5. fejezet

*Trixie*

Feszülten léptem be a gyönyörű házba. Minden olyan elegáns volt, olyan előkelő. Már meg sem lepődtem, hiszen ismertem annyira a bátyámat, hogy tudjam mindene a látszat. Gyakran ugrattam is vele, hiszen már gyerekként is jobban szerette az ingeket és fényes cipőket. Számtalanszor láttam, ahogy apánk dolgozószobájában ült a hatalmas karosszékben s úgy tett, mintha roppant fontos dolga lenne. Kislányként ezen csak nevettem. Shane-nel ellentétben nekem lételemem volt a káosz. Akkor éreztem magam a legjobban, mikor kedvemre rohangászhattam a szabadban. Kergettem a macskákat, amik nyávogva menekültek előlem. A szüleim mindig megszidtak, hogy túl eleven vagyok, de olyan elnézően és kedvesen mosolyogtam, hogy nem tudtam komolyan venni őket. Tovább folyattam hát a kis csínytevéseimet, amik az idő múlásával egyre merészebbek, veszélyesebbek lettek.

Aztán minden megváltozott.

A szabadság, melyet addig birtokoltam, a múlt homályába veszett, s én egyre jobban kezdtem értékelni a bátyám komoly természetét. Azt, hogy a maga módján mindig megpróbált vigyázni rám.

Telt az idő, s mi gyerekként oly elviselhetetlennek tűnt, most egyre inkább vonzóvá vált. Lassan én is elsajátítottam azt a gőgöt, azt a fennhéjázó modort, azt a határtalan magabiztosságot melyre a származásom kötelezett.

Akaratom ellenére, de olyan helyzetbe kerültem mely természetem ellen volt, de isten látja lelkem én megpróbáltam.

Nem ment.

Nem voltam képes eleget tenni a családom elvárásainak ezért elmentem. Semmit nem bántam meg. Egészen mostanáig.

- Trixie!

Nevem hallatán összerezzentem, és visszatértem a valóságba. A hatalmas előcsarnokon keresztül egy férfi közeledett felém. Magas, izmos alakján hófehér ing és fekete nadrág feszült, s fényesre suvickolt cipőjében a saját tükörképem is láthattam volna. Bal csuklóján arany Rolex verte vissza a lámpák mesterséges fényét. Aranybarna haja lazán keretezte markáns arcát.

A hajunk színe volt az egyetlen amiben hasonlítottunk a bátyámmal. Az én derékig érő hajam épp oly aranybarnán fénylett, mint az ő sokkal rövidebb frizurája. Ennyi, semmi több.

- Shane. - Közelebb léptem és feszélyezve bár, de viszonoztam az ölelését. Elengedett, és hátralépve mosolyogva nézett rám, amitől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam. Mikor évekkel ezelőtt elmentem nem épp baráti volt az elválás, testvéri pedig semmiképp. Megváltozott. Ez volt az első gondolatom, bár, hogy pontosan miben azt nem tudnám megmondani.

- Miért hívtál ide? - kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet. Egyenesen tárgyra tértem, mire a mosolya feszesebbé vált. Nos igen, sosem voltam az a türelmes típus. Shane, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, - ami persze lehetetlen volt, mert a mentális pajzsomat szinte tökélyre fejlesztettem az évek alatt - bólintott, és egy ajtó felé mutatott a terem végében.

Egy elegáns - hogyan más hogy - berendezett dolgozószobába vezetett. Az ajtóval szemközt hatalmas mahagóni íróasztal állt mögötte egy fekete bőrkarosszékkel. Az asztal előtt két fotel, mely tökéletesen illet a karosszékhez, valamint a szoba jobb oldalán helyet foglaló kanapéhoz is. Balra hatalmas üvegajtón lehetett kimenni a szabadba.

Shane az íróasztal mögé telepedett, és összekulcsolta kezeit, majd a fejével intett, hogy üljek le. Helyet foglaltam az egyik süppedős fotelben. Kivert a hideg verejték, ahogy elképzeltem mi lesz most. Nagyon reméltem, hogy ez a beszélgetés nem fog hasonlítani a három évvel ezelőtt lefojtatott katasztrofális veszekedéshez, de volt egy olyan sejtésem, hogy mégis.

- Mesélj mi van veled? - Nézett rám félig lehunyt szemhéjjal. - Merre voltál eddig?

- Mindenfelé - válaszoltam, miközben kezem a szoknyámba töröltem. Shane-nek persze ez sem kerülte el a figyelmét, és elmosolyodott. A pokolba kívántam amiért ilyen hatással van rám. Miért nem lehet nekem egy normális testvérem aki maximum arra kér, hogy figyeljek a kölykeire amíg ő dolgozik? Persze, túl egyszerű lenne az életem.

- Utazgattam - tettem még hozzá, majd felkészülve a legrosszabbra kihúztam magam. - Mit akarsz tőlem Shane? Nyilván nem azért hívtál - kezdtem keserűen - mert hiányoztam.

- Mi a képességed?

Megdöbbentem, bár nem kellett volna. Tudtam, hogy ez is benne van a pakliban, de attól még nem tetszett, hogy ezzel  foglalkozik. Elhúztam a számat. Milliószor kívántam már, bár átlagos családba születtem volna. Ha nem úgy kellett volna felnőnöm, hogy azt hallgattam mennyire különleges vagyok, a szó legszorosabb értelmében. A családom balszerencsémre ugyanis egy ősi szervezet tagjai voltak, hosszú-hosszú évek óta. Elméletben az egyik ősöm alapítótag volt, így a családomon, s ezáltal rajtam is, hatalmas volt a nyomás, hogy helyesen cselekedjen. Hogy elfoglaljam a helyem közöttük. Ezért mentem el, nem kértem ebből az örökségből.

E szervezet tagjai születésüktől kezdve olyan képességekkel rendelkeztek melyről a normális emberek álmodni se mertek volna. Gondolatolvasás, teleportálás, telekinézis. Mind-mind olyan képesség mely átlagosnak számít. Az én világomban. 

A gondolatolvasás mindenkinél alapképesség, bár van ki erősebben ki gyengébben tudja használni. Ezen kívül pedig mindenkinek van egy egyedi saját képessége. Brenda, az édesanyám képes volt anyagtalanná válni, ezáltal szilárd tárgyakon keresztül sétálni. Az édesapám, Peter, alakváltó volt. Bármilyen alakot ölthetett. Shane érzi az emberek közötti kapcsolatokat. És, hogy mi az én képességem? Én képes vagyok  bárki megfosztani az erejétől egy kis időre. Utálom  a származásom, de ez a képesség számtalanszor húzott ki a bajból utazgatásaim során, mikor különlegesekkel találkoztam. Viszont sose használtam rosszra azóta, mióta birtokába kerültem. A "különlegesek", ahogy magunkat nevezzük, a tizenhetedik születésnapjukon kerülnek birtokába képességeiknek. Általában minden családból egy, a legidősebb gyerek, örökli a gént. Csak és kizárólag a főág egyenesági leszármazottai örökítik tovább, minden utódjukba. Balszerencsémre én is közéjük tartozom. A családom a főág leszármazottaiként mindig is úgy gondolta, hogy nekik kell irányítaniuk a különlegeseket. Hogy joguk van irányítani. Én máshogy gondolom.

- Nem értem miért fontos ez! - néztem végül Shane szemébe, s abból, ahogy össze húzta, tudtam, hogy nem ezt a választ várta.

- Mi az Trixie?

A hangja kemény volt, és abból, ahogy felemelkedett a székből, majd az asztalnak dőlt előttem, tudtam, hogy nem fog elfogadni egy kitérő választ. Ilyen az én bátyám. Mindig eléri amit akar, bármi áron.

- Képes vagyok elvenni bárkinek az erejét egy kis időre - suttogtam lehajtott fejjel. Mikor felnéztem, Shane elégedetten vigyorgott és ebből már tudtam, hogy ennek rossz vége lesz.

- Mióta elmentél a dolgok megváltoztak.

Az ablakhoz sétált és megállt előtte. Karba font kézzel kifelé bámult míg beszélt.

- Salvador halott, és a Szövetséget a lánya vezeti. Ashley Goldwin.

Felkaptam a fejem. Shane hangjából áradt a gyűlölet, miközben beszélt.  Nem tudtam, hogy Salvador meghalt. Ő vezette a Szövetséget. Egy különlegesekből álló társaságot, mely az emberek elől rejtve működött. Nekik nem voltak nagyra törő terveik, nem akartak világuralmat. Ezek szerint az új vezető Ashley. Nem tudtam róla sokat. Csupán annyit, hogy Salvador legidősebb lánya volt. Vagyis örökös.

- Mi közöm nekem ehhez?

- Az az ostoba liba nem képes vezetni a különlegeseket - csattant fel Shane. - Át fogom venni a helyét és a vezetésem alatt végre szabadon élhetünk majd.

- Szabadon? - nevettem fel keserűen. Én is felálltam és Shane elé léptem, aki felém fordult. - Na persze. Neked egyetlen célod van. Az, hogy te irányíthass.

- És ez miért baj? - mosolygott  negédesen rám szétárt karokkal. - A Szövetséget beolvasztom a G.L.-be és hamarosan az összes különlegesnek én parancsolok majd.

- G.L.? Komolyan ez lett a neve a kis ellenállásodnak? Mi a francot jelent? Gonoszok Ligája esetleg Galád vagy Gyalázatos? Melyik Shane? Mert őszintén szólva bármelyik lehet.

Shane elkapta a karom és erősen megszorította. Nem szisszentem fel pedig mocskosul fájt, de nem akartam megadni neki ezt az elégtételt.

- Vigyázz a szádra drága kis húgom. - Olyan közel hajolt, hogy közvetlenül az arcomba sziszegett. - Ha tetszik ha nem ebben te is benne vagy.

- Még hogy én? - néztem rá döbbenten. - Nekem ehhez semmi közöm. Most pedig eressz!

Kirántottam a karom a szorításából és távolabb léptem tőle. Nem azért mert féltem, hogy komolyabban bántana, hanem mert rosszul voltam a közelségétől.

-  A családhoz tartozol húgi. A vér nem válik vízzé.

- Családhoz? - Felnevettem, bár cseppet sem jókedvűen. Dühösen léptem vissza Shane elé.  - Még is milyen családhoz mond? A családunk halott. Csak mi maradtunk, de minket is ég és föld választ el, és ha őszinte akarok lenni, inkább leszek halott, mint hogy segítsek a megalomániás terveidben.

- Óvatosan a szavakkal, a végén még valóra válnak.

- Ohh, csodás, szóval most már fenyegetőzünk is? - Keresztbe fontam a karom magam előtt. A csuklómon megvillant a gyémánt karkötő. Ez volt az egyetlen dolog, ami anyámtól maradt. A dühöm elpárolgott. Szomorúan néztem bátyám hideg acél szürke szemeibe. -  Pontosan ezért mentem el innen. Amikor felhívtál, azt hittem végre megjött az eszed, de te semmit nem változtál. Még mindig őrült vagy.

- Szóval a válaszod nem? - húzta fel a szemöldökét. Kis beszédem teljességgel hidegen hagyta. Úgy méregetett, mint egy potenciális veszélyforrást és ettől valami meghalt bennem.

- A válaszom ugyanaz, mint három éve. Nem fogok neked segíteni.

Az ajtó felé indultam. Shane nem mondott semmit csak visszafordult az ablak felé. Nem hiszem, hogy érdekelte, hogy az egyetlen húga épp kisétálni készül az életéből.

- Shane. - Megálltam még mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót.

- Hmm?

- Megállítalak.

- Próbáld meg.

Eljöttem. Nem volt könnyes egymásra találás, és nem voltak felelevenített szép emlékek sem. Nem volt más, csak árulás és ármány. Futni kezdtem.

Nem tudtam egészen biztosan mi elől futok. Shane elől, a tervei elől vagy talán az egész életem elől. Nem tudtam biztosan. Egyet tudtam csak. Hogy nem állhatok meg. Csak rohantam, és rohantam végig az éjszakába burkolózó kihalt utcákon. A könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon. Fura. Azt se vettem észre mikor kezdtem el sírni. Titkon abban reménykedtem, hogy ez a viszontlátás másként alakul majd, de tévedtem és már remény sem maradt. Shane szavai minden kétségemet eloszlatták afelől, hogy megváltozott. Fájt. Olyannyira fájt, hogy legszívesebben lekucorodnék a földre és csak sírnék végeláthatatlanul, de amit mondtam komolyan gondoltam. Meg fogom állítani, vagy így vagy úgy, de ennek vége lesz, még ha a szívem szakad is meg. 

Hirtelen éles dudaszó törte meg az éjszaka csendjét, én pedig megtorpantam.  Oldalra kapva a fejem könnyeim homályán át éles fényszórókat láttam közeledni. Felsikoltottam, s ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem még mielőtt mindent elnyelt volna sötétség. 

~ Alathea ~

*Shane*

Még mindig ugyanott álltam és a becsapódó ajtót bámultam, mikor az ismét kinyílt. Egy tized másodpercig azt hittem Trixie jött vissza, de persze a belépő nem ő volt, hanem Gerard.

- Az ordítozásból, és az elrohanó lányból ítélve nem ment valami fényesen - jegyezte meg lazán, miközben az egyik fotelbe vetette magát. Hozzá hasonlóan én is leültem, mielőtt válaszoltam volna.

- Vissza fog jönni.

- Nekem nem egészen úgy tűnt.

Lekicsinylő pillantást vetettem Gerardra, mire ő csak megvonta a vállát. Mostanában az embereim túl sokat engednek meg maguknak. Bosszantó volt, hogy úgy kezeltek, mintha a barátjuk lennék. A főnökük voltam az istenért is. Azt hiszem ideje, hogy kapjanak egy kis emlékeztetőt erről.

- Amit mondtam megmondtam - álltam fel, és kemény pillantással néztem rá. - Ha szükségem lesz rád, majd hívlak. Egyelőre ennyi - biccentettem a kijárat felé.

Gerard egy pillanatig nem mozdult és én azt hittem megtagadja a parancsom, de aztán morogva felállt és az ajtó felé indult. Pont, mikor az ajtó hatalmas csattanással a falnak vágódott a küszöbön megjelent egy másik idióta emberem. Adam.

- Mi a kibaszott élet van veletek? - csattantam föl. - Leesett, hogy én vagyok a főnök? Ideje lenne srácok. Adam! - pillantottam az újonnan érkezőre. - Mi a franc olyan fontos, hogy csak így betörsz?

- Kidobott - mondta panaszosan, mikor beljebb lépett. - Az az átkozott kiscsaj kiadta az utam, ráadásul a barátnői előtt.

Hitetlenkedve pillantottam Adam dühös arcára, majd Gerard felé fordultam, és mindkettőnkből egyszerre tört ki a röhögés. Ki hitte volna, hogy megéljük azt a napot mikor a nagy Adam Greenfieldet kidobja egy csaj?

- Kibaszottul nem vicces - csattant fel a fiú, keresztbe fonva karját fekete pólója ellőtt.
Abbahagytam a röhögést, és fenyegetőn elé álltam.

- Igazad van, Adam, ez egyáltalán nem vicces, hanem baszottul kiábrándító. - Mélyen a kék szempárba néztem. - Te könyörögtél nekem pár hónapja, ha jól emlékszem, hogy bízzam rád a csajt, majd te elintézed. Direkt téged küldtelek érte, nem Jasont vagy Conlant. Azt mondtad, hogy elintézed, hogy csatlakozzon hozzánk, erre van pofád most elém állni azzal, hogy elcseszted? Van neked fogalmad arról, milyen fontos az a lány a jövőre nézve?

Az utolsó mondatoknál már szinte ordítottam, de nem érdekelt. Az este folyamán, már másodszor kellett azzal szembesülnöm, hogy a terveim vészesen kilengenek egy-egy kulcsfontosságú momentumnál, és ez nem volt jó. Nagyon-nagyon nem volt jó.

- Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nincs olyan nő a földön, akit ne tudnál elcsábítani, és megtartani - tette hozzá Gerard, a kanapé háttámlájának dőlve a csípőjével.

- Mintha te jobb lennél nálam - csattant fel Adam, mire megragadtam a pólójánál fogva, és taszítottam rajta egyet, majd metsző pillantással jutalmaztam másik emberem.

- Hozd helyre! - szorítottam ökölbe a kezem. - Nem érdekel, hogyan csinálod, de csináld! Világos?

- Nem fog menni - sütötte le a szemét, mire hitetlenkedve néztem rá. Azt hittem nem jól hallok. Félszemmel még láttam, hogy Gerard okosan elhagyja a szobát, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Visszafordultam Adam felé, aki immár kihúzott vállakkal, dacos pillantással viszonozta kemény tekintetem. - Nem fog menni - ismételte meg. - Tudom mikor van vége egy csajjal, és vele most van vége. Nem fog visszajönni hozzám.

Valahol elborult agyam mélyén tudatosul bennem, hogy mekkora pofon lehetett ez Adam egójának, de az agyamat elborította a vörös köd és ki kellett adnom magamból az este alatt felgyülemlett feszültséget.

- Nem hiszem el, hogyan lehetsz ennyire szánalmas kis nyomorék?! - üvöltöttem, ahogy öklöm az arcának csapódott. Adam hátraesett, keresztül a kanapén, majd hangos nyekkenéssel elterült a földön. Lassan felült, és egyik kezét vérző orrához emelve pillantott fel rám.

- Nem számít ha agyon is versz, nem fog vissza jönni  - motyogta, de szavait alig lehetett érteni. Viszont ez pont elég volt, ahhoz, hogy kijózanodjak. A dühöngéssel nem értem el semmit, azon kívül, hogy jólesett.

- Hozd ide - fordítottam neki hátat. - Bármi áron.

Kiviharzottam a dolgozószobámból, mielőtt Adamnek esélye lett volna felelni. Le kellett nyugodnom. 

~ Alathea ~

*Trixie*

Lassan tértem magamhoz, s az első, ami szemet szúrt, hogy ez biztosan nem az én szobám. Bár szó mi szó, az elmúlt pár évben annyi hotelben megfordultam már, hogy akár lehetett volna, de valami nem illett a képbe. A hófehérre festett falak még elmentek volna, na de az ágy mellett álló megannyi orvosi kütyü, és a karomból lógó infúziós cső egyértelművé tette, hol vagyok. Kórházban. Na persze a jellegzetes fertőtlenítő szag sokat segített a hely azonosításában.

Nem sokra emlékeztem abból, hogyan is kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy egy reflektor elvakított, aztán bumm sötétség. Érdekes. Végig néztem magamon, és elhúzott szájjal megállapítottam, hogy, mint egy rossz kórházas sorozatban engem is gáz pöttyös hálóingbe öltöztettek. A szobában nem láttam semmi érdekeset, sima egyágyas kórházi helyiség volt, sima steril falfelületekkel és a szokásos orvosi felszereléssel. Mellettem a gép halkan pityegett, majd sípolni kezdett hosszan és élesen, mikor leszedegettem magamról a tappancsokat és kirántottam karomból a tűt. Lerugdaltam a takarót és épp a lábam lendítettem, hogy kikászálódjak az ágyból, mikor az ajtó nagy dérrel-dúrral kivágódott és egy komplett kis orvosi csapat pislogott rám bambán.

- Helló - villantottam rájuk egy mosolyt. - Kikapcsolná valaki ezt a bigyót? Megsiketülök tőle.

- Majd én elintézem - szólalt meg a csoportosulás mögött egy mély hang, majd a legdögösebb doki lépett a szobámba, akit valaha láttam. Hmm, a végén még rendszeres látogató leszek. A fickó magas volt, vagy százkilencven centi, rendezetlen barna haja volt és zöldeskék szeme, melyet fekete keretes szemüveg takart félig meddig. A teste akár egy olimpikoné, és ezt a tényt még kék műtős ruhája sem tudta elfedni.

- A nevem Dr. Morgan - mutatkozott be, miközben kikapcsolta a gépet, majd megállt előttem.

- Üdv doki, bemutatkoznék én is, ha nem gondolnám, hogy teljességgel felesleges - dobtam hátra fél kézzel kusza barna fürtjeimet. Hát igen, nem túl csábító, néztem végig magamon ismét kritikusan.

- Valóban - mosolyodott el halványan, majd, mintha csak észbe kapott volna szigorú arcot vágott. - Meg kell mondanom, hogy még nem lenne szabad felkelnie. Agyrázkódása volt, és pihennie kellene. Feküdjön szépen vissza - fogta meg a karom - én pedig hívok egy nővért, hogy kösse vissza az infúziót és adjon valami fájdalomcsillapítót.

- Ugyan már! - ráztam le magamról a karját. - Semmi bajom. Még csak fájni sem fáj semmim.

A doki érdeklődve pillantott rám, majd egy kis lámpával a szemembe világított és utasított, hogy kövessem az ujját. Sóhajtozva tettem eleget a felszólításnak.

- Nos? - kérdeztem mikor végre zsebre dugta az a vackot. - Mi az orvosi szakvélemény? Megmaradok vagy kezdjem el írni a végrendeletem?

- Természetesen - bólogatott buzgón, majd mikor észrevette felvont szemöldököm gyorsan helyesbített. - Úgy értem, természetesen megmarad - húzta el a száját a "megmarad " szóra. Láthatólag nem nyerte el a tetszését. Megértően bólogattam, elfojtva egy mosolyt. Ezután a doki leakasztotta a nyakából a sztetoszkópot és szorosan az ágy mellé lépve széthúzta a "ruhám" hátulját. - Sóhajtson egy nagyot!

- Erre feltétlenül szükség van? - pislogtam rá fel.

- Nem engedhetem el amíg nem tudom, hogy nem esik-e össze két lépés után. Most pedig sóhajtson!

Fél óra. Ennyibe telt mire meggyőztem a cuki orvosomat, hogy nyugodtan haza engedhet, anélkül, hogy attól kéne félnie összeesem valami sikátorban vagy ilyesmi.

- De feltétlenül vissza kell jönnie kontrollra - pillantott rám a papírjaiból.

- Persze, persze visszajövök. De most megkaphatnám a ruháimat? Mellesleg orvosi előírás a magázódás?

- Nem - nézett rám meglepetten, mire szélesen elmosolyodtam.

- Ez esetben hívjon Trixie-nek doki, ettől a magázódástól olyan öregnek érzem magam - vágtam szomorú képet, mire a fickó hangosan felnevetett. Be kell ismerni, ezért már megérte kórházba kerülni.

- Hát attól aztán nem kell félnie - mosolyodott el, majd mikor csúnyán néztem rá, megadóan felemelte a kezét. - Félned.

- Mindjárt jobb - bólintottam, majd leugrottam a földre. - Szóval a cuccom?

- Itt van minden - sétált át a szobán, majd felkapva a széken árválkodó szatyrot visszatért és lerakta az ágyra. - Azért csak kíváncsiságból - nyúlt a zacskóba - ez minek egy magadfajta lánynak?

A kezében a speckó bagolyfejes hajtűmet tartotta, majd egy finom érintésre a bagoly jobb fülénél a hajtű tompa vége, mint egy tok lecsúszott, és előbukkant egy hajszálvékony ám annál erősebb minitőr. Hát igen, szépség és praktikum. Azért megnéztem volna milyen képet vágott az illető, akinek a kezében kinyílt.

- Sosem lehet tudni - vontam vállat ártatlanul mosolyogva, majd kikaptam a kezéből és visszacsúsztatva a tetejét a hajamba tűztem. Dr. M a fejét csóválta, majd magamra hagyott, hogy felöltözhessek és megígérte, hogy közben megírja a kilépő papírjaimat.

Amint becsukódott mögötte az ajtó lekaptam magamról a pöttyös förmedvényt és undorodva a földre hajítottam. Hiányoztak a saját cuccaim. Szerencsémre a kocsi nem talált telibe, a fickó idejében félre rántotta a kormányt, de így is elég nagyot estem ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletem és mentőt hívjon hozzám. Nos, legalább a ruháimat csak levették és nem levágták. Öröm az ürömben, mert közben az is eszembe jutott persze, hogy miért rohantam a kocsi elé. Shane.

Ahogy eszembe jutott a bátyám, elkomorultam. Mindig is tudtam, hogy ő más, mint én. Neki világ életében hatalmas tervei voltak, én csak élveztem az életet, viszont ezt álmaimban sem képzeltem volna róla. Nagyratörő, igen, néha messzire is elmegy, de ez. Ez most egészen más. A szüleink halála teljesen megváltoztatta. Emlékszem, hogy akkor kezdett el ilyesmin gondolkodni, bár lehet, hogy az csak a kiváltó ok volt. Neki kellett a hatalom, hogy irányíthasson, én viszont nem vágytam rá. De mi van, ha én is olyan vagyok, mint ő? Hiszen ugyanaz a vér folyik az én ereimben is. Mi van ha csak beképzelem magamnak, hogy én más vagyok? Hogy én jó vagyok? Amikor elmentem, menekültem. Nemcsak Shane elől, hanem az emlékeim elől is. Próbáltam normális életet élni és szerencsére a szüleim örökségének hála, minden adott volt hozzá, mégse ment. Mindenfelé amerre jártam különlegesekbe botlottam. Egyesek barátok lettek, míg mások ellenségek, de sosem volt célom az, hogy uralkodhassak felettük. De mi van, ha arra születtem, hogy uraljam őket? Ha Shane-nek igaza van és az a sorsunk, az övé és az enyém, hogy a képességeink által meghódítsuk a világot? Mi van ha minden, amit eddig magamról hittem csak önámítás?

 - Trixie?

A hangra felkaptam a fejem, és egy aggódó zöldeskék szempárba néztem. Dr. M visszatért a papírjaimmal. Széles mosolyt kényszerítettem az arcomra.

- Minden rendben doki, csak elgondolkodtam.

- Akkor is az a véleményem, hogy maradnod kéne pár napig - nyújtotta felém vonakodva a lapokat.

- Semmi bajom nem lesz.

- Rendben - adta meg magát végül. - De jövőhéten gyere vissza kontrollra. El ne felejtsd.

- Persze, persze doki, itt leszek - masíroztam ki, s, mintha még hallottam volna, hogy utánam kiált, hogy a neve Dale, de nem figyeltem már rá. A gondolataim ismét Shane körül forogtak, s lassan ahogy kiértem a kórházból, némán folyni kezdtek a könnyeim. 

~ Alathea ~