény lett, mint az acél. 
- Volt valami gond? - kérdeztem egyenesen rászegezve gyilkos pillantásom. 
- Nem - rázta meg a fejét, mire a kanapémon ismét elterpeszkedő húgom csöppet sem nőiesen felhorkant. 
- Elintéztem - csattant fel Adam megvető pillantással jutalmazva a körmét piszkálgató lányt. 
- Jah, zseniális volt.
- Miért szeri...
- Elég! - Feléjük léptem. - Olyanok vagytok, mint az óvodások. Volt probléma vagy nem? Egyszerű kérdés, egyszerű válasz. 
- Volt - nézett rám Trixie. - De mivel nálad van amit akarsz, felesleges seggként viselkedned.
- Trixie... - Hangom figyelmeztető élére fittyet hányva meg vonta a vállát. A nyakamon lüktetni kezdett egy ér, ahogy elfordultam, és lehajítottam a csomagot az asztalomra, majd megkerülve azt leültem a székembe. 
- Az egyetlen szerencséd, hogy most még épp jó kedvem van.
- És milyen mikor épp nincs? - Mosolygott rám édesen, mire a csomagolást szaggatva Adam felé böktem.
- Tudna mesélni.
Még hallottam, ahogy Trixie felnevet, és halványan még Adam válaszát is, de a további veszekedést teljesen figyelmen kívül hagytam, ahogy lehámozva a csomagolást végre a kezemben volt az amit hónapok óta akartam. Az Ősők Könyve.
Áhítattal futtattam végig kezem a régies kötésen, majd óvatosan, kinyitottam az első oldalon. Elegáns kézzel írott szavak sorakoztak az időtől megsárgult lapokon. 
- Egy ostoba könyv miatt volt a cécó? - Adam hangja, mint egy kellemetlen szúnyog, ami szüntelen az ember füle mellett zümmög, rántott vissza a valóságba. Épp készültem letorkolni, de Trixie megelőzött. 
- Fogalmad sincs róla, hogy ez mi? - Felállt a kanapéról, és az asztalom elé sétált, a legidiótább emberem mellé. - Nézd már meg jobban egy kicsit. 
- Mit nézzek rajta? - ráncolta össze a szemöldökét Adam értetlen arckifejezéssel. - Én csak egy ócska könyvet látok. 
Trixie-vel összevillant a tekintetünk mielőtt a fejem csóválva figyelmem ismét a könyvre terelődött. 
Hónapokig, sőt... évekig kerestem a könyvet, és most végre itt volt a kezemben. Nem volt egyszerű rájönni, hogy ez a több évszázados relikvia hol is van. Mikor információt kaptam arról, hogy a Szövetségénél türelmetlen lettem, ezért egymaga küldtem Conlant utána, de üres kézzel tért vissza, és az ostoba védvonal miatt a helyét sem tudta megmondani. Elkeseredett lettem, dühös, hogy a terveim kudarcba fulladtak, és egy utolsó kétségbeesett lépésre szántam el magam. Odaküldtem a húgomat, és úgy tűnt eddig, hogy e kényszer alatt hozott döntés végre kifizetődik. Ezzel a kezemben, már a harc kimenetele se tűnt olyan véglegesnek, mert a könyvvel egyszer s mindenkorra eltörlöm a föld színéről a Szövetséget. 
Újfajta izgalommal lapoztam át a megviselt lapokat, újra és újra. 
- Nem igaz - morogtam magam elé, immár valósággal pörgetve az oldalakat, de leigázó tervem utolsó részletének helyén, csak egy cikkcakkos rész volt, jelezvén, hogy onnan bizony hiányzik egy lap. - Ti semmirekellő ostoba idióták! - Dühödt ordításom végigzengett az Erőd ódon falai között, ahogy felpattanva a könyvet a fejük felett a szemközti falnak vágtam. 
- Egyetlen rohadt dolgot kértem, de ti még ahhoz is hülyék vagytok, hogy egy ilyen egyszerű feladatot elintézzetek? 
Szavaim ostorként csattantak, de igen ellentétes érzéseket váltottak ki a jelenlévőkből. Adam felszegett fejjel várta mi lesz. Láttam rajta, hogy nem számít kevesebbre, mint amit a múltkor kapott, és szó mi szó a kínzás tökéletes feszültség levezetés, még ha az egyik emberem fekszik is az asztalon. Adam feszült várakozásával szemben drága kicsi húgom egyszerűen felnevetett, és levéve a dzsekijét az asztalra dobta.
- A könyvet kérted Shane - nézett a szemembe - és meg is kaptad. Nem mi tehetünk róla, hogy nincs benne amit akartál. 
- Akkor még is kinek a hibája?
- Azé aki kitépte? - emelte meg gúnyosan egyik szemöldökét. - Vagy talán a tied.
A hangulat megfagyott a szobában. Adam jobbnak látta ha hátrál pár lépést, míg vele szemben Trixie közelebb lépett. 
- Parancsolsz? - emeltem rá hűvös tekintetem. Már nem kiabáltam, nem dühöngtem, csupán álltam és vártam vajon jól hallottam-e. 
- Nos - tenyerelt pimaszul az asztalra - az előbbi jelenetből ítélve, egy konkrét dolgot kerestél, és azt feltételezted, hogy a könyvben van. Tévedtél. Legközelebb talán néz utána a dolgoknak jobban, és akkor nem kell minket hibáztatnod azért mert elbasztál valamit. 
Mérhetetlen dühömbe döbbenet vegyült, s e kettő hatására történt, hogy villám gyorsan megkerülve az asztalt elkaptam Trixie kezét, amivel az asztalon támaszkodott, és magam felé rántottam.
- Kinek képzeled te magad? 
A szoba kísérteties némaságában halkan elsuttogott szavaim még a saját fülemnek is hátborzongatóan hatott. 
- Elfelejtesz valamit bátyám. - Trixie tekintete épp olyan kemény, hűvös és halálos volt, mint az enyém, s e pillanatban jobban hasonlítottunk, mint valaha. - Minden tettedet az a téveszmés képzet vezérli, hogy Leszármazottként jogod van uralkodni. - Kirántotta a karját vaspántként szorító kezemből, és lassan felemelte a kabátját, de a tekintetét le nem vette rólam. - A nevem Trixie Lemmer, Cordelia de Villieres ágának leszármazottja vagyok, épp annyi joggal felruházva, mint te. Nem vagy nálam sem több, sem kevesebb. Vezetői képességeid nem kérdőjeleztem meg egyelőre, de eljöhet még az idő, mikor elvakítva a vágytól alkalmatlanná válsz a vezetésre, s ha ez megtörténik én ott leszek. 
- Te most fenyegetsz? 
- Nem - rázta meg a fejét. - Tényeket közlök. 
Haragtól remegő kezem ökölbe szorult, ahogy közönyösen elfordult tőlem, és a majdhogy nem tátott szájjal bámuló emberemhez fordult. 
- Ideje menni Greenfield - mutatott határozottan az ajtóra. - Úgy érzem kedvenc főnökünknek jól jönne egy kis magány. 
Hitetlenkedve figyeltem, ahogy a páros elhagyja a dolgozószobámat, s mielőtt becsukódott volna az ajtó még elkaptam Conlan kíváncsi pillantását oda kintről.
Ismét egyedül maradtam, s karom egyetlen mozdulatával sepertem le mindent az asztalról, falakat rengető ordítással adva tudtára a világnak hogy zaklatott vagyok. 
Az agyamra leereszkedett az eddig lappangó vörös köd, és már nem is igazán fogtam fel mit csinálok, csak azt tudtam, hogy ki kell adnom magamból. Semmi nem volt biztonságban. Minden, ami a kezem ügyébe került, a falnak csapódott. Az egyik fotelt megragadva az ablakba vágtam, mire mint hirtelen eleredő nyári zápor terített be mindent az üveg, de ez nem volt elég. A másik ülőalkalmatosság sem járt jobban, mikor hatalmasat rúgtam bele. 
Hogy meddig tomboltam? Nem tudom.
Hogy mi maradt az irodámból? Szinte semmi. 
S, hogy mi volt az ami végül lenyugtatott? 
Egy összetört szék maradványai közül kikandikáló fehér boríték.
~Alathea~

2 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Hát gyerekek nagyjából két napja találtam rá a blogotokra és már végig is olvastam. Az első gondolatom az volt, hogy nem hiszem el, hogy van aki ilyen komolyan gondol egy blogot mindenféle trailerek és poszterek meg tesztek. Nagyon meglepődtem, de mivel ezt rettenetesen aranyosnak és szimpatikusnak tartottam, beleolvastam a blogba. És bár az elején kissé zavaros volt a történet, mégis rögtön magával ragadott. De persze idővel, szépen kibontakoznak a szálak és párszor mondjuk belezavarodtam ebbe a sok szereplőre, mégis dicséretes, hogy ilyen jól megformáltátok őket. Minden egyes szereplőnek más-más személyisége van. Mindet másért szeretem. ( a sok szereplő maximum annyiban megy az egész rovására, hogy vannak kapcsolatok amik teljesen hirtelen a semmiből alakultak ki, mert nyilván nincs idő elhúzni az egészet. Gondolok itt például Ashley és Conlan hirtelen jött kis afférjára, amit egyébként imádtam, mégsem érettem honnan jött) De összességében az egész hihetetlenül izgalmas és egyedi! :)
    Csak gratulálni tudok nektek! Így tovább!
    Már nagyon várom a folytatást! ;)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Lia! :)
    Köszönjük, és örülünk, hogy elnyerte tetszésedet a blog! Igyekszünk az olvasó kedvére tenni, és minél több izgalmas percet okozni neki. Ezt a szokásunkat megtartjuk a továbbiakban is ;)

    Kívánjuk,hogy érezd nagyon jól magad!

    Üdv. B.A.D.

    VálaszTörlés