7. fejezet

*Ashley*

- Mondom, szedd össze a cókmókodat, és toborozd össze Alexet, meg Ricket, aztán menjünk! – szóltam rá Kassiára, aki még két óra elteltével sem volt hajlandó elmozdulni a tükör elől. – Egy elveszett lányt akarunk felkutatni az istenért, nem divatbemutatóra készülsz!

Többnapi sikertelen próbálkozás után a többiek unszolására belementem, hogy nem egyedül veszem nyakamba a várost, hogy megkeressem a húgomat, de egyre jobban kezdtem megbánni, hogy olyan könnyen rábólintottam az ötletükre. Sokkal könnyebb és egyszerűbb volt egyedül - még akkor is, ha úgy több ideig tart a keresés -, mert senki nem hátráltathatott a nyomozás során. Ezúttal viszont muszáj volt másképpen döntenem, mivel az idő igencsak szorított, alig pár napom maradt hátra, hogy April nyomára bukkanjak. Leszámítva a többiek tétlenkedése miatti dühömet valahol mégis örültem annak, hogy nem maradok magamra az éjszakában, nem szívesen indultam útnak szürkület idején. A legutóbbi késői kimaradásomnak sem lett jó vége, és nem szerettem volna ezt újra megismételni. Senki nem tudott róla, hogy mi történt odakinn és még én sem tudom, hogy szeretnék-e róla tudni, de minden efféle gondolatomat háttérbe szorítottam, hogy a húgomra tudjak koncentrálni. Mindennél fontosabb volt őt megtalálni, és nem volt idő holmi sikátoros külön-fejezetre. 

- Jól van, megyek már – dörmögte Kassia, ahogy végre kicammogott a szobából, hogy értesítse a nyomozótársaság többi tagját.

Mikor leértem a lépcső aljára, a Menedék nagytermének közepén már az útrakész felderítőbrigád ácsorgott felsorakozva. Nagyra értékeltem ezt a természetfeletti gyorsaságot. 

Hamarosan már a kihalt utcákat róttuk, nyomok után kutatva, de nem látszott eredményesnek ez a keresés sem. Volt némi információ a birtokomba, ami segíthetett, de azon kívül, hogy hogy néz ki a ház, amit keresünk, vagy, hogy nagyjából merre induljunk, illetve April fényképének rongyos másolata mellett egyéb adattal nem rendelkeztünk. Már majdnem feladtam, és egy másik irányba akartam folytatni az utat, amikor megpillantottam egy vörös hajú lányt a távolban, aki a keresett személyre hasonlított.

- Ashley, szerintem ott… - mutatott az említett irányba Alex, és a kezét kinyújtva meredt a távolodó lányra.

- Igen… szerintem is – hagytam rá, és megindultam a vörös hajú árnyat követve. Hallottam Alex szavait, de ahogy megláttam a lehetséges húgomat csak az járt a fejemben, hogy nehogy eltűnjön a szemem elől. – Maradjatok itt, majd én utánamegyek – szóltam hátra mielőtt elszaladtam volna a lány után, a többiek pedig, ahogy kértem, tették a dolgukat.

A lány nem sietett, mégis elég távol volt tőlem ahhoz, hogy sietős léptekkel tudjam csak tartani a tempót, de végül sikerült őt beérnem egy játszótér mellett, mikor megállt bekötni a cipőfűzőjét. Hezitáltam, és szívesebben tettem volna meg inkább hátrafelé a lépéseket, minthogy még közelebb kerüljek hozzá, mert tanácstalan voltam a téren, hogy hogyan szólítsam meg. Mi lehetne egy jó kezdés ilyen helyzetben? Annyi minden kavargott a fejemben, még én sem tudtam rendet tenni a nemrégiben megismert információk között, de sajnos kénytelen voltam ezt a terhet másra is rázúdítani.

- Szia – szólítottam meg a lányt, mikor mellé léptem. Ahogy megláttam az arcát megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is rémültem a valós találkozástól. Tényleg April volt az, legalábbis a lány a képről. Ő is megrémült a hangom hallatán, de aztán eltűnt az arcáról a rémület, mikor rájött, hogy nem áll szándékomban bántani. – Aprilnek hívnak, igaz? – kérdeztem bizonytalanul.

A lány összehúzta a szemöldökét és kérdően méregetett. – Igen… te pedig? – nézett rám értetlenül.

- April Goldwin, ugye? – mondtam, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését, mire a vörös lány még komorabb lett.

- Honnan tudod a nevemet? – kapta fel a padra letett szatyrait gyorsan és megindult, hogy ott hagyjon. Láthatóan mégis megrémisztettem.

- Én is Goldwin vagyok – feleltem nyugodt hangon. Várakozóan néztem utána, mire April lábai megtorpantak, a gazdájuk meg homlokráncolva visszafordult hozzám. – Igen – bólintottam az értetlen arckifejezésére.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, ahogy mondom. Goldwin vagyok – ismételtem. – Ashley Goldwin.

Visszabattyogott hozzám és hasonló értetlenséggel, mint távolról, megállt előttem. – Most azt akarod nekem beadni, hogy rokonok vagyunk? – Ledobta mellém a cuccait. – Köszönöm szépen, nem kérek belőle! – förmedt rám idegesen. – Azt hiszed, hogy egy idegennek mindent elhiszek, amit csak mondd? Kinek nézel te engem? Itt pocsékolod az időmet, miközben a Dress-show City-ben meg leárazás van! Elfogják vinni az utolsó pár Versace cipőt is!

Meglepett April heves intenzitása és kelletlen modora, de szó nélkül tűrtem, hogy nekem esik. Végighallgattam, ami kikívánkozott belőle, majd elővettem a zsebemből az összegyűjtögetett képeket és bizonyítékokat, amiket pont erre a helyzetre felkészülve szedegettem össze. Én sem hittem el, hogy van egy testvérem, neki még nagyobb sokk lehetett a hír. Pláne, hogy nem is tud mindent…

Kikapta a kezemből a képeket. – Mi ez? – lapozta át őket zavartan. – Honnan szedted ezt a képet? – mutatott fel egyet közülük, amin az anyánk volt látható.

- Az apámtól – válaszoltam. – Vagyis az apánktól – vettem ki a kezéből a képet óvatosan. Nem tudtam jó ötlet-e hogy rögtön ilyen mélyre megyek, de végül a szám eldöntötte helyettem a kérdést. – Aki meghalt – folytattam. – Nem olyan rég. April, te a testvérem vagy.

April ledöbbent. Kezdett egyre jobban hinni nekem. – Tudom, hogy mindez hihetetlen, de igaz. Testvérek vagyunk és… - Majdnem kicsúszott a számon a látogatásom másodlagos célja is, de April szavai belém fojtották a szót, hál’ istennek. Nem lett volna jó, ha túl hamar elszólom magam.

- Nekem csak egy anyám van! – csattant fel. – Egy anyám! Az apám tényleg meghalt, de még mielőtt megszülettem volna!

- April, nyugodj meg – kértem csendesen -, hidd el, én sem tudtam erről semmit egy pár nappal ezelőttig. Ugyanolyan váratlanul ért az egész, mint téged most. Sőt, váratlanabbul – motyogtam halkan, tudatában a többi zavaros dolognak.

April hallva a megtört hangomat magában tartotta a kirohanását, és ezután csak érdeklődve hallgatott. Talán most volt az a pillanat, amikor tényleg megértette. 

Rám nézett és halványan bólintott, majd elsétált a játszótéri hintához és leült rá. Követtem, és leültem a másik hintára. Egy másik helyzetben talán tovább húztam volna az időt, de mivel minden perc számított, belekezdtem az apróbb részletekbe is. – Van még valami – szólaltam meg, s megtaláltam a tekintetét. – Azt hiszem, van valami, ami téged is érint. 

April a jól ismert értetlen kifejezéssel nézett rám.  Meg kellett tudnom, hogy valóban igaz-e, amit gondolok, nem akartam felesleges dolgokat is ráakasztani, ezért mielőtt bármit mondtam volna csak felmutattam a csuklóm. – Látod ezt? – kérdeztem.

- A tetoválásod?

Felsóhajtottam. Látja.

- Elég halvány, de azért nem néz ki rosszul – vonta meg a vállát.

Tényleg igaz. Tényleg leszármazott vagyok, akárcsak ő. A főághoz tartozunk. Ezért lehet ő is különleges. Már biztosan az. Ezért láthatja a tetoválásomat is. Minden különleges rendelkezik ilyen tetoválással, ami a személyiségéhez kötődően jelenik meg rajta a tizenhetedik születésnapja után. Függetlenül attól, hogy a jó vagy a rossz oldalon állunk, mindannyiunknak van egy különleges jele, ami az átlagember számára örökre rejtve marad. A G.L. tagjainak, természetesen, miután a helytelen utat választották átalakult a másságukat jelentő mintájuk is, de azért még mindig a testüket díszítik az egyedi minták. Azt hittem az egyedüli leszármazott Shane Lemmer, akivel a Brave-ben találkoztunk. Még róla sem tudtam az igazságot, csak egy kisebb kutakodás után… Miért nem szabadott tudnom, hogy a főág tagja vagyok? Miért nem szabadott tudnom Aprilről? És April miért nem tudhatott rólunk? Itt volt előttem minden eszköz, hogy kiderítsem az igazságot, és az új felismerés hatására meg is próbálkoztam vele.

- April, te különleges vagy – vágtam a közepébe, mielőtt meggondolnám magam.

Rám nézett és elmosolyodott. – Tudom. Sokan mondják.

- Nem, úgy értem van hatalmad. – Mélyen beszívtam a levegőt. – Mármint… nem is tudom, hogy mondjam… - hebegtem-, te a különlegesek között is különleges vagy, de nem a Versace cipőd miatt – néztem meg a szatyrai tartalmát. – Az az igazság, hogy nehéz ezt így összefoglalni, de valahogy megpróbálom…

April összevonta a szemöldökét.

- Természetfeletti erővel rendelkezel – böktem ki végül gyorsan, majd a számhoz kaptam ijedtemben, mert hangosabbra sikeredett a közlemény, mint szabadott volna.

A testvérem hangosan felnevetett. – Persze, tökéletesen eléd tudok varázsolni egy Calvin Klein táskát, ha szeretnéd – kacagott. 

- Komolyan beszélek – folytattam eltökélten. 

- Én is.

Hirtelen felpattant a helyéről és megragadta a körülötte felhalmozódott szatyrocskáit is. – Na, jó, köszönöm az esti mesét, most mennem kell. Nagyon kedves vagy, hogy mindenféle csodatevőnek meg tesószeretőnek állítod be magad, de felesleges volt. Remélem, örülsz, hogy végighallgattam a történetedet, most pedig mennék – dobta hátra hosszú fürtjeit egy laza lendülettel. 

Ledöbbentem pislogtam miközben felálltam a helyemről. Becsapott?! Egy szót sem ért az egészből? Akkor nem hiszi el, hogy a testvére lennék?

- Úgyse hagysz békén, ha nem hallhatlak meg – tette hozzá fölényesen és felszegett állal arrább totyogott.

- April! – kiáltottam rá. – Ez nem vicc!

- De, ez egy vicc! – fordult hátra. – Már mondtam, egy anyám van, VOLT egy apám, és NINCS testvérem. Különleges vagyok, tudom, de többé már nem leszek, ha nem szerzem meg azt a cipőt!

Kétségbeestem, hogy mit tehetnék, hogy higgyen nekem, de a sokk hatására nem jutottak eszembe értelmes gondolatok. Látva azt, hogy egyre csak távolodik tőlem szavak hiányában utána iramodtam, hogy megállítsam, és valahogy meggyőzzem. Annyi mindent nem mondtam még el neki, amit meg kellene tudnia.

- Nem! – fordult megint hátra a lépteim zajára. – Ne kövess! Hagyj békén!

Ahogy az utolsó szó elhagyta a száját berobogott a sötét bokrok közé, ahová én is utána mentem, de szem elől tévesztettem a körvonalait. Kétségbeesetten kiáltoztam a nevét, de választ már nem kaptam rá. Elvesztettem. Ráadásul nem is hisz nekem. Egyetlen szavamat sem hitte el. Nehézkesen kikászálódtam a bokrok közül mikor feladtam a keresést, összekaristolt bőröm égett a szerzett sebektől. Mielőtt kiértem volna az ágak közül valaki megragadta a karomat és ő maga húzott ki a bokrok csapdájából. A szívbaj jött rám, hogy újra a sikátoros megmentőmet látom, de szerencsére csalódnom kellett a feltételezésemben.

- Rick – suttogtam halkan, ahogy leporoltam a bemocskosodott ruhámat. – Köszönöm.

Mikor felnéztem, rájöttem, hogy Ricken kívül Kassia és Alex is mellettem állnak. Csalódottan rájuk néztem és megtörten lehuppantam a földre. – Elvesztettem – motyogtam. – És megutáltattam magam vele.

~ Debora ~

*April*

Nem néztem hátra, csak mentem egyenesen a bozótrengetegben. Minél messzebb kellett kerülnöm attól az őrülttől. A szavai még mindig élesen visszhangoztak a fejemben.  – Goldwin – Goldwin- Ashley Goldwin – az apánktól – különleges – természetfeletti - ez nem vicc -. 

- Elég volt! - sziszegtem dühösen és még gyorsabb tempóra váltottam.  Szatyraimmal bokrokat kerülgetve rohantam a semmibe.  Pár ág belecsapódott az arcomba, de most ez sem érdekelt. Legszívesebben a világból kiszaladtam volna.

Kiértem egy tisztásra és zihálva leroskadtam a fűre. Körülöttem sűrű fák magasodtak az égig, és egy kis kavicsos út vezetett a közeli parkba. Az est lassan borította ránk takaróját, a távoli padoknak már csak a körvonalait lehetett látni. Akár félhettem is volna a horrorfilmekbe illő kihalt sötét park miatt, de az agyam mással volt elfoglalva.  

Nem is értem, miért törődtem ennyire annak a zizzent lánynak a szavaival.  Hiszen csak egy bolond volt, aki hadovált t összevissza. Lehet, hogy be volt lőve. Igen ez az, bizonyára szívott valamit! Csak az lehetett. 

Nyugtattam magamat, mindenféle magyarázattal, de valami még így se hagyta csendesíteni elmémet. Szavaiban éreztem az igazság súlyát. 

- Ugyan, April, gondolsz itt marhaságokat! Minden csak hazugság, egy szava sem volt igaz! - mondtam ki hangosan, bízva hogy ezzel elkergethetem a bennem motoszkáló érzést. De az megállíthatatlanul csak űzte elmémet.

Az a kép, amit mutatott. Amin ott volt anyám, Constantian, még fiatalon, hosszú vörös hajjal és egy magas szőkés hajú férfi ugyanolyan kék szemekkel, mint az enyém. Talán ő lett volna az apám? Sosem láttam róla képet.  Anya mindent eltüntetett, ami ráemlékeztetett, a gyász miatt. Apa még a születésem előtt meghalt, azóta anyával, az élettársával Braddel és Prettyvel a Havanase kutyámmal valamint Alishaval a leopárdmintás cicámmal éltem nyugalomban. Azon a képen olyan boldognak tűnt mindenki. -  Idéztem fel behunyt szemmel a látottakat. - Idilli volt a kép, főleg, hogy és ölelve fogták közre a vidáman mosolygó szőke kislányt. Nem értettem, hogy került oda az anyám. Igaz a modern technika ma már mindre képes. Nem hihettem ennek a képnek. Biztosan csak meg lett szerkesztve. 

Jajj, aztán meg jött azzal a kopott tetkóval, hogy látom–e. Naná, hogy láttam, hogy ráférne egy újra kontúrozás.  A Marks & Tatoo-ban csodát műveltek volna vele. Na meg, hogy különleges vagyok. Sőt még jobb a különleges közt is különleges. Milyen szerencsés vagyok, mi? 

Gúnyolódtam a szavain, de ettől sem lettem nyugodtabb. Előredőlve kezeimbe temettem az arcom. Viccelődhetek itt, elűzhetem a gondolatokat, de az igazság előle akkor sem menekülhetek. A zsigereimben éreztem, olykor szinte tapintható volt, hogy valami megváltozott. Valami más lett, de nem jöttem rá, hogy mi. Volt, hogy, hirtelen rosszul éreztem magam. A barátnőim sem értették olykor mit beszélek, furcsán néztek rám. Éjszakánként verítékben úszva riadtam fel álmaimból.  Ilyen dolgok azelőtt sohasem történtek. Csak a tini korból való kilépésnek tudtam be mind ezt. Változunk, fejlődünk, érünk. De mi van, ha igazából ennek semmi köze a teóriámnak? Mi van, ha minden igaz, amit az a lány mondott? Különleges lennék? De hogy értette mindezt? Miben vagyok én különleges? – Ízlelgettem a kérdéseket magam elé meredve a szürkületben. – De ha minden úgy van, ahogy elmondta, akkor nekem hazudtak. Mindenki becsapott. A saját anyám sem mondta el az igazat. Senki sem az, akinek hittem. Még az is lehet, hogy April Goldwin se az akinek hitte magát. Ki vagyok én? – kulcsoltam át felhúzott lábaimat. - Egy átlagos lány, aki éli mindennapjait, és ez az egész csak egy álom? Vagy egy lány, aki elől mindent eltitkoltak, és tévedésben élte az egész életét? A világom a feje tetejére állt fél óra alatt. Már semmit sem tudtam. Egyszerűen elvesztem.

Mikor idáig jutottam a gondolatmenetben, folyni kezdtek a könnyeim.  Még jobban összekucorodtam és térdeimet szorosan átkarolva, némán zokogtam. Nem tudtam mit sirattam de, talán legbelül az igazságot tudva, az elveszett életemet. 

A park sötétjében gondolatoktól emésztve könnyes arccal ücsörögtem. Azt sem tudtam mihez kezdjek most. A hűvös egyre jobban csípte bőrömet. Menjek haza és álljak anyám elé a kérdésekkel? Vagy inkább felejtsem el az egészet és tegyek úgy mintha mi sem történt volna? – elmélkedtem a kérdéseken, de a döntésképtelenség erősebb volt.  Ekkor hirtelen neszt hallottam a hátam mögül. A hang felé fordultam, azt hittem csak valamilyen állat, de a zörej egyre erősebb lett. Léptek zaja. Felálltam és kémleltem a sűrű bozótost, de a sötétség miatt nem láttam semmit.  
– Ki van ott?  Válaszolj! – léptem egy lépést közelebb, de ahogy az a valaki vagy valami közelebb ért, én hátraugrottam. Egy alakot láttam meg, aki a sötétségből kimászva  egyre csak közeledett, de még nem láttam az arcát.                                                                  

–Van nálam gázspray, csak szólok! Úgyhogy rosszul jársz! – próbáltam magabiztosan megszólalni, leplezve a félelmem.               – Hallod! Állj meg! Vagy használni fogom! – De az alak mit sem értve ebből, csak haladt felém. Kutakodni kezdtem táskámban a spray után, és mire megtaláltam, már fújásra készen a kezembe vettem, de ekkor megláttam a settenkedő arcát. 

- Adam! Te jó ég! Tudod, hogy megijesztettél! A szívbajt hoztad rám. - ejtettem le a kezem megkönnyebbülve.    

-Ugyan, tőlem aztán nem kell félned baby, hisz ismersz nem? – vigyorgott. – Sétálunk egyet mit szólsz? 

- Bocsi, de én inkább hazamegyek most. Késő van.  – szedtem össze a szatyraimat.

- Azt mondtam sétálunk! – ragadta meg a karom erősen.

- Mit művelsz, Adam? –próbáltam kibújni a szorításából.

- Velem senki sem szórakozhat, nem emlékszel? Most majd megismered az igazi Adam Greenfieldet - mondta ijesztően komor arccal, és szemében ott égtek a bosszú lángjai.

~ Blyana ~

Sziasztok! Íme, egy újabb fejezet. A következő fejezetek nagy valószínűséggel hetente érkeznek majd, ha minden igaz, hétfőnként. :)

Köszönjük, aki bármilyen formában kifejezte a tetszését, sokat jelent nekünk! További jó olvasást!

B.A.D