11.fejezet

*April*

A cellaajtó bezárult, és Adam újra rám szegezte tüzesen égő, démoni tekintetét.

- Szóval meséljek neked, mi?  - jött közelebb hozzám gonoszul vigyorogva. A helyiséget újra sötétség borította, mert a fickó, akit a többiek Shane-nek neveztek, kivitte az egyetlen világító forrást a cellából, de kimondottan örültem neki, hogy nem látom Adam arcát. A hangja és homályos alakja is elég vészjósló volt. – Ó, várj, így nem jó. – Hallottam, hogy motoszkál, és megijedtem, hogy valami fegyver után kutat, amivel bántani akar. Nem tudom mit csinált az előbb, de a fejem majd’ széthasadt a belenyilalló őrjítő fájdalomtól, amit Adam okozott. Vagy a másik két férfi közül valamelyik. Nem tudtam volna megmondani, mert minden másra képtelen voltam koncentrálni, csak az a központi fájdalom uralta a testem. Adam volt a legközelebb ezért rá gyanakodtam első sorban, de a történtek után már semmit sem zárnék ki.

Remegő végtagokkal még jobban a sarokba kúsztam, hogy messzebb kerüljek a felém közeledő alaktól, de már nem tudtam hova menekülni. Behunytam a szemem, és vártam, hogy lecsapjon, amikor hirtelen fény gyulladt a teremben.

- Meg is van – rázta meg a kezében tartott elemlámpát, és telibe a szemembe világított. – Most már legalább láthatlak is. – Újra megjelent az arcán a gonosz vigyor, és a lámpával mindenhol megvilágított, hogy jól megnézhessen. – Rég láttalak, rég nem voltál ennyire jó formában – nevetett ördögien, ami a filmbeli gonoszok diadali nevetését juttatta eszembe, és ettől újra rám tört a sírhatnék. Könnyekben törtem ki, mire Adam csóválni kezdte a fejét.

- Még nem – emelte fel az egyik ujját a magasba, majd rám mutatott. – Na, most.

Ekkor újra marni kezdte a láthatatlan ködfelhő az elmémet, és összezuhantam, miközben kétségbeesetten sikítottam a fájdalomtól. Még a halálnál is rosszabb volt, amit akkor éreztem.

- Ne, Adam, kérlek, hagyd abba! – kiáltottam, és már szinte egy síkban feküdtem a földdel, de Adam csak folyamatosan nevetett. – Mi ez, és miért csinálod? Tudom, hogy szakítottunk, de a kapcsolatunknak már nem volt jövője! Kérlek! – sikítottam túl a fejemben zajló gyötrelmeket.

És ekkor hirtelen minden lecsillapodott.

- Szakítani? – villant egy sötét fény Adam szemében. – Te dobtál ki, amit még nem tisztáztunk le. – Odament az odarögzített vas székhez, és kényelmesen pozícióban ráült. – Majdnem minden befuccsolt a hülye csajos faszságaid miatt. „Vigyél el ide, hozz el onnan, segíts cipelni a mit tudom én milyen boltban vásárolt szarságokat” – mutatott idézőjelet gúnyos előadása közben, amivel engem próbált leutánozni. – Mindent elviseltem csak hogy Shane-nek eleget tegyek. – Odaugrott hozzám, és rám szegezte az ujját. – De te… te majdnem mindent tönkretettél egy másodperc alatt! Majdnem az életembe került! Ha nem vagyok ilyen rugalmas…

- Shane-nek? – remegtem rémülten.

Adam megint undorítóan elmosolyodott, és visszasétált az ülőhelyére. – Igen, Shane-nek. Mit gondoltál, miért maradtam melletted? – Megpörgette a kezei között az elemlámpát. – Senki nem bírna ki egy napnál többet egy nyafka picsa mellett, ha nem lenne valami célja vele – világított rám megint.

Az ajtó váratlanul kivágódott, és egy magas barna hajú férfi lépett be rajta. A megjelenése magabiztosságot sugárzott és tartózkodást, volt benne valami megmagyarázhatatlan tekintélyesség, ami a lényéből áradt.

- Itt vagyok – szólt a férfi. – Shane küldött.

Adam arcáról eltűnt a mosoly. – Maradj az ajtó mellett, Gerald. De úgysem fog megszökni – mondta a megrendíthetetlen külsejű fazonnak, majd visszafordult hozzám. – Ez is miattad van – bökött az ajtó felé -, ha nem lennél nehéz eset, nem kéne elhitetnem mindenkivel, hogy képes vagyok egyedül is végrehajtani egy feladatot – morogta.

- Ki-ki az a Shane? – kérdeztem félve a következményektől, és még jobban összekuporodtam. A tekintetem össze-vissza kapkodtam Adam és a Gerald nevezetű pasas között, de Adamtől kaptam meg a választ.

- Nem jöttél még rá? – húzta fel a szemöldökét. – Tényleg elég hülye lehetsz, ha még ez sem jutott el az agyadig. Shane a G.L. vezető. Ő felel az egész rendszer működéséért, amit itt látsz. És hamarosan mindenért ő fog majd! – nevetett fel.

- Mi az a G.L.? – töröltem le az arcomról a könnyeim, és megpróbáltam a rám törő folyamatos remegést csillapítani azzal, hogy átkaroltam a saját testemet, mintha fel akarnám melegíteni magam.

Adam elhallgatott. – Mi ez? Kérdezz-felelek? – dobta a magasba az elemlámpát, amit aztán el is kapott. – Na, jó, legyen karácsony – húzta mosolyra a száját, és már megint túl közel merészkedett. – A G.L. minden, ami a Szövetség nem, így már megvan? – hajolt be az arcomba. Lélegzetvisszafojtva megráztam a fejem, mire ő nagyot sóhajtott. – Hogyha nem csak a leárazásokat látnád, talán már leesett volna – lépett hátrébb -, de sebaj, nincs veszve minden.

Már nyitotta a száját, hogy folytassa, amikor újra kinyílt a cella ajtaja, ezúttal kevesebb energiával, és egy szintén barnahajú alak lépett be rajta. Őt már egyszer láttam; ő hozta a reggelim.

- Végre hogy megvagy – mondta az újonnan érkezett fickó. – Visszaadnád a gyújtóm? Nem adom többet kölcsön, ha megint lenyúlod. – Odament Adamhez és várakozón kinyújtotta a kezét, mire Adam felhorkant.

- Ha nem látnád, dolgom van – intett felém, és a szék támlájának támaszkodott. Minden fej felém fordult, aztán vissza Adamre.

- Nekem is. Ezért kell a gyújtóm – felelte a srác, és unottan toporzékolt a lábával.

Adam a szemét forgatva belenyúlt a zsebébe, és előhalászott belőle egy acélos színű öngyújtót. – Tessék – nyomta a tulajdonosa kezébe, aztán még az ajtó felé távolodó alakja után szólt. – Inkább szokj le, a dohányzás drága mulatság.

- Csak utánad – vetette oda közönyösen a fickó még utoljára, majd ahogy érkezett, távozott.

- Na, végre – fordult felém Adam megint. – Gondolkoztál édesem? Sikerült megoldani ezt a nagyon, de nagyon bonyolult egyenletet? – gúnyolódott. – Bár ha jól emlékszem matekból sosem voltál valami kimagasló. Még jó, hogy itt vagyok neked én.

Keresztbe fonta a kezeit, és megfáradtan felsóhajtott. – Tudod, April, sok minden meg fog változni az életedben. Azt hittem a drága nővérkéd felvilágosított, de hát úgy látom, mindent nekem kell csinálnom.

Amikor Adam szóba hozta Ashley-t felpillantottam rá, és láttam a szemében az elégedettséget, hogy megfogott. Újra lejátszottam a fejemben a játszótéren zajló beszélgetésünket az állítólagos nővéremmel, és a társalgás egyetlen pontján megakadt a gondolatmenetem. Azt mondta különleges vagyok.

- Különleges vagyok - suttogtam Adamnek remegő hangon.

- Már akinek – vonta meg a vállát. – Én inkább az idegesítő szót használnám, de igen, valóban van némi közöd a természetfelettihez. De ne legyél olyan nagyra magadtól, mi jobbak vagyunk – vigyorgott, és újra belobbant a fejemben a keservesen kínzó fájdalom, amitől felüvöltöttem.

Nem bírtam tovább, megállíthatatlanul kitört belőlem minden felgyülemlett könny, amit visszaszorítottam, Adam pedig hangosan felnevetett. – Látod, te ilyet nem tudsz. És nem is fogsz soha. Pedig igazán hasznos képesség.

A fájdalom éppen akkor szűnt meg, amikor az ajtó harmadszorra is kinyílt, és a sokat emlegetett G.L. vezető lépett be rajta Adaméhez hasonló gonosz vigyorral az arcán.

- Nos, cicám, valamit meg kell beszélnünk – mondta, és én nagyot nyeltem.

~Debora~

*Shane*

Jason majdnem nekem jött, mikor hirtelen szembe fordultam vele. Arcáról sütött az értetlenség, én pedig önelégülten elmosolyodtam. Nos igen, nem véletlenül vagyok én a vezető. 

- Gyenge pont? 

- Igen, Jason, gyenge pont - vetettem rá egy lesújtó pillantást. - Mi vagy te papagáj? 

- Ki is fejted, vagy élvezed még egy kicsit, hogy milyen okos vagy?

- Nem szép dolog az irigység, Jas. - Keményen hátba veregettem. Még a szemtelenségét is elnéztem kivételesen, mert megrészegített a tervem sikeressége. - April Goldwin. Ő a gyenge pont. 

- Őt akarod felhasználni a Szövetség ellen.

Leesett neki. Ideje volt már. 

Közben a folyosó végéről, Gerald közeledett felém komor hallgatásba burkolózva. Bólintott, majd tovább is ment, és belépett a cellába.

- Gondolj bele. Semmit nem tud rólunk, vagy akár róluk - fordultam vissza Jason felé. - Annyi a dolgunk, hogy meggyőzzük az igazunkról, és magunk mellé állítsuk. Olyan csapás lesz ez nekik, amit nem vészelnek át egykönnyen. 

- Adam? 

Mindketten a hang felé fordultunk. Ezúttal Conlan érkezett a lépcső felől. 

- Odabent a csajjal. Miért?

- Már megint lenyúlta az öngyújtómat - felelte bosszúsan, majd bement a szobába, de pár perc múlva már jött is kifelé. - Elmentem.

- Hová? - néztem rá, mire megállt és felém fordult. 

- Revengbe - vont vállat. - Nincs kedvem itthon ülni. 

Bólintottam, Conlan pedig távozott. 

- Hogy akarod meggyőzni? -  fordult felém kétkedve Jason. - Elraboltuk, és megkínoztuk. Nem azért mondom, de szerintem ezek után nem fog mellénk állni. 

- Majd te meggyőződ. 

- Mi?

- Jól hallottad. Érd el, hogy bízzon benned. Legyél hozzá kedves, vagy mit tudom én, Jason. Ha az kell vegyél neki valami gazt.

- Shane. - Hitetlenkedés ült az arcán. - Ezt egyszer már próbáltuk emlékszel? Adammel. Így sült el. - A cella tömör vas ajtaja felé intett, ami nem tompította a bentről jövő sikolyokat. 

- Adam elbaszta ez tény - húztam össze a szemöldököm. - De te nem vagy ő. Bizonyítsd be, hogy te jobb vagy. 

- Shane ez hülyeség. 

- A kurva életbe már, Jason! - ordítottam a képébe. - Én vagyok a főnök, világos? Csináld amit mondtam. 

- Rendben - szorította össze a száját.

Szemtől szemben álltunk, és ahogy a félhomályban az alakját kémleltem, volt valami ami nagyon nem tetszett benne, a szemébe nézve pedig azt is megtudtam mi. Dac. A tartásában, és szemében egyaránt dacot láttam, mire feszült lettem. 

- Jason - kezdtem halk, vészjósló hangon. - Te vagy az egyik legjobb emberem, ne hagyj cserben. 

- Nem foglak - fordult el tőlem, majd csendben távozott. Utána bámultam, miközben kezem ökölbe feszült, és testem remegett a dühtől. Mostanában az embereimet, mintha kicserélték volna, és nem jó értelemben. 

- Shane! 

A hang felé fordultam. A hosszú folyosón Emily közeledett felém. Hosszú barna haját lazán a válla mögé dobta, ahogy megállt előttem. 

- Mi van? 

- Lehetnél egy kicsit kedvesebb is - húzta fel az orrát hisztisen. 

- Most nincs türelmem a játékaidhoz, szóval vagy mond meg mit akarsz vagy húzz a fenébe. 

- Tudod mit? Semmit nem akartam, törődj csak a saját dolgaiddal! - csattant fel élesen, majd ahogy jött távozott is, én pedig az égnek emeltem a tekintetem. Idiótákkal vagyok körülvéve. 

Lassan visszasétáltam a cellához, és benyitottam. Gerald az ajtó mellett állt mellkasán összefont karral.  Adam pedig a széken ült lazán keresztbe font karral, a lány pedig a sarokban kuporgott a földön. A gyér világításban tökéletesen látszott elkeseredett arca, amin megállíthatatlanul folytak a könnyek. Gonosz vigyort küldtem felé, majd becsaptam magam után az ajtót. A szeme kikerekedett a félelemtől, ahogy felé léptem. 

- Nos, cicám, valamit meg kell beszélünk. 

Mint egy zsákmányát becserkésző vad, kimért léptekkel a lány elé guggoltam. Még jobban a falhoz simult, és nem volt hajlandó rám nézni, ami lássuk be elég nevetséges volt. Valószínűleg azt hitte, ha nem néz rám majd békén hagyom. Nos, utálok csalódást okozni szép lányoknak, most még is ez történt. Az álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy rám nézzen. 

- Van egy ajánlatom számodra - kezdtem halk, de határozott hangon. - És melegen ajánlom, hogy fogadd el. 

- Miféle ajánlat? - állt fel Adam mellém lépve. 

- Adam húzzál kifelé!

Döbbenten meredt rám, s megállt az elemlámpa a kezében, amivel eddig játszott.

- Mi? Miért?

- Menj már a kurva életbe is! - fordultam felé, majd a félreértések elkerülésének érdekében taszítottam rajta egyet az ajtó felé. 

Azt hiszem, ha ezzel végeztem el kell beszélgetnem az embereimmel. Adamnek végre leesett mit akarok, mert duzzogva ugyan, de kiment a szobából kettesben hagyva a rémült lánnyal. Nagyot sóhajtottam mielőtt visszaguggoltam elé. 

- Hol is tartottunk édes? - kérdeztem nyájasan. - Oh, igen az ajánlatom. 

April bizalmatlanul nézett rám, mire elmosolyodtam. 

- Csatlakozz hozzánk. Hidd el velünk jobban jársz, mint a Szövetséggel és a nővéreddel. Mellesleg nem édes, hogy csak most keresett meg, pedig több éve lett volna rá?

- Nem tudott rólam - szólalt meg remegő hangon, mire gonoszul felnevettem. 

- Cicám, te ezt komolyan elhitted? Ugyan, ennyire nem lehetsz naiv. Ashley tudott rólad, sőt! Ő volt az, aki kijelentette, hogy nem akar látni téged. 

- Hazudsz! 

- Nem, nem hazudok. Komolyan ezt mondta, tudod meg vannak a forrásaim. Most is csak azért keresett meg, mert félt, hogy előbb találunk rád, és nem tud megszerezni magának. Csak ki akar használni. 

- Mégsem ők raboltak el, és kínoztak meg! - Ismét folyni kezdtek a könnyek az arcán, mire felsóhajtottam.

- Igen, félreértés történt - vontam vállat tettetett lazasággal, de ugyanakkor árgus szemekkel figyeltem minden rezdülését. Meg kell győznöm, hogy mellettünk a helye.

- Inkább meghalok, de nem állok közétek. 

Meglehetősen magabiztosan csengett a hangja ahhoz képest, hogy pár perce még könyörgött. 

- Aztán ne engem hibáztass, cicám, szóltam - vetettem oda, majd dühösen kivonultam, és becsaptam magam mögött az ajtót.

~Alathea~

*Ashley*

Nem jött álom a szememre, csak hánykolódtam az ágyban, és az ágynemű, mintha csak egy forgószél söpört volna végig, hevert a szoba különböző szegleteiben. - Mi lehet vele? És ha elrabolták? Ha fogva tartják és kínokat él át? Vagy ha semmibe vette, amit mondtam és csak nevet rajtam? És ha…. És ha Shane elkapta?  - Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és pókhálóként szőtték be az épeszűségemet. Ha ez így folytatódik, meg fogok őrülni, muszáj valamit tennem, nem fekhetek itt a csodára várva – ugrottam ki az ágyból, a farmeremért nyúlva. Magamra kaptam még egy fehér háromnegyedes ujjú felsőt, egy szürke kötött pulcsit, belebújtam a kényelmes bokacsizmámba és kifelé sietve vállamra vettem a fekete bőr táskámat. 

– Ideje kézbe venni a dolgokat – mondtam ki suttogva a szavakat egy mély levegővétel kíséretében, miközben becsuktam a szobám ajtaját.

A lépcső felé vettem az irányt halk, de mégis gyors léptekkel, mikor megláttam az új, általam nem szívlelt vendégünket hosszú, bő ingben sétálva a folyosón. Magában mosolyogva, egy pohár vízzel a kezében tartott valószínűleg Rick szobája felé. 

- Milyen jó kedve van valakinek. – Nem bírtam megállni, hogy ne tegyem szóvá. Hirtelen megállva a hang felé fordult.

– Tán benne van a szabályzatban, hogy az újaknak tilos a vigyorgás? Bocsesz nekem erről nem szólt senki – vont vállat lazán Trixie.

– Ne hidd azt, hogy mert Rick úgy kiáll melletted, már nyert ügyed van. Itt mindenről én döntök, és ha csak a szikráját is észreveszem, hogy valami rosszban sántikálsz, arra se lesz időd, hogy kimond, sajnálom.

– Nocsak, nem is tudtam, hogy ilyen karakán vagy. – Pózt váltva, helyezte át egyikről a másik lábára a súlyt.

– A béke és a rend megtartása az egyik fő feladatom, mindenkit családtagként védelmezek, és nem hagyom, hogy bárki is ebben kárt tegyen – néztem szúrósan, egyenesen a szemébe.

– Nyugi, Ashley, nem én vagyok az, akitől tartanod kell, a felbujtó szerep sokkal inkább a bátyámé – kortyolt egyet a vízből.

– Majd meglátjuk, tudod, a vér nem válik vízzé. – Ezzel ott hagytam, nem vártam meg a reakcióját, nem is érdekelt. Fontosabb dolgom volt. A testvérem. 

Lerohantam a lépcsőn, a konyha felőli hátsó kijáratot vettem célba, nem akartam senkivel sem összefutni. Csak kérdésekkel bombáztak volna, hogy hova mész… miért mész… mikor jössz… túl késő van… mi is veled megyünk… és társai. Tudom, hogy csak megóvni próbálnak, de van, amit egyedül kell elintéznem.
Elsuhantam a tűzhely, és a hűtőszekrény előtt, már csak pár méter választott el az ajtóig, lábujjhegyen lépkedve nesztelenül elértem hozzá, és halkan elfordítottam a kilincset. Mielőtt kinyitottam volna, még egy utolsó pillantást vettettem a hátam mögé, hogy megbizonyosodjak, nem látott meg senki.
Tiszta a terep, irány kifelé. 

Egy gyors mozdulattal kitártam az ajtót, már lépni készültem a hűvös éjszakába, mikor egyszer csak megszólalt egy hang előttem.

– Aú, Ash, azért vigyázhatnál.

Hirtelen felnéztem és megláttam a hang tulajdonosát. – Alex, mit csinálsz te itt ilyenkor? - lestem a háta mögé, hogy nincs-e más is vele.

– Hogyhogy mit? Hát hazajöttem, de erre a kérdésre neked is illene felelned – döntötte oldalra a fejét érdeklődően.

– Én csak friss levegőt szívok, olyan szép az éjszaka, fent a csillagok, meg a hold -  néztem az égboltra, keresve az említett égitesteket, de egyet sem találtam a felhők miatt.

- Ja, igen a csillagok valóban szépek - követte a példám a szürke sapkás fiú. -  Szóval, Ash, hova is készültél? Mert nem hiszem, hogy pont a vakítóan fényes csillagok vizsgálatára – jelent meg a jól ismert széles vigyor, ami szinte kötelező eleme volt az az arcának. Alex volt a mindig jókedvű, bolondozó fenegyerek a Szövetségben, de mindig tudta hol a határ, és ha a helyzet megkívánta, ő volt a legkomolyabb mind közülünk.
– Na jó, a Revenge-be indultam. És egyedül, úgyhogy ha megbocsájtasz, most indulnék is – hadartam el a mondatot, hogy ne legyen ideje válaszolni, de az utamba állt.
– Hogy hova? Az a G. L. - esek negyede! Te megőrültél?  - ráncolta össze a homlokát.

– Tudom, és pont azért megyek oda. Információt kell gyűjtenem Aprilről. Meg kell tudnom, hogy látták-e, vagy, hogy hallottak-e róla egyáltalán. És remélem, hogy Shane nem kapta el. Meg kell előznöm őt Alex, muszáj! – meredtem rá átható tekintettel.

– Rendben, játszunk nyomozósat te leszel Sherlock én Watson.  – Szeme elé emelete a kezét, minta nagyítót fogna.
– Alex!

- Mi az? Csak nem te akarsz lenni Watson? - lépett közelebb, miközben a képzeletbeli eszközzel vizsgálgatta az arcom.

- Egyedül megyek. Watson itthon marad – indultam volna el, de megfogta a karom.

– De ők társak! - biggyesztette le a száját. – Mint Bonni és Clyde, Starsyk és Hutch, vagy mint a kifli és a zsemle - nézett rám nagy boci szemekkel, szomorúan.

– Ajj, miért nem tudok neked nemet mondani? Te érzelmileg zsarolsz, ugye tudod?  - fontam keresztbe a karjaimat.

– Jó leszek, ígérem! – Sűrűn pislogott, mint egy gyerek, aki épp édességet akar vetetni a szüleivel.

- Na, menjünk, én vezetek.

Karon fogtam humorheroldot és a Mini Cooperhez baktattunk, ami közvetlenül a kapunál állt. Szerettem ezt a kocsit, kicsi volt és fürge, a városban ez volt a legideálisabb a szlalomozáshoz. Beindítottam a motort és már úton is voltunk, nem igazán szerettem száguldozni, de most sietni kellett.

- Te Alex, a kifli és a zsemle mióta társak? - vettetem egy futó pillantást rá.

-  Hát, amióta a hold sajtból van. – Erre kitört belőlem a nevetés, de ő se bírta visszatartani. Együtt nevettünk a hülyeségén.

- Te olyan bolond vagy - vigyorogtam rá.

- Köszi - kacsintott. 

Az odaút így zajlott, viccelődve, jókedvűen, mígnem beértünk a Revenge negyedbe. A G.L.- esek törzshelyére, ami  klubbok, bárok, kaszinók színhelye volt. Ide ember nem igazán jött, ha mégis, akkor a különlegesek, képességeiket felhasználva kitessékelték őket innen.

-  Itt jó lesz – parkoltam le a járdaszegély mellett, beállva két kocsi közé. Ahogy kiszálltam megcsapott a hűvös levegő, és felhúztam a cipzárt a pulcsimon. - Még mielőtt bevetnéd magad, csak szólok, itt most kettéválunk. Tied az utca jobb oldala, enyém a bal. Ha bármi van értesítjük a másikat, de legkésőbb pontban ötkor találkozunk a kocsinál.

- Értettem főnök! - tisztelgett a kezével.

- Járj sikerrel és vigyázz magadra.

- Igyekszem. És te is. - Ezzel elköszöntünk és ment mindenki a maga oldalára. 

 A legelső hely, amibe botlottam, a Nightmare Pub volt. A bejáratot sötétlila fények világították meg. Az ajtóban két toronymagas szikla állt.

- Neved? -  kérdezte az egyik rekedt mély hangon.

- Ashley Goldwin. - Erre mint valami radar tetőtől-talpig végigmért, majd bólintott és a  bejárat felé mutatott.  Ahogy beléptem a hangos zene szinte kilyukasztotta a dobhártyámat. Borzalmas volt, mintha egy süketekkel teli intézetben lettem volna. Körbe néztem látok-e ismerős arcot. Elég nehéz volt bárkit is felismerni, mert vagy őrült módjára riszálva táncolt, vagy holt részegen dülöngött a villódzó fényben. A pult felé lépdeltem, kikerülve a kéjelgő párokat.

- Hé, szivi, kérsz valamit? - fogta meg a derekam egy alkoholtól bűzölgő férfi.

- Nem, kösz – bújtam ki a szorításából, szerencsére könnyedén, és tovább mentem, egyre beljebb. Hirtelen egy ismerős arc jelent meg a látókörömben. Egy hosszú fekete hajú lány kirívó öltözetben röhögcsélt két férfi társaságában. -  Laorux Alaine - fogalmazódott meg a név a fejemben. Shane bizalmi körének egyik tagja.

– Laorux! - szólítottam meg, mire ő az arcomat fürkészve próbált rá jönni ki is vagyok.

-  Áh, csak nem Ashley Goldwin!?  - nyomta a koktélos poharát az egyik udvarlója kezébe. – Mi járatban errefelé? Csak nem rájöttél, hogy esélytelen küzdened és beállsz közénk?

- Hallottál valamit egy April nevű lányról? - hagytam a kérdését figyelmen kívül.

- April? Milyen April?  - csavargatott egy hajtincset az ujjai között.

- Az mindegy. Hallottál vagy sem?

- Ha hallottam volna, akkor se számolnék be neked semmiről. És jelenleg van jobb dolgom is, minthogy veled csevegjek.

Nekem hátat fordítva, a szemembe csapta hosszú haját. Ezzel mintha rálépett volna az egyik idegszálamra és kiszabadította a kisördögöt.

- Mi van, Shane kirakott az ágyából, mert nem voltál elég jó? - súgtam a fülébe, mire felháborodottan visszafordult, de még mielőtt válaszolhatott volna, egy mosoly kíséretében kisétáltam a helyről. 

Nem tudtam meg tőle semmit, de nem is volt mit, mert ahogy láttam, fogalma sem volt Aprilről. Ez jó hír, de Laorux elég kis hal volt a vízben, a cápák többet tudtak.
Átmentem a következő helyre, majd sorra vettem a többit, de vagy nem hallott senki róla, vagy nem is álltak velem szóba. Egyre jobban elvesztem, nem volt semmi nyom, amin elindulhatnék, hogy felkutassam. A reménytelenség szinte felemésztett belülről.

Visszafelé tartottam a kocsihoz, mikor egy ismerős hang kiszólt a szűk utcácskából, ami mellett elhaladtam.

- Te szeretsz veszélyes helyeken járkálni.

Pontosan nem tudom mi vett rá, de a hang irányába sétáltam, és észrevettem őt. Háttal a falnak dőlve állt.
– Te meg mindig ott vagy ahol én – vágtam vissza az árnyékomnak.

- Kinek a területe is ez? - fújta ki az újabb füstöt a száján, de nem nézett rám.

- Az mindegy. Nem törvényszerű, hogy pont itt kelljen lenned, és pont most - szegtem fel az állam dacosan. - Bár lenne hozzád egy kérdésem.

– Éspedig?

- Hallottál már egy April nevű lányról? – De nem jött válasz. – Conlan! Ez fontos! Hallottál róla?

- Nem - meredt maga elé.

– De ez biztos? Múltkor említetted, hogy bezártatok valakit. Nem ő az? - léptem elé, hogy végre rám figyeljen.

- Nem – ismételte szárazon. Ő jelentette az utolsó kapaszkodót, de így végleg a mélybe zuhantam.

- Rendben, akkor szia – fordultam, hogy visszatérjek az útra, de megragadott hátulról és magához húzott. Ismét átjárt a kellemes érzés, éreztem az illatát, az erős karjait, ahogy átölelt.

- Nem bírlak elűzni a gondolataimból, folyton csak a fejemben jársz. Még az álmaimban is jelen vagy. Megőrjítesz Ashley - suttogott a fülembe, és a lehelete csiklandozta a fülemet. Csak egy hajszál választott el, hogy engedjek a kísértésnek, de erősnek kellett maradnom. Nem lehetek áruló. Én a jót szolgálom, és közöm sem lehet a sötétséghez, de mégis olyan erősen húz. Küzdöttem saját magammal. A saját bensőmmel, mely minduntalan csak űzött.

- Nem, Conlan. Közöttünk soha sem lesz semmi. Ellenségek vagyunk, és ez így is fog maradni. Én nem árulom el a Szövetséget. Mindketten járjuk a saját utunkat, mely máshova vezet, és ez így van rendjén. Ne keress! - bújtam ki az ölelésből és egyre csak hátráltam. - Felejts el, Conlan! Felejts el örökre!

És elrohantam, vissza se néztem csak futottam, egészen kocsiig, ahol zihálva a térdeimre nehezedtem. Azt hiszem, ezt nevezik teljes kikészülésnek. Hogy ezt apám, hogy bírta csinálni nem tudom, de én márt itt az elején a feladás határán jártam. Vezessem a Szövegséget, keressem meg az elveszett húgom, és még a szívem ellen is küzdjek, mert ez így helyes – kavargott bennem ez érzések és gondolatok elegye.

- Mi történt? Úgy nézel ki, mint Bambi, aki épp a vadászok elől menekült - guggolt le hozzám Alex. Ránéztem kétségbeesetten, és tudta, hogy nincs itt a viccelődés ideje. - Megtudtál valamit? 

- Semmi, ami hasznos lenne – húztam ki magam, és kinyitottam a kocsi ajtaját, majd beszálltunk. -  És te? 

- Sajnos én sem. De nem adjuk fel. Hallod? Meg fogjuk találni! – Szeméből sugárzott az elszántság.

- Remélem Alex, hogy igazad van, nagyon remélem -  küszködtem a könnyeimmel, melyek a reménytelenség kútjából készültek feltörni.

~Blyana~