17. fejezet

Sziasztok!

Amint látjátok elkészült az új designunk! Nagyon szépen köszönjük a munkát Alexandrának! Nektek pedig a blogon nyújtott aktivitást! Tartsátok meg ezt a jó szokásotokat!   Jelezni szeretnénk, hogy eltűnt a bejegyzések alatti pipálási lehetőség, ami sajnos nagy valószínűséggel nem fog visszakerülni. Szóval ezentúl az észrevételeiteket megjegyzésben, illetve a chatben tudjátok leírni :)
És akkor, a 17. fejezet! Elérhető a kép alatt!

*April*

Kezdett esteledni. A vacsorán már túl voltunk, de szinte senki nem mondta volna meg, hogy már kilenc óra is elmúlt, hiszen a nap, még világost biztosított az égnek, hála a nyári évszaknak. A menedék lakóinaik többsége bezárkózott a szobájába, olvasott, zenét hallgatott, beszélgetett, tette a mindennapi, esti teendőit.

Csak egy lány bóklászott, céltalanul, baljós gondolatokkal a fejében a folyosón.

Én.

Annyi minden nyomasztott, melyről nem beszéltem senkinek, és ezek a rejtett dolgok lassan, de annál erőteljesebben emésztettek fel legbelül.

Nem akartam nyavalyogni Ashleynek vagy bárki másnak a hülyeségeimről. Volt idő mikor megtettem volna, de már nem az az April voltam. Vagy inkább mondhatnám úgyis, hogy most találtam rá önmagamra. Az álarccal eddig eltakart énemre, aki ugyan olykor hisztis és divat őrült, de együtt érző, lelkiismeretes és szerethető. Lettek céljaim, és nem csak az, hogy én csapjak le elsőnek az Armani táskára, vagy megelőzzem az előttem állót a sorban, aki egyre csak közeledett a legújabb Max Factor alapozó felé. Nem, én bizonyítani akartam! 

Egy volt a gond; nem tudtam, hogy ez ekkora teherrel jár.

A halványan kivilágított folyosón lépdeltem; lábaim az egyik beugróba vittek, ahol a falhoz dőlve csúsztam le egészen a padlóig.

Életem első csatáját fogom megvívni, és ez nem cicaharc lesz, némi hajtépéssel. Itt az életben maradás a cél. Sokak miatt aggódtam. Végre egy összetartó nagycsalád része lettem, és nem akartam elveszíteni bárkit is. Újra szembe kellett néznem a fogva tartóimmal, akik kíméletlenül gyötörtek napokon át. Már most görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, és burokként, húztam magamhoz a lábaimat, karommal átkulcsolva.

Ha még ez nem lett volna elég, ott motoszkált egy másik apró, de annál nyomorítóbb érzés bennem. Rohadtul ki akartam lökdösni onnan, de elég nehéznek bizonyult, tekintve hogy éjjel- nappal velem volt. Beférkőzött az álmaimba, a tudatomba, és mint egy élősködő egyre mélyebbre fúrtra magát.

Az a szempár, az az illat, és nyers erő, összefonódva a magabiztossággal és törődéssel, teljesen magával ragadt. Egy rab lettem, Jason Stannard rabja.

És ami a legjobban fájt, az a tudat volt, hogy sohasem lehetek az övé. 

Szinte rajt szóra eredtek el a könnyeim, és gurultak végig gyöngyszemként az arcomon. Akkor ott elhatalmasodott rajtam a magány, és a kihalt helyiség hívogató csendjébe süllyedtem.

- Hé, April, hát te meg mit ücsörögsz itt egymagad? – fordult be a sarkon Rick váratlanul, és megállt előttem.

- Ja csak, kicsit kijöttem, őő …jógázni - próbáltam feltűnés nélkül letörölni a könnyeket.

- Áh értem jóga! - nyújtotta el az utolsó szót hosszan, - és ez valami új formáció, ami azzal jár, hogy, hogy sírjuk vörösre a szemünket? - guggolt le mellém.

- Hát... ja valami olyasmi… - szipogtam visszatartva az újabb rohamot, de sikertelenül.

- Jajj kislány ne sírj. Mi történt? - ölelt át egyik karjával nyugtatóan, míg a másikkal egy zsepit húzott ki a zsebéből mellyel felitatta a könnyeimet. – Mond el, hátha tudok segíteni. Nem jó így látni téged.

- Minden Rick, minden - szedtem össze magam, hogy legalább pár értelmes mondatot ki tudjak nyögni. - A csata, hogy egyáltalán túléljük- e . Most kezdtem csak el ezt az egészet, szinte tisztán emlékszem a napra mikor belecsöppentem ebbe a világba, és minden olyan gyorsan zajlik, egy levegővételnyi szünet nélkül. Aztán meg ott van a… – hallgattam el hirtelen, mikor feleszméltem, hogy mit is akarok mondani.

- Ott van a mi? - hajolt közelebb oldalra biccentet fejjel, de mikor látta, hogy válasz helyett lehajtom a fejem nem firtatta.

- Oké, először is, ez a csata hát igen… nekünk is újdonság, de ki vagyunk képezve rá, és mi előtt még megszólalnál, hogy te nem, de igenis te is ki vagy. Téged gyorsan kellett felfejleszteni, ezért sokkal több edzésed volt a hetekben, és hozzáértők tanítottak, többek között én is. - Rám kacsintva vigyorra húzódott a szája. - Ez miatt nem aggódj, mi összetartunk, és nem hagyunk senkit veszni. Ezt a rohanó tempót pedig megszokod idővel, és megsúgok valamit. Imádni fogod, akár egy nagy shopping túrát.

- A Silverben mikor leárazás van? - nevettem fel egyet, de hangom rekedt volt a sírás utóhatása miatt.

- Akkor - bökött oldalba kedvesen.

- Rick- fordultam felé egész testtel, hogy végre beszéljek arról, ami a szívemet nyomja. És tudtam, ő a megfelelő ember.

- Te hogy tudtál küzdeni Trixi-ért? Hogy vetted rá Ashley-t, hogy itt lakjon velünk? - Láttam, hogy meglepődött a kérdésemen, a homlokán apró ráncok futottak végig.

- Nem volt egyszerű, de ő a mindenem, az életemet is odaadnám érte. Ha Ash nem engedte volna, hogy itt maradjon, én is mentem volna vele.

- Ez annyira szép – birizgáltam a pulcsim ujját, és eltöprengtem szavain, hogy valaha engem is fog-e így szeretni valaki, és tudtam, hogy a valaki egy bizonyos személyt jelentett számomra.

- De miért kérdezted ezt most? - hozott vissza a valóságba a hangja.

- Hát... ott van Jason, aki szerintem igazat mond. Én ott voltam vele az erdőben, ő mentett ki, és egyszerűen érzem, hogy jó ember.

- Nézd, Ashley csak biztonságban akar tudni minket, és szerintem, ha megbizonyosodik róla, hogy nem jelent veszélyt, kiengedni. Ez fix – paskolta meg a térdem biztatóul. - De mi is történt ott az erdőben? - húzta fel a szemöldökét pimasz arckifejezés kíséretében.

- Ajj Rick, te meg a piszkos fantáziád – legyintettem felé a kezem. - De tudod mit…

És ekkor fülsüketítő csörömpölés szakított félbe minket, a padlón pedig egy farönk landolt.

- Megtámadtak! Megtámadtak minket a G.L-esek! - ugrottam fel pánikszerűen.

- Maradj itt, megnézem mi történt, ne mozdulj el a fal mellől - tolt beljebb, majd lassan óvatos léptekkel odament a kitört üvegű ablakhoz és lenézett.

- Ugye nem találtam el senki? - kiáltott fel egy ismerős hang. 

- A szerencsén múlott, hogy nem, de nem sokkal úsztuk meg Aprillel. De mit csinálsz te? - kérdezte Rick kissé dühösen.

- Neil ugratott, hogy úgyse tudom eldobni azt a farönköt, hát én meg megmutattam neki, hogy igenis eltudom, de öö... hát lehet kissé eltévesztettem az irányt. – A mondandója beazonosított a személyt. Kassia volt az. 

- Elég nagy bajba kerülsz, ha meglátják, mit műveltél, ugye tudod? És még balesetet is okozhatnál volna - túrt a hajába idegesen a szőke fiú. - Előbb az eszedet kellene használod Kassia, és félrerakni az állandó dacoskodást. - Ezzel Rick ott is hagyta őt, és felém fordult. – Nincs semmi gond, mármint a helyzethez képest - nézett végig az üvegtörmelékeken, és a böhöm nagy farönkön. – Kassai cirkuszolt. Ismét – mondta ki az orra alatt a szót, de én meghallva azt, felkuncogtam.

Az említett lány sietős léptekkel jelent meg előttünk, kezében egy seprűvel valamint tulipáncsokorral.

– Ne haragudjatok rám annyira, tényleg nem akartam semmi rosszat okozni. April, ugye nem ijedtél meg nagyon? - kérdezte aggódva és szégyenkezve. 

- Ugyan, már kezdem megszokni, hogy mindig résen kell lenni. És az igazság az, hogy egyre inkább tetszik - eresztettem meg egy mosolyt, jelezve, hogy nincs gond.

– Itt aztán nem lesznek unalmas hétköznapok – kacsintott rám.

- Hát az biztos nem, Kassia tesz róla, hogy sose legyen nyugalom - mondta Rick egy vállrándítás kíséretében, melyre a barna hajú, csinosan öltözött lány egy csúnya pillantást vetett felé. 

– Na, de nézd csak - lépett hozzám közelebb -, kárpótlásul ezeket a szép virágokat hoztam neked, gyönyörű éke lesz szobádnak, és nincs harag ugye? - nézett boci szemekkel.

- Azt hittem a partvist hoztad neki, kibújva ismét a munka alól - ejtett meg egy gúnyos megjegyzést Rick.

- Kussolj már, nem hozzád szóltam - jött felszínre Kassia heves énje, mellyel jó párszor találkoztunk már. Nem akartam nagy balhét, ezért, megfogtam a virágokat és egy puszit nyomtam Kassia arcára.

- Na takarítsunk, mielőtt még a többiek is meglátják. A holnapi gyűlésre, nem kell több tárgyalni való.

Mind a hárman neki kezdtünk a munkának, és a gondolat megint felöltött benne, hogy tán ez lesz az utolsó. 

Holnap élünk vagy halunk, a sorsunk már meg van írva. 

Giorgio Armani, már leadta a rendelést, és mi csak várunk. Várunk reménykedve, hogy a cipő illeni fog a gardróbunkba.

~Blyana~

*Ashley*

Nincs visszaút. Hamarosan megkezdődik. Nemsokára végre egyszer és mindenkorra leszámolhatunk a gonoszokkal, és a világunkban újra visszaállhat rend. Shane elnyeri méltó büntetését, és nem kell majd miatta aggódnunk többet.

A kezdeti émelygés elmúlt, ahogy beléptem a tágas, fényekkel bevilágított tanácsterembe, ahová összetoboroztam a Szövetség tagjait, hogy az utolsó utáni pillanatokban még megosszak velük néhány információt, valamint, hogy közösen meghozzunk egy keménynek látszó, ám szükséges döntést. Mindegyikük ideges izgalommal pusmogott az éppen mellette állóval, amikor becsukódott az ajtó, csak Rick volt az átlagnál is zavartabb, nem találta a helyét, pedig a mai napon az eddigi legnagyobb szükségünk lesz majd rá, hogy megőrizze a nyugalmát. A társaság kényelmes, rugalmas ruhákat viselt, és a helyes utat képviselő, kör alakú halványsárga jelvényt a szívük felett, amit még az őseink készíttettek azok számára, akik hűek maradtak az elveinkhez a birodalom kettéválását követően. A G.L. nem rendelkezett jelvényekkel, viszont birtokolta Gervas de Villieres ikertestvérének, Cordelia de Villieresnek a kardját, amelynek párja az én szobám falát díszítette, mint dekoráció, egészen a mai napig, amikor is megfosztottam eddigi címétől. A hagyományokhoz hűen fogunk leszámolni az ellenségeinkkel, ami pedig megköveteli, hogy ezt egy több száz éves, a kezdetek kezdetén készült fegyverrel tegyem meg.

- Tudom, hogy mindenki nagyon ideges – halkítottam el a társaságot, ahogy megálltam előttük -, de nincs ok az aggodalomra. Már nem kell sokat várni, és újra szabad lesz a világ.

- Ki beszél itt aggodalomról? – szólalt fel Alex izgatottan, és előrébb furakodott a hátsó sorokból. – Alig várom, hogy torkot nyisszantsak.

Csúnyán néztem rá. – Nem gyilkolunk, emlékszel? – korholtam le Alexet, mire Cameron mellé lépett, és elégedetten átkarolta a vállát. – Amíg kimondottan nem szükséges – egészítettem ki magam csendben, Alex pedig valamiért Cameronénál is nagyobb elégedettséget sugárzó pillantást vetett az ügyeletes szakácsunkra.

Az egyik legfontosabb kikötésem volt, hogy ne ontsunk vért a csatában, bár szinte teljes mértékben biztos voltam benne, hogy Shane-nek mások a szándékai. Úgy éreztem nem helyes, ha emberek vesztik életüket a harc során. Az is elég lesz, ha kitöltjük a ritkán használt celláinkat a G.L. tagjaival.

Odasétáltam a külön nekem kijelölt asztalhoz, és nagyot sóhajtva hosszában lehelyeztem rá az Ősök kardját, amit a kezemben őriztem.

- Mielőtt útnak indulnánk tisztáznunk kell néhány dolgot – néztem körbe a többieken. A tekintetem megállapodott a feszült tekintetű, hétköznapi öltözéket viselő húgomon. – Mi legyen Jasonnel? Mint azt már elmondtam, a jele átalakulóban van. Nem láttam még hasonló esetet. Ezt én, mint a vezetőtök mondom, hogy nagy fejtörést okoz.

- Hogy érted, hogy mi legyen vele? – sétált oda hozzám April. – Ki akarod engedni?

Elgondolkodva Aprilre pillantottam, és az ujjammal megpiszkáltam a kardom markolatát. – Lehet, hogy őrültség, de az jutott eszembe, hogy harcolhatna velünk. Ha tényleg igazat mondd, nem fog átállni hozzájuk. A mi oldalunkon fog harcolni, amivel egyfajta előnyre is szert tehetünk. Mégis jobban ismeri őket, mint mi – motyogtam.

- Nem tudom, hogy ez megvalósulhat-e – válaszolta April. – Mikor legutóbb találkoztam vele, akkor még elég makacs volt. Nem hiszem, hogy azt fogja csinálni, amit akarsz.

- Szerintem nem jó ötlet pont ma megkockáztatni a nagy „jóságát” – vetette közbe Kassia. – Mi van, ha elárul, és hátba támad. Lehet, hogy Shane-nek pont ez a terve.

- Shane-ben túl nagy a hatalomvágy – vetettem egy pillantást Kassiára. – Szinte biztos, hogy most is odáig van magért, és semmi másra nem gondol, csak a hatalomra. De ezt még nálam is jobban tudja Trixie. Ha kétségeid vannak, kérdezd meg őt. – Tekintetemmel végigpásztáztam a tömeget, hogy megtaláljam, mire talpig felfegyverkezve ráleltem a barna hajú lányra.

- Pontosan – bólintott, meglepően szűkszavúan. – Shane hatalommániás.

- Szóval – újra a kezembe vettem a kardomat -, hozzátok fel nekem Jasont, legyetek szívesek. Teszünk egy próbát.

Láttam, hogy Rick vonakodva megy Alexék után, hogy felhozzák a cellából a rabot, folyamatosan hátrafordult, mintha valamit állandóan ellenőrizne. April idegesen harapdálta a száját, mintha attól félne, valami rossz fog történni, a többiek részéről pedig újra megindult az összecsapás miatti egyre hangosodó susmus. A körmeim feszültség levezetés céljából az asztal felületén doboltak, amikor az elküldött társaim visszatértek, és megállították előttem az unott foglyunkat.

- Jason. – Abbahagytam az ujjdobolást. – Beszélni szeretnék veled.

- Itt vagyok – húzta el a száját flegmán, mire intettem Rickéknek, hogy engedjék el a vállait.

- Bizonyára tudod, hogy harcolni készülünk. Hamarosan minden megváltozik. – Egy kis szünetet tartottam, mielőtt közöltem volna vele a szándékaimat. – Azt szeretném, ha az oldalunkon küzdenél. Bizonyítsd be, hogy elpártoltál Shane-éktől, és akkor eleresztünk.

- Én szeretnék ebből kimaradni Ashley. Nem azért szöktem meg, hogy a jó oldalra álljak. Azért szöktem meg, mert a magam ura akarok lenni. Egyedül, messze innen.

Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott, bizonyára fájdalmat okoztak neki saját szavai, mert az utolsó mondata erős grimaszba torzult. Ránéztem a csuklóján folyamatosan alakuló fekete jelre, aztán pedig a gyötrődő tekintetét is megismertem. 

- Nézd Jason – folytattam -, Shane nagyon sok olyan dolgot tett, ami büntetést érdemel. Le kell győznünk. Veled, vagy nélküled, összességében mindegy, de nagy hasznunkra lehetnél. Sok mindent meg kell bosszulnunk.

Jason felkapta a fejét, és látványosan összeráncolta a homlokát, mintha nagyon elmélyülten gondolkodna valamin, aztán egy hosszú csendes perc után helyeslően bólogatni kezdett.

- Igazad van, még nincs vége. Le kell zárni ezt az egészet, és meg kell torolni Shane-t. Veletek tartok.

A teremben mindenki tekintete Jason felé fordult, az élén Aprillel.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem komolyan. – Úgy is igent mondasz, ha azt mondom, teljesen más elvben harcolunk? Tisztán. Öldöklés nélkül.

- Sosem szerettem igazán öldökölni – vonta meg a vállát közönyösen. – De ha kell, meg fogom védeni magam.

- Rendben – bólintottam.

Úgy látszott kezd minden a helyére állni, és most ezzel a csavarral még nagyobb esélyünk lett a győzelemre. Bíztam a többiekben, de sosem ártott egy kisebb mögöttes intézkedés.  Így megpróbáltam egy cseppnyi bizalmamat Jasonbe fektetni, és nagyon bíztam benne, hogy nem él vissza vele.

- Akkor miután felvetted a megfelelő öltözéket avass be minket a főbb dolgokba, amit tudni kell Shane-ről. Például, hogy hogyan védekezzünk ellenük.

Többnyire fel voltam készülve, de sosem harcoltam még szemtől szembe a nagy G.L. vezetővel, ezért a gyomron itt-ott összerándult a közeledő ütközettől. Próbáltam a lehető legtöbb információt megtudni róla.

Jason megvakarta a vállát, aztán felém fordult. – A szavadat adod, hogy utána elengedsz? Ha veletek harcolok, és megkaptad, amit akarsz, utána járhatom a saját utamat? – kérdezte elkomorodva.

- Ha ezt szeretnéd.

Jason ismét bólintott, én meg a többiek felé fordultam.

- Itt az ideje, hogy a fény eloszlassa a sötétséget. Egyszer és mindenkorra leszámolunk a G.L.-lel! – A hangom sokkal dicsőségesebben csengett, mint ahogy a fejemben megfogalmaztam a mondatot, de azt hiszem teljesen érthető az észrevehető változás. Alig két óra választott el minket a mindent eldöntő küzdelemtől. – April, te miért nem vagy átöltözve? – néztem értetlenül a húgomat.

- Nem tudtam mit vegyek fel – mondta April szégyenlősen. – Segítesz választani?

Elmosolyodtam. – Persze. Meg Jasonnek is kerítünk valami elfogadható ruhát. – Elintettem a többieket, hogy szedjék össze a még szükséges holmijukat, és aki még nem tette meg fegyverkezzen fel, majd Aprillel és Jasonnel kiléptem a tanácsteremből.

- Rendben, Jason, akkor most áruld el, hányas is a méreted?

~Debora~

*Shane*

És ennyi volt, a kocka el van vetve. Készen álltam rá, hogy elvegyem, ami jog szerint engem illet. Túl régóta vártam már rá, túlságosan régóta.
Felemeltem a kardot az asztalról és könnyed mozdulattal megforgattam a kezemben. Tökéletesen illet a markolat a tenyerembe, s az egész, mintha a karom meghosszabbítása lett volna. Meglepő volt, hisz ez a darab nem a sajátom, amelyet nemrég csináltattam. Ez itt egy több száz éves mestermű, mely Cordelia de Villieres tulajdonát képezte sok-sok évvel ezelőtt. Most pedig engem szolgál, mint méltó örökösét. Most már tökéletesen el tudtam képzelni hogy érezhették magukat akkor régen a csatába tartó harcosok, s ahogy őket akkor, most engem járt át a harci szellem.
Ez a harc elkerülhetetlen volt, és úgy tűnt helyesnek, ha ragaszkodván őseink örökségéhez, e nemes fegyvert választjuk a csatához. Tudtam, hogy a talpnyalók is ezt a hagyományt követve pallost ragadnak majd, épp úgy, mint jómagam és társaim.
Elmosolyodtam. Egy dolog amiben hasonlítunk, de itt véget is ért a lista. Tudtam, hogy e nap halálával, valamelyikünk is az lesz, és az Ősök a tanúim, nem kívántam én feküdni a sírba.
Újra a szemem elé emeltem a fegyvert, mely ma este annyi vér kiontója lesz. A markolata az acél és bronz hihetetlen, szinte már földöntúli egyvelege, melynek mintázata a keresztvason túlig, a kétélű penge közepéig futott, szépen kidolgozva. A markolat s a penge találkozásánál egy apró címer hivatott jelképezni kié is volt e pallos, s azt, kié most. De nem csak ez különleges rajta. Maga a penge is a készítő fantáziájának megnyilvánulása. A penge vége a török szablyákhoz hasonlóan fölfelé ívelt, s a középig futó minták alatt is volt egy kis "szarvacska". Egyedi... illetve, egyediek, hiszen volt egy párja. Egy ettől csak itt-ott eltérő pontos mása, mely Gervas de Villieres tulajdonát képezte, vagyis, Ashley Goldwinnál  kellett lennie. Micsoda pazarlás.

- "Most, mikor háború dúl közöttük, Damoklész kardja lebeg fölöttük. Könnyek hullnak szemekből, szívek mocskolódnak a szennytől. Minden férfi, nő és gyermek, maguknak csupán halált nyernek."
Az előttem álló nagy alakú tükörbe pillantva néztem az ajtó mögötti árnyak közé húzódó barna hajú lányra. Nem lepett meg, hogy itt van. Már vártam.

- "Eldől mostan egy évszázados vita, csatáról zeng most minden oda. A győztes fél lesz, ki eldönti, hogy vesztes oldal túlélheti." - Hozzá hasonlóan én is az Ősök krónikáiból idéztem. A lány bólintott, és szórakozottan játszadozott fekete trikójának anyagával.
- Gondolom halál vár rájuk, ha győzöl.
- Mikor győzők - javítottam ki szúrós pillantást küldve felé, mire megvonta a vállát. - Vissza kéne menned mielőtt gyanút fognak.
- Bíznak bennem.
Az oldalamhoz rögzítve a pallost felé fordultam, és alaposan végignéztem rajta. Hozzám hasonlóan ő is már a harchoz volt öltözve, s az ő oldalán is fekete kardhüvely látszott, hosszú,  szintén fekete kabátja alatt.
- És vajon én bízhatok benned?
- Igazad van - mosolyodott el, de semmi jókedv nem volt ebben. Ez a mosoly egyszerűen üres volt. - Vissza kéne mennem.
A lány az ablak felé indult, de még egyszer visszafordult, s egyenesen a szemebe nézett.
- "Vesztes csatát vív az a szív, mely sok esetben agresszív."
Kiugrott az ablakon, még mielőtt alkalmam lett volna válaszolni, én pedig összeszorított szájjal sétáltam ki a szobából, hogy ellenőrizem az embereimet. 

Készen álltak.
A lépcső tetején megállva figyeltem az alattam tevékenykedő embereimet. Mind ugyanúgy voltak öltözve. Fekete vagy terepszínű nadrág, csizma, hasonló színű póló, és persze a legkülönfélébb eszközök. De egy mindenkinél közös volt. Az oldalukhoz rögzített kard.  Volt, aki izgatottan várta a történéseket, mint Gerald és Adam. Emily és Laorux ezzel szemben idegesen ellenőrizgették a fegyvereiket. Láthatólag feszültek voltak, de a legérdekesebb Conlan volt. Egy helyben állt a falnak dőlve, és láthatóan zavarta valami. Összehúzott szemmel figyeltem, de  mintha csak megérezte volna pillantásom súlyát felnézett, s abban a pillanatban megváltozott. Ellökte magát a faltól, és a lépcső alján tüsténkedő társaihoz sétált.
Hmm, érdekes.
- Ma este - szólaltam meg zengő hangon, mire minden figyelem rám irányult -, végre elfoglaljuk a minket megillető helyet a világban, s mikor lehull a lepel, térden csúszva könyörögnek majd kegyelemért. Beírjuk magunkat a történelembe, s ma lesz a napja mikor új időszámítás veszi kezdetét.
Szünetet tartottam, míg végignéztem embereim átszellemült arcán, majd még hangosabban folytattam:
- Küzdeni fogunk az utolsó csepp vérünkig, s nem kímélünk senkit, ki utunk keresztezi! Halált osztunk, hogy uralhassuk a világot! A Szövetség ma este csúfos véget ér, s hajnaltól a G.L. nevét zengi a nép!
Társaim hangos üdvrivalgásban törtek ki, s elmosolyodva konstatáltam, hogy Ashley Goldwinnek esélye sincs.
Lefelé indultam, az emberek pedig szétváltak, hogy utat engedjenek.
Az előcsarnok fekete márvány padlójára lépve vissza fordultam, s kihúzva a kardot hüvelyéből lendítettem a fejem fölé. Az embereim ugyanígy tettek.

- Őseink ítéltetnek minket győzelemre, vagy halálra!

A lassan lemenő nap fényében, több tucat ajakról elhangzó üvöltés még akkor is ott visszhangzott a falak között mikor útnak indultunk, hogy sorsunk beteljesítsük.

~Alathea~