18. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a 18. fejezet!

*A blog hátterével, illetve néhány menüponttal még akadnak problémák, de igyekszünk az akadályokat és a kinézetet is mihamarabb orvosolni!

*Jason*

A számomra kijelölt szoba ablakain át bámultam ahogy a nap égő korongja egyre közelebb kerül a horizonthoz, s biztosan tudtam immár, hogy eljött az idő. Az idő, mikor meg kell küzdenem régi mesteremmel és társaimmal egy idegen csapat oldalán, hogy elnyerjem a szabadságom, melyre régóta vágyom.
Talán egy dologra vágytam a szabadságomon kivűl, de az, hogy valaha is megkaphatom önámítás lett volna, így próbáltam az előttem álló harcra összpontosítani, miközben gyakorlott mozdulatokkal szerelkeztem fel. Szerencsére visszakaptam a holmimat, amit akkor koboztak el, mikor Aprillel megérkeztünk azon a bizonyos tavaszi napon.
Szinte elképesztő volt, hogy azóta már hetek teltek el.  Hetek, melyeket egy ablaktalan háromszor három méteres szobába zárva töltöttem. Elfintorodtam a gondolatra, és körbe tekintettem a világos helységben, amiben épp álltam. Vagy milliószor nagyobbnak tűnt mint a cellám, s kétségtelenül tisztább is volt. A Szövetség másik oldala.
Kiterjesztettem a hallásom s végig pásztáztam az épületet, mint oly gyakran az elmúlt időben, míg rá nem találtam a személyre, kit kerestem. Egy emelettel feljebb, s pár szobával arrébb találtam rá, s ahogy kifelé indultam az ajtón, mint egy tompa háttérzaj hallgattam a locsogását. Megnyugtatott.
Tudtam, hogy hallgatózni nem szép dolog, de elzárásom idején nem igazán volt jobb elfoglaltságom mint hallgatni a Szövetség mindennapjait. Az Ő mindennapjait. Sokszor behunyt szemmel feküdtem a priccsen és próbáltam a hang alapján elképzelni mit is csinál. Vágytam rá, hogy lássam, mégis mikor meglátogatott durván elküldtem. Tartanom kellett a távolságot tőle, így volt helyes. A tilos szó úgy villogott az agyamban, mint egy hatalmas neon felirat.
- Jason!
Felkaptam a fejem a hangra, s a szám majdnem tátva maradt, ahogy megpillantottam a lépcsőfordulóban. A nagy hallgatózás közepette a lábam akaratlanul is hozzá vitt.
- Mi van rajtad? - meredtem rá elképedve, mire zavartan végigpillantott magán, s követve a tekintetét én is. Nyeltem egyet.
- Ruha.

- Te komolyan ebben akarsz jönni? - Bevallom a hangom kicsit nyersebbre sikeredett, mint az szándékomban állt, de nem tehettem róla. 
- Ne akadékoskodj, Jason, ez pont jó - lépett April mellé Ashley, s nekem csak most tűnt fel, hogy egyáltalán ő is itt van.
- Nem csoda, hogy tetszik - húztam el a számat - rajtad is bőrszerkó van - állapítottam meg, vetve rá egy gyors pillantást, hogy azon nyomban vissza is forduljak April felé. Szűk fekete nadrág volt rajta, színben passzoló felsővel és dzsekivel. Mindez persze bőrben, kiegészítve egy motoros bakanccsal, és persze fegyverekkel.
- Biztosak vagytok benne, hogy harchoz öltöztetek és nem valami motorosbárban átmulatott éjszakához?
- Tökéletesen - húzta fel April az orrát, majd Ashley-t karon fogva elsietett mellettem lefelé, én pedig legszívesebben képen töröltem volna magam. Megsértődött. Remek.
Magamban átkozódva követtem a két lányt az előcsarnokba, ahol a társaik kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek és készülődtek. Mindenkin látszott a feszültség és az aggodalom, ami úgy vélem természetes velejárója volt a helyzetnek. Az egyetlen, ami nem illet a képbe a sarokban veszekedő párocska. Az egyikük Rick volt, aki többször is tiszteletét tette fogva tartásom alatt, hol egyedül, hol Ashley-vel. A körülmények, s megismerkedésünk ellenére is úgy véltem rendes fazon. Milliószor hallottam, ahogy Aprillel edzett, vagy szimplán csak beszélgetett vele, és a kedvesség, ahogy vele bánt szimpatikussá tette. A vele szemben helyet foglaló lány személye annál meglepőbb volt, főleg a Menedék falain belül, s bár tudtam, hogy megtagadta Shane kérését, Trixie-t itt látni akkor is érdekes dolog volt. Rickkel elég elmélyült vitát folytattak, de hogy miről azt nem volt alkalmam kideríteni, mert mikor a társaság észrevette Ashley-t mind köré gyűltek, a Szövetség vezetője pedig kiadta a parancsot az indulásra.
Kicsivel kevesebb, mint egy óránk volt még a Shane által kijelölt időpontig, mikor a garázsban a kocsikba ültünk. Meggyorsítottam a lépteim, és még az előtt csúsztam a terepjáró hátsó ülésére April mellé, hogy valaki más elfoglalta volna a helyet. Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek a ruhájára tett megjegyzésem miatt, de egy meglepődött pillantásnál nem kaptam többet. Szinte azonnal az ablak felé fordult, ahogy elindultunk, s a lassan sötététségbe burkolódzó tájra függesztette tekintetét, mely szélsebesen suhant mellettünk. Elfojtottam egy mosolyt dacosan karba font kezei láttán, s azért mert láttam a suttyomban felém vetett pillantásokat, s hallottam felgyorsult pulzusának ütemes dobolását. 
- Húsz perc - szólt a vezető ülésből Alex Ashley felé, mire a szőke lány előhalászta a mobilját és tárcsázott. 
A szemem sarkából láttam, hogy April nővére felé fordult, és kíváncsi pillantásokat vett rá, majd mikor meghallotta a vonal túloldalán bejelentkező Ricket, mélyen az ülésbe süppedt. 
Tudtam mire gondol, mivel nekem is az járt a fejemben. Egy utolsó megbeszélés a harc előtt. 
- Ne feledjétek miről beszéltünk, rendben? - bámult kis Ashley a szélvédőn, miközben beszélt. - Mindenki tudja a dolgát, és hogy mi forog kockán, szóval mindent bele srácok! 
A lelkesítő hangszín személy szerint inkább elkeserített, mint lázba hozott, és ahogy körül néztem a kocsiban nem csak én voltam így vele.
- És lehetőleg egy darabban éljétek túl az estét - kiáltott Alex a telefonba, mire April felnyögött mellettem. 
- Minden oké - tartotta fel a kezeit Ashley aggódó pillantására. - Jól vagyok.
- Csak tartsd magad a tervnél és maradj mindig Alex, Cameron vagy mellettem - hallatszott a vonal túlvégéről Rick hangja, mire ingerültség lett rajtam úrrá, de hogy mi okból azt még magamnak sem vallanám be.
- Majd én vigyázok rá.
Hangomra pár perc néma csend lett a telefon mindkét oldalán. April meglepett pillantással fordult felém, s nem csak ő, de én nem törődtem velük, hanem folytattam:
- Jobban ismerem őket, mint ti. Nem csak a személyüket, de a harcmodorukat is. Velem van a legtöbb esélye.
- Nem kell a segítséged - szólt közbe élesen, ami egy kicsit meglepett. - Ugyanolyan kiképzést kaptam, mint bárki más, boldogulok egyedül is. 
- Igaza van - szólt bele a beszélgetésbe Cameron a másik kocsiból. 
- Ha a húgomnak egy haja szála is meggörbül - fordult hátra Ashley az ülésből, hogy a szemembe nézhessen - Shane módszereit finom kis simogatásként fogod elkönyvelni az én módszereimhez képest, világos? 
Bólintottam, mert tényleg értettem. 
Alex megállt, én pedig elégedett pillantást vetettem April felé, de nem nézett rám. Az előttünk elterülő síkságot pásztázta a tekintetével, miközben kiszállt a kocsiból. Shane-éknek még semmi nyoma sem volt, kis társaságunk pedig feszülten pásztázta a környéket ellenség után kutatva, miközben a közelünkben sorra parkoltak le a hozzánk tartozó autók.
Felsorakoztunk szemben az erdővel, s mikor a nap a fák horizontjához ért, az alkonyodó estében a fák közül tucatnyi feketébe öltözött árny lépett elő. April megremegett mellettem, mire ösztönösen a kezéért nyúltam, némán figyelve, ahogy Shane felénk indult. 
- Látom mindenki itt van. - Hangja végigzengett az üres téren, arcán önelégült vigyor játszott. - Az árulók is - vetett megvető pillantást felém, majd a húga felé. - Utolsó kívánság Ashley? 
- Menj a pokolba!
E szavakra a G.L. tagjai felénk léptek, s a harc mit évszázadokkal ezelőtt jósoltak elkezdődött.

~Alathea~

*Shane*

Az odaút idegtépő és várakozásokkal teli volt. Szinte már bizsergett a kezem, hogy végre kardot ránthassak, és egy vágással megsemmisítsem az előttem álló akadályt. Nevezetesen Ashley Goldwint és az egész pereputtyát.

A garázsban lévő összes négy kerekéken guruló járművet be kellett fogni, az embereim négyesével-ötösével összezsúfolva nyomorogtak az autókban, és még a fegyvereknek is kellett a hely. Ezért jó vezetőnek lenni, nem kell vegyülni a néppel. Én kényelmesen, a tágas Audi A8-ban üldögéltem, figyelve az utat. Az összkép kellemes lett volna, ha nincs benne egy zavaró tényező.

- Hát, fater, azért meg kell hagyni, nem semmi volt a beszéded. Mint valami szultán hapek vagy Cuzár Jüliüss – csapkodva a karosszériát, röhögött a mellettem ülő zavaró tényező.

- Az Julius Caesar - vágtam gúnyos képet a megjegyzésére.

- Jó jó, az mindegy, na de, hogy is mondtad… ja igen, és mikor lehull a lepel - emelete magasba a kezét hadonászva - térden csúszva könyörögnek majd…- Nem bírta a befejezni a mondatot, mert kétrét görnyedve, könnyezve nyerített. - Jaj, Shane! - törölgette a szemét -, miért nem lépsz fel ilyen stand up comedy-s műsorban?

Két kézzel szorítottam a kormányt, és próbáltam másra koncentrálni, főleg most így a harc előtt, de Adam mellett ez lehetetlen volt.

- Az nem vicc volt, te fasz. - A szemem sarkából láttam, hogy felém fordult, próbálta bent tartania levegőt, de az röhögésként kitört belőle.

- Jajj, és még most is folytatod. Hát ez… - Vinnyogása az állatkertben is megállta volna a helyét. - Hát ez valami állati!

- Adam, nem tennél meg nekem egy szívességet? Átszállnál egy másik kocsiba? - Szinte már elfehéredtek az ujjaim a görcsös vezetésben, de nem akartam fölösleges energiát pocsékolni a baromarcú utasomra.

- Hát ha ez a kívánsága, uram – hajbókolt, még mindig parodizálva. - De akkor álljon meg.

- Nem állok meg, old meg így, van rá két perced. - Még mindig szigorúan az sztrádán tartottam a tekintetem, féltem, hogy ha ránézek, elkap az indulat, és ajtóstul vágom ki.

- Jó, Shane, de most komolyan. - Hangja kezdett normalizálódni.

- Én komolyan beszélek, Adam. Húzz innen el. Rohadtul nincs erre szükségem jelenleg. Ugorj ki, mássz át, bánom is én, csak tűnj el a kocsimból. – Hangszínem a nyugalomról tanúskodott, de legbelül már forrtam. Nem reagált az utasításomra.

- Na mi van? Még az ajtót is nyissam ki neked? - vetettem oda egy gyors pillantást.

- Most mi bajod? Miért kell ezt? - Értetlenül rázta a fejét, az utat nézve. Éreztem, kezdi kapizsgálni, hogy elég nagy szarban van.

- Az, hogy kurvára nem fogod fel, hogy a szófosásodnak most rohadtul nincs itt az ideje. Eddig is agyfaszt kaptam tőle, nemhogy ebben a kibaszottul feszült helyzetben! - Már veszettül lüktetett az ér a nyakamon, és az eddigi legnehezebb feladat volt, nem kilökni őt az útszéli árokba.

- Oké, vettem, csöndben maradok - emelete fel maga elé a kezét megadóan.

- Kussban tudsz maradni, még legalább húsz percig?

- Aha - dünnyögte csendben.

- Hát, de most is hangot adtál ki, bazdmeg! – csaptam rá egyet a kormánykerékre.

- És ha finganom kell, majd bent tartom, mi… - A megjegyzésére, torz grimaszra húzkodott a szám.

- Majd fingasz otthon.

Ez volt az utolsó szóváltás, amit a Könnyek mezejéig megejtettünk. Sikerült felfognia és betartania a kérésemet. Nem mintha lett volna más választása.

Pontosan érkeztünk, a nap fénye már a fákat súrolta, és mi az erdőben leparkolva, egymásnak helyet szorítva szálltunk ki a kocsikból. Ha ezt valami természetvédő fazon látná, agyvérzést kapna a sok benzinnel töltött járgány láttán, amik az avart szennyezik. Ez van, majd holnap jöhetnek tüntetni. Ja, de nem is, mivelhogy holnaptól kezdve ezt a földet is én uralom.
A gondolatra, egyszeriben ismét felpezsdült a vérem, és átjárt a harci szellem. Holnap a világ ura leszek!

- Shane, ha jól érzékeltük már itt vannak. Indulunk most, vagy még tartunk egy taktikai megbeszélést? - állt meg előttem a teljesen feketébe öltözött Conlan, ki épp a kardját csatolta fel az oldalára.

- Egy perccel sem várunk többet, mindenki tudja a dolgát - emeltem fel a hangom diadalittasan, hogy mindenki tisztán hallja. - Pusztuljanak a szövetségesek!

Erre az egész sereg felcsatolta fegyvereit és megindult az ősi helyszín felé, melyre a közeljövőben vérrel íratik fel a győztes neve.

Minden egyes lépéssel közelebb kerültem a már oly régóta áhított célhoz. Egyetlen halálos szúrás kellet a megfelelő helyre, és pár kiontott Szövetségi vér. Ennyi, nem több, s a hatalom az enyém.

Kiértünk a tisztása, az ellenség már felsorakozva várta a vesztét. Egyesével végig futott a pillantásom az első soron. Ashley és April Goldwin, az egymásra talált testvérpár, kikkel eddig osztoznom kellett a főági hatalmon, Rick Redwey, a régi szomszédfiú, ki a vesztes oldalt választotta, Jason Stannard, kivel most állok szemben először, hogy az árulást elkövette. A látványától a tüske még mélyebbre fúródott bennem. A kedves hugicám Trixie, ki még okozhat meglepetéseket, bárkinek. A többi Szövetségest névről nem ismertem, elég volt párszor az arcukat lecsekkolni, hogy tudjam az áldozat szerep fog nekik jutni.

- Látom, mindenki itt van – szólaltam meg erőteljes hangon, miközben vigyorra húzódott a szám széle. - Az árulók is - vetettem egy megvető pillantást a volt katonám felé, majd a húgom irányába. - Utolsó kívánság, Ashley?

- Menj a pokolba! - válaszolt ingerülten, és ez volt a rajtszó, mire a halál elindult feléjük.

Mint egy orvvadász a puskájában, vettem célpontba Ashley-t. Hallottam az embereim kiáltását, kik velem együtt özönvízként tódultak a pusztításra ítéltek felé. Azok is rohamba kezdtek, és kezdett eluralkodni a káosz, nem veszthettem szem elől Goldwint. A térlátásomat kikapcsolva meredtem egy pontra, ami egyre csak közeledett. Kardomat magam elé tartva, lecsapásra készen vártam a pillanatot, mikor kardjaink összecsapnak.

És a perc elérkezett.

Őrült erővel ütközött a két fegyver, és éles szikra röppent fel hirtelen. Vad párbajba kezdünk, próbáltam szúrást találni rajta, de mindegyiket kivédte, az ő kísérletei is kudarcba fulladtak, hiába támadt.

- Úgy tűnik jó mestered volt, de kár hogy nem elég jó – jegyeztem meg a harc hevében, hátha ezzel kizökkentem őt. Láttam a szemében, hogy ki akar zárni, minden külső tényezőt, csak a feladatra koncentrált; szúrt, és védett. 

- Ki is tanított téged? - Erre mintha megremegett volna a keze, és ezt a helyzetet kihasználva belevágtam a karjába. Nem csak a ruhát, de a bőrét is felsértettem, mert a piros vér patakként kezdett lecsorogni. Tetszett a látvány, de nem volt elég.

- Az apád lett volna? Salvador? - Ez kellett, hogy kimozdítsam őt, viszont a szeme éles villanása jelezte, hogy bedühödött, villámként csapott le rám, és célt talált. Kijátszva engem, a mellkasomba vágott. A szúró fájdalom gyorsan terjedt szét a testemben, de figyelmen kívül kellett hagynom. Egy másodpercnyi habozás, és újra lecsap. Ilyet én nem engedhettem.
Folytattam a játékot a viadal közben:

- Kár, hogy már nem lehet itt veled. Milyen szomorú. Bár a vén kecske, lehet nem forgatta volna már olyan jól a kardot. - És tusé, érzékeny pontra tapintottam. 

- Az apám nem volt vén, és ne merészeld a szádra venni a nevét, te nyomoronc! - kiabálta ingerülten, és a fegyver a kezében még hevesebb táncba kezdett. Gyorsult a tempó, támadott ahol csak ért, csattogtak a kardjaink a levegőben, ám volt, amire nem számított. Ahogy a törzsemen próbált szúrást találni, én egy hirtelen forgással leguggoltam, és megvágtam a térdhajlatát, mire ő egy sikoly kísértében összerogyott.

- Oh, Ashley Goldwin a lábaim előtt hever a porban, milyen dráma jelenet - néztem le rá megvetést sugalló tekintettel, de a szemem sarkában észrevettem valakit, akivel még volt egy kis elintéznivalóm.

- Hé, Laorux, játszadozzál már el ezzel a szegény szövetségivel, fáraszd ki, kínozd meg, amihez csak kedved van, a lényeg, hogy ne meneküljön - adtam ki az utasítást a mellettem harcoló barna lánynak, én pedig egy régi jó barátom felé vettem az irányt.

Az elém kerülőket félre sodortam, az ügyetlenebbek kardom áldozataivá váltak. 

- Hé Jason! Milyen a másik oldalon harcolni? Frissebb a levegő? – böktem oda az előttem küzdő volt G.L-esnek, aki ellökve magától ellenfelét felém fordult.

- A hullaszag nem lengi be az épületet - ejtette le maga mellé a kezét, amiben a kard pihent.
Jason remek példája volt, hogy milyennek kell lenni egy G.L-esnek. Erős, éber, magabiztos és örök harcos. Egy gond volt csak. Már nem hozzám tartozott. Elárult, és a szövetségeseket erősítette.

- Ugyan - csóváltam a fejem provokálva -, de hisz elássuk őket, te is tudod.

- Ártatlan embereket gyilkoltál meg Shane, kik térden állva könyörögtek az életükért – tett egy lépést felém.

- Húha, én vagyok a gonosz cukros bácsi, mi? De ha jól emlékszem a te kezeden is szárad némi vér. És tudod, van más is, amit jól az eszembe véstem. Még hozzá azt, hogy elárultál. - Egymást szemmel tartva köröztünk, mint a keselyük. – Rólad - böktem meg a kardommal a vállát - sosem gondoltam volna ezt.

- Sosem figyeltél igazán az embereidre, és fogadni mernék, hogy már mások is le akartak lépni, csak nem mertek, ismerve téged és a következményeket. De nekem ebből elegem volt, nem fogsz ezzel megfélemlíteni és sakkba tartani. Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell – emelte közénk a kardját.

- Hmm, ez könnyebben ment, mint gondoltam, látom, ismersz már. De eléggé? - Ez volt az utolsó szó, és támadásba lendültem, felé suhintottam a kardot, de reflexeink hála nem érte váratlanul és kivédte. 

Hosszas perceken át forogtunk, haláltusát vívva, mígnem egy mögötte elterülő testbe beleütközve elvesztette az egyensúlyát, és én ezt kihasználva, egyet taszítva rajta ellöktem. Próbált talpra állni, de a mellkasára nyomtam a vaskos bőrbakancsomat.

- Tudod, azt mondják, hogy a bosszú hidegen tálalva a legédesebb, de én azt mondom a bosszú akkor jó, ha az ellenfél szenved. – Ezekkel a szavakkal felé rántottam a kardom, és lesújtottam.

~Blyana~