*April *
Marine Latte, a világ legjobb kávéháza, hova máshova is, mehettünk volna. Remek hely volt, szinte már a törzshelyünkké vált. A világ összes kávébabféléje itt megtalálható volt, és különlegességekben sem volt hiány. Bent mindig halk zene szólt, középen szökőkút és a vízben aranyhalak úszkáltak. A falat ínycsiklandozó süteményekről, cappuccinokról és gyümölcsökről készült képek díszítették. Az egész kávézó meghittséget és eleganciát árasztott. Jó időben mindig a teraszt választottuk, ez most sem volt másként, jó volt kiülni, beszélgetni, élvezni az ízharmóniát, vagy épp csak nézegetni a járókelőket.
- April! April! Figyelsz? Á már megint kezdődik, miért kell mindig ezt csinálnia?
- Mit miért kell csinálnom Chatrine? Szerintem semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok, vagy igen? - lettem hirtelen ingerült.
- April, mi ütött beléd?- kérdezte lágy hangon Mary.
- Belém? – mutattam magamra – Inkább belé! – majd Chatrinre.
- De hisz nem is mondott semmit!
- Nem? Akkor mi volt ez az "Á már megint kezdődik" cucc?! - néztem egyikről a másikra, de csak csodálkozva meredtek rám. - Jó mindegy, hagyjuk, rendelek inkább, üljetek le. – Ezzel ott is hagytam a barátnőimet. Nem értem mi bajuk van mostanában, olyan furák. Visszafelé tartottam hozzájuk, mikor megütötte a fülem a beszélgetésük és lelassítottam.
- Ez meg mi volt szerinted? – kérdezte Chatrine Marytől.
- Passz, Aprilnél nem lehet tudni. Bár az az igazság, hogy ez már nem az első alkalom volt.
- Nem?
- Sajnos nem. Kezdek aggódni miatta, mostanában egyre több furcsaságot csinált - hajolt közelebb.
- Hát, ha ez tényleg így van, akkor viszont nem jó, ha magára hagyjuk, végül is a barátnői vagyunk. jobb, ha..
- Na, nem sokára hozzák a szokásos rendelésünket- léptem hozzájuk oda, és foglaltam helyet a kényelmes, párnázott kerti széken. –Miről folyt az eszmecsere? Valami új pletyka? Meséljetek. - dőltem hátra.
- Áh nem, csak Mary mesélt az autójáról, hogy … - akadt meg hirtelen.
- Igen, hogy el kellene már vinni polírozni – hadarta Mary, és zavartan mosolygott.
- Aha. Oké - ejtettem ki vontatottan a szavakat, és megint csak a fura szó fogalmazódott meg a fejemben. Nem szoktak nekem hazudni, nem értem mi folyik itt, közben, megérkeztek a cappuccinók. Mind forrón gőzölgött. És az illata, mennyei volt. Mélyen beszívtam az erős aromát. Nincs ennél jobb! Rögtön bele is kortyoltam, és az ismerős, krémesen lágy nedű szinte simogatta a torkomat.
- És mi a helyzet a pasiddal? Mostanában alig látjuk - törte meg a csendet Chatrine.
- Hát igen. Adam elég elfoglalt mostanában – kavargattam az italom.
- Minden rendben veletek? - Mary is csatlakozott a témához.
- Persze, minden csodás, Adam olyan megértő és kedves és… - babráltam a kanállal. - Nem! Semmi sincs rendben – dobtam bele a kanalat a kávéba, olyan erővel, hogy az szerteszét fröcskölt. - Adam olyan… olyan, nem is tudom… - kerestem a megfelelő szót – érzéketlen. Mindig csak magával törődik és a focival. Minden meccsén ott kell lennem, pedig engem ez egyáltalán nem érdekel. Hányszor jött ő el az én díjugrató versenyeimre? Egy kezemen meg tudom számolni. Nem működik már ez a kapcsolat, be kell látni - hajtottam össze a szalvétámat.
- És most szakítani akarsz? De hát Adam az egyik legszuperebb pasi - csodálkozott Chatrine.
- Ha ennyire bejön, járj vele te, nekem bizony nem kell. De figyelmeztetlek, nem lesz egy tündérmese.
- Nekem egyelőre elég még Chad, most vele jól szórakozok. Képzeljétek - dőlt előre- még nem untam meg, pedig már két hónapja kavarunk - bólogatott és Chatrines módon csücsörített. Ez a mozdulat szinte már védjegyévé vált.
- Hű, ez már valami, csak nem lesz egy rendes pasid? - néztem meg magam közben a kézi tükrömben.
- Tudjátok, hogy nem tervezek hosszútávra. Amíg van benne izgalom, addig nem szállok ki, de ahogy megérzem a hétköznapiasság ízét, rögtön tiplizek.
- Szóval még mindig hű vagy magadhoz - csavargatta szőke haját Mary.
- Mindig és örökre! Életet élni kell, nem elsüllyedni az unalomban. De hisz ismertek, nektek ezt nem kell magyarázni – villantotta felénk bájos mosolyát és fogpiercingje megcsillant a napon.
Következő szórakozásunk üldögélés közben a járókelők ruhájának osztályozása volt. Imádtuk! Jó pár embernek el kellene a tanácsadás. Szandál zoknival? Hol él ez? Állig begombolt blúz? Jó hogy nem fullad meg, és hahó! Ez nem az apácazárda! Ez itt a Sunroad, a leghíresebb sétálóutca Jewellandban. Komolyan néhány ember én nem is értem, hogy léphet így utcára szinte közveszélyesek ezekkel a szerkókkal. Divatrendőrség kell ide, de azonnal!
- Na jó, csajok, nekem elég volt, menjünk vegyünk pár új cuccot - állt fel Mary.
- Okés, vár ránk a pláza - fizette ki Chatrine a rendelést. Ma a vendégei voltunk.
- Csak a kezemben foghatnám már az új Gucci táskát! - indultunk a Silver Pláza felé.
- Ne is mond, szinte már remegek! - mutatta Chat a kezét.
- Na, remegjünk oda gyorsabban, nehogy kifogyjon a készlet. - Erre elnevettük magunkat, hiszen nekünk már le voltak foglalva a legújabb darabok. Csakis a legtrendibb! Ez aranyszabály.
~ Blyana ~
*Ashley*
Oldalra fordultam és fél szemmel az óra világító számlapjára pillantottam. Hajnali négy óra harminckét perc. Morogva fordultam a másik oldalra és nyakig húztam a takarót, hogy a következőben lerugdossam az ágy lábához. Nagyot sóhajtva ültem fel. Semmi értelme nem lett volna visszafeküdni, úgysem tudtam volna már aludni. Folyton ugyanaz az álmom volt. Minden alkalommal mikor lehunytam a szemem egy vörös hajú lányt láttam ugyanolyan kék szemekkel, mint az enyém. April. Emlékszem álmomban így szólítottam a lányt. Álmomban April a húgom volt. Csak egy probléma volt. Nekem nem volt húgom. És mégis. Olyan valóságos volt. Olyan, életszerű.
Kipattantam az ágyból, és magamra kapva a köntösöm apám szobájába indultam. Nem jártam ott mióta meghalt, de most muszáj volt. Meg kellett tudnom, hogy van-e bármi esély rá, hogy az álmaim nem csupán álmok.
Apám szobájához érve egy pillanatra megtorpantam. Megjelent előttem az arca, ahogy rám mosolygott, ahogy felcsillant a szeme mikor rám nézett. A szememet tőle örököltem. Ugyanolyan kék volt. Ugyanolyan kék, mint az álombéli lánynak.
April. Újkeletű elhatározással nyitottam ki az ajtót és határozottan beléptem, majd behajtottam azt. A szoba közepén megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam hol is kezdjem. Hosszas vacillálás után végül az íróasztalhoz léptem, és sorra húzkodtam ki a fiókokat, keresve valamit. Bármit.
Már elmúlt hajnali hat is és én bőgve ültem a halott apám szobájában, fényképeket szorongatva. A családomról. A húgomról. Nem álmok voltak. Tényleg van egy testvérem. April Goldwin.
A kép, amit a kezemben fogtam a szüleimet és engem ábrázolt. A Castletownbeli házunk előtt voltunk. Én még nagyon kicsi voltam, ha másfél éves talán. Apám a karjaiban tartott és boldogan mosolygott anyámra, aki viszonozva a mosolyát, egyik kezét domború pocakjára simította. Apám azt mesélte, hogy anyám meghalt még a második születésnapom előtt. Elköltözött velem és új életet kezdett, de ez hazugság volt. Lassan végigpörgettem a többi képet a kezemben, és megtorpantam egynél. Pár hónapja készülhetett csupán és egy csinos vörös hajú lányt ábrázolt. Egy nagy vörös téglás ház tornácán ücsörgött a lépcsőn. Boldognak tűnt. Gondtalannak. Bárki lehetett volna. Csakhogy mögötte az anyám állt mosolyogva. Bárhol felismertem volna.
Ismét folyni kezdtek a könnyeim. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan hazudhatott nekem apa ilyesmiről. Közel álltunk egymáshoz, mindent megbeszéltünk, és nem voltak titkaim előtte. Eddig abban a hitben éltem, hogy neki sem, de ezek szerint tévedtem. Mégsem ismertem olyan jól.
Nem tudom meddig ülhettem a földön, pár percig csupán, vagy órák hosszat. Mikor magamhoz tértem a sokkból egy dolog járt a fejemben: meg kell őket találnom. April nem lehet olyan, mint én, hiszen én vagyok az idősebb, de attól még ő a húgom és meg akarom ismerni. És van még egy dolog, amire választ kell kapnom. Az anyám. Tudnia kellett, hogy élek, de mégsem keresett és ez jobban fájt, mint apám árulása.
Ott hagytam a felforgatott rendetlen szobát, és a sajátom felé vettem az irányt. A géphez léptem és beírtam anyám nevét. Constantina Goldwin. Semmit sem találtam. A francba.
Nem tudtam mi a lánykori neve és ez frusztráló volt. Nem tudtam róla semmit, a pokolba is. Újra próbálkoztam, ezúttal April nevét beírva. Reménykedtem, hogy apám vezetéknevét kapta.
Szerencsém volt. Vagy nevezzük inkább szerencsétlenségnek, ugyanis a gép több ezer lehetőséget dobott ki. Óráknak tűnő perceken keresztül bogarásztam, de sikerült. Megtaláltam.
A képeit nézegetve elképzeltem milyen lehet. Miket szeret. Vajon mennyi közös van bennünk. Vajon tud-e rólam. Ez mondjuk erősen kétséges volt. Kizárt dolognak tartottam, hogy tudja, létezem. Valószínűleg ugyanazt a mesét kapta. Hogy az apja meghalt kiskorában és pont. Dühösen felpattantam, és járkálni kezdtem. Csak róttam a köröket a szobában, már szinte árkot tapostam a szőnyegbe. Ha meg is találom Aprilt, mégis mit mondhatnék neki? Hello, képzeld a sosem látott nővéred vagyok Ashley?! Igen, ez biztosan nyerő lenne.
Mérgesen belerúgtam az ágy lábába csak azért, hogy rögtön elkezdjek fél lábon ugrálni. Jobban fájt, mint képzeltem. Káromkodva hanyatlottam le az ágyra és fájó lábujjaim masszírozva a plafont bámultam.
Aztán hirtelen eltűnt a szoba és én a Menedék folyosóin siettem keresztül. A szobája felé tartottam, majd berontottam hozzá, amikor a tükör előtt szépítkezett. Feldúlt voltam, és még számomra is érthetetlen mondatok hagyták el a számat, nem csoda, hogy April is furcsán meredt rám.
- Aha, ebből sokat értek, esetleg kifejtenéd bővebben? - pillantott felém a tükörbe nézve, háttal ülve nekem.
- Figyelj rám April, ez most fontos - kuporodtam le az ágy szélére, és megfordítottam őt, a székkel együtt.
- Oh-oh, nem szeretem, mikor így nézel - hátrált kicsit a fejével, homlokát ráncolva.
- A legfontosabb, hogy ne veszítsd el a kontrollt magad felett és összpontosíts. Rendben? Amit mondani fogok, lehet elsőre nem fog tetszeni és ijesztő lesz, de te már készen állsz.
- Mi? Mire állok készen? Ash, kérlek, térj a lényegre! – mondta idegesen.
- Mondtam, hogy nyugodj le, nem? - válaszoltam kicsit hangosabban. Ez általában bejött. Ha kicsit dühösebben szóltam rá, mindig magára talált.
Hirtelen megint a plafont láttam magam fölött. Zihálva ültem fel. Nem, ez nem lehet. Ez most nem álom volt. Olyan volt, mint egy... látomás! Viszont az nem lehet. Valószínűbb, hogy megbolondultam, mert ha ez tényleg látomás volt az csak egy dolgot jelenthet, és az egyszerűen lehetetlen. Apám ezt már nem titkolta volna el.
April. Meg kell keresnem, mert ha igazam van hamarosan az egész világa a feje tetejére fog állni.
Visszaszaladtam a géphez, és megnéztem mikor van a húgom születésnapja. Május tizenhat. Ezek szerint kevesebb mint egy hetem van, hogy megtaláljam és beszéljek vele. Fantasztikus.
Újra ledőltem az ágyra. Nem akartam kimenni a szobából, ahol találkozhattam volna a többiekkel. Nem akartam most kérdésekre válaszolni. Nem voltak válaszaim. Csak még több kérdésem. Tudom, ez gyávaság. Bujkálni a szobában, de nem érdekelt. Ki kellett találnom, mit tegyek mielőtt a többiek elé állok. Meg kell keresnem a húgomat, ez egyértelmű, de nem tudtam hogyan. A netes oldalain semmi személyes információ nem volt, amiért még meg is dicsértem volna, ha nem épp ezen múlik, hogy rátaláljak.
April mellett anyámon is sokat gondolkoztam, és egyre dühösebb lettem. Miért nem keresett sose? Hiszen ő az anyám az istenért!
Kopogás riasztott fel nyugtalan álmomból. Valószínűleg elbóbiskoltam, mert az órára pillantva megállapítottam, hogy már dél is elmúlt. Francba.
- Gyere! - szóltam ki, miközben felültem és próbáltam lesimogatni összegyűrődött ruhám. Az ajtó résnyire nyílt és Cameron szőke feje jelent meg a résben.
- Minden rendben? - kérdezte lazán, de a hangja aggodalomról tanúskodott. Bólintottam, majd a géphez léptem és bekapcsoltam. Cam bejött a szobába, és zsebre dugott kézzel fürkészte, amíg kinyomtattam pár papírt.
- Ezt oszd szét a többieknek is - nyújtottam fel őket. - Nézzétek meg alaposan ezt a lányt. Meg kell találnunk.
Cameron elvette tőlem a képeket, és érdeklődve nézegette őket.
- Ki ez?
- A neve April. - Felsóhajtottam mielőtt hozzá raktam volna: - April Goldwin.
Cameronnak elakadt a lélegzete és hitetlenkedve nézett rám, majd a képre és megint rám. Döbbenete saját sokkomra emlékeztetett mikor pár órája rátaláltam a képekre.
- Lehetetlen - suttogta úgy meredve a képre, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne, és megharaphatná.
- Nem az, ő a húgom.
Hihetetlenül fura volt hangosan is kimondani. Véglegesnek tűnt.
- De... hogy...? Úgy értem Salvador... mármint… - Cam nem találta a szavakat ezért elhallgatott, és mereven bámult el a fejem mellett. Tudtam mit akart kérdezni.
- Apám hazudott - mondtam csendesen. - Anyám életben van, és mint látod, nem én vagyok az egyedüli gyerekük.
- De miért titkolta el?
- Nos Cam, ez egy remek kérdés, de sajnos már nem tudjuk megkérdezni.
Hirtelen ismét rám tört apám elvesztésének fájdalma, de rögtön át is adta helyét a dühnek, hogy több mint tizennyolc évig hazudozott nekem.
- Na, várj csak! - kerekedett el Cameron szeme. - Az ugye lehetetten, hogy ő is olyan legyen, mint mi igaz? Mármint ő nem örökös.
- Szerintem viszont az. Nem tudom biztosan, de így vagy úgy meg kell találnunk. - Sóhajtva indultam a fürdő felé. Ez előtt a beszélgetés előtt okvetlenül szükségem volt egy jéghideg zuhanyra, hogy magamhoz térjek. Cameron még mindig ugyanott állt, döbbenten meredve April képére mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Nos, igen. Én is nehezen akartam elhinni, hogy leszármazott vagyok.
Oldalra fordultam és fél szemmel az óra világító számlapjára pillantottam. Hajnali négy óra harminckét perc. Morogva fordultam a másik oldalra és nyakig húztam a takarót, hogy a következőben lerugdossam az ágy lábához. Nagyot sóhajtva ültem fel. Semmi értelme nem lett volna visszafeküdni, úgysem tudtam volna már aludni. Folyton ugyanaz az álmom volt. Minden alkalommal mikor lehunytam a szemem egy vörös hajú lányt láttam ugyanolyan kék szemekkel, mint az enyém. April. Emlékszem álmomban így szólítottam a lányt. Álmomban April a húgom volt. Csak egy probléma volt. Nekem nem volt húgom. És mégis. Olyan valóságos volt. Olyan, életszerű.
Kipattantam az ágyból, és magamra kapva a köntösöm apám szobájába indultam. Nem jártam ott mióta meghalt, de most muszáj volt. Meg kellett tudnom, hogy van-e bármi esély rá, hogy az álmaim nem csupán álmok.
Apám szobájához érve egy pillanatra megtorpantam. Megjelent előttem az arca, ahogy rám mosolygott, ahogy felcsillant a szeme mikor rám nézett. A szememet tőle örököltem. Ugyanolyan kék volt. Ugyanolyan kék, mint az álombéli lánynak.
April. Újkeletű elhatározással nyitottam ki az ajtót és határozottan beléptem, majd behajtottam azt. A szoba közepén megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam hol is kezdjem. Hosszas vacillálás után végül az íróasztalhoz léptem, és sorra húzkodtam ki a fiókokat, keresve valamit. Bármit.
Már elmúlt hajnali hat is és én bőgve ültem a halott apám szobájában, fényképeket szorongatva. A családomról. A húgomról. Nem álmok voltak. Tényleg van egy testvérem. April Goldwin.
A kép, amit a kezemben fogtam a szüleimet és engem ábrázolt. A Castletownbeli házunk előtt voltunk. Én még nagyon kicsi voltam, ha másfél éves talán. Apám a karjaiban tartott és boldogan mosolygott anyámra, aki viszonozva a mosolyát, egyik kezét domború pocakjára simította. Apám azt mesélte, hogy anyám meghalt még a második születésnapom előtt. Elköltözött velem és új életet kezdett, de ez hazugság volt. Lassan végigpörgettem a többi képet a kezemben, és megtorpantam egynél. Pár hónapja készülhetett csupán és egy csinos vörös hajú lányt ábrázolt. Egy nagy vörös téglás ház tornácán ücsörgött a lépcsőn. Boldognak tűnt. Gondtalannak. Bárki lehetett volna. Csakhogy mögötte az anyám állt mosolyogva. Bárhol felismertem volna.
Ismét folyni kezdtek a könnyeim. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan hazudhatott nekem apa ilyesmiről. Közel álltunk egymáshoz, mindent megbeszéltünk, és nem voltak titkaim előtte. Eddig abban a hitben éltem, hogy neki sem, de ezek szerint tévedtem. Mégsem ismertem olyan jól.
Nem tudom meddig ülhettem a földön, pár percig csupán, vagy órák hosszat. Mikor magamhoz tértem a sokkból egy dolog járt a fejemben: meg kell őket találnom. April nem lehet olyan, mint én, hiszen én vagyok az idősebb, de attól még ő a húgom és meg akarom ismerni. És van még egy dolog, amire választ kell kapnom. Az anyám. Tudnia kellett, hogy élek, de mégsem keresett és ez jobban fájt, mint apám árulása.
Ott hagytam a felforgatott rendetlen szobát, és a sajátom felé vettem az irányt. A géphez léptem és beírtam anyám nevét. Constantina Goldwin. Semmit sem találtam. A francba.
Nem tudtam mi a lánykori neve és ez frusztráló volt. Nem tudtam róla semmit, a pokolba is. Újra próbálkoztam, ezúttal April nevét beírva. Reménykedtem, hogy apám vezetéknevét kapta.
Szerencsém volt. Vagy nevezzük inkább szerencsétlenségnek, ugyanis a gép több ezer lehetőséget dobott ki. Óráknak tűnő perceken keresztül bogarásztam, de sikerült. Megtaláltam.
A képeit nézegetve elképzeltem milyen lehet. Miket szeret. Vajon mennyi közös van bennünk. Vajon tud-e rólam. Ez mondjuk erősen kétséges volt. Kizárt dolognak tartottam, hogy tudja, létezem. Valószínűleg ugyanazt a mesét kapta. Hogy az apja meghalt kiskorában és pont. Dühösen felpattantam, és járkálni kezdtem. Csak róttam a köröket a szobában, már szinte árkot tapostam a szőnyegbe. Ha meg is találom Aprilt, mégis mit mondhatnék neki? Hello, képzeld a sosem látott nővéred vagyok Ashley?! Igen, ez biztosan nyerő lenne.
Mérgesen belerúgtam az ágy lábába csak azért, hogy rögtön elkezdjek fél lábon ugrálni. Jobban fájt, mint képzeltem. Káromkodva hanyatlottam le az ágyra és fájó lábujjaim masszírozva a plafont bámultam.
Aztán hirtelen eltűnt a szoba és én a Menedék folyosóin siettem keresztül. A szobája felé tartottam, majd berontottam hozzá, amikor a tükör előtt szépítkezett. Feldúlt voltam, és még számomra is érthetetlen mondatok hagyták el a számat, nem csoda, hogy April is furcsán meredt rám.
- Aha, ebből sokat értek, esetleg kifejtenéd bővebben? - pillantott felém a tükörbe nézve, háttal ülve nekem.
- Figyelj rám April, ez most fontos - kuporodtam le az ágy szélére, és megfordítottam őt, a székkel együtt.
- Oh-oh, nem szeretem, mikor így nézel - hátrált kicsit a fejével, homlokát ráncolva.
- A legfontosabb, hogy ne veszítsd el a kontrollt magad felett és összpontosíts. Rendben? Amit mondani fogok, lehet elsőre nem fog tetszeni és ijesztő lesz, de te már készen állsz.
- Mi? Mire állok készen? Ash, kérlek, térj a lényegre! – mondta idegesen.
- Mondtam, hogy nyugodj le, nem? - válaszoltam kicsit hangosabban. Ez általában bejött. Ha kicsit dühösebben szóltam rá, mindig magára talált.
Hirtelen megint a plafont láttam magam fölött. Zihálva ültem fel. Nem, ez nem lehet. Ez most nem álom volt. Olyan volt, mint egy... látomás! Viszont az nem lehet. Valószínűbb, hogy megbolondultam, mert ha ez tényleg látomás volt az csak egy dolgot jelenthet, és az egyszerűen lehetetlen. Apám ezt már nem titkolta volna el.
April. Meg kell keresnem, mert ha igazam van hamarosan az egész világa a feje tetejére fog állni.
Visszaszaladtam a géphez, és megnéztem mikor van a húgom születésnapja. Május tizenhat. Ezek szerint kevesebb mint egy hetem van, hogy megtaláljam és beszéljek vele. Fantasztikus.
Újra ledőltem az ágyra. Nem akartam kimenni a szobából, ahol találkozhattam volna a többiekkel. Nem akartam most kérdésekre válaszolni. Nem voltak válaszaim. Csak még több kérdésem. Tudom, ez gyávaság. Bujkálni a szobában, de nem érdekelt. Ki kellett találnom, mit tegyek mielőtt a többiek elé állok. Meg kell keresnem a húgomat, ez egyértelmű, de nem tudtam hogyan. A netes oldalain semmi személyes információ nem volt, amiért még meg is dicsértem volna, ha nem épp ezen múlik, hogy rátaláljak.
April mellett anyámon is sokat gondolkoztam, és egyre dühösebb lettem. Miért nem keresett sose? Hiszen ő az anyám az istenért!
Kopogás riasztott fel nyugtalan álmomból. Valószínűleg elbóbiskoltam, mert az órára pillantva megállapítottam, hogy már dél is elmúlt. Francba.
- Gyere! - szóltam ki, miközben felültem és próbáltam lesimogatni összegyűrődött ruhám. Az ajtó résnyire nyílt és Cameron szőke feje jelent meg a résben.
- Minden rendben? - kérdezte lazán, de a hangja aggodalomról tanúskodott. Bólintottam, majd a géphez léptem és bekapcsoltam. Cam bejött a szobába, és zsebre dugott kézzel fürkészte, amíg kinyomtattam pár papírt.
- Ezt oszd szét a többieknek is - nyújtottam fel őket. - Nézzétek meg alaposan ezt a lányt. Meg kell találnunk.
Cameron elvette tőlem a képeket, és érdeklődve nézegette őket.
- Ki ez?
- A neve April. - Felsóhajtottam mielőtt hozzá raktam volna: - April Goldwin.
Cameronnak elakadt a lélegzete és hitetlenkedve nézett rám, majd a képre és megint rám. Döbbenete saját sokkomra emlékeztetett mikor pár órája rátaláltam a képekre.
- Lehetetlen - suttogta úgy meredve a képre, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne, és megharaphatná.
- Nem az, ő a húgom.
Hihetetlenül fura volt hangosan is kimondani. Véglegesnek tűnt.
- De... hogy...? Úgy értem Salvador... mármint… - Cam nem találta a szavakat ezért elhallgatott, és mereven bámult el a fejem mellett. Tudtam mit akart kérdezni.
- Apám hazudott - mondtam csendesen. - Anyám életben van, és mint látod, nem én vagyok az egyedüli gyerekük.
- De miért titkolta el?
- Nos Cam, ez egy remek kérdés, de sajnos már nem tudjuk megkérdezni.
Hirtelen ismét rám tört apám elvesztésének fájdalma, de rögtön át is adta helyét a dühnek, hogy több mint tizennyolc évig hazudozott nekem.
- Na, várj csak! - kerekedett el Cameron szeme. - Az ugye lehetetten, hogy ő is olyan legyen, mint mi igaz? Mármint ő nem örökös.
- Szerintem viszont az. Nem tudom biztosan, de így vagy úgy meg kell találnunk. - Sóhajtva indultam a fürdő felé. Ez előtt a beszélgetés előtt okvetlenül szükségem volt egy jéghideg zuhanyra, hogy magamhoz térjek. Cameron még mindig ugyanott állt, döbbenten meredve April képére mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Nos, igen. Én is nehezen akartam elhinni, hogy leszármazott vagyok.
~Alathea~
*Adam*
- Nem fogsz megelőzni, haver! Úgyis én parkolok oda, úgyhogy jobb lesz, ha már most új irányt veszel a tragacsoddal - szúrtam ki magamnak a pláza parkolójában lévő árnyékos helyet, ami a járókelőktől is kellő távolságra volt, így karcolásoktól se kellett félnem. – Hát ez bolond! Nem hogy másik irányba menne, még gázt is ad. Na jól van, te akartad , nem tudod még, hogy kivel húztál újat, de csak figyelj. Versenyt akarsz? Forma 1? Rally? Na, adok én neked!
Ezzel rátapostam a gázra legújabb Jaguár R Coupe kocsimmal. Ez a táv gyerekjáték volt, hisz 4 másodperc alatt gyorsult 100km/h-ra, de nem csak ez volt a nagy mázli, hanem volt más is, amivel biztos volt a siker. Én vezettem. Száguldoztam előre, kikerülve a járókelőket és a többi kocsit; mindig is élveztem ezt a fajta vezetést. A szívem, mint a motor felpörgött, az adrenalin szétáradt a testemben, cikázva az akadályok között, akárcsak egy aknamezőn gyorsan elértem a célt. – Bingó! – csaptam a két kezem a kormányra, majd belenéztem a visszapillantó tükörbe. – Hát öregem, ezt még gyakorolnod kell. De legalábbis vegyél egy új verdát, ha velem akarsz kezdeni. Pancser.
16. 00. - vetettem egy pillantást Rolex órámra. - Remek! Akkor mát itt kell lennie. Rég voltunk már együtt, ideje kicsit megerőltetni magam. Biztos örülni fog, ha meglepem - szálltam ki a kocsiból, majd megnéztem magam a visszapillantóban. - Ugyan, neked ki nem örül?!- kacsintottam rá a kékszemű jóképű srácra.
A tömeg hömpölygött be a Silverbe, mint egy szokásos péntek délutáni napon. Sok ember időtöltése volt ilyenkor a vásárlás, mozizás, bowlingozás, vagy csak szimplán sodródott az árral és nézelődött, esetleg csajozott. Hmm, igen valóban voltak dögös bigék, de nekem most a célszemélyt kellett megtalálnom. - Remek feladat, körülbelül, mint tűt a szénakazalban - futott végig a tekintetem az egyre csak zsúfolódó parkolón és a beáramló népen.
- Hát jó, csak megoldom valahogy. - Felvéve a napszemüvegem indultam el a bejárat felé. - Sokkal könnyebb lenne, ha mobilon odacsörögnék, de akkor meg hol marad a meglepetés. Áh, komolyan, mit meg nem teszek egy nőért - értem be a légkondicionált helységbe az automata ajtón keresztül és meg is álltam rögtön.
Közel kétszáz üzlet, tíz étterem, két mozi, egy bowlingbár, egy hatalmas szupermarket, három emelet plusz a terasz. Fantasztikus! Ja és a női mosdókat már ne is említsem – fordultam el mindkét irányba. - Hát Adam, ezt jól megszívtad. – Beálltam középre, a szökőkút mellé és végignéztem az embertömegen. - Most hívjam fel mégis? De akkor a tervem oda. Na jó, gondolkodjunk csak, hova is szokott legtöbbször betérni? Valami Go… vagy Fashion… Fashion… Fashion Street? De az is lehet, hogy Fashion Style? Vagy Style Face? Bakker! Ennyi szarságot! Aki ezeket kitalálta…- Dühösen fújtam ki a levegőt és ráztam a fejem. Lassan elszámoltam magamban tízig, hogy kicsit lenyugodjak. – Van valami rózsaszín és fekete logós üzlet balra, nem messze innen, kiindulási pontnak jó lesz. – Elindultam a butik felé, kerülgetve az embereket, mindenkit alaposan szemügyre véve. – Elég nagy mázlimnak kellene lennie, hogy pont ott legyen, és a jelenlegi helyzetemet elég borúsnak látom. De fő a pozitív hozzáállás! – vizslattam fölül az üzletek logóját, ne hogy véletlenül túl menjek a keresett divatüzleten.
Hirtelen megcsapta a fülem egy ismerős kacarászás, amit bárhonnan felismernék. A hang irányába fordultam. Ő az! Az egyik kirakat előtt állt, barátnőivel, csomagokkal a kezében. - Öcsém! Ez aztán gyorsan ment, még csak a boltba se kellett bemennem, - lekaptam a napszemüveget szememről és gyors léptekkel feléjük tartottam.
- Helló, bébi! Mi újság? - csókoltam meg, de ő elhúzódott. – Mi van veled cica? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Szia, Adam. Hát… öö… vásárolunk a lányokkal. – Olyan furcsának tűnt. Lehet nem kapta meg a százegyedik magas sarkúját, amit kinézett magának.
- És te mi járatban erre Adam? - lépett közelebb hozzám barna hajú barátnője.
- Üdv, Chatrine. – Szemem a mélyen dekoltált felsőjére sandított, majd a másik szőke lány felé fordultam. - Mary - biccentettem a fejemmel. - Csak meg akartam lepni a legszexibb csajt a világon – húztam magamhoz Aprilt. – Jól megy a shoppingtúra?
- Aha. Igen. Minden klassz - bújt ki az ölelésemből. Nem értem, egyszer azt akarja többet foglalkozzak vele, most meg, mikor itt vagyok, ellök magától.
- Figyu édes eltölthetnénk a ma délutánt, meg az egész hétvégét kettesben. Csak a tied vagyok három napon keresztül. Mit szólsz? - vetettem be a csábos vigyorom.
- Hát nem is tudom… Szóval…. Nem igazán érek rá. - Tekintete a földet pásztázta.
- De hisz pár napja még azt mondtad, nem csinálsz semmi – vontam össze a szemöldököm. Ez csak kifogás. De azt nem értem miért.
- Figyelj Adam – nézett a szemembe - ez már nem működik.
- Mi van? Miről beszélsz? - ért sokként a mondandója. Erre nem számítottam.
- A kapcsolatunkról. Be kell látni, már nem a régi, és nem is lesz soha. Túlságosan is mást akarunk.
- És mit tanácsolsz? Párterápiát? - próbáltam leplezni idegességem a viccelődéssel.
- Nem. Itt a vége. Te sem akartad ezt igazán komolyan - beszélt meglepően magabiztosan. Ezen a pontom engedtem szabadjára a dühömet.
- Ugye most csak viccelsz? – léptem hozzá közelebb és mélyen belenéztem kék szemeibe – az egész kurva plázát fel akartam kutatni, hogy meglepjelek! Lemondtam a fociedzéseket, csak hogy a hétvégém szabad legyen! Ki miatt? – emeltem fel a hangom – ki miatt? És te meg közlöd velem ezek után, hogy vége? – másztam bele az arcába. – Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én? Engem nem lehet csak úgy kidobni szivi.
- Adam. Sajnálom, de… - rémült meg, de láttam rajta, hogy próbálja tartani nyugalmát – Ennek vége van. Így lesz a jobb mindkettőnknek. Te nem szeretsz engem, én se téged. Nincs értelme így.
- Majd én eldöntöm mi a jobb. - Becsukott szemmel, hátralépve vettem egy nagy levegőt. - Jól van, ha te így akarod, legyen így. De csak közlöm veled - léptem ismét közel hozzá- még egy ilyen szuper pasit nem találsz. Nem tudod te még, hogy kit vesztettél most el. - A füléhez hajoltam. - Könyörögni fogsz, hogy ismét velem lehess.
Ezzel ott is hagytam őket, nem néztem hátra, csak mentem ki egyenesen az autómhoz. Beültem, becsaptam az ajtót és bámultam magam elé. – Hülye kis liba, nem tudja még kikkel is húzott újat, de megmutatom én neki. Áthúzta a számításainkat, de Adam Greenfielddel senki sem szórakozhat! Senki!
~ Blyana ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése