21. fejezet

Sziasztok!

Újabb fejezettel jelentkezünk, ami sajnos/nem sajnos az első évad utolsó előtti fejezetére sikerült. Még jövőhéten az ehhez az évadhoz tartozó fejezetet olvashatjátok, aztán hamarosan jöhet a második menet. :D

Ha még nem láttátok volna, nézzétek meg az újabb évadhoz készült előzetesünket is, amit az eggyel lentebbi bejegyzésben, illetve a "trailer" menüpontban is megtalálhattok.

ÚJDONSÁG: a mai szombaton a "párok" menüpont bővült, és lett egy új "tesztek" nevezetű menüpontunk is! 

Jó olvasást!!!

*Conlan*

A barna takaróval lefedett ágyon hevertem, testem belesüppedt, a mocsárként elnyelő matracba, és bámultam az ablak sarkában szövögető apró pókot. Milyen szorgos élőlény; precízen egy-két óra alatt - mely az ő életéhez viszonyítva több évnek számít –, elkészít egy remekművet. Gondosan megtervezi, szabályos, sűrű mintát épít fel, hogy a legcsekélyebb esélye legyen annak, hogy az áldozata kikerüli csapdáját. Erről szól az egész élete. Ettől függ, él-e vagy hal. Majd hirtelen lecsap egy nagy erejű szél, és az egész romba dől. 

Akárcsak Shane terve.

Életemben nem láttam ilyen dühösnek a vezetőnket, pedig születésemnél fogva tagja voltam a G.L.-nek, szüleimnek köszönhetően. A csatatérről való visszaút villámgyorsan lezajlott, és csendben. Shane csak annyit vágott oda hozzánk, hogy „kocsiba”, majd Audijával elhajtott. Adamet meg sem várta, így ő velünk nyomorgott ötödikként a szűk sportkocsiban, ami csak négy személyesre volt tervezve. 

Visszaérvén az Erődbe, mindenki a tárgyalóterem felé vette az irányt; illetve majdnem mindenki. A sebesülteket az épület bal szárnyába vitték, a kórházi szobaként kialakított helyiségbe. Rengetegen sérültek meg a harcba, és ugyan a Szövetség nem a gyilkolásról volt híres, bizony elég hosszú listát lehetett feljegyezni az elesettekről. Adam is be akarta köttetni mellkasát, és Emily-vel döcögött felfelé, akinek a lábát csúnyán elintézték, de Shane kígyóként sziszegve a tudtára adta, hogy eszébe ne jusson elmenni.

A tárgyaló nem volt zsúfolásig tele, mint a harc előtt. Kényelmesen elfértünk benne, és csak pár embernek kellett állva maradnia a terem szélein. Meglátszott, hogy a G.L. jelentős veszteséget szenvedett a csata folytán. A vezető, ki pár karcolással megúszta, a terem végén álldogált, az arany berakásos, bőr karosszéke előtt. Vérfagyasztóan ijesztő látványt nyújtott, ahogy maga elé meredt, halálsápadt arccal, és kitágult pupillákkal. Szinte csak a szeme feketéjét lehetett látni, s szakadt, véres öltözete az összképet csak még jobban fokozta.

Ám volt valami, ami ennél is rémisztőbb volt. Nem kiabált.

Shane-ek alapvető jellemvonása volt a dühöngés. Ha valami nem sikerült neki, vagy ha beleköptek a levesébe, bizony hangot adott az elégedetlenségének. Most pedig, mikor világuraló elképzeléseinknek, úgymond befellegzett, csak meredt a semmibe. Kezdtem félni, hogy talán egyikünk se jut innen ki élve, és az egyik pillanatban csak felpattan és lemészárol minden élőt itt a teremben.

De az gyilkolás elmaradt, és összeszorított fogakkal, lassan, kimérten adta tudomásunkra, hogy mivel a G.L. kezét a törvény szigorúan köti, így nem volt más választás, csak a visszavonuló. Felidézett szavaiból érezhető volt a rejtett harag – „törvény mondta ki, hogy a képességek használata tilos a különlegesek háborújában, de mivel egyikünk, e szabályt semmibe véve mégis megtette, gyáván vissza kellett vonulunk, s ezzel a Szövetségeseknek átadni a győzelem jogát”. Adam eközben a fal mellett, kezét tördelve álldogált, s feje úgy izzadt, akár egy versenylónak a futam végén. Elképzelni sem tudtam, mit fog vele tenni Shane, és ez a nyugalommal álcázott valami, mely egyszer úgy is kitörni kényszerül, csak még nagyobb aggodalomra adott okot.

A nagy fejmosás, vagy példabeszéd, mind elmaradt. A vezető felállt, odaszólt Adamnek, hogy kövesse, és ennyi volt az egész.

Se üvöltözés, se öldöklés, se késdobálás, se semmi.

Laorux még meg is kérdezte tőle, hogy mi mit csináljunk, de Shane egy vállrándítás kíséretében csak annyit mondott, „amit akartok”, majd távozott.

Úgy láttuk jónak, inkább nem kerülünk ma a szeme elé, és visszavonultunk. Ismét. Így kerültem én a szobámba, s az óta fekszek itt, bámulva a kis barátomat.

Életem első igazi csatája felemás érzéseket keltett bennem. Először is, egy közösség, úgymond a családom oldalán harcolhattam a céljuk megvalósításáért. Nem voltam kirekesztve, egységként összefogva harcoltunk. Másrészt viszont, nem volt ínyemre a Szövetség tagjainak gyilkolása. Szembe találkoztam Jasonnel is, akit jó barátomnak tekintettem, és volt bennem egyfajta tisztelet az irányába, hogy vette a bátorságot és elment innen. Sokszor eszembe jutott, hogy nekem is ezt kéne tennem, de mindig visszahúzott a gondolat, hogy mégis csak a családomat hagynám akkor el, és az nem lenne helyénvaló. Ide születtem, ez a sorsom, viselem.

Persze a dolgomat nem könnyítette meg a szőke szépség sem, kivel újból találkoztam a sikátoros légyottunk után először, hol leszögezte felejtsem el őt örökre.

Mintha az olyan könnyen ment volna, főleg, hogy melegséget és jóságot sugárzó tekintete mélyen belém fúródott, s egyfolytában csak űzött éjt-nappal egyaránt.

A csatában összecsaptak kardjaink, heves párbajba kezdtünk, egy szimpla félreértés miatt, miszerint én a húgára rontottam. Szándékom ugyan nem a megölésről szólt, vagy a bántásról, de ez a titok örökre az enyém marad. Harcunk során félve vigyáztam, hogy ne essen bántódása Ashley-nek, de én ittam meg a levét. Az arcomba vágott. 

Egy párcentis vörös vágás éktelenkedett az arcom jobb oldalán, mely bizonyítékul szolgált, a fény és sötétség, valamint a szívünk harcának. Őszintén szólva, nem bántam, hogy ezt a sebet magamon kellett viselnem.

Ő a tudomásomra hozta régebben, hogy mi ellenségek vagyunk, és azok is maradunk, viszont így legalább lett valami, amit tőle kaptam és az enyém maradhatott örökre. Egy apró jel, mely ugyan bőrömet sebezte, de szívemet gyógyította.

A gondolatmenetet egy fölsüketítő ordítás szakította félbe, mely valószínűleg a kínzószobából jött. Hát igen, ez a hátránya, ha az ember lakrésze, még ha pár emelettel magasabban is, de a kínok helyisége fölött van. A falak jó hangvezetők voltak, s jó párszor hallottam a fájdalmas sikolyok fals zenéjét.

- Shane, a kurva életbe! Elég! - jött az újabb ordítás, és ekkor már tudtam, ki a gazdája.

Adam, ki ezután végleg megtanulja, hogy ezt a hibát soha ne kövesse el. Persze csak, ha túléli.

- Shane! Shane! Nee! Hagy abba, nem bírom tovább, megteszek bármit! – A bömbölés folytatódott, Adam könyörgése, szenvedéssel és félelemmel teli volt. Nem tudtam, mit művel vele Shane, de ismerve őt, nem kímélte áldozatát.

- Ne csináld! Elég! Kérlek nee… - És elhalt a hang, mint amikor a videót megállítják beszéd közben. Ismét némaság töltötte be szobám falait. Adamnek tán ezek voltak utolsó szavai, s már a halál karmai közt nyugodott. Csendben. Halkan. A sivár üresség hívogató foglyaként.

~Blyana~

*April*

Már jó pár hét eltelt a veszteségekkel teli harc óta. Kezdett helyreállni az oly régóta áhított rend. A G.L.–ről azóta semmi hírt nem kaptunk, nem támadtak, nem konfrontálódtak, és még újabb hadüzenet sem küldtek felénk. Túl nagy volt a nyugalom, akár a vihar előtti csend, mely aggodalomra adhatott volna okot, de minket annyira átjárt a jóleső béke érzése, hogy amíg nem volt kézzelfogható jele az újabb ellenségeskedésnek, mi élveztük a jelenlegi helyzetet. Rengeteg időt töltöttünk együtt, s a csata már amúgy is összekovácsolt minket, de a közös beszélgetések, kártya partik, bulik által, a Szövetség, egy igazi nagycsaláddá vált. Ashley rászoktatott minket arra a hagyományra, hogy a vacsorát mindig közösen fogyasszuk el, a hatalmas, cifrán faragott, faasztalnál, melynél mindenki kényelmesen elfért, tolongás nélkül. Egy-pár kihágással ugyan, de sikerült betartani a kéréssel álcázott parancsot, mely a nővérem sajátosságai közé tartozott.

Szerencsére sebesültjeink többsége immáron felépült, de szomorúságunkra voltak kik odavesztek a műtőasztalon, őket és a többi halottat méltóságteljes módon helyeztük végső nyugalomra.

Egy szívemet egyre inkább elrabló személy is szépen felépült sérüléseiből, bár az oldalát csúfító heg örök nyomként ott maradt testén, mintegy emlék, mely régi mesterével való összecsapást sejtette.

Minden egyes nap meglátogattam, s amíg nem tért magához, én csendben őriztem álmát, és kémleltem gyönyörű arcvonásait, ami még így is keménységet és kitartást tükrözött. 

Jason egy örök harcos volt.

Mikor állapota stabilabbá vált, és nem vesztette el eszméletét, a látogatások többórányi beszélgetésekkel teltek. Megismertem küzdelemmel és veszteségekkel teli múltját, sokat mesélt imádott húgáról, kinek képét mindig magánál hordta, és egy fekete, óriási sast mintázó kendőt, melyet tőle kapott, cserébe egy finom szabású rózsaszín kendőért. Megtudtam a G.L.-be való csatlakozás miértjét és módját is, hogy hogyan vált kíméletlen katonává. Fájdalmas, szörnyűségekkel teli történeteit, olykor nem bírtam könnyek nélkül végighallgatni. Szívbemarkoló volt, hogy mennyit szenvedett, és tiszteletreméltó, hogy ezt így viselte. Hangjában a panasz és a felélem, leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni. Mindent eltűrt, s bár a homlokán olykor összeráncolódó bőr bizonyítékul szolgált, hogy az emlékek felidézése bizony neki is fáj, ügyesen leplezte ezt rezzenéstelen hangjával.

Az elmúlt két hétben már sétálni is kimentünk a kertbe, ami parancsára, általában a saját történetem elmesélésről szólt. Mivel szerinte ez így fair. Minden apró dolgot meg akart tudni rólam, és kérdéseivel, ha akartam se tudtam volna elrejteni igazi énem. Egyszerűen a lelkembe látott.

Csodás napok voltak, melyet csak egy dolog zavart meg: a tudat, hogyha felépül, elmegy innen, és örökre elvesztem. Próbáltam kizárni, ezt az apró, de mindig az agyamban csilingelő vészcsengőt, ami folyton csak azt dalolta, ne engedd magadhoz túl közel, mert fájni fog. Hogy figyeltem-e hangra? Nem, és csak folytam az árral, melyről nem tudtam hová visz.

E gondolatok közt merengve is épp a boldogságom vagy tán a vesztem felé sétáltam. Délután négy óra körül járhatott az idő, s ma még nem láttam őt, ebédnél sem csatlakozott hozzánk, reméltem nem lett rosszabbul, pont most mikor már a teljes felépülés határán állt.

- April, várj meg! - harsant fel egy lágy, de erőteljes, jól ismert hang a hátam mögül, mire megálltam és a nővérem felé fordultam. - Jasonhöz mész?

- Igen, megnézem, mi van vele, ma még nem volt rá alkalmam.

- Jól van, én is veled tartok, adok neki pár holmit. – Odaért mellém, és együtt indultunk a számára kialakított szoba felé. Ajtaja résnyire nyitva volt, s a nővérem két kopogás kíséretében lépett be a homokszínűre festett helyiségbe, én pedig követtem a példáját. Ám ami ott fogadott, az a földig letaglózott. Egy félig megpakolt nagy utazótáska hevert az ágyon, mellette Jason épp egy pulóvert hajtogatott, laza farmerében és könyékig felgyűrt fekete, vörös kockás flanel ingében.

- Hello Jason, hoztam még neked pár zoknit és törülközőt, a fegyverek közül majd kedvedre választhatsz odalent - tette be gondosan a csomagot Ash a táskába.

- Rendben, köszi, ezek jól fognak jönni - nézett fel hálásan a testvéremre, majd folytatta a tennivalóját.

- Már pakolsz? - kérdeztem elhaló hangon, miközben hitetlenkedve néztem, ahogy tesz-vesz.

- Aha - vágta oda hozzám hanyagul ezt a hetyke szót, de rám sem pillantott.

- És... - Nyeltem egyet, és megpróbáltam megtalálni a hangom, de nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. - És, mikor indulsz?

- Ma. – A válaszára meg kellett támaszkodnom a közeli szék támlájában, mert minden erő kifutott a lábamból. A torkomban lévő gombóc egyre csak növekedett, de nem hagyhattam, hogy átvegye az irányítást és özönvízként törjön a felszínre. Nem sírhattam, nem mutathattam ki, hogy mennyire széthullottam legbelül, ezen egyszerű szó hallatán. Ma.

- De… - Mondandóm elején már elbicsaklott a hangom, de mivel muszáj volt összeszednem magam, vettem egy mély levegőt, és inkább az ablakon bámultam kifelé, semhogy újra ránézzek, és tényleg elsírjam magam. - De hogyhogy nem mondtad ezt előbb? Vagy csak most döntöttél így?

- Múlthéten már eldöntöttem, mivel bíztam benne, hogy mostanra már teljesen jól leszek – helyezte be a pulóveres kupacot a csomagjába. Majd beállt a kínos csend.

- Én azt hiszem most magatokra hagylak, Jason, ha kell, még valami szólj. - Megsimogatva a hátam Ashley gyorsan az ajtóhoz surrant, de még mielőtt becsukta volna azt, én kérdőre vontam.

- Te tudtál erről? - sajnálkozó bólintással nyugtázta, hogy tudott, majd egy biztató pillantás után becsukta az ajtót, és magamra hagyott a férfival, kinek irántam való ridegsége, még a levegőt is megfagyasztotta.

Lassan lépkedve leültem a táskája mellé, és csendben figyeltem minden mozdulatát.

- Odaadnád, azt a kesztyűt? – mutatott a hátam mögött heverő motoros bőrkesztyűre.

- Ezek szerint motorral mész - nyújtottam felé a puha tapintású darabot, melyet gyorsan kivett a kezemből és alig láthatóan bólintott egyet.

- Miért nem mondtad el hamarabb, hogy ma mész el? – Ölemben lévő kezeimmel babráltam, csak hogy valamivel lefoglaljam magam.

- Nem volt rá alkalmam.

- Hogy mi?! Nem volt rá alkalmad? - kaptam fel azonnal a fejem a megjegyzésére, és elfogott a düh. - Minden nap meglátogattalak! Minden egyes nap meg lett volna az alkalmad, hogy közöld velem! Vagy nem érdemlek annyit, hogy elmond; csak, hogy tudd April a jövő héten elhúzok innen? - ugrottam fel ingerülten és legszívesebben felképeltem volna, mivel rám sem hederített, csak folytatta az idegesítő pakolását. - Rám figyelnél egy percre?! Mert ha még nem tűnt volna fel, hozzád beszélek! – És ekkor hirtelen megdermedt és felém fordult.

- Te sokkal többet is érdemelsz, ne haragudj rám, kérlek – mondta halkan, és zöld szemének rabul ejtő tekintetében, rögtön elvesztem. Haragom azon nyomban elszállt.

- Nem akartam veled kiabálni, csak… - Lehajtottam a fejem szégyenkezve, és nem tudtam, hogyan is folytassam a mondandómat.

- Ashley-re ne légy mérges, én kértem tőle, hogy ne mondja el neked, mert én akartam, de minden nap annyira szépen telt, hogy nem akartam ezzel elrontani. Mindig csak halogattam, hogy majd másnap, majd másnap, de az a másnap sose jött el. – Éreztem, hogy közelebb lépett felém, mire én félve felpillantottam rá.

- Tényleg gyönyörű volt az elmúlt pár hét. Ha tehetném újra és újra visszapörgetném, csakhogy átélhessem. - Ismét elfordítottam a tekintetem, és megláttam az ablakon keresztül egy apró sárga madarat, mely a sűrű faágak rabságában, vergődve kereste a kiutat, de végül sikerült neki kijutnia és boldogan csiripelve elszállt, mint aki a szabadságát ünnepli. - Nézd, Jason - tekintetem ismét megtalálta az övét -, én nem akarom megnehezíteni a helyzeted, tudom, hogy neked az a vágyad, hogy szabadon élhess, a világban utazgatva. Örökké a szívemben fogom hordozni azoknak a csodás napoknak az emlékeit, és nem mondom, hogy nem fog hiányozni, de... – túrtam a vörös hajamba idegesen - de, azt szeretném, hogy boldog legyél, főleg azok után, amin keresztülmentél. – Hosszú percekig csak bámult, mint aki a szemével lefényképezi a látványom, majd végül megszólalt.

- Te annyira jó ember vagy - simított ki egy kósza tincset az arcomból, és ebbe az egész testem beleremegett.

- Segítsek pakolni, vagy megtesszük előtte a szokásos sétánkat? Bár nem tudom, mennyi időd van még. 

- Ki nem hagynám a sétát - kacsintott rám annak az őrületesen szexi félmosolynak a kíséretében, melytől a szívem dobogása mindig kihagyott egy ütemet.

Tudtam, hogy ha elmegy, én fájdalom kénköves poklában fogok elégni, de most minden percét ki akartam használni az együtt töltött időnek.

Gyorsan végigszaladtunk a folyosón és kiértünk a friss levegőre. A napfényt lassan szokta meg a szemünk, így hunyorogva tettük meg az első lépéseket, míg a szokásos kis ösvényünkre nem értünk, ami a lelógó ágú szomorúfűz hűsítő árnyékáig vezetett.

Sétánkat csöndben kezdtük, csak hallgattuk a természet bűvös zenéjét, s élveztük a mámorítóan üde illatokat.

- Éjjel megint a húgommal és a családommal álmodtam - törte meg a csendet végül. – Karácsony volt, anya az ebédet főzte, apa kint vágta a fát a garázs előtt, én és Jasmine pedig a Betlehemet állítottuk fel. Olyan boldogok voltunk. Majd egyszer csak… Egyszer csak, eltűnt mindenki a házból és én egyedül ültem a családi asztalnál, és vártam őket, de hiába. – Lehajtott fejjel andalgott mellettem, de én nem akartam, hogy a szomorúság ismét a lelkébe költözzön. Immáron teljesen kifejlődött képességemnek hála tettem is a dolog érdekében. Erősen koncentráltam a lényére, magamba zártan, és mikor éreztem a kialakult kapcsot, derűt és jókedvet küldtem felé. Sandán odalestem érzi-e a változást, és örömmel láttam, hogy éretlenül összeráncolja szemöldökét.

- Mi a baj? 

- Nem tudom, olyan furcsa… Hirtelen … Na mindegy… 

- Hirtelen jól kezdted magad érezni? - súgtam a fülébe menet közben.

- Ezt meg honnan tudod? – kapta felém hirtelen a tekintetét.

- Női megérzés - vontam meg a vállam, de a huncut mosoly ott bujkált a szám szélén.

- April! – szólt rám kissé erőteljesen.

- Na jó, elmondom. Hangulatbefolyásolás. Ez a képességem. – Direkt nem néztem rá, de a szemem sarkából tökéletesen láttam, ahogy ő rám mered.

- És még te állítottad, hogy mindent tudok rólad, mi? Na szép, jól állunk… - játszotta a sértődött kisgyereket, amit én úgy imádtam.

- Hát akad még pár titok a Gucci táskámban – löktem meg gyengéden.

- De már nem lesz benne részem - keményedett meg a hangja, ami engem is újra emlékeztetett, hogy már csak néhány percünk maradt.

- Új emlékeket fogsz szerezni - próbáltam oldani a feszültséget. - Pár év és azt se fogod már tudni, ki voltam én. Gondolj csak bele, Japán, Milano, Párizs, Afrika, Egyiptom. Egytől-egyig csodás hely, tele kalanddal és izgalommal. – Mosolyt erőltettem az arcomra biztatóul, miközben legbelül kezdett felemészteni a bánat. Lassan elértünk a fűzfához, ő nem szólt semmit, már csak álltunk ott és bámultuk az előttünk csobogó szökőkutat.

- Hiányozni fogsz. - Nem bírtam tovább magamban tartani ezt a két szót, mely már régóta kikívánkozott.

- Soha nem foglak elfelejteni, ugye tudod? - fordultunk egymással szembe, s nagy erőt kellett magamon venni, hogy el ne sírjam magam.

- Tudom - nyögtem ki halkan, de a szememet le kellett hunynom, hogy az összegyűlt könnycseppek ne törjenek utat maguknak.

- Utálok búcsúzkodni, és nem is az én asztalom. Nem tudom, ilyenkor mit kell mondani, hogy mi a helyes, s amellyel nem hazudunk a másiknak. A viszontlátásra nem helyén való, mert nem biztos, hogy viszont látod a másikat, a további szép napot szintúgy, hisz a búcsúzást én mindennek mondanám, csak szépnek nem. – Ismét ráncokba szaladt a homloka, a megfelelő szavak után keresve. - Örülök, hogy megismertelek April Goldwin, mindig bízz magadban, és ne takard el a bensőd mélyén elbújó, szépséges lelkedet. - Még egy férfitől sem kaptam ilyen gyönyörű szavakat, s ez volt az a pont, amikor a gát elszakadt, és az érzéseim előtörtek. Könnyzápor folydogált a szememből halkan, s azon keresztül meredtem a vándorra. – Ideje mennem, így lesz ez rendjén.

- Kérlek nagyon vigyázz magadra – töröltem meg az elázott arcomat, mire ő bólintva tett ígéretet nekem, majd hosszas másodpercek után megfordult és elsétált.

Zokogva néztem távoldó alakját, ahogy az életem kapuján kilép, és otthagy egyedül, összetörve, a szívem kriptájának sötét falai közt. Nem tudtam, mi lesz velem ezután, nem tudtam, tudok-e valaha úgy élni, mint azelőtt, hisz a madár sem tud már repülni, ha az egyik szárnya eltörött, s ha nem repül, egy idő után a halál martalékává válik.

S ekkor megdermedt, mint egy kőszobor, majd felém fordulva bámult rám a távolból. Mintha megállították volna az időt, megszűnt létezni minden, ami körülöttünk volt, és csak meredtünk egymásra némán.

Egyszer csak megindult felém, s a köztünk lévő távot rohanva, átszelve elém ért, majd a szenvedély hevével megragadva tarkómat megcsókolt. Abban a csókban benne volt minden: a fájdalmunk, az érzéseink, a vágy, mely fölött nem vehettük át az irányítást, a kétségbeesés, és az öröm. Másik kezét a derekamra tette, és még közelebb húzott magához. Nem bírtunk betelni a másik ízével, illatával, a szenvedély vad lángjai őrületes táncba kezdtek.

- Nem bírlak itt hagyni. Egyszerűn képtelen vagyok rá - mondta zihálva, mikor megálljt parancsoltunk testünknek. 

- Nem is akarom, hogy elmenj - simítottam végig állkapcsa éles vonalán. - De az álmaid útjába sem akarok állni.

- Nem ér semmit a szabadságom, ha nem vagy velem April. Nekem ott a helyem melletted, hogy biztonságban tudhassalak - vette kezébe az arcom, s egy finom csókot lehelt rá.

- Akár a hercegek a mesékben? - szólaltam meg mosolyogva a csók közben.

- Nem, mert azok közt sok a lúzer, és csak egy sárkányt tudnak kinyírni, én legalább egy kolóniát kiirtanák érted szivi - lépett egyet hátra.

- Áh értem, egy egész kolóniát - ragadtam meg a nadrágja szélét és közelebb húztam magamhoz.

- De viszont, hogy vigyázni tudjak rád, a szobámat is közelebb kell a tiedhez raknom, ugye tudod? - nézett incselkedve, pimasz vigyorral az arcán.

- Hát, véletlenül a mellettem lévő jobb oldali szoba pont üres. Talán megoldható lenne - húztam végig az ujjamat a mellkasán.

- És szabad bejárást kapnék a szobádba?

- Jó, hogy nem már szabad bejárást szeretnél az ágyamba! - léptem volna el tőle egyet, de azonnal megragadott, és a fülembe suttogott.

- Az lenne a következő lépés hercegnőm. - A térdem beleremegett a fülemet csiklandozó mély hangba.

- Majd, ha jól viselkedsz – kacsintottam rá csábítóan, és a nyaka köré kulcsoltam a karomat.

Életem során most éreztem magam először igazán biztonságban. Tudtam, hogy többé nem kell félnem semmitől, hogy többé nem kell álarc mögé rejtenem a valódi érzéseimet, és nem kell tartanom attól, hogy ha felébredek mindez szertefoszlik. Sok lány azt hiszi, mindez csak a tündérmesékben létezik, de én biztosíthatok mindenkit, ilyen igenis van, csak várni kell, míg a sors az utunkba gördíti a megfelelő herceget.

~Blyana~