Sziasztok!
Megérkeztünk a következő résszel! Ugyan óraátállítás volt (reméljük mindenki tudja, ha eddig nem, most már biztos :D) mi azért tartjuk a 11 órához magunkat, így valóban, egy órával többet kellett most várnotok, de azért bízunk benne, hogy nem hiába!
Egy ideje már láthatjátok kinn a blogon a 2. évadra vonatkozó szavazást, még pedig azért, mert az 1. évadnak hamarosan vége lesz... Még van hátra egy-két nagyobb esemény ebben az évadban is, nem kell azt gondolni hogy már semmi sem fog történni, de tény, hogy nem sok van hátra!
És épp ennek örömére hamarosan még több meglepetéssel kedveskedünk nektek! Köszönjük, hogy ilyen sokat feliratkoztatok, illetve hogy szavaztok, nem győzzük megköszönni, hogy velünk tartotok!
De egy szó, mint száz, jöjjön végre a rész! A szokásos helyen, a további bejegyzések alatt megtaláljátok.
Jó olvasást!
*Ashley*
- Él még?
April kétségbeesett sikkantása a bennem lévő megjátszott nyugalom utolsó darabkáit is kiirtotta, ahogy őt néztem, éreztem, hogy a testemen végigfut a pánik. Jason előttünk feküdt a földön vérbe fagyva, egy csomó másik áldozattal együtt, akik életüket áldozták ezért a csatáért. Sokan megsérültek, de sajnos a veszteségünk sem volt kevésbé számottevő. Miután a G.L. csúfos, bár April volt barátjának köszönhetően nem hagyományos vereséget szenvedett, elhagyták a tisztást, magunkra hagyva minket a sűrű erdővel körbekerített mezőn. Elsődleges feladatomnak tekintettem, hogy túlélők után kutassak, de a jelenlegi esetben nem tudtam eldönteni mivel van dolgom.
- Nem tudom, April, nem néz ki jól – guggoltam le remegve a fűben térdelő húgom mellé. – Nagyon, nagyon nem néz ki jól. Nem lesz semmi baj, mindjárt hozok segítséget.
Felálltam és körülpásztáztam a tisztást Cameront keresve, de mindenhol csak lábadozó alakokat láttam, akik szintén segítségre szorultak. A kevésbé súlyos sérülést szenvedett Szövetségesek komolyan megsebesült társaikat támogatták, és együtt poroszkáltak a kocsik felé. A második ellenőrzés alkalmával végre észrevettem a gyógyítónkat Kassia és Alex vállára támaszkodva, és ez a kép jócskán közrejátszott abban, hogy még jobban eluralkodott rajtam a félelem.
- Cameron, jól vagy? – futottam oda hozzá rémülten. – Tudsz mozogni?
- Megvagyok – nyögte fájó hangon – csak egy kisebb horzsolás itt – mutatott a bordája alá.
- Rendben, rendben – karoltam belé óvatosan, hogy nehogy a mostaninál is nagyobb fájdalmat okozzak neki. – Tudom Cam, hogy nem vagy a legjobb állapotban, de ezt muszáj látnod. – Elbotorkáltunk a helyéről el sem mozduló Aprilhez és a mellette fekvő, továbbra is halottnak látszó Jason mellkasához segítettem a Menedék orvosát.
April felpillantott az aggodalmas transzból, amibe esett, és egy kis remény csillant a szemében, amikor meglátta Cameront.
- Cameron, mentsd meg, kérlek! Segíts rajta valahogy, nem hallhat meg! – zokogta, a gyógyítónk karját rángatva.
- Megnézem, mit tehetek – szisszent fel Cam a karjába nyilalló fájdalomtól, és letérdelt April és Jason közé.
- Ne haragudj – szipogta April, ahogy rájött, hogy Cameron sincs a plázákba kiállítható állapotban, és visszanyelte a könnyeit.
Nagyon méltányoltam Cameron kitartását, és erős jellemét, de tartottam tőle, hogy bizonyos helyzetekben még az ő különleges képességei sem hatnak eléggé. Gyengéden Jason nagy tátongó sebe fölé helyezte a kezét, és a homlokán gyöngyöző izzadságcseppekből ítélve megpróbálkozott a lehetetlennel.
- Jason! – April hangszíne örömtelibbé vált, amikor a fiú megmozdította az egyik kezét, az újraéledésének lehetősége pedig még engem is melléjük kényszerített a földre.
- Nem halt meg – szólalt meg Cameron erősen koncentrálva – csak majdnem. De nagyon labilis a helyzet – tette hozzá.
- Vissza kell vinnünk – ragadta meg April Jason kezét, mintha fel akarná őt húzni a földről a maga 50 kilójával. – Vigyük vissza a Menedékbe, itt csak jobban megsérülhet!
- Ne mozdítsd meg! - Cameron erélyes hangon kiáltott fel összpontosítása közben. – Ha megmozdítod, meghal!
April nyomban visszahúzódott és egy pillanatra el is engedte Jason kezét, amit aztán ismét megragadott, ahogy az orvos újra elcsendesedett.
Jason felnyögött, és hála az égnek elkezdett látható életjeleket is mutatni. Mocorgott.
- Csssss, minden rendben lesz – simogatta April a homlokát finoman, miközben Cameron se tekintetét se tenyerét nem mozdította a szerzett sebről.
- Magához tért – mondtam élettelibb hangon.
Jason tekintete először a húgomra, aztán rám, végül pedig Cameronra villant, aki most először szakította meg a kézfejével a szemkontaktust.
- Egyelőre ennyit tudtam tenni - motyogott kimerülten. – Most már túléli.
A vállára tettem a kezemet, és felálltam mellőlük. – Rendben, menjünk vissza a menedékbe, és lássunk el mindenkit szakszerűen. Gyertek velem. – Megfogtam April kezét, de amikor magammal akartam húzni, hogy a kocsikhoz menjünk Jason számára valami lepedőt keresni, amibe bebugyolálhatjuk, visszarántott.
- Megint elájult! – pánikolt.
- Nem lesz gond – zihálta Cameron, miközben feltápászkodott – de minél előbb nyugalmas helyre kellene helyezni.
Bólintottam, bár nem vagyok biztos benne, hogy bárki is látta, majd bizakodón a kocsikhoz siettem, hátrahagyva a többieket, hogy előkészítsem a sebesülteknek a terepet.
Nem sokra rá, már mindenki a járművekben volt, és a Menedék épülete felé tartottunk, remélve, hogy lesz elég lábadozók számára fenntartott helyiség. Jason a hátsó ülésen, fejét April combjaira fektetve utazott, kitúrva a kocsiból néhány szövetségi társamat. Egyetlen, már viszonylag nyugodt állapotban lévő emberként próbáltam nem göröngyös utakon vezetni az autót, hogy a sérültek számára megkönnyítsem a haza utat, de nem mindig tudtam kikerülni az elém került buckákat. Amikor a Menedékbe értünk a kapuban állva ügyeltem rá, hogy minden segítségre szoruló bajtársam mellé jusson egy hozzá kirendelt ápoló. Amíg a gyengélkedő embereket figyeltem, akaratlanul is eszembe jutott Shane gárdája, és eltűnődtem azon, vajon mi történhet e pillanatban velük. Pontosabban, hogy egyetlen emberrel mi történhet. Azóta, amióta megvágtam most jutott először eszembe Conlan és teljes szívből reméltem, hogy nem ejtettem rajta mély vágást. A következő eszement gondolatom pedig az volt, hogy remélem Shane se ejt rajta gyógyíthatatlan sebet. Ismerve Shane mentalitását nem vettem volna rá mérget, hogy bármi is marad az Erődből reggelre, a világrengető dührohamait elszenvedő embereiről nem is beszélve. Bíztam benne, hogy ő nem lesz köztük. Még akkor is, ha tudtam, hogy megtámadta Aprilt és hogy ezért meg kellett volna ölnöm.
Egy idióta vagyok.
- Bevisszük a gyengélkedőbe, Ashley, oké? – Alex segélykérő hangja zökkentett vissza a jelenbe. Helyeslően bólintottam, és néztem, ahogy Jason élettelen testét Rickkel karöltve becipelik az épületbe. Őket szorosan April követte, aki folyamatosan ügyelt az egykori megmentője ébrenléti állapotára, aztán meg a többiek következtek. Kígyózó sorok gyűltek össze a Menedék előtt ellátásra, vagy egyáltalán bejutásra várakozva, miközben én mellettük magamat a karjaimmal átölelve vacogtam. Nem tudom, hogy hideg volt-e, vagy pedig az egész napnyi rémület terhe lett úrrá rajtam, de azt igen, hogy mialatt a hosszú embersereget kémlelve ácsorogtam csak egyetlen dolog járt a fejemben: Ápolók, orvosok ide, különleges képességek oda, az én szívemet már sosem tudják meggyógyítani.
Egy idióta vagyok.
~Debora~
*Jason*
A kocsi csak úgy falta a kilométereket, ahogy vasárnap este haza felé tartottunk a stadionból. A nap már átadta helyét a holdnak, mely most királyként trónolt az égen, körülvéve alattvalóival, a csillagokkal.
Elgondolkodva fontam keresztbe a karom, ahogy a mellettünk elsuhanó tájat néztem, mígnem egy kedves hang vissza nem rántott a valóságba.
- Kösd be magad Jas!
- Nyugi Jasmine - vigyorogtam a húgomra a visszapillantóban, de nem viszonozta a gesztust csak szigorúan rám meredt nagy zöld szemeivel. Megcsóváltam a fejem, de az övért nyúltam. Sosem tudtam ellentmondani neki semmiben, és ezt ki is használta gyakran. Apánk a kormány mögül mosolyogva figyelt minket, aztán meg rajtam nevetett mikor nem bírtam bekapcsolni azt a vackot.
- Segítsek? - hajolt előre Jasmine a két ülés között nevetve, mire grimaszolva, finoman a kezére csaptam.
Akkor hallottam meg a sikolyt, mely úgy tűnt egyenesen előlünk jön. Kivert a hideg veríték, az idegeim pattanásig feszültek, ahogy felkapva a fejem a kormány felé nyúltam. Félre rántottam, mert biztos voltam benne, hogy valaki van előttünk.
A kocsi a szalagkorlátnak csapódott, és az oldalára dőlt. A szélvédő apró szilánkjai, mint frissítő zápor szóródtak szerte szét, én pedig kirepültem rajta egyenesen a sötét aszfaltra. A sokktól és a szervezetemben áramló adrenalintól nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem, hogy megsérültem volna, így felemeltem a fejem, és még épp láttam, ahogy az autónk pördülvén még egyet, átfordult a szalagkorláton és a szakadékba zuhan.
Kétségbe esett kiáltás szakadt fel a torkomból, ahogy tehetetlenül néztem, miként nyeli el az éjszaka a kocsit melyben a családom ült.
Hangokat hallottam. Veszekedtek. Nem értettem pontosan miről is van szó, de a nevem többször is elhangzott, így arra gondoltam, hogy biztos miattam. Nem tetszett. Az meg főleg nem, hogy nem bírtam kinyitni a szemem, mintha ólomból lett volna, és bárhogy erőlködtem nem ment. A rohadt életbe is.
- Vissza kell vinnünk! - kiáltott egy éles hang, és éreztem, hogy egy kéz fonódik a kezem köré. Finom ujjak simogattak, én pedig próbáltam rájönni kihez is tartozhat. Ismerős volt. Nagyon is, de a fejem olyan volt, mint egy átkozott szita, amin minden kifolyik. Nem voltam képes koncentrálni.
Dühödt, kétségbeesett kiáltásom visszhangot verve a szikla falakon szált az éjszakában, ahogy négykézláb ahhoz a ponthoz kúsztam ahol a kocsi eltűnt a szemem elől. Könnyeim patakként eredtek el a szememből, ahogy azt néztem, hogy csapnak fel a lángok a törmelékekből, elemésztve mindent, ami eddig fontos volt nekem.
A sötétség egyre jobban hívogatott, mint álmomban, arra csábított, hogy engedjem át magam neki, majd ő megoldja minden problémám. Csakhogy az nem álom volt. A testem görcsbe rándult, mind az emlékezés fájdalma miatt, mind attól, hogy valaki megmozdította a testem. Akaratlanul is felnyögtem, mert megéreztem a fájdalmat. Mintha tüzes kéz markolta volna az oldalam. Újra felszisszentem, és azt hiszem mocorogtam is, mert a következő pillanatban egy hűvös kéz simult a homlokomra.
- Csssss, minden rendben lesz.
A kéz mi eddig a kezem szorította most a hajam simogatta gyengéden, nekem pedig minden eszembe jutott. Shane, az Erőd, a kiképzés, a végeláthatatlan edzések. Aztán lassan eszembe jutott a Menedékben töltött időm - és a csata.
April.
Ő volt az aki síros hangon csitítgatott, és a hajam simogatta.
Összeszedve minden erőmet kinyitottam a szeme, és az első, amit megláttam az ő arca volt, ahogy aggódva fölém hajolt.
- Magához tért - jegyezte meg egy másik ismerős hang, April mellett, mire a tekintetem rávillant Ashley-re, majd a másik oldalon zihálva térdelő Cameronra, aki az oldalam fölött a seben tartotta a kezét. A perzselő hőség, amit éreztem az ő kezéből áradt.
- Egyelőre ennyit tudtam tenni - szólalt meg kimerülten. - Most már túléli.
- Rendben, men... - Nem hallottam mi volt a mondat folytatása, mert ismét magába zárt a sötétség.
A kórházban feküdve egy dolog járt csak a fejemben. Az, hogy ez az egész az én hibám. Én öltem meg őket, és ezt képtelen voltam megbocsátani magamnak. Sosem leszek képes rá. A nővérek és orvosok ki be járkáltak a szobámban, kérdezgették jól vagyok, nem fáj-e semmi, vagy nem-e szeretnék valamit, de képtelen voltam válaszolni. Semmit sem akartam, csak azt, hogy visszakapjam a családom. Ezenkívül nem érdekelt már semmi. A szívem helyén, mintha egy fekete lyuk tátongott volna, amit egy jeges kéz markolt össze, minden alkalommal mikor álmatlanul forgolódva azon gondolkodtam mit tettem tönkre.
Kinyitottam a szemem, és hunyorogva próbáltam koncentrálni a környezetemre. Egy kocsiban voltam, és hirtelen elöntött a megkönnyebbülés, hogy valóban csak álmodtam, de valami nem stimmelt. Ez az autó más volt, mint az ott évekkel ezelőtt.
- Jason, hallasz engem? - suttogott egy édes hang a fülembe, én pedig oldalra fordulva megállapítottam, hogy a Szövetség egyik terepjárójának hátsó ülésén fekszem, a fejem pedig April lábán pihen. Óvatosan bólintottam, de nem kellett volna, mert erre az apró mozdulatra is pokoli kín vágtatott végig meggyötört testemen. Éreztem, hogy April teste megfeszül alattam, mire próbáltam eltüntetni a fájdalom legkisebb árulkodó jelét is az arcomról. Elegen szenvedtek már miattam.
- Visszaviszünk a Menedékbe oké? - Elsimított egy kósza barna tincset a homlokomról, miközben megnyugtató hangon tovább beszélt hozzám, mindenféle ostobaságról, de olyan jól esett hallgatni a hangját. Emlékszem mielőtt újból elnyelt volna az árnyékvilág, arra gondoltam, hogy ha már egyszer meg kell halnom akkor az ő hangját hallva szeretnék átlépni a túlvilágra.
- A lába teljesen rendbe jött - közölte az orvosom a papírjait lapozgatva, mire üres tekintettel bólintottam csupán. A kórházi ágyam szélén ültem teljesen felöltözve, arra várva, hogy hat hét után végre kiengedjenek. Bár, hogy mi lesz ezután még senki sem tudta. Főleg nem én.
Mivel kiskorú voltam még, a rendőrség a baleset után értesítette a gyámügyet, akik kijelöltek egy az otthonomtól nem messze lévő árvaházat számomra, amíg nem találnak egy befogadó családot, vagy be nem töltöm a tizennyolcat.
- Mindjárt itt lesznek magáért, addig maradjon itt rendben? - kérdezte az orvos, mire ismét bólintottam, a doki pedig elhagyta a szobát. Hallottam, ahogy léptei távolodnak az ajtótól, s mikor úgy ítéltem már elég messzire ért, felálltam. Nem szándékoztam megvárni az a bizonyos valakit, hogy elvigyen.
Ahogy lábra álltam a lábam megbicsaklott, nekem pedig az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom. Még nem szuperált tökéletesen a bokám a törés után, amit akkor szereztem, mikor kirepültem a kocsiból. Az egyik vállam is kiugrott, de szerencsére az már helyre jött ez alatt a pár hét alatt.
Szerencse... vagy inkább szerencsétlenség, hogy én túléltem?
Egy fehér szobában ébredtem, fehér ágynemű között. Rögtön a kórház képe villant be, s a szobáé ahol több mint egy hónapot töltöttem, körülnézve azonban észrevettem Aprilt, ahogy az ágy széléhez húzott széken kuporog. A fejét a takarómra hajtotta, és egyenletes légzéséből arra következtettem, hogy alszik. Elmosolyodtam a kócos vörös fürtök láttán, amik a fehér ágyat borították, majd aprólékosan felmértem a testem: A lábaim még meg voltak, ahogy a két karom is, és legnagyobb meglepetésemre használni is tudtam őket. Már a fejem sem fáj, és az oldalam is csak tompán sajgott, holott emlékeztem rá, hogy Shane alaposan megvágott. Összepréseltem a számat, ahogy a volt mesterem elleni harc felidéződött bennem, és lejátszottam azt az utolsó gunyoros pillanatot, mikor élvezettel szúrta belém a kardot.
- Héé - hallottam egy álomittas hangot. - Felébredtél. Azt hittük mér sosem térsz magadhoz - dörzsölgette a szemét.
- Meddig voltam kiütve? - kérdeztem rekedten, a torkom köszörülve, mire April egy pohár vizet emelt le az éjjeliszekrényről, és a kezembe nyomta, miután dobott bele egy szívószálat. Elhúztam a szám, de engedelmesen ajkaim közé fogtam azt a műanyag vackot, és nagy kortyokban nyeltem a hűsítő folyadékot. Kiszáradt torkom, hála imát mormolt.
- Négy napig - felelte csendesen, letéve a poharamat. - Nagyon súlyos sebet kaptál, és úgy nézett ki nem éled túl, de Camnek sikerült annyira rendbe hoznia, hogy esélyed legyen.
Lassan bólintottam, mert halványan rémlett valami.
- Viszont a sebed elfertőződött, és a lázad is felment. Hol magadnál voltál, hol nem. Aggódtam érted - nézett a szemembe komolyan nagy kék szemeivel.
- Sajná...
- Ki az a Jasmine? - A kérdése belém fojtotta a szót, és megdöbbenve néztem rá. - Beszéltél álmodban - vont vállat, kérdő tekintetemre.
Nem feleltem. Az emlékek most túl élénken éltek még bennem. Nem voltam képes beszélni róla.
Pár néma perc után April felállt, és az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze mikor megszólaltam:
- A húgom... Jasmin a húgom volt, de meghalt... Én öltem meg.
~Alathea~
*Rick*
A visszaút a Menedékbe gyorsan és csendben telt. Senki nem volt épp beszélgetős kedvében a kocsiban, melyben maximum a sebesültek olykor-olykor felhangzó szisszenése hallatszott, mikor a sötétben akaratlanul kátyúba hajtottam. Túl élénken élt még bennünk a Könnyek Síkságának képe, mely a harc után úgy festett, mintha az apokalipszis négy lovasa száguldott volna végig rajta. Megannyi szenvedés, fájdalom és halál jutott ott ma osztályrészül nekünk, s hűen a hely nevéhez, tucatnyi könny hullott a vérben ázott földre.
- Most már rendben leszel - szólalt meg fáradt hangon Cameron, levéve a kezét Trixie combjáról. Szakadt nadrágja alatt már csak egy hegesedő seb látszott. - Később teljesen rendbe hozom, hogy ne maradjon nyoma se.
- Ne fáradj - rázta meg a fejét, én pedig lekapva róla a tekintetem a visszapillantóban, ismét az útra összpontosítottam. Már csak az kellett volna, hogy balesetet szenvedjünk. - Lesz elég dolgod, ez már meggyógyul magától is.
- Cameronnak igaza van Trix - szóltam hátra csendesen, még mindig előre felé meredve.
- Mondtam, hogy nem kell! - csattant fel, mire a kocsiban feszült csend támadt.
Kezem ráfeszült a kormányra, és csak többszöri mély nyugtató levegővétel után tekintettem hátra. Nem nézett rám, sőt egyikünkre sem, helyette összefont karral kibámult az ablakon, mintha én, Cameron, vagy Kassia ott se lennénk. Megfeszült a testem, és mindennél jobban szerettem volna megrázni, hogy térjen végre észhez, de nem ez volt a megfelelő alkalom, még nem. A sötét úton vezetve, tövig nyomtam a gázt, hogy mielőbb visszaérjünk a Menedékbe.
-Rick gyere ide segíts! - hallottam meg Alex kiáltását, mikor kiszálltunk a kocsiból. Épp Jasont iparkodott kiszedni, de egyedül nem boldogult. Felemeltem a kezem Alex felé, jelezvén, hogy egy pillanat, és megyek majd visszafordulván az autóhoz Trixie-t kerestem, de ő addigra már az ajtónál volt, és vissza sem nézve lépett be rajta. Ökölbe szorult a kezem, ahogy kételyek között, és dühösen néztem a lány után, akit mintha nem is ismertem volna. Azt hiszem ideje kerek perec rákérdezni mi az ördög baja van, mert a finom puhatolózás nem jött be.
Magamban szitkozódva sétáltam oda a másik kocsihoz, hogy segítsek Alexnek. Jasont két oldalról ragadtuk meg, aki már megint eszméletét vesztette, így majdnem kilencven kiló holt súly nehezedett a vállunkra. Életemben először átkoztam el az építészt, aki tucatnyi lépcsősorral tette megközelíthetővé a bejáratot.
- Bevisszük a gyengélkedőbe, Ashley, oké? - kérdezte Alex a vezetőnktől mikor végre valahára beléptünk az ajtón, ő pedig helyeslőn bólintott, így a kastély jobb szárnya felé vettük az irányt az ájult Jasonnel, s a mögöttünk aggodalmasan lépkedő Aprillel.
- Itt jó lesz - léptem az első ágyhoz, amit a sima fehér szobába érkezvén láttam, s Alex beleegyezőn hümmögött, miközben óvatosan az ágyra fektettük eszméletlen társunkat. - Szükség van még rám? - néztem türelmetlenül a barátomra, aki nemet intett a fejével, majd a nyomomba szegődve követett kifelé az ajtón. Hosszú folyosón siettünk visszafelé, kerülgetvén az épp akkor érkező sebesülteket, és az őket támogató társainkat.
- Próbáltál már beszélni vele? - tette fel a kérdést csendesen, én pedig szemöldök ráncolva intettem nemet a fejemmel. Nem kellett megkérdeznem kire gondol. Pontosan tudtam. - Talán ideje lenne - vont vállat, majd megütögetve a vállam, jobb felé indult vissza az előcsarnokba, míg én balra fordultam a lépcsők felé. Elhatározván, hogy megfogadva Alex tanácsát beszélek vele, ahogy akartam is, és ebben a zűrzavarban a legjobb esélyem az volt, hogy a szobájában találom. Idegesen szaporáztam meg a lépteimet, az utolsó részt már majdhogy nem futva tettem meg, csak azért, hogy az ajtaja előtt megtorpanjak. Nyugtalan voltam, mit tagadjam. Rossz érzésem volt.
Kopogás nélkül nyitottam ki az ajtót, s ahogy reméltem ott is volt. Az asztal előtt állt nekem háttal, még mindig azt a ruhát viselte, mint a harckor, csupán a cipőjét rúgta az egyik sarokba, és a kabátját vette le. Egy koszos borítékot forgatott elgondolkodva a kezében, de ahogy meghallotta, hogy nyílik az ajtó az egyik fiókba lökte, majd becsapta azt.
Felhúzott szemöldökkel néztem a rá mikor felém fordult, de dacosan felszeget állából tudtam, hogy nem fogja megmagyarázni.
- Beszélnünk kell - mondtam lassan, becsukván magam mögött az ajtót.
~Alathea~
*Trixie*
- Beszélnünk kell - nézett a szemembe, behajtva az ajtót, majd a hajába túrva közelebb lépett hozzám. Bólintottam, és lazának szánt léptekkel, - amin elégé rontott az enyhe sántítás - az ágyhoz mentem, és letelepedtem a szélére. Nem igazán törődtem vele, hogy csupa mocsok vagyok, és nem mellesleg majdhogy nem úszom a vérben. Szép, makulátlan ágyam valószínűleg ezer szitkot zúdított volna rám, ha képes volna beszélni. Rick követte a példám, és mellettem ereszkedett a takaróra, majd előre dőlvén könyökkel a térdére támaszkodott, úgy nézett fel rám. Láttam rajta, hogy zaklatott, és biztos voltam benne, hogy ez nem az este eseményei miatt van, habár kétségtelen, hogy az is benne volt a pakliban. Inkább miattam, ha tippelnem kellett volna, s ettől én is nyugtalan lettem. Feszülten mocorogtam az ágyon, egyik lábam magam alá húzva birizgáltam a vállamra logó copfomat, ő pedig, mint egy sas követte minden mozdulatom.
- Mostanában - kezdte halk hangon - nem vagy önmagad.
- Ez hülyeség - vágtam közbe nyersebben, mint akartam.
- Komolyan azt mondod, csak képzelődőm? - egyenesedett ki, keményen a szemembe nézve. - Vagy, hogy a többiek is mind képzelődnek, mert nem csak nekem tűnt fel Trixie.
Makacsul hallgattam, és az ölemben összekulcsolt kezeimet bámultam. Igaza volt, de nem mondhattam el neki. Senkinek sem.
- Nézd, kicsim - kezdte jóval lágyabb hangon, a kezemért nyúlva, de elhúztam mielőtt hozzáérhetett volna. - Ha van valami baj - folytatta engem fixírozva, kissé zavartan. - Tudod, hogy nek...
- Semmi bajom - szakítottam félbe. - Az utóbbi pár hét elég stresszes volt oké? Most már vége.
- Biztos, hogy csak ennyi?
- Teljesen - vágtam rá, bár nem úgy tűnt, hogy meggyőztem az igazamról. Egy darabig csak méregetett összehúzott szürkészöld tekintetével, majd megadón bólintott, annak jeléül, hogy most beéri ennyivel. Megkönnyebbültem, hogy vége a vitának, de mikor közelebb csúszott hozzám az ágyon, és átölelt, úgy ugrottam fel, mint akibe kígyó mart.
- Ezt hívod te semminek? - állt fel ő is, s láttam rajta, hogy megbántódott.
- Még két órája sincs, hogy vége a harcnak! - csattantam fel, és az asztalhoz lépvén elkezdtem rá leszórogatni a nálam lévő fegyvereket. - Nem vagyok épp romantikus hangulatban.
Az utolsó szavakat gúnyosan ejtettem ki a számon, egy bizonyos dologra gondolva, és abból, ahogy dühösen maga felé fordított, neki is az jutott eszébe.
- Mégis mit képzelsz te rólam? - meredt rám kétségbeesett tekintettel. - Épp arra gondoltam, hogy ez után az éjszaka után biztos jól esne egy ölelés, de úgy látszik tévedtem. Mellesleg mióta nem bírod elviselni az érintésem, hmm? Ha nem csal az emlékezetem nem is olyan rég, még könyörögtél, hogy érjek hozzád. - Ahogy beszélt, közelebb lépett, míg a testünk már szinte teljesen a másikéhoz nem tapadt.
Míg hallgattam egyre dühösebb, és dühösebb lettem, és ahogy elnéztem az előttem álló szőke fiút, úgy látszott ő is így van vele.
- Tudod mire van szükségem? - léptem hátra egyet, a lehető legmesszebb kerülvén tőle, már amennyire lehetséges volt a szobában. - Arra, hogy egyedül legyek.
- Ohh remek, szóval most meg azt mondod terhedre van a társaságom. Szeretsz te engem egyáltalán? - kérdezte keserű halk hangon, mint aki már amúgy is tudja rá a választ.
- Nem beszélhetnénk ezt meg később? - néztem rá, mire úgy lépett hátra, mintha pofon vágtam volna. Az arcán tucatnyi érzelem futott át hirtelen, a hitetlenkedéstől kezdve a sértettségen át, a dühig, s végül az utóbbinál állapodott meg.
- Ne fáradj, azt hiszem mindent tisztáztunk - vetette oda kissé gúnyosan, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, majd nagy lendülettel elhagyta a szobámat, bevágva maga mögött az ajtót. Az éles csattanás végig visszhangzott a kastély ódon falai között, én pedig összerezzentem az éles hangra.
- Ne fáradj, azt hiszem mindent tisztáztunk - vetette oda kissé gúnyosan, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, majd nagy lendülettel elhagyta a szobámat, bevágva maga mögött az ajtót. Az éles csattanás végig visszhangzott a kastély ódon falai között, én pedig összerezzentem az éles hangra.
Pár percig csak álltam a szobámban, az asztal szélének dőlve, magam mellé eresztett karokkal az ajtót bámulva. Bevallom azt hittem vissza jön, de aztán úgy a tizedik eltelt perc után, feladtam. Kihúztam a fiókot, és elővettem a valaha hófehér borítékot, melyet most a vér, a kosz s az izzadság színezett meg. Lassan olvastam el a gyöngy betűkkel írt pár sort, miközben fel-le járkáltam az immár kulcsra zárt ajtóm mögött. Nem volt benne más csak egy időpont, és egyetlen mondat.
- Ez biztos csak egy kibaszott vicc - dobtam a levelet az ágyra, majd felkapván a telefonom megnyomtam az egyes gyors-hívót. Kicsengett, s míg vártam, hogy az illető felvegye, az ággyal szemközti falhoz sétáltam, és neki vetve a hátam a tövébe csúsztam.
- Kicsit elfoglalt vagyok, húgi - hallottam a vonal túl feléről, amint Shane bejelentkezett, majd a következő pillanatban elrántottam a fülemtől a mobilt.
- Ne csináld! Elég! Kérlek nee…
Mikor vonal túl felén elhalt az üvöltés, visszahelyeztem az apró fekete kütyüt a fülemhez. Tudtam ki az illető, és ennyi is elég volt, hogy újraértékeljem a dolgokat.
- Úgy tűnik tényleg nem alkalmas. Visszahívlak.
Nem vártam válaszra csak egyszerűen kinyomtam, majd magam mellé hajítottam a földre, figyelvén ahogy megcsillan az ablakon beáramló hajnali napsütésben. Úgy tűnt az események szédítő gyorsaságot vettek, s én ott álltam egyedül a forgó szél közepén.
~Alathea~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése