*Rick*
Mihelyt visszaértünk a Menedékbe, a szobám felé vettem az irányt. Nem volt kedvem beszélgetni. Csak arra vágytam, hogy egyedül maradhassak zakatoló gondolataimmal. A kis kiruccanásunk nem úgy sült el ahogy reméltük, de nem is ez volt a baj, hanem, hogy eszembe jutott Ő.
Három év telt el azóta, hogy elment. Három év, mióta nem hallottam róla. Tudni szerettem volna, jól van-e egyáltalán, de az, ami igazán foglalkoztatott, hogy vajon gondolt-e rám, ezalatt az idő alatt.
A szobába érve lassan beléptem, és becsuktam az ajtót magam mögött, majd az ablakhoz sétálva bámultam kifelé. A nap már alá bukott a horizonton, sötétséget borítva a közeli erdőre. A tárcámból megsárgult fotót húztam elő, és forgatni kezdtem az ujjaim között.
Nem tudom meddig álltam volna ott a gondolataimba merülve, ha Alex be nem ront a szobába - természetesen kopogás nélkül.
- Kapd össze magad, a főnökasszonynak szüksége van a szolgálatainkra. - Vigyorogva vetette magát az ágyamra. - Persze lehetőleg nem egyszerre. Tudod, hogy általában benne vagyok egy jó kis édes hármasban, de semmi kedvem a pucér seggedet stírölni. - Röhögve nézett rám, de mikor meglátta az arckifejezésem elhallgatott. - Ki halt meg? - kérdezte tréfásan, de ismertem már annyira, hogy kihalljam mögüle a fel nem tett kérdést.
- Senki - csúsztattam a zsebembe óvatosan a fotót. - Menjünk. - Az ajtó felé indultam, Alex pedig méricskélő pillantásokkal követett.
Egy órával később egy kihalt utcán haladtunk észak felé. Tekintve, hogy a város ezen részén nem hallottak még a közvilágításról az orrunkig is alig láttunk. Pazar. Minden vágyam az volt, hogy az éjszakámat egy szellem kutatásával töltsem.
- Komolyan, mit vár tőlünk Ash? - kérdeztem, miközben dühösen belerúgtam egy üres üvegbe, ami több métert repült és csattanva egy oszlopnak vágódott. - Már ezerszer körbejártuk a város minden négyzetcentiméterét a húgát kutatva, de semmi. Mi a francért képzeli, hogy bajban van?
Baromira elegem volt, és ez a hangomon is hallatszott, de nem érdekelt.
- Relax, tesó, relax - nyugtatgatott Alex a vállamra téve a kezét, de ezzel inkább az ellenkező hatást érte el. Mérgesen ráztam le magamról a karját, és épp közölni akartam vele, hogy nem vagyok épp csúcsformában ma este, szóval szálljon le rólam, mikor hirtelen egy autó mögé rántott. Sejtettem, hogy nem a hecc kedvéért csinálta, szóval a kocsi oldalához tapadtam, és körbe néztem. Azonnal tudtam mit vett észre. Az utca túloldalán, egy magas barna hajú srác állt, könyékig feltűrt ingben, az alkarján pedig tisztán kivehető tetoválás vonta magára a figyelmünket. Az egyik épületből lépett ki és elindult az utcán. Távolodott tőlünk.
- G.L.? - suttogta, le nem véve szemét az ismeretlenről.
- Biztos nem a mieink egyike.
Alexre pillantottam, aki bólintott. Szavak nélkül is értettük egymást.
Külön váltunk. Alex a nyomában maradt, én viszont lefordultam egy sikátornál, hogy a következő utcán elé vághassak. Egyszerű melónak tűnt, de valamire nem számítottam. A lányra. Az első pillanatban feltűnt. Nem a szűk farmer és tűsarok miatt. Még csak nem is azért, mert hosszú derékig érő aranybarna haja volt. Nem. Azért szúrt szemet, mert úgy viselkedett, mint én vagy Alex. Halkan lépkedett, meg - meg húzódva az árnyékok között, és folyamatosan a terepet pásztázta. Követett valakit. És ez a valaki véletlenségből, épp az a valaki volt, akit én is követtem.
Előkaptam a telefonom és küldtem egy SMS-t Alexnek, 328-as kóddal, ami azt jelentette, hogy találtam valami fontosat, és jöjjön ide. Valamiért úgy éreztem a lány fontos lehet. Fontosabb, mint az ismeretlen fickó.
A nyomába eredtem. A sors iróniája, hogy most a vadászból lett a vad.
Pár perce lehettem még csak a nyomában, mikor a fickó pár száz méterrel előttünk elérte a kocsiját. A lány megállt és valami ezüstösen villant kezében. Nem tudtam mi az, de úgy döntöttem nem várom meg míg kiderül. Futtomban felkaptam egy követ, és a kezéhez vágtam. Talált: a tárgy kiesett a kezéből, és elgurult. Hátraperdült, de addigra odaértem hozzá, és a vállát megragadva magam felé rántottam. Azt hittem nyert ügyem van, de tévedtem. Ő sem teketóriázott. Bal kezével megragadta vállát tartó kezem, és a könyökömnél körmét az idegközpontba nyomta. Felszisszentem, és a kezem lehullt róla. Mindeközben jobb könyökével a halántékomra sújtott. Hátratántorodtam, és kezem a fejemhez kaptam, de még épp idejében vettem észre a villanást, ahogy lába megcélozta a gyomromat.
Elképesztő. Ki a fene ez a csaj?
Azonban nem volt sok időm ezen töprengeni. Testhelyzetet váltottam, és elkaptam a lábát, majd a saját lendületét használva a földre döntöttem.
Egy pillanatig azt hittem ennyi volt, de ismételten alá becsültem, mert mire kettőt pislogtam már ő volt felül, és leszorított. Ami, azért lássuk be nem volt semmi, tekintve, hogy vagy harminc kilóval voltam nála nehezebb.
Akkor láttam meg. A nyakláncot. A küzdelem hevében kicsúszott a pólója alól, és most az arcom előtt lengedezett, ahogy zihálva fölém hajolt. Egy vékony ezüst lánc volt, egy végtelen jelel a közepén, aminek az egyik oldalát kristályok alkották. Túl jól ismertem ezt az ékszert. Abbahagytam, hogy küzdjek ellene, és a szemébe néztem. Azokba a gyönyörű füst szürke szemekbe, amik három éve kísértettek.
Meglepődött, hogy már nem ellenkezek a szorítása ellen, és viszonozta a pillantásom. A felismerés lassan öltött testet az arcán. Az ajka elnyílt, a szemei kikerekedtek a döbbenettől. Arca tükörképe volt az enyémnek. Zihálva bámultuk egymást, egyrészt a harc, másrészt a felismerés végett.
- Trixie...
- Rick...
Egyszerre szólaltunk meg, mire mindketten el hallgatunk, majd a következő pillanatban eltűnt fölülem.
*Trixie*
Soha még csak álmodni sem mertem róla, hogy valaha újra láthatom. Most mégis megtörtént. Itt volt. Nem a képzeletem játszott velem. Éreztem a testét az enyém alatt. A szapora szívverését, mely összhangban dobbant az enyémmel. A lélegzettét a bőrömön.
-Trixie...
- Rick...
Elhallgattam, nem tudtam mit is mondhatnék, és láthatólag ő is így volt ezzel. Ahogy a szemébe néztem megszűnt körülöttem a világ, így csak akkor vettem észre a felém rohanó férfit mikor túl késő volt. Hátulról megragadott, és felrántott, kezeimet fájdalmasan csavarta a hátam mögé, hogy moccanni sem bírtam.
Elkeseredett helyzet, elkeseredett megoldást szül. Cipőm sarkát támadóm lábába süllyesztettem, s bár a cipője valamelyest felfogta a " támadásom ", a célom elértem vele. Szorítása lazult, s kihasználva az alkalmat, kiszabadítottam a karom és hátrarántottam a könyököm. Felordított.
Remek, sikerült eltalálnom az orrát, és bár eltörni nyilván nem tört el, de mocskosul fájhatott. Tapasztalat. Itt volt a vissza nem térő alkalom, hogy végleg a padlóra küldjem, de Rick - aki időközbe szintén feltápászkodott a a földről - közénk lépett.
- Ne!
Nem tudtam, hogy ez most nekem szólt-e, de nem is igazán törődtem vele, mert ismét elvesztem szürkészöld pillantásának tűzében. Na persze ahhoz, hogy elveszhessek benne, igencsak felfelé kellett néznem, mert még tízcentis sarkakon billegve is magasabb volt nálam egy fejjel. Basszus. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen magas.
Rick elfordította rólam a tekintetét és az orrát markolászó sráchoz fordult. - Nyugi Alex, minden rendben. - Kezét a mellkasára fektette, mikor a srác felém indult volna.
Ellazultam. Ha Rick ismeri a fickót akkor nyilván nem ellenség, vagyis nincs veszély.
Ellenség. Hirtelen eszembe jutott Conlan, és arra felé kaptam a fejem amerre utoljára láttam, de nyilván már nem volt ott. Fenébe, ezzel annyi annak is, hogy Shane embereit követve próbálom kideríteni mire készülnek.
- A rohadt életbe!
Erre mindketten felém fordultak, és alaposan végigmértek. Rick kíváncsi, míg Alex bosszús arccal. Én se maradtam hát adósuk, és alaposan megszemléltem őket.
Az Alex nevezetű srác körülbelül Rickkel lehetett egyidős. Divatosra vágott rövid barna haja volt, és sötét barna szeme. Koptatott farmert viselt magas szárú edző cipővel és kék inggel, aminek az ujját lazán feltűrte.
Ezután Ricket vettem szemügyre. Az évek során magasabb lett egy picivel, és jóval izmosabb is. Társához hasonlón rövidre vágva viselte sötétszőke haját. Sötét póló és fekete farmer volt rajta, egy szintén fekete bakanccsal. Nem sokat változott három év alatt, és mégis.
- Trixie...
Ránéztem. Tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Na igen, nekem se jutott épp eszembe a megfelelő mondat. De komolyan, miért nincs egy olyan könyv, hogy "Mit mondj a volt legjobb barátodnak akibe titkon szerelmes voltál, miután se szó se beszéd eltűntél pár évre?" Ja, szép is lenne.
Ismét ránéztem, és még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit is csinálok a karjaiba vetettem magam. Kicsit meglepődött, de szorosan magához ölelt, arcát a hajamba temetve. Karjaimat a nyaka köré fonva szívtam be ismerős illatát.
Ebben a pillanatban akár a világ is elpusztulhatott volna, mert ismét vele voltam, és olyan boldogság öntött el amilyet rég nem tapasztaltam.
Az idilli pillanatnak egy éles torokköszörülés vetett véget. Vonakodva bontakoztam ki Rick karjaiból.
- Elárulnád nekem - fordult dühösen, és értetlenül Rickhez Alex félszemmel engem méregetve -, hogy miért ölelgeted a csajt aki betörte az orrom?
- Ugyan már! - legyintettem. - Akkorát nem ütöttem.
Közbevetésem, metsző pillantással jutalmazta, de Rick megajándékozott egy apró mosollyal, amitől megdobbant a szívem.
- Alex, ő itt Trixie - mutatott felém. - Gyerekkorunkban szomszédok voltunk, és...
Nem fojtatta, mert Alex hitetlenkedve szívta be a levegőt, egyikünkről a másikukra meredve.
- Trixie? - visszhangozta. - Édes, aranyos Trixie, akibe szerelmes voltál, de meghalt?
- Meghalt?
- Szerelmes volt belém?
Megint egyszerre szólaltunk meg, majd értetlenkedve egymásra bámultunk.
- Szerelmes voltál belém? - ismételtem meg a kérdést hitetlenkedve, mire elpirult zavarában. Hihetetlenül édes volt.
- Igen, nem . . . mármint . . . - hebegett - habogott, és a hajába túrt. Már gyerekként is ezt csinálta, ha ideges volt. Jó tudni, hogy valami sose változik.
- Honnan vetted, hogy meghalt? - fordult hirtelen a barátja felé, aki még mindig döbbenten állt. Még a fájó orrát is elfelejtette dörzsölgetni.
- Te mondtad - válaszolt mérgesen. - Egyszer mikor iszogattunk, meséltél róla és azt mondtad, elment.
- Igen - bólintott Rick -, a városból.
- Te szemét! Ezt nem mondtad! Én meg egész este próbáltalak felvidítani, és sorra vettem az italokat. Ezért még megfizetsz Redwey!
Rick a szemöldökét ráncolva nézett Alexre, miközben zsebre vágta a kezeit, majd tűnődve, meg csóválta a fejét.
- Valószínűleg részeg voltam. - vont aztán vállat, mire kapott egy gyilkos pillantást. Visszafordult felém, de valami megragadta a figyelmem. Egy fotó széle, ami a farzsebéből lógott ki. Egy undorító zöld függöny villant fel, és én elképedve nyúltam érte.
- Csak nem? - kérdeztem elképedve, miközben kikaptam a zsebéből.
- Ne, Trixie! - Utána nyúlt, de én gyorsabb voltam.
Döbbentem meredtem a képre, amiről tizenhat éves önmagam mosolygott vissza rám. Emlékeztem, mikor készült. Nem sokkal azelőtt, hogy elmentem volna a városból a szüleim partit adtak. Körülbelül a felénél meguntam, és úgy, ahogy voltam vörös szatén ruhában, kezemben a cipőmmel átlógtam Rickhez. Felmentünk a padlásra. Mindig oda mentünk. Az volt a mi helyünk. Ott készítette rólam ezt a képet, az ocsmány zöld függönnyel a háttérben.
Rick kivette kezemből a képet, és finoman visszacsúsztatta a zsebébe, miközben olyan intenzív pillantást vettet rám, hogy majdnem elpirultam.
- Sok mindenről kell beszélnünk - mondta halkan -, de nem itt. Menjünk vissza a Menedékbe - fordult Alex felé, aki még mindig bosszúsan bólintott majd elindult, mi pedig utána. Két lépés után megtorpantam, és vizsgálódva körbenéztem.
- Mi a baj? - állt meg Rick is. Nemet intettem, és tovább nézelődtem, míg végül ezüstös villanást vettem észre az egyik épület tövénél. Odasétáltam és felkaptam.
- Egy hajtű?
Bólintottam.
- Épp fel akartam tűzni a hajam, mikor kiverted a kezemből - vetettem rá ferde pillantást. - Különben is, mit vágtál hozzám? - Rick elvigyorodott és egy kőre mutatott, ami pár méterre hevert tőlünk. - Egy követ? - kérdeztem elképedve. - Egy kővel dobtál meg?
- Tudod Trix, a régi barátokkal kapcsolatban az az egyik legnagyobb előny, hogy az ember nyugodtan hülyét csinálhat magából előttük - vont vállat, majd nevetve elindult, én pedig fejcsóválva követtem.
Alex a kocsinak dőlve várt ránk, karjait szorosan összefonta maga előtt, és elgondolkodva bámult, közben szórakozottan piszkálgatta az órát a csuklóján.
- Ti szomszédok voltatok!
Nem kérdés volt, mégis bólintottunk, mikor megálltunk előtte. Nem értettem mit akar, és ahogy a mellettem álló fiúra pillantottam, rajta is az értetlenkedés jeleit láttam.
- Múltkor azt mondtad, hogy Lemmer is a szomszédod volt - nézett Rickre, majd rám. A tekintete kérdő volt, és most már tudtam mire kíváncsi. Gyorsan összerakta a képet, azt meg kell hagyni.
- Shane a bátyám - közöltem vele vállat vonva, mire megmerevedett. Az eddigi ellenséges viselkedése immár gyűlölködővé vált. Zavarodottan, és dühösen meredt Rickre. - Shane húga? - Hangja halk volt ugyan, de nemtetszés árad belőle. - Neked elment az eszed?
- Ő nem olyan, mint Shane - jelentette ki megfellebezhetetlenül Rick a barátja elé lépve. - Velünk jön, és pont.
- Haver, neked elment az eszed. Nem vihetjük a Menedékbe, mi van ha a következő percben meghívja a drága testvérkéjét, és elmondja neki hol van?
- Ki kell ábrándítanom - szúrtam közbe -, én se vagyok épp beszélő viszonyban vele.
- Vagy csak azt akarod, hogy ezt higgyük.
- Add a mobilod - fordult hozzám végül Rick kinyújtott kézzel, sóhajtva. Összeráncolt homlokkal néztem rá, de nem szólt egy szót sem, csupán intett, hogy adjam már oda.
Fintorogva nyúltam a zsebembe, majd Rick kezébe hajítottam a lapos fekete készüléket. Ügyesen elkapta, majd zsebre vágta, és visszafordult a még mindig karba tett kézzel ácsorgó haverjához.
- Tessék, így biztosan nem hív senkit. Indulhatnánk végre?
- Még mindig nem tartom jó ötletnek.
- Ne szórakozz már, Alex - csattant fel türelmét vesztve. - Te is tudod, hogy nem hagynám, hogy a Szövetség veszélybe kerüljön.
- Biztosan? - pillantott felém kétkedőn.
- Igen, beszélünk Ashley-vel, meglátjuk ő mit mond.
- Na jó - emeltem fel a kezem megadón. - Mi lenne, ha én itt maradnék, ti meg mennétek, és beszélnétek akivel kell. - Rájuk pillantottam. Alex hevesen bólogatott, Rick viszont a fejét rázta. - Csak előtte add vissza a mobilom. - Ezúttal én nyújtottam várakozón a kezem felé, de ahelyett, hogy visszaadta volna a ketyerét megfogta a kezem, és közelebb húzott magához.
- Felejtsd el, velünk jössz.
- Ash meg fog ölni amiért ezt hagytam - motyogta az orra alatt Alex, de nagy nehezen beleegyezett. - Rendben menjünk, hogy minél előbb szétrúghassa a seggünket, de előtte... - Érdeklődve figyeltük, ahogy behajol a kocsiba, majd egy színes selyem sállal egyenesedik fel.
- Szórakozol velem? - meredtem rá döbbenten, de a fiú csak gúnyosan vigyorgott, és meglengette az orrom előtt kendőt.
- Vagy ez, vagy itt maradsz. - Vállat vont, mint akit nagyon nem érdekkel mi lesz, de a szája sarkában bujkáló mosolyból valószínűsíthető volt, hogy nagyon is évezi a helyzetet. Elfintorodtam. Én a magam részéről, azt se bántam volna ha itt hagynak, de mindketten tudtuk, hogy Rick azt nem hagyná, így nem volt más választásom.
Nagyot sóhajtva fordítottam hátat neki, hogy beköthesse a szemem. Behunytam a szemem, mikor a kendőt finoman az arcom elé húzta valaki, majd az óvhatóságból, ahogy csomót kötött rá, és besegített a kocsiba tudtam, hogy Rick az. Halványan elmosolyodtam.
- Mellesleg csinos sál - jegyeztem meg mikor elindultunk. - Az illata is finom, Bruno Banani, ha nem tévedek. - Szippantottam egy mélyet. - Méghozzá Dangerous Woman. Én is szeretem, bár belőled nem néztem volna ki Alex. Alexnek hívnak ugye?
- Jah. - Hallottam egy morgást az első ülés felől, mire Rick felnevetett mellette. - De nem az enyém.
- Persze, hogy nem.
Mihelyt visszaértünk a Menedékbe, a szobám felé vettem az irányt. Nem volt kedvem beszélgetni. Csak arra vágytam, hogy egyedül maradhassak zakatoló gondolataimmal. A kis kiruccanásunk nem úgy sült el ahogy reméltük, de nem is ez volt a baj, hanem, hogy eszembe jutott Ő.
Három év telt el azóta, hogy elment. Három év, mióta nem hallottam róla. Tudni szerettem volna, jól van-e egyáltalán, de az, ami igazán foglalkoztatott, hogy vajon gondolt-e rám, ezalatt az idő alatt.
A szobába érve lassan beléptem, és becsuktam az ajtót magam mögött, majd az ablakhoz sétálva bámultam kifelé. A nap már alá bukott a horizonton, sötétséget borítva a közeli erdőre. A tárcámból megsárgult fotót húztam elő, és forgatni kezdtem az ujjaim között.
Nem tudom meddig álltam volna ott a gondolataimba merülve, ha Alex be nem ront a szobába - természetesen kopogás nélkül.
- Kapd össze magad, a főnökasszonynak szüksége van a szolgálatainkra. - Vigyorogva vetette magát az ágyamra. - Persze lehetőleg nem egyszerre. Tudod, hogy általában benne vagyok egy jó kis édes hármasban, de semmi kedvem a pucér seggedet stírölni. - Röhögve nézett rám, de mikor meglátta az arckifejezésem elhallgatott. - Ki halt meg? - kérdezte tréfásan, de ismertem már annyira, hogy kihalljam mögüle a fel nem tett kérdést.
- Senki - csúsztattam a zsebembe óvatosan a fotót. - Menjünk. - Az ajtó felé indultam, Alex pedig méricskélő pillantásokkal követett.
Egy órával később egy kihalt utcán haladtunk észak felé. Tekintve, hogy a város ezen részén nem hallottak még a közvilágításról az orrunkig is alig láttunk. Pazar. Minden vágyam az volt, hogy az éjszakámat egy szellem kutatásával töltsem.
- Komolyan, mit vár tőlünk Ash? - kérdeztem, miközben dühösen belerúgtam egy üres üvegbe, ami több métert repült és csattanva egy oszlopnak vágódott. - Már ezerszer körbejártuk a város minden négyzetcentiméterét a húgát kutatva, de semmi. Mi a francért képzeli, hogy bajban van?
Baromira elegem volt, és ez a hangomon is hallatszott, de nem érdekelt.
- Relax, tesó, relax - nyugtatgatott Alex a vállamra téve a kezét, de ezzel inkább az ellenkező hatást érte el. Mérgesen ráztam le magamról a karját, és épp közölni akartam vele, hogy nem vagyok épp csúcsformában ma este, szóval szálljon le rólam, mikor hirtelen egy autó mögé rántott. Sejtettem, hogy nem a hecc kedvéért csinálta, szóval a kocsi oldalához tapadtam, és körbe néztem. Azonnal tudtam mit vett észre. Az utca túloldalán, egy magas barna hajú srác állt, könyékig feltűrt ingben, az alkarján pedig tisztán kivehető tetoválás vonta magára a figyelmünket. Az egyik épületből lépett ki és elindult az utcán. Távolodott tőlünk.
- G.L.? - suttogta, le nem véve szemét az ismeretlenről.
- Biztos nem a mieink egyike.
Alexre pillantottam, aki bólintott. Szavak nélkül is értettük egymást.
Külön váltunk. Alex a nyomában maradt, én viszont lefordultam egy sikátornál, hogy a következő utcán elé vághassak. Egyszerű melónak tűnt, de valamire nem számítottam. A lányra. Az első pillanatban feltűnt. Nem a szűk farmer és tűsarok miatt. Még csak nem is azért, mert hosszú derékig érő aranybarna haja volt. Nem. Azért szúrt szemet, mert úgy viselkedett, mint én vagy Alex. Halkan lépkedett, meg - meg húzódva az árnyékok között, és folyamatosan a terepet pásztázta. Követett valakit. És ez a valaki véletlenségből, épp az a valaki volt, akit én is követtem.
Előkaptam a telefonom és küldtem egy SMS-t Alexnek, 328-as kóddal, ami azt jelentette, hogy találtam valami fontosat, és jöjjön ide. Valamiért úgy éreztem a lány fontos lehet. Fontosabb, mint az ismeretlen fickó.
A nyomába eredtem. A sors iróniája, hogy most a vadászból lett a vad.
Pár perce lehettem még csak a nyomában, mikor a fickó pár száz méterrel előttünk elérte a kocsiját. A lány megállt és valami ezüstösen villant kezében. Nem tudtam mi az, de úgy döntöttem nem várom meg míg kiderül. Futtomban felkaptam egy követ, és a kezéhez vágtam. Talált: a tárgy kiesett a kezéből, és elgurult. Hátraperdült, de addigra odaértem hozzá, és a vállát megragadva magam felé rántottam. Azt hittem nyert ügyem van, de tévedtem. Ő sem teketóriázott. Bal kezével megragadta vállát tartó kezem, és a könyökömnél körmét az idegközpontba nyomta. Felszisszentem, és a kezem lehullt róla. Mindeközben jobb könyökével a halántékomra sújtott. Hátratántorodtam, és kezem a fejemhez kaptam, de még épp idejében vettem észre a villanást, ahogy lába megcélozta a gyomromat.
Elképesztő. Ki a fene ez a csaj?
Azonban nem volt sok időm ezen töprengeni. Testhelyzetet váltottam, és elkaptam a lábát, majd a saját lendületét használva a földre döntöttem.
Egy pillanatig azt hittem ennyi volt, de ismételten alá becsültem, mert mire kettőt pislogtam már ő volt felül, és leszorított. Ami, azért lássuk be nem volt semmi, tekintve, hogy vagy harminc kilóval voltam nála nehezebb.
Akkor láttam meg. A nyakláncot. A küzdelem hevében kicsúszott a pólója alól, és most az arcom előtt lengedezett, ahogy zihálva fölém hajolt. Egy vékony ezüst lánc volt, egy végtelen jelel a közepén, aminek az egyik oldalát kristályok alkották. Túl jól ismertem ezt az ékszert. Abbahagytam, hogy küzdjek ellene, és a szemébe néztem. Azokba a gyönyörű füst szürke szemekbe, amik három éve kísértettek.
Meglepődött, hogy már nem ellenkezek a szorítása ellen, és viszonozta a pillantásom. A felismerés lassan öltött testet az arcán. Az ajka elnyílt, a szemei kikerekedtek a döbbenettől. Arca tükörképe volt az enyémnek. Zihálva bámultuk egymást, egyrészt a harc, másrészt a felismerés végett.
- Trixie...
- Rick...
Egyszerre szólaltunk meg, mire mindketten el hallgatunk, majd a következő pillanatban eltűnt fölülem.
~Alathea~
Soha még csak álmodni sem mertem róla, hogy valaha újra láthatom. Most mégis megtörtént. Itt volt. Nem a képzeletem játszott velem. Éreztem a testét az enyém alatt. A szapora szívverését, mely összhangban dobbant az enyémmel. A lélegzettét a bőrömön.
-Trixie...
- Rick...
Elhallgattam, nem tudtam mit is mondhatnék, és láthatólag ő is így volt ezzel. Ahogy a szemébe néztem megszűnt körülöttem a világ, így csak akkor vettem észre a felém rohanó férfit mikor túl késő volt. Hátulról megragadott, és felrántott, kezeimet fájdalmasan csavarta a hátam mögé, hogy moccanni sem bírtam.
Elkeseredett helyzet, elkeseredett megoldást szül. Cipőm sarkát támadóm lábába süllyesztettem, s bár a cipője valamelyest felfogta a " támadásom ", a célom elértem vele. Szorítása lazult, s kihasználva az alkalmat, kiszabadítottam a karom és hátrarántottam a könyököm. Felordított.
Remek, sikerült eltalálnom az orrát, és bár eltörni nyilván nem tört el, de mocskosul fájhatott. Tapasztalat. Itt volt a vissza nem térő alkalom, hogy végleg a padlóra küldjem, de Rick - aki időközbe szintén feltápászkodott a a földről - közénk lépett.
- Ne!
Nem tudtam, hogy ez most nekem szólt-e, de nem is igazán törődtem vele, mert ismét elvesztem szürkészöld pillantásának tűzében. Na persze ahhoz, hogy elveszhessek benne, igencsak felfelé kellett néznem, mert még tízcentis sarkakon billegve is magasabb volt nálam egy fejjel. Basszus. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen magas.
Rick elfordította rólam a tekintetét és az orrát markolászó sráchoz fordult. - Nyugi Alex, minden rendben. - Kezét a mellkasára fektette, mikor a srác felém indult volna.
Ellazultam. Ha Rick ismeri a fickót akkor nyilván nem ellenség, vagyis nincs veszély.
Ellenség. Hirtelen eszembe jutott Conlan, és arra felé kaptam a fejem amerre utoljára láttam, de nyilván már nem volt ott. Fenébe, ezzel annyi annak is, hogy Shane embereit követve próbálom kideríteni mire készülnek.
- A rohadt életbe!
Erre mindketten felém fordultak, és alaposan végigmértek. Rick kíváncsi, míg Alex bosszús arccal. Én se maradtam hát adósuk, és alaposan megszemléltem őket.
Az Alex nevezetű srác körülbelül Rickkel lehetett egyidős. Divatosra vágott rövid barna haja volt, és sötét barna szeme. Koptatott farmert viselt magas szárú edző cipővel és kék inggel, aminek az ujját lazán feltűrte.
Ezután Ricket vettem szemügyre. Az évek során magasabb lett egy picivel, és jóval izmosabb is. Társához hasonlón rövidre vágva viselte sötétszőke haját. Sötét póló és fekete farmer volt rajta, egy szintén fekete bakanccsal. Nem sokat változott három év alatt, és mégis.
- Trixie...
Ránéztem. Tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Na igen, nekem se jutott épp eszembe a megfelelő mondat. De komolyan, miért nincs egy olyan könyv, hogy "Mit mondj a volt legjobb barátodnak akibe titkon szerelmes voltál, miután se szó se beszéd eltűntél pár évre?" Ja, szép is lenne.
Ismét ránéztem, és még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit is csinálok a karjaiba vetettem magam. Kicsit meglepődött, de szorosan magához ölelt, arcát a hajamba temetve. Karjaimat a nyaka köré fonva szívtam be ismerős illatát.
Ebben a pillanatban akár a világ is elpusztulhatott volna, mert ismét vele voltam, és olyan boldogság öntött el amilyet rég nem tapasztaltam.
Az idilli pillanatnak egy éles torokköszörülés vetett véget. Vonakodva bontakoztam ki Rick karjaiból.
- Elárulnád nekem - fordult dühösen, és értetlenül Rickhez Alex félszemmel engem méregetve -, hogy miért ölelgeted a csajt aki betörte az orrom?
- Ugyan már! - legyintettem. - Akkorát nem ütöttem.
Közbevetésem, metsző pillantással jutalmazta, de Rick megajándékozott egy apró mosollyal, amitől megdobbant a szívem.
- Alex, ő itt Trixie - mutatott felém. - Gyerekkorunkban szomszédok voltunk, és...
Nem fojtatta, mert Alex hitetlenkedve szívta be a levegőt, egyikünkről a másikukra meredve.
- Trixie? - visszhangozta. - Édes, aranyos Trixie, akibe szerelmes voltál, de meghalt?
- Meghalt?
- Szerelmes volt belém?
Megint egyszerre szólaltunk meg, majd értetlenkedve egymásra bámultunk.
- Szerelmes voltál belém? - ismételtem meg a kérdést hitetlenkedve, mire elpirult zavarában. Hihetetlenül édes volt.
- Igen, nem . . . mármint . . . - hebegett - habogott, és a hajába túrt. Már gyerekként is ezt csinálta, ha ideges volt. Jó tudni, hogy valami sose változik.
- Honnan vetted, hogy meghalt? - fordult hirtelen a barátja felé, aki még mindig döbbenten állt. Még a fájó orrát is elfelejtette dörzsölgetni.
- Te mondtad - válaszolt mérgesen. - Egyszer mikor iszogattunk, meséltél róla és azt mondtad, elment.
- Igen - bólintott Rick -, a városból.
- Te szemét! Ezt nem mondtad! Én meg egész este próbáltalak felvidítani, és sorra vettem az italokat. Ezért még megfizetsz Redwey!
Rick a szemöldökét ráncolva nézett Alexre, miközben zsebre vágta a kezeit, majd tűnődve, meg csóválta a fejét.
- Valószínűleg részeg voltam. - vont aztán vállat, mire kapott egy gyilkos pillantást. Visszafordult felém, de valami megragadta a figyelmem. Egy fotó széle, ami a farzsebéből lógott ki. Egy undorító zöld függöny villant fel, és én elképedve nyúltam érte.
- Csak nem? - kérdeztem elképedve, miközben kikaptam a zsebéből.
- Ne, Trixie! - Utána nyúlt, de én gyorsabb voltam.
Döbbentem meredtem a képre, amiről tizenhat éves önmagam mosolygott vissza rám. Emlékeztem, mikor készült. Nem sokkal azelőtt, hogy elmentem volna a városból a szüleim partit adtak. Körülbelül a felénél meguntam, és úgy, ahogy voltam vörös szatén ruhában, kezemben a cipőmmel átlógtam Rickhez. Felmentünk a padlásra. Mindig oda mentünk. Az volt a mi helyünk. Ott készítette rólam ezt a képet, az ocsmány zöld függönnyel a háttérben.
Rick kivette kezemből a képet, és finoman visszacsúsztatta a zsebébe, miközben olyan intenzív pillantást vettet rám, hogy majdnem elpirultam.
- Sok mindenről kell beszélnünk - mondta halkan -, de nem itt. Menjünk vissza a Menedékbe - fordult Alex felé, aki még mindig bosszúsan bólintott majd elindult, mi pedig utána. Két lépés után megtorpantam, és vizsgálódva körbenéztem.
- Mi a baj? - állt meg Rick is. Nemet intettem, és tovább nézelődtem, míg végül ezüstös villanást vettem észre az egyik épület tövénél. Odasétáltam és felkaptam.
- Egy hajtű?
Bólintottam.
- Épp fel akartam tűzni a hajam, mikor kiverted a kezemből - vetettem rá ferde pillantást. - Különben is, mit vágtál hozzám? - Rick elvigyorodott és egy kőre mutatott, ami pár méterre hevert tőlünk. - Egy követ? - kérdeztem elképedve. - Egy kővel dobtál meg?
- Tudod Trix, a régi barátokkal kapcsolatban az az egyik legnagyobb előny, hogy az ember nyugodtan hülyét csinálhat magából előttük - vont vállat, majd nevetve elindult, én pedig fejcsóválva követtem.
Alex a kocsinak dőlve várt ránk, karjait szorosan összefonta maga előtt, és elgondolkodva bámult, közben szórakozottan piszkálgatta az órát a csuklóján.
- Ti szomszédok voltatok!
Nem kérdés volt, mégis bólintottunk, mikor megálltunk előtte. Nem értettem mit akar, és ahogy a mellettem álló fiúra pillantottam, rajta is az értetlenkedés jeleit láttam.
- Múltkor azt mondtad, hogy Lemmer is a szomszédod volt - nézett Rickre, majd rám. A tekintete kérdő volt, és most már tudtam mire kíváncsi. Gyorsan összerakta a képet, azt meg kell hagyni.
- Shane a bátyám - közöltem vele vállat vonva, mire megmerevedett. Az eddigi ellenséges viselkedése immár gyűlölködővé vált. Zavarodottan, és dühösen meredt Rickre. - Shane húga? - Hangja halk volt ugyan, de nemtetszés árad belőle. - Neked elment az eszed?
- Ő nem olyan, mint Shane - jelentette ki megfellebezhetetlenül Rick a barátja elé lépve. - Velünk jön, és pont.
- Haver, neked elment az eszed. Nem vihetjük a Menedékbe, mi van ha a következő percben meghívja a drága testvérkéjét, és elmondja neki hol van?
- Ki kell ábrándítanom - szúrtam közbe -, én se vagyok épp beszélő viszonyban vele.
- Vagy csak azt akarod, hogy ezt higgyük.
- Add a mobilod - fordult hozzám végül Rick kinyújtott kézzel, sóhajtva. Összeráncolt homlokkal néztem rá, de nem szólt egy szót sem, csupán intett, hogy adjam már oda.
Fintorogva nyúltam a zsebembe, majd Rick kezébe hajítottam a lapos fekete készüléket. Ügyesen elkapta, majd zsebre vágta, és visszafordult a még mindig karba tett kézzel ácsorgó haverjához.
- Tessék, így biztosan nem hív senkit. Indulhatnánk végre?
- Még mindig nem tartom jó ötletnek.
- Ne szórakozz már, Alex - csattant fel türelmét vesztve. - Te is tudod, hogy nem hagynám, hogy a Szövetség veszélybe kerüljön.
- Biztosan? - pillantott felém kétkedőn.
- Igen, beszélünk Ashley-vel, meglátjuk ő mit mond.
- Na jó - emeltem fel a kezem megadón. - Mi lenne, ha én itt maradnék, ti meg mennétek, és beszélnétek akivel kell. - Rájuk pillantottam. Alex hevesen bólogatott, Rick viszont a fejét rázta. - Csak előtte add vissza a mobilom. - Ezúttal én nyújtottam várakozón a kezem felé, de ahelyett, hogy visszaadta volna a ketyerét megfogta a kezem, és közelebb húzott magához.
- Felejtsd el, velünk jössz.
- Ash meg fog ölni amiért ezt hagytam - motyogta az orra alatt Alex, de nagy nehezen beleegyezett. - Rendben menjünk, hogy minél előbb szétrúghassa a seggünket, de előtte... - Érdeklődve figyeltük, ahogy behajol a kocsiba, majd egy színes selyem sállal egyenesedik fel.
- Szórakozol velem? - meredtem rá döbbenten, de a fiú csak gúnyosan vigyorgott, és meglengette az orrom előtt kendőt.
- Vagy ez, vagy itt maradsz. - Vállat vont, mint akit nagyon nem érdekkel mi lesz, de a szája sarkában bujkáló mosolyból valószínűsíthető volt, hogy nagyon is évezi a helyzetet. Elfintorodtam. Én a magam részéről, azt se bántam volna ha itt hagynak, de mindketten tudtuk, hogy Rick azt nem hagyná, így nem volt más választásom.
Nagyot sóhajtva fordítottam hátat neki, hogy beköthesse a szemem. Behunytam a szemem, mikor a kendőt finoman az arcom elé húzta valaki, majd az óvhatóságból, ahogy csomót kötött rá, és besegített a kocsiba tudtam, hogy Rick az. Halványan elmosolyodtam.
- Mellesleg csinos sál - jegyeztem meg mikor elindultunk. - Az illata is finom, Bruno Banani, ha nem tévedek. - Szippantottam egy mélyet. - Méghozzá Dangerous Woman. Én is szeretem, bár belőled nem néztem volna ki Alex. Alexnek hívnak ugye?
- Jah. - Hallottam egy morgást az első ülés felől, mire Rick felnevetett mellette. - De nem az enyém.
- Persze, hogy nem.
~Alathea~
Folytatsd!
VálaszTörlés