3. fejezet

*April*

Hirtelen felriadtam. Robbanások mindenfelé; mi ez? Hol vagyok? - néztem körbe; hamarjában azt se tudtam élek-e még. Egy aggódó zöld szempár vésődött be a tudatomba, és erős karok szorítottak védelmezően. Olyan életszerű volt.  Nagyokat pislogtam. Lassacskán magamhoz tértem és felfogtam hol is vagyok.  Nem, ez nem a harctér, ez annál rosszabb. Ez egy matekóra.

- Örülök, hogy úgy döntött megtisztel minket és velünk tart Miss Goldwin. Ha már úgyis annyira figyelt, biztosan meg tudja oldani, ezt az egyszerű kis feladatot. Kérem, fáradjon ki és rögtön kezdjen is bele. – A francba, már csak ez kellett. Azt se tudtam, mi a mai óra témája, nem hogy még az a bonyolult számhalmaz ott a táblán. Na de végtére is April Goldwin vagyok, nem akárki, ezt is szépen megoldjuk. – Felálltam, megigazítottam a vadonatúj kék Chanel ruhám, hátradobtam hosszú vörös hajam, és magabiztos léptekkel a táblához mentem. - Hát ez nehezebb, mint gondoltam volna, még gyök is van, meg valami négyzet bigyó. - Alaposabban szemügyre vettem a hosszú egyenletet, ami a fél táblát belepte, de azt se tudtam, hogyan is kezdjek hozzá. Most először a zárójelet bontsam fel, vagy kezdjem a szorzással? Ajj, miért kell ezt így túlbonyolítani? Nem lenne elég egy sima összeadás, esetleg még némi osztás kíséretében? Itt túl sok az x meg az y.

- Nos, hallgatom Miss Goldwin - hajolt le közben a tolláért Mrs.Colins és én ezt a pillanatot kihasználva kétségbeesetten ránéztem Mary-re, aki már tartotta is nekem a feladat megoldását, a levezetéssel együtt. Pimasz vigyor terült szét az arcomon. Hát igen April Goldwin a nevem, nekem semmi sem lehetetlen. Gyorsan memorizáltam a megoldást, és már körmöltem is a táblán. Annyi neked matekpélda, még te sem foghatsz ki rajtam. Az utolsó számot is leírtam és a tanár felé fordultam önelégült arccal.

- Lenyűgöző - csodálkozott tágra nyílt szemekkel a szemüvege mögül, de hiszen volt is miért, a példát hibátlanul megoldottam - Nem hittem volna, hogy még így is képes figyelni. Fáradjon a helyére. Négyes alá, de ha még egyszer elalszik az órámon nem állok jót magamért. Megértett?

- Tökéletesen! – És ezzel a helyem felé vettem az irányt, elégedetten és büszkén. Leülve Maryre kacsintottam, aki erre egy mosoly kíséretében bólintott. Jó barátnők voltunk már hosszú ideje, divatban és bajban mindig összefogtunk. Mert a jelszó: Légy stílusos, de add önmagad! Ha cipősarkad letörik, csak kiálts, a bajban mindig megtalálsz! 

Az óra további részén úgy terveztem figyelek, de hát a csengő közbe szólt. Jól van, én aztán nem erőltetem. Egyszer akartam végre jó nebuló lenni, de az se jött össze…  Gondolkodóba estem; talán kicsit változtatni kellene a hozzáállásomon, és szorgosan tanulni meg házit írni, meg jó lenne ha… Áh, hagyjuk! Kit érdekel?! Vannak fontosabb dolgok is, mint például Giorgio Armani legújabb tervezése. Kíváncsi vagyok, hogy az új tavaszi kollekcióban a pasztell fog inkább teret nyerni, vagy visszatér a flitteres verzióhoz, de az is lehet, hogy inkább…

- A tanárnő szemei, mintha ki akarnának ugrani, hát nem vicces?! - lépett mellém Chatrine és elém tolta a mobilját.

- Mutasd, mutasd! Én is látni akarom! – tolakodott oda Mary. – Hát ez oltári!

- Te lefotóztad a tanárt?  - néztem meg a Mrs. Colins kiguvadt szemeit a képen. 

- Naná! Nem minden nap látunk ilyet. Ez a látvány azért megért egy képet, te sem tagadhatod.

- Az biztos. Akár paparazzinak is elmehetnél - vettem a karomra a táskám.

- Maradok inkább a fényképező másik oldalán, de másodállásnak nem is olyan rossz öltet - nevettünk együtt a másik legjobb barátnőmmel, akivel a bolondozásban mindig világcsúcsot döntöttünk.

- Na, csajok, menjünk a plázába, az új kollekció csak ránk vár – karolt belénk Mary, és kisétáltunk a folyosóra.

- Nem innánk előtte meg egy kávét? Ez az óra totál leszívott. - kérleltem őket.

- Téged? April, hisz az óra nagy részét végigaludtad.

- Na de utána meg, meg kellett oldanom egy teljes matekpéldát Mary. - Chatrine erre felkacagott.

- Jól van, menjünk, rám is rám fér egy olasz eszpresszó.

Végig baktattunk a  St.Vincent High School labirintusán. A suli egészen üres volt már, mindenki menekült amilyen hamar csak tudott. Kiérve megcsapott a szabadság illata. Végre péntek, indulhat a buli!

~ Blyana ~

*Conlan*

Semmi kontaktus. Csak bemegyek és kijövök ennyi. Rutin meló, nem lehet gond. Különben is Shane azt mondta, hogy nagy eséllyel senki nem lesz ott. Nem lehet gond. Nem lehet gond.

Ezt ismételgettem magamban, mint egy mantrát, de a rossz érzés csak nem akart elmúlni. Olyan érzésem volt, hogy a végzetembe sétálok. Nem a haláltól féltem. Aligha találkozhatnék bárkivel is, aki képes lenne engem legyőzni. A harcmodorok mesteri ismeretével és az én képességemmel nincs olyan élő ember, aki felül tudna rajtam kerekedni, és ha mégis... mindig is úgy képzeltem, hogy harcközben fog érni a vég. A barátaim közül sokan így vagyunk vele. Gerard, Adam, Jason... még Shane is így gondolkodik, és ezzel nincs is baj. Harcosok vagyunk, akik egy jobb élet reményében cselekszenek. Ugyanakkor tudom, hogy van rosszabb is a halálnál. Sokkal rosszabb. Olyan ismereteim vannak ilyen téren, amivel senki más nem rendelkezik, s őszintén szólva, én is arra vágyom. Az áldott tudatlanságra. De nekem ez nem adatott meg. Koncentrálj Conlan!

Elértem a célom. Egy fa mögé húzódva tekintettem fel a szirten álló, kastélyra. A Menedékre. Hányingerem támadt, ha csak rá gondoltam mi folyik a pompás építmény falai között. Mert bár a Szövetséget megvetettem, azt el kellett ismernem, hogy a hely, amit választottak gyönyörű.

Elég legyen seggfej, nem ezért jöttél!

Józanságom hangja visszatérített a valóságba, és ráébredtem, hogy cselekednem kell. Óvatosan osonva az árnyak közt megközelítettem a kastélyt. Nem volt könnyű megtalálni, de én olyan módszerekhez nyúlhattam, amikhez más nem a G.L.-ben, ezért küldtek engem. Én voltam az egyetlen, aki megtalálhatta a helyet. Kifejezéstelen arccal pillantottam bal tenyeremen tátongó hosszanti vágásra, majd halkan suttogni kezdtem. Éreztem, hogy a bőröm megbizsereg, majd a seb magától összezárult, elrejtve mindenféle árulkodó nyomot.

A Menedékbe könnyű volt betörni. Az könyvtárba nyíló ablakot egyszerűen már pofátlanul egyszerű volt feltörni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem ügyelnek a biztonságra. Idióták. Megállva egy pillanatra körbenéztem a szobában, az emlékezetembe vésve mindent, amiről úgy gondoltam még hasznos lehet. Végezvén a terepszemlével, elindultam átkutatni a helyet. Módszeresen haladtam, így nem telt sok időbe megtalálni az egyik dolgozószobából nyíló titkos ajtót, meg a mögötte lévő szobát. Gyerekjáték. A tárgy, amit kerestem a szoba közepén lévő üveg vitrinben volt, de eddigi tapasztalataimra alapozva biztos voltam benne, hogy nincs riasztójuk. Már csak annyi dolgom volt, hogy felmarkoljam a könyvet, aztán elhúzzam innen a csíkot.

Ekkor történt meg. Az, amiről sosem hittem volna, hogy valaha bekövetezhet. Megleptek.

Hallottam, hogy a szóba túlsó végén rejtekajtó nyílik, a szobában világosság gyulladt, én pedig szembe találtam magam a végzetemmel.

A lány döbbenten állt az ajtóban, én pedig kővé válva guggoltam a vitrin mellett. Az első gondolat, ami átfutott a fejemen, hogy meg fogom ölni Adamet, ha kijutok innen. Ő adta az infót, hogy üres lesz ma délután a ház, most meg nyakig vagyok a szarban. Seggfej.

A lányra meredtem és megállapítottam, hogy halálra van rémülve. Jó. Nagyon jó. Ez még a hasznomra lehet. Lassan felálltam, és óvatosan elléptem a könyv mellől, hogy szembe kerülhessek vele. Kezemmel fekete dzsekim zsebéhez nyúltam és megnyomtam a telefonon a hívás gombot. Ha mákom van, automatikusan az utolsó személyt tárcsázza majd, akivel beszéltem. Jasont. És ha még nagyobb szerencsém van, a vonal nem szakad meg azelőtt, hogy felfoghatná, hogy pácban vagyok.

- Vedd ki a kezed a zsebedből, és tartsd úgy, hogy lássam! - csattant föl a szőke lány, engem pedig ekkor ért a második sokk. Képtelen voltam ellenállni. Próbáltam, de a testem elárult. A kezeim, mintha önállóak lennének, az akaratom ellenére két oldalt a magasba lendültek. Kétségbe esetten bámultam a nagy baba kék szemekbe, amik egy pillanatra sem eresztették a tekintetem.

- Mi a neved, és miért jöttél ide?

- Burn. Conlan Burn. Azért jöttem, hogy elvigyem a könyvet.

Legszívesebben a nyelvembe haraptam volna. Nem akartam válaszolni, de képtelen voltam ellenállni. Mi az istent művel velem ez a némber? Nem tudtam miféle játékot játszik, de abban biztos voltam, hogy én nem akarok a játszópajtása lenni. Csak el akartam tűnni innen, a pokolba is. Próbáltam elfordítani a tekintetem, de nem ment, nem tudtam másfelé nézni csak a mezítlábas szőkeségre az ajtóban. Kurva élet. A lány közelebb lépett, én pedig reszketegen hátráltam egyet. Féltem tőle, és ez volt csak, amitől igazán halálra rémültem.

- Maradj ott, ne mozdulj! - parancsolta, én pedig mozdulatlanná dermedtem. Akkor sem tudtam volna megmozdulni, ha az életem függ tőle, ami elég sanszos volt a körülményeket figyelembe véve. - Ki küldött? Shane?

- Igen - nyögtem ki összeszorított szájjal.

A lány még mindig fogva tartotta a pillantásom, de homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy gondolkodóba esett. Nem kellett IQ bajnoknak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, azon agyal, mihez kezdjen velem. A lehetőségek, mint egy némafilm peregtek le a fejemben, és közülük a legelfogadhatóbb a bezárás lett volna. Francba. Volt még egy lehetőségem. Valami, amit csak vészhelyzetekben tettem, de most eléggé úgy állt a helyzet, hogy ez az utolsó dobásom.

Hirtelen rezegni kezdett a mobilom. Meglepődtem. A lány is meglepődött, mert hirtelen elkapta a tekintettét, én pedig éreztem, hogy újra ura vagyok a testemnek. Nem tétováztam hát tovább. Hátat fordítva a titkos ajtóhoz rohantam, majd a dolgozószobában az ablakhoz. Nem vesződtem vele, hogy kinyissam, hanem egyszerűen kiugrottam rajta. Az üveg millió apró darabkára robbanva szóródott szét körülöttem, ahogy gurulva földet értem. Mázli, hogy ez csak a földszint volt, és nem valamelyik emeleti ablak. Akkor aztán csúnyán megszívtam volna.  Bár, ez is elég volt ahhoz, hogy kificamodjon a bokám. Nem pillantottam hátra, ahogy az erdő felé iparkodtam, már amennyire a sérült lábam engedte. Akkor sem pillantottam hátra, mikor beértem a fák közé. Egyetlen gondolatom volt. Minél messzebb kerülni innen. A telefon újra rezegni kezdett, én pedig csöppet sem lassítva kihalásztam.

- Jason - szóltam bele. - Segítség kéne. Igen, megtaláltam... Nem, már eljöttem... Nem, nincs nálam az istenverte könyv! - morogtam dühösen. -  Akadt egy kis problémám. Egy százhetven centis szőke, világító kék szemekkel.

~Alathea~