2. fejezet

Sziasztok blogolvasók!

Szeretnénk megköszönni a 30 feliratkozót, és azt, hogy a folytatásban is velünk tartotok! Köszönjük a szavazatokat, és a különösen hosszú kommentet, jól esett mindannyiunknak, hogy van visszajelzés. :) Illetve felhívnánk a figyelmeteket a facebook csoportunkra, ahol - hogy kicsit felpezsdüljön az élet -, az aktuálisan következő fejezetekből kaphattok apró részletet a hét folyamán, csak hogy izgalmasabb legyen!
De akkor nem is húzom tovább a szót, olvassatok!

~D~

"Előfordul, hogy nem értjük meg mások cselekedeteinek az okát. Mindenki megvívja a saját csatáját, amiről mi esetleg nem is tudunk."

Szellemekkel suttogó

*April*

Az este eseményei nem várt fordulatokba csaptak át. Az egyik pillanatban még a teraszon üldögéltem, az öröm és a jókedv kellemes elegyében elmerülve, aztán a másikban már mezítláb rohantam keresztül a folyosón Jasonék nyomában, akik a tolvajokat üldözték. Egy olyan dolgot vittek magukkal, mely számunkra szentnek számított. Ebben volt benne a történelmünk, a törvényeink, a biztonságunk forrásai, és még megannyi fontos bűbáj, ártás és ige. Az Ősök krónikája létezésünk bibliája volt.

A G.L. megtalálta az egyik gyenge pontot, és ott szúrt, ahol a legjobban fájt a Szövetségnek. És még ha ez nem lett volna elég, volt még egy második hátba döfés is, Trixie Lemmer személyében. A lány, akit Ashley félve engedett csak a tűz közelébe, de Rick nyomására bizalmat szavazott neki, ám mostanra világossá vált, hogy rosszul tette. Jól tartja a mondás, a vér nem válik vízzé. 

A nővérem idegesen járkált fel s alá a kijárat előtt, miközben magában motyogott. Soha nem láttam még ennyire nyugtalannak, és mivel én is a főág leszármazottja, valamint vérszerinti testvére voltam, kötelességemnek tartottam, hogy segítsek ennek a súlyos tehernek a cipelésében.

- Ash! - léptem óvatosan mellé, és kezemet a vállára tettem. - Mi lenne ha Jasonnel utánuk mennénk, hátha még utolérjük őket. A főútig csak egy kijárat van innen, így van esély rá, hogy beérjük a kocsijukat.

- Menjetek - legyintett a kapu felé, miközben szemével még mindig a földet pásztázta. - Bár nem hinném, hogy sok esély van rá - csóválta a fejét reménytelenül. - De persze, minden lehetőséget meg kell ragadni.

- Gyerünk! – várt az engedélyre illedelmesen Jason, és ahogy megkapta, kirontott a kapun, egyenesen a kinti parkolóba.

Még egy gyors bátorító mosolyt küldtem Ashley felé, majd én is szaladni kezdtem.

Jason, egy sötétkék Bugati Veyron-nal fékezett le előttem, így nem kellett végigtapicskolnom mezítláb a pocsolyákkal teli aszfalton.

- Szállj be! - szólt ki az ablakon keresztül, miközben túráztatta a motort. Villám léptekkel megkerültem a kocsit, és épphogy csak bepattantam az anyós ülésre, már gázt is adott.

- Szép kis verda – vágtam magam viszonylag kényelmes pózba, és fintorogva vettem tudomást leszakadt ruhám aljáról.

- Kösz, egy Bugati Veyron - simított végig a karosszérián, miközben száznyolcvannal száguldott kifelé. - Egy igazi ritkaság, de gondolom, ez neked úgyse mond semmit, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egy szép kocsi - kacsintott rám. A megjegyzésre önelégült, de egyben sértődött mosoly terült szét az arcomon.

- Igaz, nekem nem jelent semmit. Mi is juthatna eszébe egy miniszoknyás cicababának erről a járgányról? Tán csak nem a hét sebességű duplakuplung, vagy az ezeregy lóerő? Netalán, hogy két egész öt másodperc alatt gyorsul százra? - csavargattam a hajam, az utat figyelve, de a szemem sarkából láttam, hogy Jason felvont szemöldökkel rám pillant.

- Te ezeket meg honnan tudod?

- Ne tévesszen meg a rózsaszín magas sarkú, szivi - küldtem felé egy csábos vigyort. - És ha nagyon tudni akarod, még jogsim is van.

- Te tudsz vezetni?? - szaladt fel még magasabbra a szemöldöke, miközben a főútra kiérve kerülgette a kocsikat, akár egy aknamezőn.

- Aha, bár már elég régen vezettem az én szépségemet. Anyáéktól ugyan elhoztam, de mivel lusta voltam feltankolni, ezért a Menedék garázsában… - A hirtelen fékezés belém szorította a szót, és meg kellett kapaszkodnom, hogy előre ne essek.

- Hogy baszódnál meg! – káromkodott, az elénk bevágó Ford miatt a sofőröm, de a szabályokkal mit sem törődve, a leállósávon keresztül tőrt előre újból.

- Na szóval ott tartottunk, hogy van kocsid. Melyik a tied? Az a sárga, kabriós Renault talán? Múltkor a fiúkkal lementünk szemügyre venni a szövetségiek járgányait. 

- Neem, az Kassia-é - szaggattam le a ruhám alsó részét, ami már így is rojtokban lógott rajtam. – Az enyém a vörös Audi R8.

- Hogy mi van? Az a tied?? – lépett rá váratlanul a fékre Jas, de még időben észbe kapott, így nem szaladt belénk a hátsó autó. – Neked egy Audi R8-ad van???

- Mit vagy úgy oda? A tied négyszáznyolcra gyorsul, az enyém csak háromszázkilencre. Bár nekem az a városban tökéletesen megtette - vontam lazán vállat.

- Azt a rohadt! Azt sosem gondoltam volna. És mióta vagy te ilyen szakértő? – kapcsolta be az ablaktörlőt, mert ismét rákezdett az eső, és mintha dézsából öntötték volna, szinte semmit nem lehetett látni.

- Anya élettársa rengetegszer vitt el autó kiállításokra, és bemutatókra, olyan tíz éves koromtól kezdve. Azóta imádom őket, de csakis a szépeket! Meg hát, aki sokat készülődik, általában késésben van, így meg kellett oldani, hogy oda érjek két perc alatt a fodrászhoz.

- Na, majd visszafele megmutathatod, hogy mit tudsz. Viszont nem sokára már az Erőd felségterületére érünk - fordult le mellékúton, és lejjebb vett a tempóból. - Elég sanszos, hogy ők már beértek. Előre megyek még egy kicsit hátha, de őszintén, nem sok esélyt látok. - A sáros úton haladtunk végig, és ahogy Jason belegázolt a pocsolyákba, az ablakig felcsapott a víz. Körülbelül egy túraautó versenyen éreztem magam, ahogy árkokba belemenve hasítottunk több mint százzal az ösvényen. Bele gondolni sem mertem, mi fog történni, ha nem sikerül visszaszereznünk a könyvet. A csatát megnyertük, de Shane nem fogadta el vesztét, és alattomos eszközökhöz nyúlt.

- Szerinted Trixie volt a B terve? - fordultam a mellettem ülő felé.

- B vagy C, nem tudom. De az holt biztos, hogy rengeteg mentőakció húzza Shane zsebeit. Addig nem fog leállni, amíg el nem éri, amit akar, még ha belepusztul is - állt meg a kocsival egy kereszteződésnél, amin túl már sűrű fák szegélyezték az utat.

- Ez a határ? - kémleltem az egyre sötétedő rengeteget, és eszembe jutott, hogy jó pár hónappal ezelőtt, valahol ott bent raboskodtam. Szerencsére már nem voltak rémálmaim, nem riadtam fel verítékben úszva, de az emlékek mélyen az ember lelkébe ívódnak, és még a halála napján is emlékszik rájuk. 

- Innen kezdődik a területük, de még jó pár mérföld választ el az Erődtől - meredt ő is az szélvédőn keresztül, volt otthona felé, és szívesen a fejébe láttam volna, hogy mit is gondol most, mert az arcáról nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni. Elmerült a gondolataiban, és csak hosszas csend után adott jelet, hogy újra velem van. - Na menjünk vissza, itt már nem tudunk mit tenni - tette rükvercbe a kocsit, és egy éles kanyar kíséretében megfordult a járművel. 

- És Trixie még szegény Rick-et is így átejtette? Mit élhet most át…- Pózt váltva törökülésben helyezkedtem el az ülésen, mert már lefagytak a lábaim, az fix, hogy még egyszer nem indulok el mezítláb az éjszaka sehova, fogadkoztam magamban kissé mérgesen.

- Olyan akárcsak a bátyja, sunyi és mindenkin áttapos, nem érdeklik az érzések, Rick szíve, meg ezek szerint, a még annyira sem. Nem semmit alakított a csaj, az tény. Még Tsunade-t is sikerült megtévesztenie, pedig ő minden apró rezdülést megérez - kanyarodtunk vissza a főútra, és szerencsénkre az eső is kezdett elállni, így nem volt gond a látási viszonyokkal. Nem mintha Jason-nek ez problémát jelentett volna.

- De hé! Nem úgy volt, hogy most te vezetsz szivi? - állította le a motort az út szélére húzódva. - Mutasd meg mit tudsz. - Gyorsan a tarkómnál fogva magához húzott és csókolt lehet a számra, majd kiugrott a kocsiból. Én eközben akrobatikus mutatványokkal áttornáztam magam a vezetőülésbe, mert nem volt kedvem végigevickélni a sáros füvön. Mikor Jason is beszállt mellém, közelebb húztam az ülést, beindítottam a motort, sebességbe tettem a váltót, és gázt adtam. Lassan kigurultunk az útra, én pedig ismerkedtem a kocsival. Elég könnyű volt vezetni, hamar reagált, mind a gáz, mind a fék, már a finom érintésekre is.

- Te valami nyugdíjasklubban szerezted meg a jogsidat vagy a csigák a volán mögött nevezetű autósiskolában? - vigyorgott pimaszul, mire én egy szúrós pillantást vettem felé.

- Na akkor csapassuk! - kanyarodtam a főútra, ahol eléggé megnőtt a forgalom. Egyik sáv sem maradt üresen, és így tökéletes pályát biztosítottak számomra a szlalomozáshoz. Imádtam ezt!

Addig nyomtam a gázt, míg el nem értem a kétszáz kilométeres sebességet, heves mozdulatokkal forgattam a kormányt, hol bal, hol jobb irányba, csak hogy tartani tudjam tempót, és ne kelljen lassítani egyetlen kullogó kocsi miatt sem.

- Szóval meddig is gyorsul ez a gyönyörűség? Négyszázra? 

- Ugye csak viccelsz? Van nálad egyáltalán jogosítvány? - A szemem sarkából láttam, hogy ráncba szalad a homloka, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.

- Miért nálad talán van? Így legalább nem tudják, kik vagyunk, azt is hihetik, lopott kocsit vezetünk.

- De a nyilvántartásba benne van édes - próbált óvva inteni.

- Jason! Lazíts! - Ez volt az utolsó szó, amit mondtam, és felpörgettem a motort. A szembejövő sávban egyetlen kocsi sem jött, így gázt adva átvágtam abba. 

- Ez valami mennyei! - Háromszázötvennel hasítottunk, és a többi kocsi hozzánk képest úgy tűnt, mintha egy helyben álldogált volna. Olyan szinten magával ragadott az adrenalin, hogy akár egy több száz méter magas épületről is leugrottam volna, persze csak egy kötéllel a derekamon. Ám ekkor megláttam, hogy szembe jön velünk egy kamion.

- A rohadt életbe April, le se tudsz húzódni! – kiáltott idegesen Jason, én pedig belenéztem a visszapillantóba. A másik sávban túl sűrűn jöttek a kocsik, így nem volt hely, hogy visszaállhassak. A kamion hangos dudálásba kezdett, de én se jobbra se balra nem tudtam húzódni. Kicsit előrébb volt egy kis lyuk, két kocsi között, ahova be tudtam volna magam préselni, de nagyon neccesnek látszott. Nem volt más választás. Tövig nyomtam gázpedált, láttam, hogy kamion lassít, de nem tudott megállni, mert a kocsisor mögötte is csak tobzódott. 

- Mi a francot művelsz? - kiabált rám Jas.

- Ha balra fordulok, a szakadékban végezzük, de ott elől van, egy kis hely be tudom magam préselni a jobb oldali sávba. - Nem hagytam, hogy reagáljon, mert eljött az idő, centik választottak el az ütközéstől, de ekkor becsuktam a szemem és jobbra rántottam a kormányt, majd újra egyenesbe hoztam a kocsit.

Megúsztuk. Kaptunk jó pár lehordást, és kocsi dudálást, de megúsztuk. Ismét betartva a sebességkorlátozást haladtunk a sorban maradva.

- Ez azért húzós volt - mondtam Jasonnek, aki válaszra sem méltatva nézett ki az ablakon dühösen. 

Így telt az egész visszaút. Én próbáltam szóra bírni, de semmi. Nagyon haragudott rám, és mikor rájöttem, mit is okoztam neki, mintha a szívembe mártották volna kést, elöntött a bűntudat. Autóbalesetben vesztette el a családját, és én hülye újra hasonló helyzetbe hoztam. A meggondolatlanságomat ilyenkor legszívesebben sósavval irtottam volna ki magamból. 

Mikor végre megérkeztünk a Menedékbe, lassan leparkoltam, és leállítva a motort kiugrottam a kocsiból, egyenesen Jason elé.

- Nem akartam ezt! Kérlek ne haragudj rám! Semmi rossz nem vezérelt, csak egy kicsi szórakozni akartam, de én ostoba, nem figyeltem rád. Nem akartam, hogy újra… - Elbicsaklott a hangom, de folytatnom kellett, itt most nem én voltam a lényeg, hanem ő. – Nem akartam ezt. Soha többet nem ülök be veled egy kocsiba se, ha ezt szeretnéd. Kérlek ne haragudj rám…Vagy…. vagy inkább haragudj, hisz megérdemlem… - A szám legörbült, és elsüllyedtem volna szégyenemben. Hallottam, hogy Jason vesz egy mély levegőt, majd az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek.

- Te néha őrültebb, vagy mint én - mondta, és magához rántott.- Nem akarlak elveszíteni, tudod. - Erős karjaiban elvesztem, és óriási nagy megnyugvást jelentett számomra. 

- Nem is fogsz, soha - felnéztem rá és az ajka vadul csapott le az enyémre. Birtoklóan csókolt, és éreztem, hogy csípője az enyémhez ér. Beletúrtam a hajába, és a külvilágot kizárva élveztük a pillanatot, mely akkor ott csak a miénk volt.

Ashley kiabálására lettünk hirtelen figyelmesek, és még egyszer mélyen egymás szemébe nézve váltunk el, és siettünk be az épületbe.

- Figyelmeztettelek már az elején, hogy ez lesz! Egy kígyót melengettél a válladon Rick, és ez miatt az egész Szövetség bajba került! - ordította ingerülten Ashley, és meglehetősen ijesztő látványt nyújtott, főleg, hogy mindig a béketűréséről volt híres.

- Ő sosem volt ilyen, soha - rázta értetlenül Rick a fejét, és kicsit megsajnáltam.

- Engem nem érdekel milyen volt, engem csak az érdekel, hogy most miatta, és MIATTAD, jó nagy szarba kerültünk! - A káromkodása láttán nem csak az én szemem kerekedett el a teremben. Kezdtem aggódni Ash miatt, és hangulat hullámot próbáltam felé küldeni, de mikor meglátta mire készülök felém bökött.

- Meg ne próbáld! Hagy kapja, meg amit megérdemel! 

- Oké! - emeltem fel megadóan a kezem.

- Szóval, mikor kiütött, vagy mit csinált az a Greenfield, mit mondtak? Minden tudni akarok! - fordult vissza Rick felé.

- Megláttam őket, és fel akartam tartóztatni mindkettőt. Próbáltam beszélni Trixie fejével, de hatástalan volt. Azt mondta, végig csak megjátszotta magát, és hogy… - akadt meg mondandója közben, hogy összeszedje magát. - A lényeg, hogy az egész egy nagy átverés volt. Aztán Adam egy mentális csapást rám mérve kiütött.

- Hát ez remek! És nem fordult meg a fejedben, hogy használd a képességedet, és esetleg tompítsd a csapást? Talán nem ütöttek volna ki olyan gyorsan, és hívhattál volna segítséget! Áh - csapta össze tenyerét -, hagyjuk is, inkább, menj fel a szobádba, vagy tudom is én, tedd magad hasznossá, és ments, ami menthető. - Rick ott is hagyta a helyiséget, és láttam rajta, hogy szégyelli a történteket. Szörnyű lehetett neki, hogy a szerelme az egész dolgot csak megjátszotta. 

- Na és ti? - fordult immáron felénk Ashley. Már nyitottam volna a számat a válaszra, de Jason megelőzött.

- Nem jártunk sikerrel. - A nővérem ezt egy sóhajjal reagálta le.

- Mindegy, tudom, hogy ti mindent megtettetek - vált nyugodtabbá a hangja. – És amúgy minden rendben volt az úton? 

Nem akartam őt még jobban felidegesíteni a felelőtlenségemmel, ezért inkább szépítettem a dolgokat.

- Elég gond már ez is, hogy nem értük őket utol, de ezen kívül minden rendben zajlott - szorítottam meg Jason kezét alig láthatóan.

- Jól van, na telefonálok egyet - vette elő a mobilját a farmerjából, és ránézve én is kényelmesebb ruhába akartam végre öltözni.

- Azt hiszem, felmegyek, letusolok, és belebújok valami kevésbé szakadtba - mondtam Jas-nek, miközben ő tetőtől talpig végig mért.

- Hmm, pedig igazán szexi vagy ebben a szerelésben. - Erre felkacagtam és a kezét megfogva húztam magam utána lépcsőn.

- Kellene a segítséged - telefonált közben a nővérem. - Örülök, hogy jól szórakozol, de most erre nincs idő. Segítesz vagy sem?

A többit már nem hallottam, de reméltem, sikerül végre megnyugodnia, és kitalálnia, hogyan is tovább.

Nehéz időszaknak néztünk elébe, és csak arra támaszkodhattunk, hogy a Nap eddig mindig kisütött a felhők fátyla mögül.

~Blyana~

*Conlan*

Egy hosszú, kényelmes bőrkanapén heverésztem, a lábaimat a karfán pihentetve, hogy ellazuljak végre a kimerítő nap után. A rám szabott feladatokat már idő előtt elláttam, hogy ne legyen maradandó következménye az esetleges elmaradásoknak, teljesítettem Shane minden parancsát, így miután az esti műszakos kopókat is kiengedtem, hogy az Erőd területét védjék, nem maradt más dolgom, csak a pihenés. Mivel a G.L. vezetősége szemmel láthatóan krízises időszakát élte nem volt ajánlott átlépni a Shane köré rajzolt öt méteres átmérőjű, képzeletbeli kör vonalát, sokkal kedvezőbb megoldásnak ígérkezett befogott szájjal közlekedni. „Pofa be és túléled” – Valami ilyesmi volt az íratlan szabály, és nekem nem volt ínyemre ezt az újabban minden G.L.-es fejébe vésett parancsot semmisnek tekinteni. Már más volt a helyzet a leírt törvényekkel, de mielőtt még ez a gyorsan burjánzó gaz újra benőtte volna a fejemet és még több percemet keserítette volna meg, lelendítettem a lábam a padlóra és álló helyzetbe pattantam.

- Kinek van kedve dartsozni egyet? – Körbefordultam a szobában, hogy partner után nézzek, de a helyiségben tartózkodó három társam közül egyik sem emelte fel a fejét. Emily a fotelben punnyadt és valamilyen női magazint olvasgatott, Laorux és Gerald pedig a pókerasztalnál ülve folytatott alig hallható eszmecserét. – Hahó! Valaki?

Odamentem Emilyhez és a karjánál fogva felrántottam a fotelből. – Játssz velem te, kell egy ellenfél!

Bizonyára túl erősen szoríthattam meg, vagy pedig a hangsúly nem volt neki megfelelő, meg dühös grimaszt vágott és kirántotta a karját a kezemből. – Olvasok, nem tűnt fel? – lebegtette meg előttem a magazinját. – Keress valaki mást.

- Tolonganak a jelentkezők – bólintottam helyeslően, majd kikaptam a kezéből az olvasnivalót és gombócba gyűrve az ajtó melletti kukába hajítottam. Kellett valami, bármi, ami összpontosítást igényel és elolvasztja a fejemben gyarapodó hó gombócot. – Úgy látszik az újság nem kíváncsi rád – vontam meg a vállam. – Szóval hajlandó vagy kiállni ellenem?

Emily dühösen elcsörtetett mellettem, olyan hangosan lépkedett, hogy majdnem jobban zengett tőle a szoba, mint Shane főnökösködő, kiborulok-a-világra-mert-nekem-szabad hangjától szokott.

- Hagyjál már békén a hülyeségeiddel, azt se tudom, hogyan kell játszani azt a szart! – fordult hátra tüzesen, felemelt kezekkel . A hangjára még Laorux és Gerald is elhallgattak és néhány másodpercig megtiszteltek a figyelmükkel, de aztán újra szóváltásba elegyedtek, ahogy Emily elkezdett a kukában kotorászni.

- Egyetlen kör, Emily – sétáltam oda a táblához, hogy elvegyem a játékhoz szükséges apró nyilakat. – Nézd, hamarabb szabadulsz. – Elcaplattam mellé, és kinyújtottam felé a markom.

- Nem fogsz békén hagyni, ugye? – nézett rám mérgesen. Megráztam a fejem, mire ő kivett a kezemből három dobóeszközt. Szembeállt a táblával, én meg leutánoztam a mozdulatát.

- Csak dobd a közepébe a nyilat, nem nagy ördöngösség – mondtam, kiegészítve az eddigi hiányos ismereteit a játékról, de nem értékelte a segítőkészségemet. 

A szemét forgatta, aztán kemény koncentrációval elhajította az egyik nyilat, ami a céltábla szélső határán landolt, nem elég jó helyen ahhoz, hogy sok pontot szerezzen. Figyeltem, ahogy a nyíl vége célba ér, és épp amikor a tű hegye belefúródott a műanyag borításba rezegni kezdett a zsebem. Emily kezébe nyomtam a nyilaim többségét, hogy hozzáférjek a telefonomhoz, miközben az imént szerzett előnyömön vigyorogva elfordítottam a tekintetem az ellenfelemről. Előhalásztam a telefonom, és végighúztam az ujjamat a képernyőn, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Halló? – szóltam bele, becélozva a céltábla közepét. Nem veszíthettem a feladatomra szánt figyelemből, pontos precizitást igényelt a dobás, még akkor is, ha Emily nevetségesen könnyű ellenfélnek ígérkezett. 

A telefon süket volt, majdnem egy fél percig, ami mégiscsak magára vonta jóval nagyobb részét a figyelmemnek, mint azt szabadott volna. –  Ki az? Van ott valaki? 

Már épp megfogalmaztam a fejemben, hogy elhajítom a lassan a kezemhez ragadt nyilat, aztán mára kikapcsolom a mobilom, hogy ne zaklassanak telefonbetyárok, amikor a vonal másik végén végre úgy gondolták, hogy a hangjukkal is részt kívánnak venni a beszélgetésben.

- Én vagyok – érkezett a válasz a kérdésemre. Ahogy meghallottam a hangot elhajítottam, ami a kezemben volt. Mozdulatlanul álltam, és vártam a folytatást, aztán az újabb néma csend után megkérdőjeleztem, hogy tényleg jól hallottam-e, ámbár biztosra tudtam, ebben nem tévedhetek.

- Fantasztikus dobás, seggfej – emelte égnek a tekintetét Emily, látva a szobanövények között landolt fém nyilat, és hanyagul arrább billegett, miután lepontozta a teljesítményemet. Csak néztem, ahogy ott hagy, aztán Geraldékra sandítottam, de ők sem törődtek velem az átlagnál jobban, így nem keltettem feltűnést.

- Ööö, igen hogyne tudnám – feleltem a telefonnak, és az ajtó felé vettem az irányt, hogy eltűnhessek. – Egy pillanat és utánanézek, hátha a szobámban hagytam.

- Micsoda? Még nem is mondtam semmit! 

Kiléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy biztosan elszigetelődjek. – Mi a gond, Ashley? – nevettem fel keserűen, épp olyan halkan, hogy senki se hallhasson meg. Közben Shane szokásos falrengető hangja is felharsant az emeleten, ami nyilvánvalóvá tette számomra, hogy a mai nap sem lesz különb a többinél. Elindultam a hosszú folyosón, hogy távolabb kerüljek a többiektől, miközben a fentről szóló ricsaj a dobhártyámban lüktetett. Ashley hangját is elnyomták a falakon átszűrődő zajok, de azért még meghallottam a kérését.

- Kellene a segítséged – mondta idegesen, mire akaratlanul is felfelé kanyarodott a szám a legutóbbi találkozásunk emlékeit felidézve. Azóta is éreztem az arcomon ejtett seb fájdalmát, még a beszélgetésünk mondatai is a fülemben csengtek.

- Azt hittem neked nem kell segítség – lépkedtem fel a kihalt folyosók lépcsőin a szobám felé. Csukott szemmel is tudtam már az irányt; lépcső, jobbra, jobbra, lépcső, fel – nem nehéz megjegyezni. Ashley a vonal másik végén mordult egyet és néhány másodpercre elhallgatott a telefonban, én meg kihasználva az alkalmat folytattam tovább: - Csak nem beleköptek a Szövetség levesébe? – Nyilvánvaló volt, hogy valaminek történnie kellett, különben előbb hívja fel a halott apját, mint hogy nekem telefonáljon. – Vagy elfelejtettétek megsózni a csirkét? Esetleg a desszert nem passzolt a főfogáshoz?

- Örülök, hogy jól szórakozol, de most erre nincs idő! Segítesz vagy sem? – rivallt rám bosszankodva.

Befordultam egy újabb folyosón, jobbra, miközben Shane hangszíne egyre hátborzongatóbbá vált, főleg úgy, hogy épp hozzá közeledtem. Kezdtem kapizsgálni a két vezető idegessége közötti párhuzamot.

- Miben kéne segítenem? – kérdeztem morfondírozva, miközben megálltam Shane dolgozószobájához vezető folyosó sarkán. Nem volt kockázat, mivel mással volt elfoglalva, amibe nagy valószínűséggel én magam is éppen most mosódtam bele.

- Baj van.

Felhorkantam. – Sejtettem. Mi más venne rá, hogy telefonálj.

- Nem vagyunk puszi pajtások, még jó, hogy nem telefonálgatok csak úgy!

- Hát, ami azt illeti… - dőltem neki a falnak magamban mulatva. – Mindegy. Ha jól veszem ki a szavaidból, szükséged van rám. - Shane ordibáló hangja felerősödött, majd hirtelen elhallgatott, hogy aztán kétszer olyan hangosan tudja üvölteni az embereinek szánt fejmosós maszlagot. – Miért?

- Az Ősök könyve eltűnt! És tudom, hogy nálatok van, ne is próbáld meg tagadni! Mindent tudok, azt is, hogy Shane húgát beépített emberként használtátok fel. 

- Igen.

- Igen?! – Hallottam, hogy megremeg a hangja. – Csak így egyszerűen igen? Hogy voltál képes… - Csend lett. -  Semmi! Inkább nem is mondok semmit – fújt hangosan. – Most azonnal hozzátok vissza a könyvet ahová való, különben… - A hangja egyre inkább felfokozottabb lett, amikor a szavába vágtam.

- Különben? Különben mi lesz? Megversz? – nevettem.

- Látom a jövődet, Burn, és sötét, sötétebb, mint maga a pokol! – Szinte bevillant előttem a kép, ahogy összehúzott szemekkel, a telefont tartva fenyeget.

Közben ismét útnak indultam, hogy közelebb kerüljek Shane irodájához hátha össze tudom rakni a puzzle-t, amikor éppen nyílt az ajtaja. Rémületemben kinyomtam a telefont, és amikor Trixie és Adam kijöttek bentről, óvatosan bekukkantottam. Shane arca gondterhelt volt, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, amikor rám pillantott, de épp csak egy másodpercre kaptam el a tekintetét, mert Trixie ezután újra becsapta az ajtót, ezzel láthatatlanná téve a vezetőt.

- Jobban jársz, ha elhúzol – vetette oda nekem Trixie, ahogy Adammel együtt elsétáltak mellettem.

Talán még hallgattam is volna rájuk, ha nem akartam volna annyira megtudni mi az oka, hogy Shane is hisztizik, így ahelyett hogy elmozdultam volna, felnyitottam a híváslistát.

- Nincs nálunk a könyv – közöltem köszönés helyett, és hallgattam a dolgozószobában repdeső íróasztal, székek, és apró tárgyak falhoz verődésének zaját.

A beszédet megelőző néma csend ezúttal sem maradt el, de aztán megjött a beszélgetőpartnerem hangja. – Hogy érted, hogy nincs nálatok a könyv? – kérdezett vissza.

- Őrjöng. Akkor szokott, ha valami nem úgy sül el, ahogy szerette volna – válaszoltam egyszerűen. - Nem nehéz levonni ezt a következtetést.

- Márpedig biztos, hogy a G.L. rabolta el, erre mérget vehetsz! Ne hazudozz nekem!

- Információt kértél, megkaptad. Arról én nem tehetek, hogy nem hiszed el.

Még egy szék a földre zuhant, és már vártam a következőt, de újabb szobarombolási kísérlet helyett a főnökünk csatakiáltásra emlékeztető hangja szűrődött át a falakon.

- Várj egy percet – tartottam el magamtól a telefont, hogy tisztán hallhassam Shane beszédét, de a „megvan” „mégsem vesztünk el” és a „megfizetnek” szavakon kivételével csak szaggatott mormogást hallottam, illetve… valamiféle borítékot is említett mellé. – Újabb információ – tettem vissza a fülemhez a mobilt, mielőtt gondolkoztam volna azon, mit teszek. – Úgy tűnik, még sincs lezárva a dolog. Van nála valamilyen boríték.

~Debora~

*Adam*

Komor léptekkel ballagtam a folyosókon, átkozva a balszerencsémet. Mintha el lennék átkozva, s az lenne a végzetem, hogy harcaimba bukjam szüntelen. Idegőrlő volt, s nem mellesleg pocsék életbiztosítás. 

Ökölbe szorult kezemmel keményet csaptam a falra, ahogy befordultam a sarkon, és lekocogtam a lépcsőn. Fekete sapkámat a farmzsebembe gyűrtem, és a pulcsim ujját is feltűrtem már, mikor beléptem a szobába, ami az Erődben egyfajta társalgóként funkcionált, bár ez elég erős kifejezés rá. Inkább úgy mondom, hogy itt szoktunk lazulni, bár manapság a lazulás is pattanásig feszült idegekkel ment, várva Shane újabb düh kitörését. 

A helységben ott volt majd nem a teljes csapat, ami két dolgot jelenthetett ezen a kései órán: Vagy kóros álmatlanság gyötri az egybegyűlteket, vagy mindenki arra várt vajon ezt is elbaszom-e. Megkapták a választ. 

Összehúzott szemmel vetettem magam az egyik fotelbe, nem messze Emily-től aki egy összegyűrődött újságot lapozgatott morogva. 

- Hallottuk megint gond volt - jegyezte meg kárörvendő mosollyal Laorux keresztbe font karral hátradőlvén a székén. - Ezúttal mit szúrtál el?

- Semmit - vakkantottam haragosan. 

Lao szemöldöke a homloka közepéig szaladt, de mielőtt válaszolhatott volna Emily szólt közbe. - Pedig úgy hallottuk Shane megint dühöng. Ide is lehallatszott. 

- És őt ismerve ez miért is meglepő?

Emily elgondolkodva emelte fel a tekintetét, majd hümmögve bólintott. - Igaz, mostanában kész idegroncs. 

Elhúztam a számat az enyhe kifejezés hallatán, és arra gondoltam, hogy Shane nem idegroncs, hanem egy kibaszott zsarnok, legalábbis mostanában. Általában egyet értettem vele, és a terveivel sem volt bajom, de a módszerei nem mindig nyerték el a tetszésem. Pláne akkor nem mikor rajtam csattan az a bizonyos ostor. 

- Mellesleg igaz, hogy Shane húga is itt van? - állt fel Laorux a székéből. 

Gerald megelőzött a válasszal. - Igaz. 

- Remek - húzta el a száját a lány. - Nem csípem. 

- Az érzés kölcsönös - csattant a válasz az ajtóból, miközben Trixie belépett. Úgy sétált keresztül a szobán, mintha az övé lenne a világ. Úgy tűnik ez családi vonás. 

A fotel karfájára pakolva a karom ráhajtottam a fejem, a lábam hosszan előre nyújtottam. Kezdődhet a műsor. 

Csalódnom kellett. Trixie nem igazán figyelt Laoruxra, sőt valósággal semmibe vette a lány mondandóját - biztos Shane-től tanulta ezt is -, ami egyébként kiváló taktika volt ha a cél az lett volna, hogy még jobban felhúzza. 

- Még mindig beszélsz - fordult Trixie fáradtan Lao felé. - Ne tedd! Megfájdul tőled a fejem. 

- Fáj a fejed? - ugrott fel Gerald a székéből azonnal. Felhúztam az egyik szemöldököm, és a tekintetem összevillant Emily érdeklődő pillantásával. Gerald Trixie mellé lépett és a keze bizalmasan simult a lány vállára. 

- Lüktet. 

- Talán egy kis friss levegő jót tenne. Gyere elkísérlek - ajánlkozott buzgón, azzal kivezette a lányt a teremből.

- Ez meg mi a franc volt? - nézett utánuk Laorux. 

- Fogalmam sincs. - Felálltam, és ásítva nyújtózkodtam. - Elteszem magam holnapra. 

Nem törődve a lányok kérdéseivel, kiléptem az ajtón, és nekivágtam a kihalt folyósokhoz. A szobám a harmadikon volt, ráadásul az Erőd másik szárnyában, így általában beletelt egy kis időbe, és Shane irodája előtt is el kellett haladnom. Megtorpantam, és vissza arcot csinálva a konyha felé mentem, majd ott föl a régi cseléd lépcsőn. Próbáltam minél kevesebbszer az útjába kerülni érthető okokból. Nem nevezném ezt félelemnek, inkább elővigyázatosságnak. 

Még túl élénken élt a képzeletemben az a pár nap, amit Shane a kínzásommal töltött. Egyetlen apró hiba volt, amiért kamatostul fizettem meg. Mindig is tudtam, hogy Shane nem a könyörületességéről híres, hiszen gyerekkora óta ismertem, de az ahogy velem bánt... Ilyen szintű brutalitást még én sem képzeltem volna tőle, pedig aztán én igazán nem vagyok finnyás, ha kínzásról van szó. Nem túlzok ha azt mondom, hogy örömmel fogadtam volna a halált. Neki más elképzelései voltak.

Összerándult az arcom, mikor a combomba belenyilallt a fájdalom, ahogy felfelé iparkodtam a lépcsőn, s ösztönösen nyúltam oda, hogy megdörzsöljem, holott a zseb már rég begyógyult. Fantom fájdalom. Időről időre, általában persze a legkellemetlenebb pillanatokban jött elő, és újra idézte az a borzalmas pillanatot, mikor Shane dühében az steril fém asztalhoz láncolt. Nem sokkal később már a saját vérem áztatott, ami aztán szépen lecsepegett a fémlap szélén pocsolyába gyűlve alatta, míg a várban visszhangot vertek fájdalmas kiáltásaim, és kétségbeesett könyörgésem. Gyűlöltem azért mert megalázott, de szerettem élni a pokolba is! Így hallgattam, és tettem a dolgom.

Belökve a szobám ajtaját, épp csak annyi időre torpantam meg amíg lerugdaltam a cipőmet, és az ágy felé menet lehajítottam a pólóm, majd hosszában végigdőltem az ágyon, és behunytam a szemem. Szinte abban a pillanatba, ahogy a fejem a párna finom anyagát érintette elaludtam. 

Úgy éreztem, magam mintha nem is aludtam volna semmit, és az óra világító számlapjára tekintve majdhogynem be is igazodott a gyanúm. Két óra telt el azóta mióta ágyba dőltem, most hajnali ötkor valaki mégis az ajtómat verte két ököllel.

- Adam, esküszöm, ha nem nyitod ki betöröm az istenverte ajtót! - hallatszott a túloldalról Shane ingerült hangja, mire káromkodva feltápászkodtam, és kómás fejjel ajtót nyitottam. 

- Ideje volt már - förmedt rám. - Szedd össze magad, meló van. 

Felnyögtem. - Máris? Szinte most értünk vissza. 

- Igen Adam már is. - Megemelkedett a szemöldöke, ahogy végig mért. - Talán kifogásod van ellene? 

- A világon semmi főnök - szalutáltam gúnyosan. Tudtam, hogy vékony jégen táncolok, de két óra alvás után nem érdekelt. 

- Trixie a garázsban vár.

- Minek? - szóltam távolodó háta után, mire villámló tekintettel vissza fordult. 

- Ideje lenne felfogni, hogy én nem a haverod vagyok Greenfield, hanem a főnököd. Talán szeretnél egy újabb kis kirándulást az alaksorba? 

Vonallá préseltem az ajkam a kínzás puszta említésére is, és megráztam a fejem. 

- Máris megyek. 

Shane nem szólt, csak elégedetten bólintott, majd távozott, én meg becsaptam az ajtót, és a fának dőltem. 

Az életem kezdett egy hullámvasútra hasonlítani. A gond csak az volt, hogy bekötött szemmel ültem rajta, és nem tudtam mikor jön a fent és a lent.

~Alathea~