*Jason*
Ahogy kinyitottam az ajtót,a folyosó éles fénye hasított a sötét szobába megvilágítva egy részt. Pont azt a részt, ahol April összekucorodva a hideg falnak vetve a hátát, térdére hajtott fejjel gubbasztott. Rázkódott a válla a néma zokogástól, én pedig tudtam, hogy ezúttal végre helyesen cselekszem. Ahogy beléptem a szobába felkapta a fejét, és rémülten rám emelte nagy babakék szemeit.
- Figyelj rám most jól! - léptem mellé, de mikor észrevettem, hogy összerándul a gyors mozdulatra megtorpantam. - Nem foglak bántani, April, segíteni szeretnék.
- Miért?
Nem voltam biztos benne, hogy valóban kimondta a kérdést, vagy csak a tekintette volt túl beszédes, mindenesetre figyelmen kívül hagytam, mert a folyosóról lépéseket hallottam. Tudtam, hogy nem Shane jött vissza. Láttam, ahogy Lao ajtaja becsukódott mögötte, de attól függetlenül nem lett volna szerencsés ha itt találnak.
April felszisszent, én pedig értetlenül fordultam ismét felé, de ő nem engem nézett, hanem a tőrt a kezemben, amit szinte öntudatlanul vettem elő a hangokat hallva. Leguggoltam a rémült lány elé, és mélyen a szemébe néztem.
- Kiviszlek innen, de ehhez azt kell tenned amit mondok, és amikor mondom érted? Ha azt mondom állj, megállsz. Ha azt mondom búj el, elbújsz. Ha azt mondom fuss, futsz. Világos?
A szemembe nézett, hosszan, mintha azt akarná kitalálni vajon ugratom-e, de végül bólintott, és elfogadta a felé nyújtott kezem. Talpra húztam, majd hátizsákom felkapva a földről az ajtó mellé lapultam a falhoz, és intettem Aprilnek, hogy kövesse a példám. Egy szó nélkül engedelmeskedett.
Elfordítva tekintettem róla, ismét kifelé hallgatóztam, de szerencsére akárki is járt erre már távozott. A biztonság kedvéért azért, először csak résnyire nyitottam az ajtót, majd miután meggyőződtem róla, hogy a folyosó valóban üres, szélesre tártam és kiléptem rajta. April megszeppenve követett. A tartásán láttam, hogy minden pillanatban azt várja, hogy április bolondját kiáltsak, és nevetve vissza tuszkoljam a sötét szobába.
A maga előtt összefont karjával, és nagyra nyitott könnyes szemeivel átkozottul fiatalnak tűnt, én pedig ezredjére is elátkoztam Shane-t, és az istenverte terveit, és bár tartoztam neki, rá kellett jönnöm, hogy az ár túl nagy.
- Gyere! - ragadtam meg kezét, és lépcső felé húztam. Nem ellenkezett, nem próbálta meg kihúzni kezét a szorításomból egyszerűen csak jött szépen utánam. Igazság szerint elég fura volt. A kihallgatások alatt úgy tűnt több kurázsi szorult belé.
- Ha megpróbálsz átverni,hát én megverlek - jelentette ki csendesen, mire rákaptam a tekintettem. Halálosan komolyan beszélt, én pedig majdnem elnevettem magam. Ó, igen, ez a lány már sokkal jobban hasonlított arra a fogolyra, aki Shanenek is megmondta hová menjen.
- Hiszed vagy sem, hercegnő, egy cipőben járunk - mosolyodtam el halványan. - Maradj itt.
April egy asztal mellett hagytam, én pedig sietve körülnéztem a sarok mögött, majd szinte futva érkeztem vissza. Bevallom kissé féltem, hogy April nem hallgat rám, és ostoba módon megpróbál egyedül kijutni, de szerencsém volt. Ott volt ahol hagytam.
Intettem neki, ő pedig követtet kifelé az Erőd kertjébe. Megtorpantam.
Két választásom volt. Vagy jobbra indulok az garázs felé, és megkockáztatom, hogy a motorral meneküljünk, vagy balra az erdő felé, ami másban hordozta a rizikót. Jó pár perces tépelődés után végül jobbra indultam, de pár lépés után meg is torpantam, mert az Erőd azon oldalán Gerald és Conlan léptek ki beszélgetve az épületből. Az érzékszerveim a helyzetnek megfelelően a maximumon pörögtek, így kristálytisztán hallottam miről beszélnek a távolság ellenére is.
- Kerestelek a szobádnál korábban, de üres volt. Hol voltál?
- Mi vagy te, Gerald, az anyám? Dolgom volt.
- Van ennek köze a vágásokon a kezeden?
Conlan vett észre minket először.
Talán pár perc telt el, vagy csupán másodpercek, de abban a néhány pillanatban mind megdermedtünk, és egymásra bámultunk. Ez viszont végleg eldöntötte a kérdést.
- Futás! - kiáltottam Aprilre, és a karját megragadva az erdő felé sprinteltem vele. A tervem nem egészen úgy sült el, ahogy terveztem.
Beérve a fák közé vetettem egy pillantást hátra felé és épp láttam, ahogy Conlan leüti az utánunk induló Geraldot. Elképedve néztem a jelenetet. Conlan mintha megérezte volna, hogy figyelem felpillantott, és a tekintetünk találkozott. Bólintott, én pedig még mindig elképedve, és kissé összezavarodva futásnak eredtem ismét.
~Alathea~
*April*
- Állj! Nem bírom tovább, olyan, mintha órák óta rohannánk - szorítottam zihálva az oldalamra a kezem. Megmentőm lassan, kissé kelletlenül fordult felém, s a szemében mintha valamiféle bosszúságot láttam volna. Elkeseredetten felsóhajtottam. Minden porcikám sajgott, az oldalam mintha ki akart volna szakadni, és a lábaim is ólom nehezek voltak. Ő bezzeg! Még mindig tökéletesen festett, a farmerjében és sötét pulcsijában, miközben még csak nem is tűnt fáradtnak.
- Keresni fognak minket. Tovább kell mennünk.
Kutatón ránéztem, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. - Csak öt percet. - Zihálva néztem rá, miközben alig kaptam levegőt. - Kérlek!
Megadóan túrt bele rövid barna hajába, miközben bólintott, nekem pedig több sem kellett, az egyik fa tövébe vetettem magam, hátam a fatörzsnek döntve. A föld csupa mocsok volt körülöttem, de nem törődtem vele. Nekem már úgy is mindegy, ennél rosszabbul aligha festhetnék. Fehér tornacipőm már szinte feketének tűnt a sártól, a legújabb koptatott farmerem szakadt, és a pólóm úgy nézett ki, mintha napok óta abba aludnék, ami, ha jobban belegondolok teljességgel igaz. Nos, legalább a hajamat nem látom. Azt hiszem, az már túl sok lenne.
Azon gondolkodtam, vajon anyám aggódik-e értem, tekintve, hogy több napja nem hallott rólam. Szerettem volna azt képzelni, hogy mostanra a város összes rendőre engem keres, de tudtam, hogy ez csak hiú ábránd. Sajnos anyám megszokta, hogy napokra eltűnök néha. Eleinte nagyon kiakadt rajta, de huszadik alkalommal már csak annyit mondott, hogy csináljak amit akarok őt nem érdekli.
Hát nem egy tipikus anya-lánya kapcsolat a miénk.
Ne tudom mióta ülhetem a fa tövébe a gondolataimba merülve, de egyszer csak arra eszméltem, hogy meleg pulcsi terül a vállamra. Hálásan mosolyogtam a fiúra, aki megmentett, és még csak a nevét sem tudtam, de ő nem egem nézett hanem az erdőt fürkészte. A vonásai feszültségről árulkodtak, és ettől én is ideges lettem.
- Bújj bele, és húzd a fejedre a kapucnit - parancsolt rám keményen, mire megdermedtem. Ez volt az a pillanat mikor megfordult a fejemben, hogy talán akkor jártam volna jobban ha ott maradok abban a hideg, sötét nyirkos cellában.
- Hogy mit? - kérdeztem azért bizalmatlanul, hátha az egész én-vagyok-a-nagy-gonosz-farkas-te-pedig-azt-teszed-amit-mondok-különben-megnézheted-magad dolgot csak képzeltem.
- A kapucnit! - Úgy nézett rám, mintha idióta lennék. - El kell takarnunk a hajadat. Olyan, mint valami átkozott jelzőfény ami kilométerekről mutatja hol vagyunk.
Valószínűleg látta rajtam, hogy nagyon nem tetszik a hangvétel, mert felsóhajtott, majd finoman felhúzott a földről, és óvatosan a fejemre húzta a kapucniját. - Azzal, hogy kihoztalak téged, elárultam őket, és minden valószínűség szerint most ezért vadásznak rám a barátaim. Nézd el nekem ha kicsit nyers vagyok.
Igaza volt, amit tudtam is, mégsem esett jól, hogy az előbb úgy rám förmedt.
- Akkor miért segítesz? - tettem fel a logikus kérdést, de figyelmen kívül hagyott, és elindult a fák között. Nem igazán lévén más választásom követtem. Nem szerepelt a terveim között, hogy eltévedek egy több hektárnyi erdőben.
Óráknak tűnő hosszú percekig gyalogoltunk néma csendben. Kezdtem megbolondulni tőle.
- Hová megyünk?
Nem nézett rám, csak megigazítva táskájának pántját a vállán rendületlenül haladt előre. Felsóhajtottam, és kezdtem feladni, hogy valaha választ kapjak mikor mégis megszólalt.
- Egyelőre ki az erdőből, aztán majd meglátjuk.
- Pazar, és azt, hogy is képzelted? Több ezer hektár nyamvadt fa vesz minket körül. Egy öröké valóság óta kutyagolunk, mégis olyan mintha egy tapodtad se haladtunk volna. Fáj a lábam, fáradt vagyok, éhes és pisilnek kell.
Nem viccnek szántam, ő mégis nevetni kezdett, mintha épp az évszázad viccét sütöttem volna el. Értetlenül, és kissé sértődötten néztem rá, mire nagy nehezen, de abbahagyta a nevetést. Viszont lehet jobban jártam volna, ha folytatja, mert zöld szemeivel, olyan áthatóan kezdett el vizsgálgatni, hogy akaratlanul is elvörösödtem. Nagyon, nagyon reméltem, hogy az időközben beállt sötétségben nem vette észre zavaromat. Óvatosan figyeltem, ahogy benyúl feszes farmerjának zsebébe, és néhány gyűrött papírzsepit halász elő.
- Iparkodj! - nyomta kaján vigyorral a kezembe őket, miközben célzatos pillantást vetett az egyik távolabbi bokor felé.
Undorodva pillantottam a bokor felé, mire volt képe megint felnevetni.
- Ez egyáltalán nem vicces.
- Hercegnőm, ez nem valami kastély ha nem tűnt volna fel. Be kell éred azzal, ami van.
Vállat vont, hetykén, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog, de mielőtt hátat fordított volna, még észrevettem, ahogy megrándult a szája.
Bosszúsan, érett paradicsomra hasonlító arcszínnel tettem eleget a természet hívásának, majd dolgom végeztével visszasétáltam mellé, de eszem ágában sem volt megállni. Elszáguldottam mellette, ő pedig kuncogva követett.
Idegesen simítottam hátra a hajam. Körülbelül egy órával ezelőtt, levettem a kapucnit, és abból ítélve, hogy nem szólt rám arra tippeltem, már nem "világitok".
Egy újabb óra, egy veszekedés, és három "majdnem" esés után (a sötétben minduntalan megbotlottam a kiálló gyökerekből, és abba kapaszkodtam hirtelen, ami kéznél volt - belé), elértünk egy kis tisztást.
- Itt megállunk - jelentette be körülnézve. - Nem hiszem hogy ebben a sötétben tudtak volna követni minket. Egyébként is ki kell találnom merre tovább.
Fáradtan bólintottam, többre már nem igazán volt erőm, és egy nagyobb sziklának vetve a hátam figyeltem, ahogy ágakat gyűjt, és tűzet rak. A Jimmy Choo cipőimbe fogadnám, hogy volt cserkész.
- Nem veszélyes tűzet rakni? - kérdezem kíváncsian, arra gondolva, hogy ha a hajamon kibukott, akkor a tűz nem épp ideális jelen helyzetben, de természetesen erre sem kaptam választ.
Kezdett elegem lenni abból, hogy nem válaszol, ezért hirtelen inditatásból felkaptam egy nagyobbacska követ, és a hátához vágtam. Illetve vágtam volna, ha a utolsó utáni pillanatban hátra nem fordul, hogy elkapja. Leesett az állam.
- Ezt, hogy csináltad?
Megint nem válaszolt.
- Hééé! - kiáltottam rá. - Hozzád beszélek hallod? - Elgondolkodva rágcsáltam a szám szélét. - Egyébként mi a neved?
Megrándult a szája széle, ahogy lazán a tűz mellé heveredett, karjait párnának használva hátradőlt.
- Jason - szólalt meg, mire enyhén szólva meglepődtem. Válaszolt egy kérdésre, esküszöm, hogy felírom.
Tehát Jason. Illett hozzá, már amennyire ismertem persze - vagyis semennyire. Elhúztam a számat, és újra próbálkoztam.
- Szóval elárulod, hogy csináltad? Vagy, hogy mit csinálunk, ha ránk támad egy medve? Vagy egy farkas? Van itt egyáltalán farkas? És medve? Az biztos van. Ugye?
Sóhajtva nyitotta ki a szemét, és, olyan pillantást vetett rám, amitől rögtön befogtam a számat.
- Aludj! - adta ki a parancsot, majd újra lehunyta a szemeit.
Próbáltam én is elaludni, de nem igazán ment. Hangokat hallottam a fák közül. Zörrenő avart, mintha valaki járkálna ott, és az sem segített, hogy minden pillanatban azt vártam mikor ront ki egy medve, hogy kicsit megcsócsáljon, vagy épp azt éreztem, hogy valami mászik rajtam. Persze mikor oda nyúltam nem volt ott semmi. Pár percig bírtam csupán, aztán odamásztam Jason mellé. Úgy tűnt, hogy alszik, de azért finoman megbökdöstem a vállát, miközben összehúztam magamon a pulcsit. Az Ő pulcsiját.
- Jason! - suttogtam. - Alszol?
- Mi van már megint? - ült fel végül, én pedig annyira örültem, hogy nem alszik, hogy ezúttal teljességgel figyelmen kívül hagytam a goromba stílust.
- Félek - vallottam be szemlesütve, mire morgolódva ugyan, de átkarolva magához húzott. Visszahanyatlott a földre, de mivel a karjában tartott a fejem a mellkasára bukott.
Minden félelmem elmúlt. Biztonságban éreztem magam, még ha ezt egy olyan fiú karjában is éreztem, aki nem rég még az ellenségem volt. És akinek láthatólag a terhére voltam.
- Köszönöm - suttogtam hálásan, még közelebb bújva hozzá. Ezúttal sem válaszolt, de nem is vártam.
- Ébredj hercegnő, mennünk kell!
A hangot mintha víz alól hallottam volna. Halk volt, és tompa. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem ki az. Jason. Olyan gyorsan ültem fel, hogy a fejünk összekoccant. Homlokomat dörzsölgetve, bocsánat kérőn néztem rá, de nem tűnt bosszúsnak, vagy mérgesnek. Inkább, mintha mulattatná a dolog. Az erdőre még mindig sötétség borult, amiről arra következtettem, hogy maximum egy órát ha aludtam.
Picit még mindig az álom hatása alatt voltam. Fura volt. Volt egy kastély, egy mögötte futó forrás, és egy szőke lány. Először nem jöttem rá honnan ismerős, de aztán eszembe jutott. Ashley. A nővérem.
- Boldog szülinapot!
Megdöbbenve néztem Jasonre. Igaza volt, ma volt a szülinapom. Hipp hipp hurrá!
- Honnan tudod, hogy ma van? - kérdeztem bizonytalanul. Biztosan nem én mondtam, mert én próbáltam még a fejemből is kiverni. Lássuk be, ha az ember lányát elrabolja a volt pasija és fogva tartja, az elég jó arra, hogy ne gondoljon az ostoba szülinapjára.
- Onnan, hogy mindent tudok rólad. - Kijelentés volt, méghozzá olyan öntelt és magabiztos, hogy azonnal felment bennem a pumpa.
- Semmit nem tudsz rólam! - Felálltam, és a tisztás másik oldalán csörgedező patakhoz sétáltam, hogy megmossam az arcom. Jason követett, és megállt mögöttem.
- 1997. május 16 - án születtél délután fél négykor a Memoriálban. A szüleid Constantina és Salvador Goldwin. Anyád három hónapos terhes volt veled, amikor a szüleid elváltak. Te anyáddal maradtál, a nővéred, Ashley az apátokkal. Jelenleg a St. Vincent High School diákja vagy. A legjobb barátnőid Mary és Chatrine. A kedvenc tantárgyad az angol. A kedvenc ruhád egy kék szoknya. Imádod a táskákat, és gyűjtőd őket. Van egy macskád Aisha, és egy kutyád Pretty. Tavaly...
- Elég! - csattantam fel dühösen. Úgy beszélt rólam, mintha csak adatok halmaza lennék, ráadásul olyasmiket tudod, amit még én sem. - Hon...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen mellettem termet, és számra szorította a kezét. Egy pillanatra megrémültem, hogy bántani akar, de akkor én is meghallottam a hangokat. Ránk találtak.
- Mennünk kell! - A vállára kapta a hátizsákot, és az erdő széle felé indult, de hirtelen megragadtam a kezét, és az ellenkező irányba néztem. Kétkedve követte a pillantásom.
- Bízz bennem - kértem halkan, mire pár perc hezitálás után bólintott. Együtt kezdtünk el rohanni a forrás mentén.
Körülbelül húsz perc után pillantottuk meg a tó fölé magasodó sziklaszirten fekvő kastélyt, melyet az álmomban láttam.
- Ez a Menedék - suttogta Jason áhítatosan, majd elképedve nézett rám. - Honnan tudtad?
- Éreztem - vontam meg a vállam. Tudom, tudom, elég gáz szöveg, de így volt. Valami vonzott, valami, amit nem tudnék szavakba önteni, de mikor megpillantottam a Menedéket, tudtam, hogy végre hazaértem.
~Alathea~
*Ashley*
- Ashley, őrültség hadat üzenni az éjszaka közepén! – követett Alex riadtan. A hangja egyre magasabb lett és hangosabb, ahogy a rémülettől zihálva tartotta a tempóm.
- Nem őrültség, ha a húgomról van szó! – mordultam rá. – Csak tedd a dolgod, Alex, és ne kérdőjelezd meg minden lépésemet!
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy elrabolták? – Elém futott és eltorlaszolta a lépcső tetejét, hogy ne jussak le az emeletről. Komoly tekintetével tanulmányozta az arcom, és látszott rajta, hogy egy kukkot sem ért abból, amit próbálok megértetni vele.
Magam sem tudtam, hogy minek köszönhetem, hogy a tudomásomra jutott April holléte, de jelen pillanatban nem is számított. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett: kihozni a G.L.-ből. Elég rémisztő történetet hallottam már, vagy épp olvastam apám jegyzetei közt, amik kellő okot adtak rá, hogy minél hamarabb intézkedjek.
- Azért, mert tudom! Egyszerűen csak tudom, Alex… - halkultam el a belső információról szóló ismereteim hiányában. - Bízzatok már bennem, legalább egy kicsit!
Alex szigorúan fürkészte az arcom, de aztán végül megenyhült. – Rendben – sóhajtotta. – Felkeltem a többieket.
- Köszönöm.
- Lent találkozunk. Addig találd ki, hogy ezt az egészet hogyan képzeled.
Bólintottam, majd lesiettem a hosszú lépcsősoron és végigszántottam az azt követő hosszú folyosót. Akinek az ajtaját értem mindenhova bekopogtam, és riadóztattam az alvó szövetségi tagokat. Sokan nem örültek a korai durva és hangos ébresztésnek, de nem most volt az ideje a kedves szavaknak.
- Mindenki sorakozzon fel, és ragadjon fegyvert – kiáltottam beérve a nagyterembe, ahol az álmos sereg egy része várakozott. – Öltözzetek fel, és csináljatok úgy, mintha élnétek!
- Ashley, mi ez az egész? – ásított Kassia fáradtan. – A hajnali órákban nem vagyok vicces kedvemben.
Megköszörültem a torkomat. – Aprilt elrabolták. Biztos forrásból tudom, hogy a G.L. bázison van. – Miután némán hozzátettem magamban, hogy nagyon remélem, hogy biztos a forrás, folytattam: - Ki kell szabadítanunk. Meg kell találnunk a módját, hogy kihozzuk onnan, bármibe is kerül!
- Nem túlzás ez egy kicsit? – szólt közbe Rick a mellette megbújó Trixie-t melegítve. – A „bármi” az elég tág fogalom.
- Főleg úgy, hogy nem is mondod el, mire alapozol – tette hozzá a sarokban ácsorgó Tsunade.
Elengedtem a fülem mellett a bizalmatlan szavakat, és másfajta megközelítésből mértem fel a helyzetet. – Te tudod hol a G.L., igaz? – fordultam az alig éber Trixie felé. – Shane a bátyád. Tudnod kell, merre van. Mondd meg, merre induljunk! – emeltem fel a hangom idegesen.
Merően könnyebb lenne megtalálni a kíváncsi szemek elől eddig rejtve maradt G.L. épületet egy bennfentes ember segítségére támaszkodva, mint az éjszaka közepén tehetetlenül kóborolni az utcákon nyomokat keresve. Azonban Trixie-n a segítőkészség halovány szikrája sem látszott.
- Nyugodj meg – válaszolt Rick Trixie helyett. – Túl korán van még neki ehhez.
- Ne beszélj folyton helyette! – rivalltam Rickre. – Őt kérdeztem! Biztos tud önállóan is gondolkodni a kis barátnőd!
Az éles szavaimra Trixie szeme összeszűkült és sértődötten felhúzta az orrát. – Most már csak azért sem fogom megmondani – morogta.
Kidülledtek a szemeim. – Szórakozol velem? – ordítottam rá. Fejbe tudtam volna vágni egy vaslapáttal. – A húgom a bátyádnál van, és van képed azt mondani, hogy nem segítesz?! Emlékeztetnélek, hogy itt még mindig én vagyok a vezető, és ha nem ered meg a nyelved, hamarosan új otthon után nézhetsz! Sőt, takarodj most rögtön!
Trixie-nek akartam ugrani, de ekkor két erős kéz ragadott meg, ami mint kiderült, Alexhez tartozott.
- Ashley-nek most nem megy könnyen a tapintatos kommunikáció, de szerintem a kiadott parancs egyértelmű. Meg kell találnunk az elveszett lányt, és ha itt ácsorgunk azzal időt vesztünk.
Nem tudom mitől lett ilyen bölcs hirtelen, de nagyon örültem neki, hogy azzá vált.
- Trixie – folytatta Alex -, az lesz a legjobb, ha te vezetsz minket, mi meg követünk – mondta elhivatottan.
Mindenki csendben hallgatta a vezető helyettessé cseperedett fiút, és némán követték az utasításait. Odasuttogtam neki egy halk „köszönöm”-öt, amikor kitártam az ajtót, azonban ajtó túloldalán toporgó alakot látva bennem ragadt a maradék levegő.
- Hű, nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz – kerekedtek el Alex szemei, ahogy meglátta a bejárat küszöbén ácsorgó lányt.
- April! – sikkantottam fel, és a meglepett boldogsággal rávetettem magam. – Jól vagy? Hogy kerülsz ide? Halálra aggódtam magam miattad! Egyben vagy? Nem kínoztak meg?
.gif)
April mesébe illő megérkezése olyan mélységesen meghatott, hogy nem tudtam visszafogni a könnyeimet, őt ölelve zokogtam, miközben mindenki más hallgatott. April sem szólt semmit, csak várta, hogy elálljon a megkönnyebbülésemet jelentő könnyzápor. Amikor végre olyan szintre jutottam, hogy sikerült magamtól megfékeznem az érzéseimet, felnéztem magam elé.
És akkor észrevettem a mögöttünk öt méterre álldogáló srácot.
Amint megláttam, felismertem. Úgy festett, mint egy erdei túravezető, aki arra vár, hogy a következő csoportjával megkezdje a kirándulást, de én tudtam, hogy teljesen mások a szándékai. A G.L. egyik tagja volt. Shane embere. Talán csak nagyon nem ment neki a láthatatlanul rejtőzködés, vagy nem is érdekelte, hogy észreveszik-e egyáltalán mikor Aprilt követi, de ha már idáig eljött, nem hagyhattam, hogy elmeneküljön. Mielőtt hátat fordíthatott volna, a fickóra mutatva elkiáltottam magam, az én hűséges társaim pedig azonnal cselekedtek.
- Változott a terv. Őt kapjátok el!
~Debora~
*Shane*
Halkan kiléptem Laorux szobájából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Muszáj volt kiereszteni a gőzt, így első utam, a cellából ide vezetett. Mindig is tüzes bige volt az ágyban és ebben a feszült helyzetben nekem pont erre volt szükségem. Rendesen megizzasztott, szokásához híven, de még mindig hiányzott valami. Még több adrenalin kellett.
Lementem hát megkeresni Adamet. Átvágtam a konyhán, de szerencsémre pont ott ült, és pizza szeletet nyomott a képébe.
- Na rakd azt le, és gyere – léptem oda hozzá.
- Mu va? Csok most kozdtom ol - mondta ki alig érthetően csámcsogva a szavakat.
- Nem tudom mit nyökögsz, de rakd le a zabát és menjünk – intettem a fejemmel az kijárat felé.
- Már megint hova? – állt fel szájat törölve, és elindultunk a garázs felé.
- Egy kis autóverseny. Benne vagy?
- Naná! Miért nem ezzel kezdted!? Tudod, hogy a sebesség megszállottja vagyok! – derült föl az arca hirtelen, akár egy kisgyereknek, aki nyalókát kap.
- Ja, tudom, Adam. Ehhez legalább értesz – dünnyögtem magam elé nézve.
Ahogy leértünk a kocsikkal teli helységbe rögtön megcsapott a hűvös és a benzin émelyítő szaga. Ez egy központi garázs volt, minden G.L.- es itt tárolta a járműveit; kocsik, motorok,bringák, gördeszkák, sőt még mini jachtok is álltak néhol.
- Na, ma jó napom volt, úgyhogy választhatsz akár az enyémek közül is – biccentettem a fekete porschék felé.
- Nem kösz, maradok a sajátjaim mellett. A kis Ferrari F12-m már régóta nyöszörög, hogy eresszem el a gyeplőt – sétált magabiztosan, a vörös szépsége mellé.
- Ahogy akarod, én felajánlottam - szálltam be az általam választott fekete Porsche 911 Turbo-ba. - Ahogy kiérünk, az első kanyar utáni egyenes út lesz a táv, egészen az erdőig. De ne aggódj, adom a jelet majd, csak hogy eszedbe jusson – húztam gúnyos vigyorra a szám, de ő már teljesen átszellemülve markolta a kormánykereket, majd gázt adva kigurult. Követtem a példáját, és öt percbe se telt, már a starthoz értünk.
- Na, innen kezdjük. Háromra indulunk, és az erdő a cél - hajoltam ki az ablakon Adam felé nézve, aki egy szóval sem méltatott. - Hallasz seggfej? Neked beszélek!
- Ja, de számolj már - meredt maga elé verítékezve.
- Egy. Keeettőőő – helyeztem a pedálra a lábam indulásra kész. - És három!
Kimondva, mind két kocsi kereke, nyikorogva, füstcsíkot hagyva maga után, brutális iramba kezdett. A fák elmosódva suhantak mellettem, és egyre csak nyomtam a gáz, az automata sebességváltó pedig tette a dolgát. Fej-fej mellett haladunk, mígnem megcsörrent a mobilom. Először figyelmen kívül próbáltam hagyni, de mikor már legalább két perce csörgött muszáj volt megnézem ki az. A sebességet tartva a telefonért kaptam; a kijelzőn Gerald neve villogott.
Általában ő csak a fontos dolgok miatt zaklat. Nem volt más választás, lelassítottam, és fogadtam a hívást.
- Mond,mi van? – szóltam a készülékbe sürgetően.
- Shane, rohadt nagy szarban vagyunk. Azonnal gyere a G. L –be! - hadarta az emberem.
- Miről beszélsz? Mi az, hogy nagy szarban?
- Inkább személyesen mondanám el…
- Gerald, ne szórakozz velem! Mondjad már! - kezdtem felemelni a hangom.
- Jason elment és magával vitte a Goldwin lányt, engem meg valaki leütött hátulról.
- Mi a faszról beszélsz? Mi az, hogy Jason elment? Hova ment? Meg mi van Aprillel? - grimaszoltam értetlenül és dühösen.
- Hát, hogy megszöktette. Vagy...
- Mindenkit hívj a nagyterembe. Azonnal ott vagyok. - vágtam a szavába, és lenyomtam a hívást. Egyszerűen nem akartam elhinni a hallottakat. Tisztázni kell mindent. Jason nem tehette ezt. Itt valami másnak kellett történnie! Muszáj, hogy más történjen! – masszíroztam kezemmel a halántékomat, hogy a bennem kitörni készülő valami csillapodjon, mikor dudálásra lettem figyelmes és a vörös Ferrari-ra magam mellett.
- Hát fater, ez szívás! Járókeret üzemmódba váltottál, vagy mi? - kopogtatott be röhejes vigyorral az arcán Adam. Behunytam a szemem és egy nagy adag levegővel töltöttem meg a tüdőm, majd lassan kifújtam azt.
- Megtennél nekem egy szívességet? Húzz a büdös picsába!
- Nem bírod a vereséget? Hát bocs, Shane, de nyertem. Lehet, hogy az egód… - Már nem is hallottam miket mond, csak a kitörő vadállatra koncentráltam, ami untalan csak döngette a rácsokat egyre agresszívabban. Nem tudtam, mennyit bír még ki, de féltem, ha kitör az halálos lesz.
- Tudod mit csinálj a nyereségeddel? Dugd fel a seggedbe! – Ezzel elhajtottam.
Beérve az erődbe egyből a nagyterem felé vettem az irányt. Kintről hallottam, hogy zúgolódnak. A vaskilincsre tettem a kezem, és benyitottam. Megálltam az ajtóban, államat felemelve, sötéten pásztáztam végig a tömegen. Az embereimen. Kiknek tökéletesnek kellene lenniük, mint amilyen én vagyok, hisz nekem dolgoznak. De akkor mégis mi a francért cseszik el folyton?
Megindultam, átszeltem a hosszú termet, majd végében lévő bőrhuzatú karosszékbe süppedtem. Síri csend honolt mióta beléptem, mintha lélegzetvisszafojtva várták volna az ítéletet.
- Nos, akkor Gerald, kezdj bele - döntöttem oldalra a fejem érdeklődve, megtartva a hidegvérem.
- Conlannal sétáltam, mikor megláttam Jasont és April Goldwint elrohanva, utánuk akartam indulni, de hátulról valaki leütött. Ennyire emlékszem. Ahogy magamhoz tértem, már hívtalak is.
Újra és újra lejátszódtak Gerald szavai, és ezzel egyetemben szinte éreztem, hogy az idegeim kezdenek szétrepedezni, a nyakamon lévő erek egyre csak duzzadtak, az agyam egyre erősebben lüktetett. A szörnyeteget immáron nem lehetett csitítani.
Felálltam, és kimért léptekkel Gerald felé tartottam, aki erre szintén felegyenesedett. Mikor már csak pár centi választott el tőle, megálltam és a füléhez hajoltam.
- Mit gondolsz, mit érdemel az a bűnös, aki futni hagyja az őrzött vadat?- suttogtam szavakat, hogy csak ő hallja. Éreztem, hogy nyel egyet, és összeszorítja fogait, miközben hevesen lélegzett. - Hát BÜNTETÉST! – szúrtam a combjába a zsebemből előkapott tőrt, az meg fülhasogató, ordítás kíséretében összerogyott.
A vadállat életre kelt.
- Egyetlen kibaszott feladattal bíztam meg ezt az egész kurva társaságot! Annyit kértem, aki a cellában van, annak ott is kell maradni. Erre mi történt? - néztem körbe a vérbe forgó tekintettel. – Mi? Hogy elszökött! - hajítottam el a másik tőrömet, mely célba érve egy másik emberem szemében landolt. Az áldozat, őrjöngve szeméhez kapva kínlódott, miközben a vér, patakokban folyt végig az arcán, vegyülve, egy kis szemkocsánnyal.- És még ráadásul, ha nem lenne ennyi elég, az egyik legjobb emberem is lelép, ki miatt? Ti miattatok! Mert mindnyájan szerencsétlen, kibaszott nagy seggfejek vagytok, akik még arra se képesek, hogy megvédjétek a saját otthonukat! – Erre egy kuncogáshoz hasonló hangra lettem figyelmes, és a zaj felé kapva a fejem, kérdőre vontam tulajdonosát. - Te ezt ilyen viccesnek találod? - léptem elé.
- Nem csak tüsszentettem, főnök – mondta lehajtott fejjel.
- Áh, csak tüsszentettél. Milyen bájos - ragadtam meg a harmadik tört. – Hát akkor, egészségedre - döftem alulról az orrába a szúróeszközt, még nem hallottam a reccsenést, ahogy áttöri a homloküreget, majd kihúztam azt. - Akar még valaki esetleg tüsszenteni? – fordultam körbe, de mindenki a földet fürkészte nesztelenül.
- Áh és Conlan téged is leütöttek, vagy mi is történt? - sétáltam mellé lazán.
- Engem is - pillantott fel, és hosszasan farkasszemet néztünk.
- Szerencséd, hogy nincs a zsebemben több tőr. - Ezzel visszamentem a terem végébe , hogy újra mindenkit jól lássak. Lehorgasztott fejjel görnyedtek; a látványról a rakás szar metafora ugrott be rögtön. Elkapott röhögés. – És itt álltok tétlenül! - nevettem hangosan. - Semmit nem tesztek, hogy megkeressétek a foglyot. Csak álltok és bámultok magatok elé! - A hangom kezdett megkeményedni és a röhögést a kiabálás váltotta fel. - Basszátok meg, menjetek már! Gyerünk! Keressétek meg! Őrkutyákat! Nyomkövetőket! Öt-öt fős csoport induljon a keresésére!
Az emberek így tettek, elkezdtek kiáramlani a teremből, és mentek a dolgukra.
- Ja, és még valami - zengett föl ismét a hangom erőteljesen. - Megtalálom az árulót, aki leütve az embereimet ellenem játszik. És ha ez megtörténik! Nyilvánosan, ennek a teremnek a közepén aggatom fel és szedem ki a belét élve! Remélem, felkészült az illető, az idő számára kezd lassan lejárni.
~Blyana~
Megérkezett az újabb fejezet, köszönjük az eddigi visszajelzéseket és a 7(!) feliratkozót, nagyon hálásak vagyunk nektek. Reméljük, ezúttal is elég izgalmasra sikeredett a sztori, és élménydús lesz az olvasás :)
B.A.D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése