8. fejezet

*Adam*

Meggyorsítottam a lépteimet, ahogy a lány befordult a sarkon. Nem veszíthetem szem elől. Egyszer már elszúrtam, és ez nem fordulhat elő még egyszer. Ökölbe szorított kézzel tartottam a lépést. Nem tudja még, hogy kivel is szórakozott, de majd, én megmutatom neki. Ostoba kis ribanc.

A házuk előtt megálltam, és az utca túloldalán, egy terebélyes fa mögé húzódva tartottam szemmel, ahogy belépett, és becsukta az ajtót. Itt volt a lehetőség, de nem kockáztathattam. Nem tudtam van-e, még otthon valaki. Meg kellett várnom, míg újra elhagyja a házat.

Körülbelül húsz perce várhattam, mikor kilépet az ajtón, és az egyik nem messze lévő üzlet felé vette az irányt. Vásárolni ment meglepő módon. A csaj majdhogy nem többet költött ruhákra és cipőkre, mint én autókra. Kezdett elegem lenni. Napok óta a nyomában voltam, de eddig nem kínálkozott lehetőségem arra, hogy elkapjam. Már nem várhattam túl sokáig. Nemsokára betölti a tizenhetet, és Shane is folyamatosan baszogat, hogy iparkodjak.

Belépett egy üzletbe, én pedig egy villanyoszlopnak dőlve, karba fontam a kezem. Volt egy olyan sejtésem, hogy itt leszek egy darabig.

Ránéztem a karórámra, és halkan szitkozódni kezdtem. Már két órája bent volt abban a rohadt üzletben. Mi a francot csinál eddig? Lassan elindultam a Bond Shoes felé. Kibaszottul reméltem, hogy a csaj még ott van, és nincs a helynek hátsó kijárata, amin megléphetett volna. Óvatosan az ajtó felé nyúltam, azzal az elhatározással, hogy körülnézek bent, kockáztatva ezzel a lebukást, mikor az ajtó kivágódott, és kilépet rajta Ő, hatalmas szatyrokkal, vidáman csacsogva valakivel telefonon. A pillanat tört része alatta a legközelebbi kuka mögé vetettem magam, még mielőtt megpillanthatott volna.

- Minden rendben fiatalember? - lépett mellém egy idősebb fickó. 

- Kopjon le, vén marha - förmedtem rá durván, miközben a szeméthalomból iparkodtam kivakarni magam. Undorodva pöcköltem le egy rohadt paradicsom darabot fekete Hugo Boss ingemről. Most aztán tényleg kihúzta a gyufát a kiscsaj. Az egyik kedvenc ingem volt.

Káromkodva, a bosszú édes gondolatával indultam utána. Lassan kezdett alkonyodni, ő pedig a park felé tartott. Tökéletes alkalom, hogy végre elintézzem. Óvatosan meggyorsítottam lépteimet, hogy utolérjem, de egyvalamire nem számítottam. Az istenverte Szövetségre. Négyen voltak, a park túloldalánál amerre Ő is tartott. Ashley Goldwint azonnal felismertem, hisz láttam már korábban, még ha ő nem is tudott róla. Rick Redwey is ott volt, az a seggfej, aki már évekkel ezelőtt is az idegeimre ment. A másik srácot, és a fekete hajú lányt nem ismertem. 

Nem voltam hülye. Túl sokan voltak, így inkább vártam, hogy mi fog történni. Árnyékba húzódva figyeltem, ahogy Ashley a többieket hátra hagyva a szatyrokkal bíbelődő lányhoz lép. Mindenre készen szemléltem az eseményeket. Először úgy tűnt, hogy faképnél hagyja Ashley-t, de aztán, mintha beadta volna a derekát, és a két lány a hintákhoz lépve elhelyezkedtek. Kibújva az árnyak adta takarásból, közelebb lopakodtam, és a mászókához tapadva hallgatóztam, de sajnos túl messze, voltam, hogy halljam, miről beszélnek, viszont úgy is sok minden lejött, hogy csak néztem őket.

Nem kellett sokat várnom, mert pár perccel később a lány szatyrait felkapva elrohant, és hiába szólongatta Ashley, nem jött vissza. Itt volt a lehetőségem. Megvártam, míg a Szövetség eltűnik, majd utána indultam. Gyorsan megtaláltam. Egy kisebb tisztáson bőgőt, mint valami gyerek. Már nem figyeltem arra, hogy csendes legyek, és lábam alatt megzörrent az avar, ahogy felé léptem. Azt akartam, hogy féljen. Hogy rettegjen, és könyörögjön. Azt akartam, hogy szenvedjen. 

Élvezettel figyeltem, ahogy felém kapja a fejét, de persze az időközben beállt sötétségben nem láthatott még. Tovább sétáltam, és minden újabb és újabb lépéssel ágak reccsentek a bakancsom alatt. A lány felpattan, és arra felé fordult amerről a jöttöm sejtette.

- Ki van ott? Válaszolj! - követelte remegő hangon.

Majdnem felnevettem, de sikerült visszafognom magam. Szánalmas volt. Hátraugrott, és elkerekedett a szeme, ahogy kiléptem a fák közül.

- Van nálam gázspray, csak szólók! Úgyhogy rosszul jársz!

Ajkamon gonosz vigyor terült szét, ahogy a figyelmeztetésére fittyet hányva, lassan, mint egy vadját becserkésző párduc közeledtem.

- Hallod! Állj meg! Vagy használni fogom!

Ismét figyelmen kívül hagytam a szavait, mire kutakodni kezdett a táskájában. Nem aggódtam amiatt, hogy megtalálja azt a vackot. Egy nyamvadt gázspray-vel aligha vehetné fel velem a harcot. Már csak pár méterre voltam, mikor meglátta az arcom, és szinte éreztem, ahogy elárasztja a megkönnyebbülés.

- Adam! Te jó ég! Tudod, hogy megijesztettél! A szívbajt hoztad rám.

- Ugyan, tőlem aztán nem kell félned baby, hisz ismersz nem? - vigyorogva nyújtottam a kezem. - Sétálunk egyet, mit szólsz?

- Bocsi, de én inkább haza megyek most, késő van. - Elkezdte összeszedni a szatyrait, mire megragadtam a karját, és durván magam felé rántottam. A zacskók a földre estek, ő pedig elkerekedett szemekkel tekintett fel rám. A szemében félelem, és hitetlenkedés tükröződött. Remek. Kezdte kapiskálni a dolgokat.

- Azt mondtam sétálunk!

- Mit művelsz, Adam? - Próbálta kirántani a karját a szorításomból, mire még erősebben fontam köré az ujjaimat. Ennek nyoma marad az biztos.

- Velem senki sem szórakozhat, nem emlékszel? Most majd megismered az igazi Adam Greenfieldet.

- Eressz el, vagy sikítok! - fenyegetőzött, mire tényleg felnevettem.

- Ohh, sikítani fogsz, azt garantálom. - A hajába markolva hátrahúztam a fejét, hogy könnyes szemeibe nézhessek. - El sem tudod, képzelni mit tartogatunk neked, de ne izgulj, hamarosan mindenre fény derül. 

Hirtelen összegörnyedt a fájdalomtól, ahogy a képességem aktiválódott, és új célpontot talált - őt.

- Szép álmokat, April!
Minden erőmet beleadtam, minden dühömet, és gyűlöletemet, mire a lány egy hang nélkül ájultan zuhant a lábam elé. Nos, igen a mentális kínzásnak kétségtelenül megvannak az előnyei. 

Felkaptam az ájult lányt, és szatyraival együtt a kocsimhoz vittem, ami nem messze parkolt innen. Szerencsémre nem találkoztam senkivel a rövid úton. Nem igazán lett volna kedvem magyarázkodni. Aprilt is, meg a rohadt cuccait is a csomagtartóba hajítottam, majd beülve a vezető ülésre, vidáman fütyörészve indultam az Erőd felé, de azért arra még szakítottam időt, hogy útba ejtsem a McDonald's-t. Éhen haltam. A képességem mellékhatása volt ez. Akárhányszor használtam a mentális kínzást, mind ahányszor éhségroham tört rám utána. Bosszantó volt, de jobb, mintha mondjuk migrének gyötörnének. 

Az autóval lassan az ablakoz gurultam, majd villantottam egy ezer wattos mosolyt a mögötte álló barna lányra.

- Mit adhatok? - Biztos voltam benne, hogy az enyhe célzást nem csak beképzeltem, de most sajnos nem volt időm szórakozni.

- Három dupla sajtos McRoyalt kérek, nagy krumplival, és vaníliás shake-kel.

A lány bólintott, és pár perc múlva már nyújtotta is a zacskót, mikor a csomagtartóból hirtelen zaj hallatszott.

- Ez meg mi volt? - kapta oda a fejét.

- Biztos a kutyám - magyarázkodtam lazán -, épp most hozom az állatorvostól. Nyilván kezd elmúlni az altató hatása. 

A lány még egy pillanatig nem szólt, de mikor nem hallott több zajt, vállat vont, és átadta a rendelést. Egy utolsó mosoly kíséretében villámgyorsan elhajtottam. Az a ribanc majd nem lebuktatott. 

Talán, ha egy fél órája lehettem úton, mikor a csomagtartó felől ütemes csapkodás zaja ütötte meg a fülem. Sóhajtva tettem le a shakemet, és húzódtam le az út szélére. Szerencsére a várost már elhagytam, és ezen az úton egyébként is elég gyenge a forgalom, pláne ilyen kései órán.

- Mi van, szivi, jót aludtál? - nyitottam fel a csomagtartót, mire a némbernek volt pofája hasba rúgni. El kell ismerni erre nem számítottam, és inkább a döbbenettől hátráltam, mint sem a fájdalomtól. April kiugrott a kocsiból, de messzire nem jutott, mert magamhoz térve villámgyorsan elkaptam a derekát, és keményen a kocsi oldalához löktem. Megtántorodott, és a szeméből újból folyni kezdtek a könnyek.

- Adam... kérlek, én nem tudom mi ez az egész, de...

- Kussolj! - vágtam a szavába durván. - Csak magadat hibáztathatod, cicám.

Közelebb léptem hozzá, mire rettegve simult az autóhoz. Láttam a félelmet a szemében, és ez elégedettséggel töltött el. Élvezettel figyeltem a lány szenvedését, miután újabb fájdalom érzetet küldtem az agyába. Újabb és újabb mentális csapásokat mértem rá, de nem volt olyan erős, így pár perc múlva ismét elvesztette az eszméletét.

- Nem tudtál volna a csomagtartóba ájulni, bazdmeg? - szitkozódtam az ájult csajhoz lépve.

Visszaszálltam a kocsiba, és indítás közben a harmadik szendvicsemért nyúltam, mikor megszólalt a telefonom. Bosszankodva dobtam vissza a zacskóba a kaját, és az átkozott kütyüért nyúltam.

- Mond - szóltam bele dühösen.

- Hol vagy már? - Shane hangja a vonal túlsó végéből épp olyan dühösen csattant, mint az enyém. Ha nem dühösebben.

- Úton.

- A lány?

- Elkaptam.

- Helyes. Iparkodj Adam, más dolgom is van még az este, mint rád várni. - Letette a telefont, még mielőtt válaszolhattam volna. 

Szűk másfél óra múlva csikorgó fékekkel álltam meg az Erőd előtt, és fintorogva néztem a fogadó bizottságot. Shane, Gerard és Jason laza léptekkel közeledtek a kocsi felé.

- Hol a csaj? - kukkantott be az ablakon Jason.

Nem szóltam csak hátra mentem, és felpattintottam a csomagtartót. A fiúk körém gyűltek, és egy percig csak bámulták a lányt, majd Shane a vállamra vágott.

- Szép volt! Gerard hozd a csajt.

Shane ezzel elindult befelé, Gerard pedig a karjába kapva a vöröskét ment utána.

- Ha tudtuk volna, hogy vásárolgatni vagy közbe, nem csesztetünk annyit, hogy iparkodj - röhögött fel Jason a szatyrokat piszkálgatva, mire az egyikből kiesett egy tűzpiros tűsarkú.

- Haver, ez oltári cuki - fogta az oldalát. - Mi lesz a nagy alkalom? Mellesleg ruhát is vettél hozzá?

- Fogd be! - mordultam rá, majd nem törődve vele többet elindultam én is befelé. Jason hisztérikusan röhögött mögöttem, mire bemutattam neki, és rávágtam az ajtót. 

~ Alathea ~

*Ashley*

Elvesztettem. Elvesztettem az egyetlen húgomat. Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás. Nem tudom, hol van, és ki tudja megtalálom-e még valaha.

Miután Alexék felélesztettek a földről, és a kocsihoz kísértek, még mindig csak April járt a fejemben, és az, hogy hogyan lehettem ennyire felelőtlen, hogy hagytam ilyen irányba fordulni az eseményeket. Meg kellett volna állítanom. Sőt, sokkal meggyőzőbbnek kellett volna lennem.

- Ne aggódj, Ashley, biztos előkerül – nyugtatgatott Rick, és beszállt mellém a kocsiba. – Adj neki időt, elvégre nem olyan egyszerű ezt feldolgozni.

- Meg sem próbálta feldolgozni, Rick – néztem rá kétségbeesetten. – Egyáltalán nem hitte el, amit mondtam. Mindjárt itt a tizenhetedik szülinapja, és fogalma sincsen mi vár rá.

- Előbb utóbb haza kell mennie – fordult hátra Kassia a kocsi anyósüléséről. – Holnap eljövünk, és újra próbálkozunk.

- De nem ér rá holnapig! – csattantam fel, és magamra csaptam az ajtót. – És ha addig leleplez?

- Most mondtad, hogy el sem hiszi, amit mondtál. Miért akarna leleplezni?

- Nem tudom!

Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele. Annyira nem így terveztem a mai napomat. Azt hittem minden rendben fog menni, és April szívesen fogad engem, meg ezt az egész természetfeletti dolgot is, ami velem jár.

- Kell egy kis friss levegő – nyitottam ki a kocsiajtót sietve, mielőtt Alex beült volna a volán mögé.

- Nem! – kapta el a kezemet Rick. –Majd holnap. Ma úgysem érsz el semmit.

- Nem akarom megkeresni, csak levegőzni akarok. – Kirántottam a kezemet az övéből, és kiszálltam. – Hagyjatok itt, majd hazakeveredem.

- Na, persze – nevetett Alex, és beindította a motort. – Az hiányzik még, hogy most magadra maradj. Szállj vissza, és menjünk, az idő pénz – paskolta meg a kormánykereket.

Megráztam a fejem. – Csak ti menjetek. Ez egy parancs. Mondom, parancs! – kiáltottam rájuk, mielőtt újra lehurroghattak volna. Mindannyian hitetlenkedve bámultak rám, de olyan szúrós pillantásokat vetettem feléjük, amitől végre megértették, hogy nincs szükségem a társaságukra.

- A telefon nálam van – szólt ki Alex az ablakon, mikor elhajtott mellettem.  Bólintottam, aztán miután magamra maradtam, leültem egy közeli padra, és gondolkodóba estem.

Újra átgondoltam, ami alig egy fél órája történt, de nem jöttem rá, mit kellett volna másképp csinálnom. Annyira tapintatos próbáltam lenni, amennyire csak lehet, mégsem értem el vele semmit. Az egyenes, higgadt beszéd a legjobb megoldás – de most mégsem használt. Hogyan kellett volna elmondanom neki? Durván és könyörtelenül? Mint ahogy a G.L-esek teszik? Nem értem. 

A G.L-esek... A gondolataim ekkor másfelé kalandoztak, és eszembe jutott a múlt éjjeli megmenekülésem, és a magamnak tett néma ígéretem is. Azt ígértem, elmegyek a Brave-be. Miért gondolkozom én ezen egyáltalán? Kell ez nekem?  Teljesen nyilvánvaló, hogy ez csak egy újabb csapda, ami a Menedék elfoglalását veszi célba. Manipulálni akarnak, hogy megszerezzék a szövetséget, de én ezt nem hagyhatom. 

Felálltam a padról, és belátva, hogy ma úgyis hiába keresném Aprilt, elindultam hazafelé, hogy megosszam a többi szövetségi taggal is a sikertelen próbálkozásomat.

Elég sötét volt már, ezért szaporábban szedtem a lépteimet, sietősen szaladtam végig az utcákon. Szerencsére nem volt minden olyan kihalt, mint legutóbb, de azért nem szívesen töltöttem volna el hosszabb időt egy helyben ácsorogva. Kénytelen voltam keresztülmenni azon a zsúfolt utcán is, ahová az elkerülendő szórakozóhelyet építették, mert nem volt más megoldás, hogy a taxiállomáshoz érjek, de a sarkon befordulva az eddigieknél is gyorsabb tempóban süvítettem. Minél gyorsabban át akartam passzírozni magam az embereken, hogy nehogy összefussak vele, bár mérget vettem volna rá, hogy feleslegesen pánikolok. Mikor elhaladtam a Brave mellett, akaratlanul is oldalra pillantottam, hogy meggyőzhessem magam az igazamról, és nem is ért csalódás. Hazugság volt. Még csak el sem jött. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy így alakult, ugyanakkor valahol becsapottnak is éreztem magam emiatt, de büszke voltam magamra, hogy jól döntöttem. Minden körülmények között meg kell védenem a szövetséget. Visszafordítottam a fejem, és elszántam robogtam tovább az útvonalamon a lábaimat figyelve, amikor beleütköztem egy kősziklába, ami megtorpantatott. Már nyitottam a számat, hogy elnézést kérjek, de ekkor kikerekedtek a szemeim.

- Még nincs kilenc óra – mormogta az előttem tornyosuló magas kőoszlop.

Döbbenten álltam, de ahhoz elég észnél voltam, hogy lerázzam magamról az ütközést csillapító kezeit. Nem szólaltam meg, aminek következtében felemelte a karját, és ránézett narancssárga órájára. – Nem, még tényleg nincs – erősítette meg magát.

Elnéztem mögötte, és a nyakamat nyújtogatva keresgéltem a távolban, mire rosszallóan összehúzta két szemöldökét.

- Mit csinálsz?

- Hol van Shane? – kérdeztem, éllel a hangomban.

Erre kisimultak a vonásai és a szája két oldala felkunkorodott. – Ja, hogy a vezetőnket keresed. Sajnos csak én vagyok. De ezt hittem ebben állapodtunk meg – vigyorgott.

- Beszélni akarok Shane-nel – mondtam kitartóan. Egyszer és mindenkorra véget akartam vetni a piti kis játékaiknak.

- Mondom, csak én – nyomta meg az utolsó szót hangsúlyosan.

- Persze, és ezt higgyem is el, ugye? – néztem rá kétkedve, aztán tovább keresgéltem a távolban, mire megvonta a vállát.

- Kénytelen leszel. De tőlem akár egész este itt kint ácsoroghatunk.

Összehúztam a szemem, és dühösen ráförmedtem, hogy ennyire hülyének néz. – Tudni akarom, hol van Shane! Már nagyon kezd elegem lenni belőletek! Nincs most erre sem energiám sem hangulatom, hogy szórakozzatok!

Nem volt annyira elegem a G.L-ből, mint amennyire April miatt voltam ideges, de egy az egyben minden dühömet Conlanre zúdítottam.

- Mit tudom én, hogy hol van Shane! – csattant fel idegesen. –Az embere vagyok, nem az árnyéka! Gondolom, azt csinálja, amit mindig is szokott, ha bebörtönöznek valakit – rántotta meg a vállát közönyösen, és keresztbe fonta maga előtt a karjait.

Egy pillanatra megérintettek a szavai. – Bebörtönöznek? – kérdeztem vissza rémülten. – Bebörtönöztetek valakit?

Vonakodott válaszolni, de végül megtette. – Elméletben. De nem sokat tudok, mert itt vagyok.

- Azt mondtad elfogtatok valakit? – kérdeztem meg ismét, de inkább magamnak szántam ezt a mondatot, minthogy újra hallani akartam volna rá a választ.

Rossz előérzetem támadt afelől, hogy April a hideg utcákon császkál, amikor a G.L bebörtönzési akciót szervez, és hirtelen minden porcikám azért áhítozott, hogy a telefonomhoz nyúlhassak.

Conlan megint összeráncolta a homlokát, és értetlenül méregetett. – Ez mindennapos dolog az Erődben, lépj túl rajta – mondta.

- Mennem kell – indultam meg nagy hévvel, de mielőtt egy lépésnél többet tehettem volna, elkapott.

- Itt hagysz? –ugráltak a ráncok a homlokán.

- Nem miattad jöttem! – Kirántottam a csuklómat a markából, és dühösen megnyomkodtam a fájó pontot.

- Nem ezért jöttem ide inkognitóban – morogta összeszorított fogakkal, mintha maga se tudná, mit akar valójában. Aztán magának is feltette a levegőben keringő kérdést. – Minek jöttem én ide inkognitóban? 

- Na, látod, ezt én se tudom. – Mérgesen hátat fordítottam neki, hogy minél gyorsabban elhagyjam a helyszínt. Sikerült elérnem a célom, mert nem jött utánam.

Aggódva halásztam elő a zsebemből a telefonomat és azonnal bepötyögtem Alex számát. Harmadik csörgésre fel is vette. – Gyertek vissza – súgtam a telefonba. – Szólj Ricknek is. Nem hagyhatjuk holnapig, Alex, azt hiszem April veszélyben van. Kezdjétek el keresni, most rögtön!

~ Debora ~

*April*

Iszonyúan hasogató fejfájásra ébredtem, még a szemeimet sem tudtam kinyitni.  Ahogy megmozdultam, hogy egy kis masszírozással enyhítsek a fájdalmon, az összes végtagom sajogni kezdett. Teljesen ki voltam ütve, még annál is rosszabb volt, mint mikor öt napon keresztül alvás nélkül buliztunk, éjt-nappal.

Óvatosan, szemhéjamat megerőltetve, szempillám függönyén keresztül kilestem. Egy alig pislákoló villanykörte egyetlen szál vezetéken csüngött a semmibe. Lassan jobbra fordítottam a fejem, de beleütköztem a kemény betonfalba. Ez mellé volt tolva a kényelmetlen fekvőhelyem, melyről elsőre nem tudtam megállapítani, hogy mi is pontosan.  A kezemet végig simítottam rajta: durva vászonposztó volt, helyenként egy-egy szakadással, majd a fekhely tovább térképezése közben egyszer csak lecsúszott a kezem és belekoppant valami keménybe. Valószínűleg a padló lehetett. Ezek szerint nem ágyon feküdtem, ahhoz túl alacsony lett volna. Összegyűjtve minden erőmet és balra fordultam az egész testemmel, hogy szemügyre vegyem a helyet.  Egy terepszínű szivacson hevertem, a földet nem fedte semmi, csak a csupasz szürke beton terült szét siváran. Előttem egy faajtó magasodott, melybe fémrács volt beleékelve, tőle nem messze egy vas szék álldogált, bizarr látványt nyújtva, főleg hogy oda volt rögzítve a földhöz. Ennyi, semmi több. Egy rideg, félhomályba burkolózó zugban kuporogtam. De mégis, hogy kerültem én ide? 

Egyszeriben gondolkodni sem tudtam, mert az is fájt. Az agyam, csak arra koncentrált, hogy a testem újra működőképes legyen. - Mégis mit történt? Emlékeznem kell! Muszáj! April a francba is! Gyerünk!  - Hanyatt feküdtem, kezeimet az arcomra borítva és az elmémet kényszerítve, hogy legalább csak egy kis emlékmorzsát adjon, amiből ki tudok indulni. - Mi is volt az utolsó, amire emlékszem? - próbáltam visszaidézni a múltat. Vásárolni mentem, vettem ruhákat, meg egy új cipőt, aztán…  aztán… Ajj, nem tudom! – ejtettem le a kezeimet magam mellé. Minden olyan távolinak tűnt, mintha évekkel ezelőtt történt volna. – Na jó kezdjük előröl. Nekem szükségem van azokra az emlékekre és kész. – makacsoltam meg magam, bízva hogy a felhergelés hatásos lesz. 

- Vásároltam, majd hazafele tartottam, mikor…. - tettem a halántékomra az ujjaimat, összpontosítás céljából. – Mikor odajött egy lány. Igen, ez az! Egy szőke lány volt, képeket mutogatott és… Ekkor nyíltként hasított belém az emlékzuhatag. Szinte élőként jelentek meg a képek egymás utána, mint egy filmben. – Ashley Goldwin. – A játszótér. - Majd elfutottam egy kietlen parkba. 

Közel újra átjártak azok érzések, amiket akkor éreztem. A sokk, a szomorúság, a kétségbeesés. Végigsimítottam az arcom ugyanott, ahol a könnyek gördültek végig, mikor a sötétben kucorogva rájöttem a vélt igazságra. És ekkor megjelent Ő. A feketeségből előbújva, mint egy éjszakai vad, ki prédára vár. Hízelegve, kedvesen, majd megmutatva igazai arcát, levetve jelmezét lecsapott. És én voltam az áldozat. Mostanáig nem tudom mit csinálhatott velem, de kínokat éltem át, pedig csak mélyen a szemembe nézett hideg kék szemeivel. 

Engem elrabolt Adam - állt össze a kép, a kirakós minden egyes darabkája a helyre került. De mégis miért tette? Szakítottunk, de azért ez mégiscsak túlzás. Lehet, hogy ő igazából egy őrült, aki lányokat rabolt? Egy gyilkos? Vagy szervkereskedő? – Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. - Na, jó, elég! Lehet, hogy túl sok Gyilkos elméket néztem. De akkor is mi ez az egész? És mit tett az a rohadék a ruháimmal? Az a cipő meg száz dolláromba került! - Próbáltam ülőhelyzetbe feltornázni magam, majd lassan a háttal a falnak támaszkodva felálltam. Rögtön elkapott a szédülés, de nem engedtem, hogy visszahúzzon. El kellett botorkálnom az ajtóig, akár négykézláb kúszva is.  

Az első lépéseket úgy tettem meg, mint egy részeges. Nem bírtam egyenesen menni, olykor elvesztettem az egyensúlyom, és kezeimmel hadonásztam, hogy visszanyerjem azt. Miért tették ilyen messze ezt az ajtót? Öt lépéssel sem értem még el hozzá, legalább még a triplája kellett. Úton a cél felé párszor összerogytam, és újra erőt kellett szívnom magamba. Végül, nagy nehezen megfogtam a kilincset és hangos kiabálás kísértben rángattam azt.

– Adam! Hallod, Adam, te mocskos dög, engedj ki innen! – téptem a kilincset és dörömböltem az ajtón. – Nem teheted ezt velem! Nincs jogod, hogy bezárj ide! Engedj ki! - De mintha senki nem hallotta volna a haszontalan próbálkozásomat. Nem volt jele, hogy bárki is lett volna odakint. Lehet, hogy bezárt egy elhagyatott pincébe, valahol a világvégén, étel, ital, fürdővíz, és friss ruha nélkül. És nem sokára jönnek a patkányok és felfalnak, vagy még rosszabb, megjelenik Adam, mint baltás gyilkos. Te jó ég! Miért történik ez velem? -  roskadtam össze a kijárat tövében. – Mocskos vagyok, a hajam csupa csatak, és lehet, hogy itt fogok megrohadni ebben a kis lukban - gyürködtem a felsőm szélét. - Na, nem! Innen ki kell jutnom! Ez a hely nem méltó hozzám, én nem fogom itt végezni! - Odahúztam magam a vasszékhez, megpróbáltam elmozdítani, de túl erősen volt odacsavarozva. Ezzel talán ki tudtam volna lökni az ajtót, de mást kellet, kitalálom. Körbenéztem, de csak az a hülye hasznavehetetlen szivacs volt a szobában. Maradt, hát a hangoskodás, és a dörömbölés.

Visszafele tartottam, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és én ezt a pillanatot kihasználva, erőmből kitelve a szabadság felé startoltam. Mikor már léptem volna ki, egy erős kar megragadott és visszatolt a zárkámba.   

–Kérlek, engedj ki - néztem rá boci szemekkel, próbálkozva a szegény elveszett lány stratégiával. De a magas barna hajú srác, mintha nem is hallotta volna, letette a tálcát a székre és csak ennyit felelt:

–Reggeli. – És már fordult is kifelé.

– Mi van? Mi az hogy reggeli? És hol van Adam? Bezártatok, egy patkánylyukba, és van képed ennyit mondani, hogy reggeli?! Mi ez az egész? Meg akartok ölni? Vagy váltságdíjat kértek majd? - fakadtam ki, és már nyoma sem volt a boci szemeknek. Elértem vele a célom, a látogatóm visszafordult.

–Ki vagy te? – kérdezte meglepően kellemes, de komor hangján.     –Nem tudod, hogy kit tartotok fogva? Ez aztán az emberrablás! - húztam gúnyos mosolyra a szám.

–Jó étvágyat! - És megint az ajtó felé vette az irányt.

–Oké, oké! April Goldwin. -  Erre hirtelen felém kapta a fejét, és hosszan bámult, mintha valami kiállítási darabot szemlélt volna a múzeumban.

–Remek, még egy Goldwin. Mindig csak a baj van velük. Ma már volt egy afférom a szőkével, bőven elég volt.  - Ezzel fejét rázogatva kisétált, és rám zárta az ajtót.

–Te ismered Ashley-t? Ne menj el! Mond már el, mi folyik itt! Hahó! Kérlek! -  dörömböltem újra, és újra, a kezeimről már folyt a vér. – Engedjetek ki! - rogytam össze a falnak dőlve. Reménytelennek éreztem az helyzetet. Senki sem törődött velem. Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Soha többé nem látom már őket? – A szemem megtelt könnyel, és ahogy pislogtam, le is folytak egészen az államig. A szemfestékem teljesen elkenődött, de nem érdekelt; megfogtam a felsőm és beletöröltem. Mit ér a jó kinézet, ha az embert épp a kivégzésére készítik? – húztam magamhoz a térdeimet. – Csak kerüljek ki innen, vagy keljek fel, és derüljön ki, hogy mindez csak egy rossz álom. Különleges vagyok mi? Ja, persze, különlegesen szerencsétlen.  – Elmélkedés közben visszaballagtam a szivacsra és rádőltem. Az ételre nézni sem bírtam, de megcsapta az illata az orromat, valószínűleg, valami rántotta féle lehetett, de már csak ettől felkavarodott a gyomrom. Ha utolsó reggeli, ha nem, én ugyan nem eszek.

Milyen jó lenne most otthon lenni, sétáltatni Pretty-t, vagy csak kiülni a kertbe, és házi koktélokat iszogatni. Visszagondoltam a régi szép emlékekre, de rögtön belesajdult a szívem. Én egyszerűen nem akarok itt lenni! Nem, és nem és…

Hirtelen kivágódott az ajtó, és megjelent három magas, határozott fellépésű férfi. Az egyik az a mocsadék Adam volt, ravasz fél mosollyal az arcán, mellőle egy szőkés hajú sármos férfi meredt rám ijesztő tekintettel, jobbján pedig egy „ne merj megközelíteni” kisugárzású, zöld szemű veszélyes ember állt.

– Remélem élvezted az eddigi vendégszeretetünket, most itt az ideje neked is adnod valamit - szólalt meg mély hangján a szőke elegáns ingbe öltözött emberrabló. 

Azt hiszem, itt a vég – áradt szét bennem a rettegés hulláma.

~ Blyana ~

Megérkezett egy újabb fejezet :)  Köszönjük az eddigi szavazatokat, és kommenteket!

B.A.D